Pest Megyei Hírlap, 1967. október (11. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-10 / 239. szám

1987. OKTOBER 10., KEDD MSI Misre I 3 Két találkozás a Kapitánnyal köveket. A tolmács, aki velük volt, nem tudott jól magya­rul. Eddig még csak megértet­tük valahogy egymást, de ah­hoz, hogy valóban szobor le­gyen a vázlatból, nagyon sok minden kell. — Sokat hallottam emleget­ni a faluban Steinmetz kapi­tány nevét. Mondták, maffyar ember, Pécsett született és ala­posan meghányta-vetette az élet, amíg ide újra visszatér­hetett. Mondták azt is, hogy világot járt ember, aki Genová­tól Montevideóig. Moszkvá­tól Madridig sokfelé megfor­dult Az ilyen ember, gondol­tam, sok mindenben segíthet­ne abban, hogy elkészíthessem új szobromat. Csak annyit tud­tam, hogy a patak mellett la­kik valamelyik házban ... — Vékony, nem túl magas, szakállas szovjet tiszt fogadott. A feje volt az, amely az első pillanatban megkapott. Szob­rász vagyok ... Világoskék sze­mét sűrű, ívelt szemöldök ár­nyékolta, Meredek, előredom­borodó homlok. Dús, szökés- vörös haj. Keskenyvonalú száj, szegletében halvány mosoly. Merészvágású orr, tömött sza­káll, kiálló arccsont. Orra kö­rül két apró ránc egészítette ki ezt a különös, élénk ellen­tétekből mintázott, energikus arcot, mely egyszerre volt gondterhelt és vidám, töpren­gő és gyermekien derűs ... Hogyan emlékszem rá ilyen pontosan? A találkozás pilla­natában a művész megelőzte embert, még kimondatlanul, már megfogalmazódott bennem a gondolat: megkérem rá, üljön modellt nekem ... — Bemutatkoztam, mond­tam, mi járatban vagyok. Bó­lintott, hallott a dologról és örül, hogy személyesen is meg­ismerhet. Nagyon szereti a művészeteket, amikor behív­ták katonának, éppen az Al­ma Ata-i filmgyárban dolgo­zott Elmondtam őszintén, mi­lyen gondok hoztak hozzá, fi­gyelmesen végighallgatott és megígérte, hogy amiben tv.d, szívesen segít. Ez volt az első találkozásunk. — Másodszorra ő maga jött el hozzám, már megnézni a készülő szobrot. Kellemes em­ber volt, hosszan elbeszélget­tünk. Barátian érdeklődött eddigi munkáim iránt majd az irodalomról folytattunk eszmecserét. Elmondotta, hogy neki Lev Tolsztoj és Gorkij a kedvenc írója. Aztán nevetve mesélte, hogy most már neki is némi köze van az irodalom­hoz, mert ő szerzett papírt a Gyömrői Néphírlap első példá­nyához. Hogy így összemele­gedtünk, megkértem, ülne mo­dellt nekem, szeretnék néhány vázlatot készíteni róla. Nem volt kifogása ellene, csak ép­pen halasztást kért, fontos megbeszélése volt másnap oe- dig a Nemzeti Bizottság gyű­lésére hívták. De megígérte, amint ideje engedi, szívesen eleget tesz kérésemnek. Már nem kerülhetett rá sor. De­cember 29-én, harmincegy éves korában hősi halált halt. Ami­kor megtudtam a megdöbben­tő hírt, akkor készítettem eze­ket a rajzokat, A szovjet hősi emlékmű el­készült. Két példányban. Az egyiket Gyömrőn, a másikat Pestújhelyen állították fel. ötvenhatban azonban mind­kettő elpusztult. Már csak fénykép és egy kicsiny, alu­míniumöntvény őrzi emlékét. A Kapitányról készült tanul­mányok azonban tovább dinek s az ünnepnapon felavatásra kerülő gyömrői emléktábla bronzplakettjén hirdetik majd a Kapitány hősi tettét. Prukner Pál Közös vállalkozás - közös