Pest Megyei Hírlap, 1967. október (11. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-29 / 256. szám
8 7;^Kiv\nn 1967. OKTOBER 29.. VASÁRNAP SOMODI BARNA i Vietnam A bozótok zöldje bálna-száj sugarat nyelve tárvg, áll idegen kongás barna hang megperzselt jelvény folt-harang egy magányos szilfa jajcsomókba kötötte ágas önmagát derengő rétek fü-folyója örvényül választ éhhalált egy kiáltás a falba dobva rezeg késpenge módra már kő-hideg sajka állva várja rémült szemekben bomba száll egy villanás — jól megszolgált zsolddal és indulókkal elmenő otthon felejtett drága gonddal és parancsszóval elmenő Egyetlen hang hörgés a végtelenben Egyszerű történet Ismerős ismeretlen arc. Földi. De hogy lehet akkor, hogy nem tudom a nevét? A haja ezüstkeret fiatalos ábrázata körül. A beszéde halk, gesztusokkal nyomatékolt, s bár úgy tűnik néha, mintha a szavakat keresné, mégis arra gondolok inkább, hogy a gondolatait rendezgeti közben. Elhaladok mellette a zsúfolt cukrászdában, sort fogok a pultnál, kérem a cigarettám, s indulnék kifelé, hanem a társa utánam kiált a stampedlikkel terhes kis asztal mellől: — Mi az vándorcimborám, meg sem ismer? — Dehogynem... — Hát akkor miért kerül el? Sáfár Jánosnak hívják, alig egy esztendeje nyugdíjas, kedélyes, kvaterkázó ember. Lakatos volt az egyik fővárosi nagyüzemben, s a szabad szombatokon gyakorta utaztunk együtt. Érdemes hát a mentegetőzésre. — Nem akartam zavarni, Sáfár bácsi. — Pedig éppen maga felől beszélgettünk. Jöjjön, segítsen! Kezet fogunk, leülök mellé, s a „fehérfejűvel” is nevet cserélek: — Tímár! — Tímár! Mosolygunk. Ha jól körülszaglásznánk egymást, talán az atyafiságunkra is fény derülne, s mégis akadozna a szó, ha Sáfár mester huncut- kásan nem olajozgatná. — Csak aztán vigyázz, te Nándi — óvja az új ismerőst —, mert téged is megír ez a mi pennánk. — Szóval maga az? Nem is gondolná, hol olvastam én a Majoros Ádám krónikáját? — Hol? — Odesszában .,. Annyira emberi, uuicuw, és természetes, hogy restellném konvencionális kérdésekkel serkenteni, inkább várok. Iszunk, dohányzunk, feketézőnk, míg spontán, úgy, ahogy a hegyi patakok erednek, egymás mellé sorjáznak megfontolt mondatai, s most három nappal később, amikor visszaidézem, árnyalatnyit sem szeretnék változtatni rajtuk ... Tímár Nándornak hívnak, kilencszázhatban születtem. Tizennyolcban lakatosinas lettem Venczák Vince bácsinál. Jó mesterem volt. Tavaly, amikor az odesszai Présgépgyárban a hatvanadik születésnapomon felköszöntött, rá is poharat emelt a továris direktor: Egészséget kívánunk neki, ha él, tisztelgünk az emléke előtt, ha meghalt, mert olyan szakmunkást nevelt az üzemnek, mint Ferdinánd Iva- rrovics Tímár Még a pofonjai is áldássá változtak rajtam ... Elgondolkozik* ifjúi szemét emlékek fátyolozzák, s aprókat kortyint, mielőtt folytatná ... Négyéves segéd voltam már, vasárnap keménygallér szorította a nyakamat, a munkát hozók uraztak is módjával, de a fejembe sem ötlött ilyesmi, hogy osztályharc, kizsákmányolás. Pedig Endrőd — mun- j kásfalu. Tizenkilencben egész: zászlóaljat adott a proletár-: hadseregnek, s már a húszas ; években újra szerveződött ti-1 tokban a párt. Én azonban azon törtem a fejem, hogy nyithatnák saját műhelyt, míg az a szerelem... No, kedves egészségünkre! Az italon átcsillan a napfény, s azt a könnycseppecskét is gyönggyé változtatja, ami hívatlan ott remeg a szeme szegletében ... No, de ne érzelegjünk. Nem szeretem én az operettet, ha a Csárdáskirálynőt meg is köny- nyeztem, amikor Moszkvában játszották. Szóval, a lány gazdag volt, én szegény, merényletnek tűnt a faluban ez a szerelem az úri világ ellen. Ki is menekültem előle Törökországba, Ankarába, ahová munkásokat toboroztak Kemál pasa nagy építkezéseihez. De itt a kudarc már politikai csengést kapott. Rájöttem, hogy rossz a világ, ha nem egyenlő benne az ember, ha pedig rossz, meg kell javítani, ahogy a törött gépeket is rendbehozzuk. A kintlevő magyarok között sok volt a szocialista. Szervezkedtek, olvasták a l’Humanité magyar nyelvű kiadását, s közöttük én is megtanultam, hogy hány hét a világ. Itthon ekkor tárgyalták a Sallai— Fürst-ügyet, a szálak túlvezettek a határokon, s minket is beidéztek a magyar követségre, ahol egy jó érzésű titkár megsúgta kinek-kinek — pedig a fejével játszott —, hogy jó lesz továbbállani. Direkció — Bulgária! Méregetem a sorsa mélyét, raktározom a szavait. Ö mosolyog, Sáfár szomszéd pedig türelmetlenkedik. — Hát az hogy volt, Nándi, amikor leugrottal a robogó vonatról? — Ügy, hogy elengedtem a korlátot... Csend, beszédes pillanatok... — Bulgáriából is menekülni kellett. Még a vonatra is utánam szálltak, s ahogy mentem hátrafelé, kupéról kupéba, ők utánam. Az utolsó kocsiban hagytam a csomagomat, mindenemet, és leugrottam. Vészfék, mifene, de elrejtett egy erdő. Visszaszöktem Törökországba. ahonnan Odesszába gyámolítottak a tovarisok. Huszonkét éves voltam akkor, jövőre lesz negyven esztendeje. .. A pult környékén fiatalok söröznek Az egyikük nyakában táskarádió harsogja: Nem várok holnapig... — Bezzeg én harmincnyolc évig vártam, míg tavaly hazalátogathattam. Panaszkodnom hálátlanság lenne. Felruháztak, szállást adtak, munkát, élelmiszer jegy eket — pedig akkor kezdődött a mezőgazdaság kollektivizálása, nagyon gyötrelmes idők jártak, — s befogadtak maguk közé előbb a Lenin Gépgyár, majd a Présgépgyár munkásai. Most is ott dolgozom. A hidraulikánál vagyok, nyugdíjba se engedtek el. Azt mondta a továris direktor: Csak egy Ferdinánd Ivanovicsunk van, ő Magyar- ország nagykövete a gyárban, nem nélkülözhetjük! A feleségemnél itthon sem találtam volna különbet, a fiam építészmérnök, a leányom, a ve- jem, menyem gépészmérnökök. Az unokáim mind velem akartak jönni: Déduska, mi miért nem mehetünk haza? Pedig ukránul beszélnek. Kétszáz- hatvan új rubelt keresek — két átlagkeresetnél is többet —. süvegeinek akárhol járok, mégis félszívű voltam tavalyig, amikor először hazajöttem. De ehhez már magának is van valamicske köze? — Hogyhogy? — Magyar újságokat olvastam én mindig, hallgattam a rádiót — most is kívülről tudom a legjobb magyar labdarúgó-csapatok tagjainak nevét —, hanem úgy hatvan körül Moszkvában, az idegen könyvek boltjában talált a leányom egy magyar regenyi, aminek az íróját Tímárnak hívják, megvette, s ahogy elolvastam a Majoros Ádám krónikáját, a honvágy még bírhatatlanabbul a szívemre térdelt. Mert ez a könyv az egész szülőfalumat, ifjúságomat feltámasztotta bennem .., Ülünk a zsibongó cukrászda közepén. Körülöttünk tucatnyian. Az utcán vontatók robognak, motorok, gépkocsik, kerékpárok. Dobol az élet, mégis egyedül vagyunk önmagunkkal. Hogy ő mire gondolhat, nem tudom, és meghatottságot érzek, mint mindig, valahányszor egy emberi sors nagyszerűségét mérhetem, de Sáfár bácsi megint az