nyereség Tcnács-tsz-üzem a lakosság hasznára Sokat beszélünk az új gaz­dasági mechanizmusról. Foton már cselekednek, tesznek is érte. Az idei esztendőt valóban az előkészítés évének tekintik s keresik a módját, hogyan él­jenek majd a nagyobb önálló­sággal. A helyi erők egyesíté­sével a tanács és a tsz olyan közös vállalkozást tervez, amelynek célja a lakosság javítási­szolgáltatási igényeinek ki­elégítése. A csirája már megvan: egy­részt a Vörösmarty Termelő- szövetkezet két kisegítő üze­me, ahol a külföldre szállí­tandó árukhoz készítik a reke­szeket, ládákat, illetve mű­anyagból fonnak kosarat; más­részt a tanács betoneleim- gyártó telepe. Ezek a kis üzemek képezik tehát a magvat a leendő közös vállalatnak. 'Mindkét fél 500 ezer—500 ezier forint tőkével társul. (A tanács OTP-n ke­resztül középlejáratú hitel út­ján szerzi be a pénzt.) Duna­újvárostól acélvázas csarnoko­kat rendelnek, amelyeket té- liesítenek. Az egyik épületet az állo­más mellé tervezik, itt készítik majd a betonele­meket: járdalapokat, hídát- ereszeket, kútgyűrűket, min­dent, amire igény lesz. A má­sik csarnok a főútvonal men­tén helyezkedik el, autószer­viz kap benne helyet. A har­madik épület, a szolgáltató ház, a község központjában emelkedik. Ezzel megoldódik Főt gondja: lesz saját építő­brigádjuk, ács-, asztalosrészle­gük, szerelnek villanyt, vízve­zetéket és javítják a háztar­tási gépeket, rádiót, tévét. Az úttisztítás is a szolgáltatáshoz tartozik ezentúl. A gépeket könyv jóváírás­sal vásárolják, a gyalugép, a fűrészgép, a be­tonkeverő, a szállítószalag, a vibrátor s a vízszivattyú az udvaron sorakozik már. Jövő év elején kezdik a „nagyüze­met”, természetesen fokozato­san; mire a csarnokok megér­keznek és körülfalazzák — ön­költségi áron, saját építőbri­gáddal — addigra nyár lesz. Főt Budapest elővárosának számít, hisz naponta majdnem hatezer ember jár a fővárosba dolgozni. Sokan közülük már most érdeklődnek a helyi munkalehetőségek után, szíve­sebben maradnának otthon; mások viszont esténként, „má­sodik műszakban” az új üzem­ben vállalnának különböző ja­vításokat. A fóti kezdeményezés pél­damutató, hisz elsődleges célja a lakos­ság igényeinek minél teljesebb kielégítése, a kulturáltabb életkörülmények megteremté­se, ugyanakkor arra enged kö­vetkeztetni, hogy a nagyobb önállósággal is jól sáfárkod­nak majd. S. L Őszi regatta A Balatonon a hét végén még élénk volt a vitorlásélet. A kikötőkből sorra futottak ki a vízre a hajók, amelyeknek utasai kedvező északi széllel távoli túrákra indultak. Bala­tonalmádiban kilencven vitor­láshajó gyűlt össze az év utol­só nagy versenyén, az őszi regattán, amely minden évben nagy eseménynek számít az ászaid parton. Vasárnap futot­ták az utolsó futamokat a ba­latoni vitorlás tizek bajnoksá­gának részvevői is. Sok távo­labbi üdülő vitorláshajói is megérkeztek az esemény szín­helyére, hogy utasaik közelről is láthassák a vitorlás sereg­szemlét. A déli órákban már útra­keltek a SZOT nagy testű sé­tavitorlásai is, amelyek Bala- tonfüredről és Siófokról vitték a kirándulókat egy-egy fordu­lóra túlélik az embert Robusztus, egy tömbből fa­ragott ember Pál Mihály szob­rászművész, akárcsak kőből mintázott szobrai, az őszi ker­tet díszítő Homérosz és Rilke. Darabos-su1*n, de őszinte ba­rátsággal nyújtja a kezét s in­vitál a takaros gyömrői ház­ba, mely otthona A verandaszerű előszobá­ban újabb szobrok, rézből, fá­ból, agyagból, köztük régebbi e a legújabb alkotások. Bel­jebb, a szoba falán rajzok: markáns, erőteljes vonalak, érezni mögöttük az anyag szerkezetét; nem festői alkotá­sok, a szobrász vázlatai, tanul­mányai csupán már elkészült művekről vagy éppen készü­lőkhöz. Az asztalon még friss gipszplakett: vékony, szakál­las férfiarc profilja. — Bronzba öntve, vörös márványba foglalva kap vég­leges formát Steinmetz kapi­tány plakettje és emléktáblája — magyarázza a művész. — Az emléktábla az ötvenedik évforduló napján kerül lelep­lezésre, itt, a faluban... — Hogyan kerültem kapcso­latba Steinmetz kapitánnyal? Régi história. ,, — tűnődik a művész, majd elnézést kér, ki­megy néhány pillanatra, hogy rajzmappával a kezében térjen vissza. Kibontja, megsárgult vázlatlapok bukkannak elő, fekete és színes ceruzarajzok, vázlatok, tanulmányok. Néme­lyik lapon több vázlat ugyan­arról az arcról, profilból es elölnézetből, kucsmában és anélkül. — Ö volt Steinmetz kapitány... Megáll a szóban, láthatóan keresgél az emlékek között — Negyvennégy november 16-án szabadult fel a falu. Ak­kor találkoztam először szov­jet katonákkal. Nem tudom, honnan, kitől értesültek róla, mivel foglalkozom én meg Fe­renc öcsém, csak jöttek hoz­zánk, rajzolnánk le őket, sze­retnék hazaküldemá az asz- szonynak, a családnak, a tá­voli kedvesnek. Nem, nem egyszerű emlék, mondták, in­kább bizonyság arról, hogy élnek, hogy győznek... Egy­szer Hajnali fél hétkor zör­gettek fel, egy puskás katona állt az ajtóban, nem paran­csolt, csupán kért, megy to­vább a frontra, rajzolnám le őt úgy, ahogyan most itt áll, a puskájára támaszkodva. Érde­kes arcú, rang nélküli katona volt, felkeltette a figyelme­met, kitöröltem szememből az álmot, készítettem róla né­hány vázlatot, aztán a kért rajzot is. Megköszönte és ment tovább, még a nevét sem mondta meg. Lehet, hogy él ma is, de az is lehet, hogy itt nyugszik valahol a magyar földben ... — Néhány nap múlva há­rom tiszt keresett fel. Mond­ták, szobrot szeretnének ren­delni nálam, szobrot, amely emléket állítana az elesett hő­söknek. Még friss volt az én hajnali katonám emléke, mondtam, beszélhetünk róla, de előbb hadd gondolkozzam és csináljak néhány vázlatot. Elköszöntek, én meg nekiül­tem és az éri katonám alakja köré próbáltam megfogalmazni gondolataimat. Három vázlat született egy hét alatt, mire visszajött a küldöttség, de most már tíztagú. Sokáig néz­ték, tanulmányozták a rajzo­kat. aztán az egyikre rábólin­tottak: ebből a gondolatból formáljam szoborrá a sóskúti A tárgyak Az Ülésre a szép szőke titkárnő behozott egy kis cédulát, letette az ajtóhoz legközelebb ülő ember elé. A cédula össze volt hajítva és elindult vándorútjára, keresni a címzettet. Hallgattam a vitát, de szemem a cédulát követte. Már a nyolcadik em­bert is elhagyta, és a kilencedik is továbbadta nekem, ösztönösen nyúj­tottam tovább, de láttam, az én ne­vemet írta rá a szép titkárnő. A pa­pírt széthajtottam és a következő szöveget olvastam: „Édesapja ma hajnalbana meghalt. A nővére telefonált Gy.