önvizsgálat útjában áll: — Meglátod Nándi, hogy megír — mondja huncutkásan. — Megírta már a fél falut, van is ellensége elég... — Én akkor se lennék, ha megír. Bármikor szívesen látom Odesszában. A címem se kérje, megmondják. Két Tímár él ott, a fiam a másik, eltévedni sem tudna. De mi megírni valót találhatna az életemben? Egyszerű kis történet, nem regénybe való... RÓNAY GYÖRGY: Nyári album Június Még egyszer ez a koranyár, még egyszer ez a sárga rózsaözön a kertben, a peónia-mámor. Június. Hömpölyög a szélben a virágpor, s havazva hull a nyárfák szösz virága. Alkony eső után Zápor volt délután. Csillámlik az esővert nyárfalomb és a süppedt sírokon a moha. Most csupa-csupa gyöngy a temetőkert, s az égen szivárványuk a holtak mosolya. Elvadult kert Senki sem ültetett, nem vetett az idén itt; látod, a kert mégis dúsan tenyészik: sarjat hoz a gyökér, szárba szökik a mag. Folytatják azt, amit az ember abbahagy. Sétaút Hányszor sétáltam erre, hány nyári s őszi napnak alkonyát néztem innét? Számolnám, s számtalan. A tó, a fák, az út: mind ugyanaz maradt. Csak valahogy rövidebb lett, ami még hátravan. Esti állomás Alkonyul lassan a júniusi vasárnap. Csillog a sín, a szemafor zöldet mutat. Fáradtan szorongatják fonnyadó csokrukat, íílcilr Et7 e>ctí ótrnrcro trórnolr ANTE POPOYSZKI: Szőlőskert Magamra hagytatok e zord, e kopár kővidék közepén hogy éhen ne vesszen az élet. Déltájban eljön hozzám a Nap s megszoptatom engedelmesen. Hűs lugasomban fürdik a Hold. Es itt lesz nemsokára az ősz is. Kijöttök puttonyos vidáman és megöltök: irgalmatlanul. Venyigéim lehervadnak, De elszáradnak a kezek is, amelyek ápoltak, miután megtermeltek itt, e kopár szikláson, lekopaszt, lefejez majd a szél. Mért feleditek azt, hogy egyszer indáim mind a kezeitek lesznek, maholnap hogyha lefeliüsztök: •mókáitokat kö?zöniendők. Es mégis magamra hagytatok e zord, e kopár kővidék közepén hogy éhen ne vesszen az élet, hogy szoptassam a Napot — engedelmesen. (DUDÁS KÁLMÁN fordítása) A VEKKER i ne gondolna olykor az idő gyors múlására? Ki ne tűnődnék néha el azon, hogy azok a karon ülő gyermekek, akiknek csak nemrégiben csipkedtük meg az arcocskájukat, egy délben táskával a hónuk alatt mint másodikos gimnazisták jönnek velünk szembe, s aztán szinte minden átmenet nélkül azt halljuk róluk, hogy házasságot kötöttek, sőt, már az első gyerek érkezését várják. Hajh, hajh — mondogatjuk ilyenkor mélabúsan —, hogy múlik az idő ... A szomszédék Piroskája is milyen hirtelen lett nagy lány. Tegnapelőtt még kezicsókolommal köszönt nekem, ha a lépcsőházban találkoztunk, tegnap már én köszöntem neki kezicsókolommal, akárcsak a kedves mamának, akivel együtt lakik mellettem az ötödik emeleten, egyszobás lakásukban. Tegnapelőtt még óvodába járt, tegnap érettségizett, s ma már dolgozik. Hajh, hajh... Minden reggel Piroska járt az eszemben, minden áldott reggel, háromnegyed öttől kezdve egyfolytában egészen hét óráig. Mert az időtájt minden reggel háromnegyed ötkor ébredtem. Hétig Piroskára gondoltam, minden reggel áttekintettem gyermekkorát, sok-sok apró filmkockát idéztem fel az életéből. csak hogy az idő mennél gyorsabban teljék el hétig. Láttam őt magam előtt, amint babakocsiját tolja, amint osztálytársaival viho- rászva jönnek szembe velem az utcán, vagy amint udvar- lójával csókolózik a sötét l<a- pualjban, kapuzárás előtt néhány perccel. e most már itt az ideje, hogy elmondjam: miért töltöttem ébren az időt reggel háromnegyed öttől hétig, s miért éppen azzal töltöttem az időt, hogy Piroskára gondoltam. Nos, a dolog egyszerű. Háromnegyed ötkor azért ébredtem fel, mert csengett a vekker. Hétig azért elmélkedtem, mert hétkor kell kimásznom az ágyamból, ha fél kilencre a szerkesztőségben akarók lenni, ahol dolgozom. S Piroskára azért gondoltam minden reggel, mert nem az én vekkerem keltett fel, hanem az övé. Az ő vekkere csengett minden reggel háromnegyed ötkor a szomszédban, üdén csilingelt a vekker a vékony falakon át, hogy a csudába ne ébredtem volna fel! A magamfajta érett korú férfi már nem alszik olyan mélyen reggel felé. Sajnáltam eleinte Piroskát, hogy olyan korán kell neki ébrednie. Ki tudja, hová jár dolgozni? Bizony, sajnáltam ezt a szép, törékeny kislányt. Ö sem gondolta volna akkor, amikor még a babakocsit tolta, hogy egyszer majd minden reggel háromnegyed ötkor kell ébrednie. .. No de — fűztem hozzá később, rövid néhány nappal utóbb —, miért kell nekem olyan korán ébrednem? Mégiscsak kényelmetlen dolog, hogy azért, mert ő messzire jár dolgozni, nekem hajnalban kell ébrednem, akármilyen későn tértem is nyugovóra, akármilyen édeset álmodtam is éppen ... De hát nem tehettem semmit, azon kívül, hogy igyekeztem minél korábban ágyba kerülni. Mit is tehettem volna? Nekem is egyszobás volt a lakásom, az övék is. Nekem sem volt kedvem elköltözni a vekker miatt, őket sem szólíthattam fel arra, hogy szedjék a sátorfájukat. Tűrtem hát hosszú ideig, nyeltem a keserűs'get férfiason. A legjobb kár’\apartir''V is felkeltem éjfél előtt. „Korán kell ébrednem — mondtam barátaimnak ilyenkor —, háromnegyed ötre van beállítva a vekker..."; M ár vagy négy hete futottam végig Piroska gyermekkorán gondolatban minden reggel, amikor egyszer az az érzésem támadt, hogy szervezetem a korai ébredést megsínyli. Piroskára ekkor már régen mérsékelt rokonszenv- vel gondoltam, gyermekkorát is untam. Beláttam, hogy valamit tennem kell, ha nem akarók elpusztulni időnek előtte, nyomorultul. Szoktam volt mamájával találkozni néhanapján a liftben, elhatároztam, hogy a legközelebbi alkalommal szóvá teszem a vekker ügyét. Nem erélyesen, inkább kedvesen, kedélyesen, de azért persze félreérthetetlenül. Végtére is szóból ért az ember. Meg aztán ők nem is sejthetik, hogy az az átkozott vekker engem is felver. — Asszonyom — mondtam, amikor egy szombat délben a liftben csakugyan összefutottam a nyájas és halk szavú özveggyel —, most elárulok önnek egy államtitkot... Tudja-e ön és a kedves lánya, hogy engem minden áldott hajnalbam pont háromnegyed ötkor felver a vekkerjük csörgése? — Ezt komolyan mondja, szerkesztő úr? — álmélkodott zavart mosollyal az egyébként tiszteletre méltó hölgy. — Csakugyan? — Esküszöm a szent Haba- kukra és az ébresztőórák istenére — feleltem sziporkázó humorral, hogy lássa, nem kívánok nagy ügyet csinálni a dologból. — Erről sejtelmünk sem volt, szerkesztő úr, elhiheti... — Efelől nincs is kétségem, asszonyom ... Remélem, nem veszi szemrehányásnak, hogy szóvá tettem... — Ö, a világért sem... a világért se! Sőt: Hálásan köszönöm ... Nagyon kérem, amikor felébred, dörömböljön át a falon, mert az a lány velem együtt olyan mélyen alszik, hogy mindennap elkésik a munkahelyéről... Hetekig dörömböltem minden reggel, amíg végre sikerült Piroskának egy másik állást találnom. Tabi László