-ből”. Felálltam és szótlanul kimentem a teremből. A titkárnő nem mert rám­nézni, azt hitte ő volt a kegyetlen. Még semmit sem éreztem úgy igazán, nagy feladat előtt álltam, ez izgatott. Hazamenni a lakásunkra és meg­mondani anyámnak, aki nálam töl­ti a telet. December volt, szép fehér decem­ber, a hó elolvadt az arcorrlon. Már félúton voltam, amikor visszafordul­tam. Bekopogtam a szép titkárnőhöz és kértem tőle egy kocsit. Kocsi kell, mert ilyenkor már semmi sem megy Gy-be, legfeljebb éjféltájban egy személyvonat, amely jó, ha reggelre hazadöcög. Anyám nem bírja ki ad­dig. Es én sem vele. ösztönösen vé­dekeztem a szenvedéstől, mint ahogy az ember a szemét behúnyja ősszel a vakon röpködő bogarak elől. Az autót a titkárnő elintézte, öt perc múlva már ott csúsztak fékező kerekei a házunk előtt. Anyám a me­leg félhomályban a bibliát olvasta. Hatalmas biblia volt. Ahány ősszel megérkezett hozzánk, tüntetőén min­dig kirakta az asztalra. Nem szóltam érte, pedig a vendégeim mindig rá- bandzsalítottak a hatalmas, arany­keresztes fekete könyvre. Kösz^tom, azonnal felállt, hogy vacsorát készítsen. Mondom szegény­nek öltözzön fel melegen, hazauta­zunk Gy.-be. Rám nézett, nagyon is­mert, csak annyit kérdezett: — Apád? \ Fejemmel igent intettem, mert már bedagadt a torkom és a nyelvem is vastag volt. — Meghalt? Intettem. — Mikor? Odaadtam neki a kis cédulát, amit a titkárnő írt. Gyorsan felölötözött, nem sírt, nem jajveszékelt, szótlanul, sápa'dtan sietett, A kocsival egy óra múlva hazaértünk. Nővérem, öcsém fogadott. Már mindent elintéztek. Mondták, az öreg álmában aludt el. A takarítónő reggel gyufát kért tőle, •hogy begyújtsa a kályhát. Apa ál­mában mosolygott, keze a feje alatt volt, az asszony még egyszer kérte a gyufát... Mosolyogva halt meg az apám, és még akkor is mosolygott, amikor az öregasszony jajveszékelve kiabált. Anyám akkor kezdett el sírni, ami­kor a nővérém elmondta a halált. A nővérem is könnyezve beszélt, öcsém szótlanul, égő szemmel hallgatott, én a fogamat csikorgattam. Később anyám halat és békacom­bot rántott, zsírban sült krumplit adott mellé, de senki sem evett, mert ez volt apánk kedvenc étele. Anyám negyven évig sütötte a békát, de egy­szer meg nem ette volna. Mi szeret­tük, apámmal versenyt ettünk és most vele együtt nem ettünk. Később öcsémmel elköszöntünk. Elmentünk abba a kocsmába, ahol az öreg iszo­gatta volt’ a nagy fröccsöket. Leül­tünk a törzsasztalához és megittunk néhány — nagyfröccsöt. Közben nem mertünk egymásra nézni, mert szé- gyelltük a könnyeket. Másnap nővérem, öcsém dolgoz­ni ment. Én anyámmal kora délelőtt elmentem apám lakására. Jóapám nem lakott a gyerekeivel. Nyáron anyámmal élt, télen viszont nem volt hajlandó beköltözni hozzánk E.-be. Csak anyám jött, az öreg maradt, Inkább vállalta a magányt, a kényel­metlenséget, az elhanyagoltságot, de Gy.-ből nem tette ki a lábát. A ti- zennégyes világháborúban négy évig volt a fronton, aztán hosszú ideig fogságban. Akkor, ott fogadta meg, ha egyszer hazajut... Egészen bete­gessé vált Gy.-hez való ragaszkodá­sa. Harmincban állás nélkül volt, a fővárosba hívták, ahol jó pénzt ka­pott. Két hónapig bírta, akkor visz- szaszökött Gy.-be. Es attól kezdve nem mozdult, és nagyon szégyellte, hogy egyszer is megszegte fogadal­mát. Telenként hát maradt egyedül, csupán egy idős néni viselte gondját, főzött neki, takarított rá, begyújtott és megvetette az ágyát.. Ahová beléptünk egyszerű kis la­kás volt. Rég jártam itt. de ismertem minden zúgát. Itt nőttem fel, innét mentem az első osztályba, innét a háborúba, s ide tértem meg én is a hadifogságból. Hajamoa már ősz szá­lak vegyültek, de a lakásban, mintha állna az idő. A húszas évek szegényes, szedett-vedett, kopott bútora. Csak a sötétbarna kettős ágy és a nehéz négyajtós szekrény „garnitúra”, a többi holmit úgy vették anyámék. Minden csúnya és minden kedves. Anyám a konyhában rendet akart tenni, kértem, hagyja. Nem bírtam volna el, nagy volt a lakás varázsa. Bementünk a szobába. Apám ru­hája a széken, pedánsan, élére ösz- szehajtva, a nadrág, rajta a zakó, azon az ing és a nyakkendő, melyet tavaly karácsonykor vettem neki. Mindennek úgy tudott örülni, mint egy gyermek. Nevetett es könnyezett. A szák alatt egy pár fekete félci­pő. Szegény apám erősen lúdtalpú volt, cipője felvette a talpa formá­ját. Zoknija két oldalt hanyagul a cipő mellett feküdt. Felemelteti, eny­he élő szaga volt. Fura, a láb tulaj­donosa már nem élt. Az asztalon tányér, egy darab pap­rikás szalonna, egy félbeharapott, sa­vanyított erőspaprika és egy fél sze­let kenyér. Az utolsó vacsora ma­radványai. A paprikát felemeltem és szórá'kozottan megettem. A falnál egymás mellett két nehéz faágy, az egyik beágyazva, a másik megvetve. — Az enyémet, ahogy hozzátok mentem, szeptemberben, beágyaztam. Hogy kértem szegényt, időnként szel­lőztesse az ágyneműt. Látom, hozzá se nyúlt — mondta nagyon halkan, anyám. Én a másik ágyat figyeltem, a pár­nán még rajta volt a feje nyoma. Az ágyak fölött apám és anyám képe, közöttük a „Házi áldás” — „Hol hit, ott szeretet __” Két oldalt éjjeli s zekrény, az egyiken zenélő óra, apám vetté anyámnak házasságuk első évfordulóján. „Mesél a bécsi er­dő...” Húsz évig erre ébredtem én is. Volt, hogy éjszaka magától is megszólalt, és ilyenkor sohasem tud­tam, hogy álmodom, vagy ébren va­gyok-e. Közben a zenélő henger fo­gai megkoptak, egyes akkordok ki­maradtak, de így is nagyon szép és kedves volt a muzsika. Az órát föl­emeltem, felhúztam, hadd halljam egy kicsit. Bekopogott a takarító néni. — Reggel négykor még köhögött, áthallottam a falon. Kopogtam is, nem akar-e valamit, de nem vála­szolt. Magamra kaptam a slafrokot, átjöttem. Mondta, hogy nem bír aludni, de nem kér semmit, csak el­szív egy cigarettát. Két óra múlva jöttem begyújtani, akkor már aludt és mosolygott. Pedig milyen fiatal volt. Amíg az öregasszony beszélt, benéztem az éjjeli szekrénybe. Egy fehér cipősdobozban finánc nem lát­ta vágott dohány volt a tetején ciga­rettapapír. Ebből csavart az öreg utoljára ... A doboz mellett egy ré­gi cipőhúzókanál feküdt, gyermek­koromban órákig vakartam vele apám talpját, mert mind a két lába megfagyott á nagy orosz síkságon. Azután eljöttünk a házból. A do­bozt a dohánnyal és a cipőkanalat elhoztam, később a zenélő órát is el- kunyeráltam anyámtól. Harmincéves voltam, apám hatvan, de már csak a tárgyakban élt. Suba Andor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents