Pest Megyei Hírlap, 1967. szeptember (11. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-24 / 226. szám

1967. SZEPTEMBER 24., VASÁRNAP res* «fccvei 9 Tersánszky J. Jenő: A nagyérdemű... — MI DOLGA VAN MOST? — érdeklődött tőlem ellenáll­hatatlan mosolyával a mű­vésznő. — Ha maga kívánja, akkor semmi! Mert ha aranyat érne minden percem másutt, ha magának áldozom, még min­dig csak én nyerek! — felel­tem gyalázatos elméskedéssel súlyosbított hízelgéssel. — Helyes! — vette igénybe önfeláldozásomat a művésznő egy biccentéssel. Aztán így folytatta: — Érdekes megbíza­tásom volna a maga számára, úgy, hogy kölcsönösen okul­hatnánk és mulathatnánk a dolgon. — Rendelkezzék velem! — csaptam össze bokámat. — Hát nézze! Tegnap elő- *zör énekeltem a rádióban. Szeretném tudni, milyen si­kerem volt. De valóban! — Hogy-hogy valóban? — hüledeztem. — Maga tudja, hogy egy özemben, az igazgatótól lefe­lé, rendező, szervező, mind, ha csak gázsicsökkentésit nem ter­veznek, megdicsérik a produk­ciót. A kritika sem elfogulat­lan és főleg szempontjai van­nak. Az ismerősök, barátok, kartársak szemtől szemben való magasztalásait, vagy ra­jongó leveleit mind-mind ér­dekek vezetik. Saját magát magnetofonon visszahallgatva, az ember nagyon tévedhet Egyetlen mód marad, hogy pontosan értesüljünk róla: ho­gyan hatott a mutatvá­nyunk . •.. — Az mi? — kérdeztem őszinte kíváncsisággal. — Az, az, hogy teljesen is­meretlen, érdektelen, átlagos nagyérdemű közönség bírála­tát leshetjük el, közvetlenül. Ez pedig úgy történhet, hogy elindulunk ketten kóborolni. Magának rengeteg ismerőse van, azoktól csak úgy véletlen faggatózni fog előttem, föllé­pésemről, de úgy, nem árulja el, hogy a tettes én vagyok!.. — Óriási! — egyeztem bele. Azzal nyakunkba vettük a fővárost. ELSŐ ISMERŐS, akibe né­hány lépés után máris sze­rencsésen belebotlunk, egy vidéki barátom. Csinos nővel jött karöltve. Először azt vél­tem, a feleségével... Nem baj! Mindjárt megtudtam, hogy az illető hölgy, az édes... izé ... Unokahúga és itt Pesten mint előadóművésznő működik ... Remek! Egyszerre két véle­ményt is hallhatunk a mű­vésznő énekéről, egy laikus- és egy szakvéleményt. Rövid hogyvagyozás és mit- csinálozás kölcsönös kicserélé­se után ügyesen a tárgyra tér­Hazudik a kisfiam Hazudik a kisfiam, az én egyetlen kisfiam hazudik... Ez rettenetes. Még csak tízéves, nagy kék szemével oly ártatlanul bámul a világba, mint egy csecsemő, és már hazudik. Mi lesz ebből, a gyerekből? És kitől tanulja? Hiszen az apja minden délután foglalkozik vele, kihallgatja a leckéiből, és emlekez- teti rá, hogy legjobb az egyenes út. És hányszor, de hányszor ; elmondta már ennek a büdös kölyöknek, hogy a hazug em- ; bért hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát.. . Emlékszem,; egyszer még le is rajzoltam neki a sánta kutyát, hogy még ; jobban az eszébe vésse ... És tessék. A gyerek hazudik. De ki- j tői tanulja? , Egyszer-kétszer már a múlt évben is az volt az érzésem, . hogy a gyerek hazudik. Amikor például azt mesélte, hogy a . tantestület teljes egyheti leckeszünetet rendelt el, hogy a gye- j rekek lássák, milyen céltalan és sivár az élet munka nélkül ] Kekem ez furcsának látszott, még mondtam is neki: „Misi, ; esküdj”!, mire megesküdött, és én megnyugodtam, istenkém, i manapság olyan modem pedagógiai elveket hirdetnek, mit tu- : dom én, gondoltam magamban. És aztán egyszer délelőtt ti- ; zenegykor jött haza, kérdeztem tőle: „Mi történt, édes fiam?”,: mondja, hogy semmi, csak elmaradt a földrajz és a számtan,; mert a két tanárnak esküvője van. Nekem elég furcsának lát- ; »zott, hogy egyszerre két tanárnak van esküvője és éppen ta-; látási idő alatt, de a gyerek azt mondta, hogy ikerlányokat j vesznek el, csoportos esküvő lesz, és azt csak délelőtt engedé- \ lyezi a tanács. Még mondtam is neki: „Misi, esküdj!”, mire j megesküdött, és én megnyugodtam, istenkém, gondoltam, sok j minden másként van manapság, mint azelőtt. És tegnap kidé- j rült, hogy a gyerek hazudik. Nem fantáziái, ami megbocsát- j ható lenne, nem képzeleg, nem nagyzol, hanem hazudik, saj- j nos. Nekünk azt mondta, hogy történelemből ötösre felelt, de én j egy órával később már tudtam, hogy egyesre felelt, hogy egy j *zót sem tudott, hogy a feleletét így kezdte: „Harmadik Béla j és Negyedik Béla király között a különbség látszólag csak : egy...” — mire leültették teljes joggal, és beírtak neki egy : egyest. És itthon azt hazudta, hogy ötöst kapott történelem- i bői, s közben oly ártatlanul bámult a kék szemével, mint egy i csecsemő. Szóval hazudik... Mi lesz belőle, ha felnő? Úton-: élló lesz, rablógyilkos, lesz. De kitől tanulja? Istenkem, pedig mennyire szeretjük, szinte a szívünk vé- > fével tápláljuk! Nem lehet olyan kívánsága, amit ne teljesíte- > uénk, hiszen egyetlen gyermekünk, az anyja egyenesen bolon- • dúl érte, pedig a gyerek rám hasonlít. A múlt héten is, ami- > kor azokat a régi burleszkeket meg akarta nézni, de csak dél- < előtt játszotta itt a közeli mozi, Írtam egypár sort az osztály- > főnökének, hogy engedje el a gyereket tíz órakor az iskolából, > mert fogorvoshoz kell vinnem. El is engedte, és a gyerek ! olyan boldog volt, úgy kacagott a moziban, hogy a könnyei is | kicsordultak. És most ez a hála, hogy hazudik. Csak tudnám, i hogy kitől tanulja? Tegnapelőtt el akartuk vinni a nagyanyjához, mert Elvira i nap volt; mondom: Misi, megyünk a nagymamához gratulál- : ni, a neve napjára, készülődj. Mondja erre, hogy nem jön, : mert lemegy a térre inkább futballozni. Ejnye, Misikém, mon- ! dóm erre én, hát mit mondjak nagyanyádnak akkor? „Mondd, : hogy inkább futballozni mentem” — feleli ő. Mondom erre: i „hát így meg akarod bántani szegény nagymamát? Majd azt: mondom, hogy nagyon sol? leckét kaptál, azért nem tudtál ve- | lünk jönni.” Mi elmentünk,vés ő egész délután futballozhatott. ; És mi a hála? Hazudik. Csak tudnám, hogy kitől tanulja? M csillagot is lehoznám neki az égről. Tegnap is, mi tör- ; tént... Hazajövet szép banánt láttam az üzlet kirakatában, | eszembe jutott, hogy a gyerek mennyire imádja a banánt, gon- ! doltam, veszek neki, pedig nagyon drága. Mondtam neki, mi- ! lyen drága ez a kis banán. „Nézd, Misikém, mit vettem ne- ! kod” — és eléje teszem. Kérdi, hogy mennyibe került. Mon- i dóm neki: anyád meggyúz, ha megtudja, de neki nem fogom ! megmondani, mennyibe került, érted, Misikém?” Egy perc i alatt megette a gyerek, bizonyisten nem sajnáltam tőle. És i másfél órával később azt hazudja, hogy ötöst kapott történe- i lemből, amikor pedig egyest kapott. Egy szemernyi hála sincs : ebben a gyerekben. Tízéves, és már hazudik! Csak tudnám, i hogy kitől tanulja? Tabi László > tem: szokott-e vidéken rádió- előadásokat hallgatni bará­tom? — Ó, hogyne! Állandóan! — hangzottba válasz. — Hát akkor nem hallottad, véletlen, a tegnapi műsor szenzációját, X. Y. művésznő énekét? — Dehogynem! Rég nem ál­lott módomban ilyen üde, kedves női hangot hallani! Kár, hogy rövid volt a műso­ra. Ilyen számokat kellene többet és hosszabban a mű­sorba iktatni! — lelkesedett barátom. Mire én is fellelkez- ve az „unokanővérkéhez” for­dultam: — És kegyed nem hallotta esetleg? — Hallottam igen, én is! Csoda, hogy légelhárító szi­rénáknak nem csinálnak már számokat a rádióban, ha ilyen hangok is szerepelhetnek ott — mondta tompa, megvető hangon az unokanővér. Püff neki! Két homlokegye­nest ellenkező nézet! Mentünk tovább a művész­nővel, kedves csacsogása kísé­retében. Hogyhát: így-úgy, ez és az és miegymás!... De alig jutottunk odább, máris ismerős arcot fedeztem föl a szemközti járókelők kö­zött. Éppen levitézlett opera­énekes, jelenleg énektanár ba­rátom jött felénk. Elcsíptem! Bár rendkívül sietős útjára hi­vatkozott, ámde amikor a művésznő rádiószereplését említettem, ez egészen elfeled­tette vele sürgős dolgát. Így kezdte: — Á, én nemigen hallgatok rádiót. De a tegnapi hangver­senyt véletlen végigfüleltem. Az illető hölgynek, ha talál­kozol vele, megmondhatod ... Itt jelentősen sandított a művésznőre. De az máris ráz­ta fejecskéjét: — Csak mondja bátran! Nem én vagyok az illető! — HAT MEG HA maga is az, akkor is kifejthetem, hogy maga a hanganyaga kitűnő. De a szövegkiejtése, különö­sen a magas fekvésekben ka­tasztrofálisan rossz. Az i-betűi u-betűk, és az u-betűje ó-be­tű. Ez nem megy. Aztán a hangját előre kellene hozni. A piánóinak infámisan resze- lős hangját meglágyítani. Szó­val egy-két évi átgyúrás nem ártana ennek az énekesnőnek, mielőtt újra mikrofon elé AZ ÖREG (Foto: Kotroczó) BIHARI SÁNDOR: Haza Ülhetek már ide, az asztalomhoz, az erkélyen a virágokat, polcaimon a könyveket bámulhatom —, a távolság kioldoz, felment, mert lett villamosszék megint a nyugalom, \ a rendbe-rakott lét belül a négy falon. Nem tudom megtartani magamban az országutakat —: kinyílnak, megbizsergeti tenyerem egy sarokház, hegyek oldalán a verssorokat rakják össze a lombok folyvást, üzen egy illat, mely a randevúra pontosan megérkezik, ahol itt vagyok sose lehetek teljesen itt. Azt hiszem, minden föld-darabon feliratlan is ez áll: Átmenő forgalom. Felütött sátrak a városok, s honfoglalás csak az, az a gondolatom, melyben a szétdobált történelmek és kontinensek találnak rendet, az idő nyit határtalan hazát. 's-'sssssssssssssssss/s'sssssssssss/sssssssss/ssssssss/sssssssssssssssssssssrssfsssssssssssss/sssssssssssssssssssssssssssssssssssfssssss/sssssssjsssssssssssssssssssssssssssssssss. * mikor egyetlen bölcs dó­ri log sem jut eszembe — az utóbbi időben egyre gyak­rabban — szívesen kotorászok népünk bölcsességének kincs­tárában, melyből mindig si­kerül valami elmésséget kibá­nyászni. Szeretem eme bővizű forrást, mely azt is dokumen­tálja, hogy népünk sok ügy­ben már évszázadokkal előtte tudta, mitől döglik a légy, ami szintén egy népi mondás. De az utóbbi időben eme szenvedélyem miatt egyre több kellemetlenség ér. A múltkor például egy ré­szeges huligánról szólva csu­pán a hangulatfestés miatt azt írtam, hogy iszik, mint a ke­fekötő. A cikk megjelenése után a Kefekötők Egyesülése levelet intézett a szerkesztő­séghez, és kérte, hogy adjuk közre tiltakozásukat a súlyos rágalom ellen, amely a becsü­letesen dolgozó kefekötők kol­lektíváját vérig sértette. A til­takozó levél kilátásba helyez­te, hogy amennyiben nem tar­tózkodom az effajta, káros ál­talánosításokra felhasználható felelőtlen kijelentésektől, meg­ráznak, mint Krisztus a var­gát. A tiltakozó levél megje­lenése után a Vargák Szekció­ja tiltakozó menetben vonult fel a szerkesztőség elé, ahol a szónok a fejem, valamint azt követelte, hogy sértő kijelen­tésemet vonjuk vissza. Ezek után senki sem csodál­kozik, hogy milyen szörnyű bajt zúdítottam a fejemre, midőn egyik bíráló cikkemben Közmondások a népi mondást idéztem, mely szerint baj rxm Köpecen. A köpeci községi tanács végre­hajtó bizottsága memorandu­mot intézett hozzám, és visz- szautasította a rágalmát. Kö­zölték, hogy községükben a felszabadulás óta semmi baj nincs, rendben halad a beta­karítás, okosan gazdálkodnak a község fejlesztéssel és ha­vonta 35 centi betonjárdát építenek. rjasonló okokból tiltakozott 11 az Állami Biztosító mo­hácsi fiókjának intézője is, a Több is veszett Mohácsnál cí­mű írásomért. Közölte, hogy a mondásban foglaltak, bár megfelelnek az igazságnak, miszerint Mohácsnál már ve­szett el egy és más, de a cikk­ben fel kellett volna tüntetni, hogy ennek az volt az oka, hogy nem volt háztartási biztosításuk. Legutóbbi cikkemben taka­rékosságra intettem feleimet, mondandóm súlyosabbá téte­lére idéztem népünk tapaszta­latainak gazdag tárházából kölcsönkért mondást, misze­rint több nap, mint kolbász. A cikk mejelenése után a Kol­bászipari Tröszt éleshangú til­takozó jegyzékében utasította vissza az alávaló rágalmat: „Az effajta demagóg kije­lentések csak arra jók, hogy elvegyék dolgozóink kedvét a termeléstől, valamint megin­gassák' népünknek a közellá­tásba vetett bizalmát” — ír­ták memorandumukban. Hasonló bajt zúdítottam ma­gamra, midőn egy remekbe szabott novellám főhősét imi­gyen jellemeztem: — Olyan se hús, se hal em­ber volt! A novellával harminckét irodalmi fő- és aldíjat nyer­tem, három egyetem választott díszdoktorául és hamarosan az újság is foglalkozott velem. Megírták, hogy ezen kijelenté­semmel lejáraton a magyar kereskedelmet. A cikk bizony­ságul említette a Vásárcsar­nok felhozatalának utolsó ne­gyedéin adatait, valamint a halászati termelőszövetkezetek termelési statisztikáját. Ebből világosan kiderült, hogy hús is van, hal is, sőt vad is, és mi szem, szájnak ingere. a méltatlannak érzett tű­zi ráadásokon elkeseredve berúgtam, mint egy kefekötő... pardon, mint egy disznó és mi­dőn a kocsmából ki akarták tenni a szűrömet, melyben én is benne tartózkodtam, tilta­koztam. A kiérkező rendőr­járőrt a pincér így tájékoztat­ta: — A kedves vendég úgy ká­romkodik, mint egy kocsis. A kocsmában három frakk­ba öltözött úr tartózkodott, akik a fenti szavakat meghall­ván, a pincérhez léptek, átad­ták a kocsisok tiltakozó jegy­zékét, majd a nevezett ven­déglátóipari dolgozót úgy meg­dorgálták, mint szódás a lo­vát ... illetve helyesbítek, mi­után nem óhajtom, hogy a szódások lovaikkal aláíratott jegyzékben forduljanak hoz­zám felelőtlen fecsegésem mi­att. Hazafelé menet elénekeltem a rátóti legények viselt dolgai­ról szóló népi balladát és ami­lyen pechem van, egy lokálból éppen három rátóti legény vo­nult ki és ott a helyszínen elégtételt vettek rajtam, a község ifjúságának becsmérlé­séért. A kórházban megállapítot­tam, hogy cikkeimmel már sok bosszúságot okoztam em­bertársaidnak és íme, rajtam is bekövetkezett a bölcs népi mondás tanulsága: addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. Itt természetesen azonnal le kell szögeznem, hogy nem a vas- és edényboltokban vásá­rolt kiváló minőségű korsókra gondolok, hanem a lelkiisme­retlen maszekok által össze- eszkábált vacakokra. Ezt az alkalmat használom fel, hogy megkövessem a ma­gyar kisiparosok fazekas szek­cióját, amely a temetésemen rendezett óriási demonstrációt aljas rágalmaim ellen. ősz Ferenc eresztik. Akkor nem mon- $ dóm ... Még vagy ne- í gyedórát hallgattuk a tanár J magyarázatát, mielőtt eszébe t jutott, hogyhát elkésett __ És ? r ohant. S 5 Mi pedig haladtunk tovább J a művésznővel. Hogy tőle $ ugyancsak másik értekezést $ élvezzek végig hangja és ál- $ tálában az énekhang tárgyá- $ ban. Így érkeztünk egy üz- J let elé. Ajtaján éppen idő- $ sebb nőismerősöm lépett ki. ^ Hozzászegődtünk és érdeklő- 5 désemre igazán sokat ígérő vá- $ laszt nyertünk: — Hogy hallottam-e? Hi-5 szén nekem a rádió minden $ szórakozásom. Mindent meg- $ jegyzek, ami csak érdemes ^ adásai közül. Ez az új éne- ^ kesnő nem rossz éppen. Csu- ^ pán nagyon hogyismondjam... ^ modorosán, agyoniskolázottan $ énekel. Talán, ha a maga tér- $ mészetes hangját hallatná, az ^ százszor hatásosabb lenne. Így ij tiszta nyafogás néhol... i Tessék! Az ellenkező vég-^ let! Elfogtuk a következő tagját a | Nagyérdemű közönségnek. A ^ fölfogása az volt, hogy meg-^ járta volna a hangverseny, $ csak ne olyan zsúfoltan pereg-1 tek volna, egymás sarkára ta- ^ posva egyes számai. De erre a következő harma- ^ dik ismerős ellenkezőleg azt ^ kifogásolta a műsorból, hogy ^ szüneteket kell egyes ének- ^ számok között kivárni. A KÖZVETLEN második $ bírálótól azt tudtuk meg, ^ hogy: tárgyilagos ítélettel si- ^ lány kornyikálás volt ennek ^ a fölfedezett új csillagnak a ^ hangja — és a konyha levegő- ^ je terjeng inkább rajta, mint ^ a műgonddal felépített hang- J versenyé. & De az utolsó előtti bírálat^ egy kalap alá vette a műsort^ a rádiónak kínos igyekezettel § összeállított sok más olyan | műsorával, ami „magas” rendes, művelt ember fülé- ^ nek és csak zenebolondok ^ eszelősségét veszi számba. Elég! | A további kísérletekről már jj szédülő fejjel, teljes lelki zűr- ^ zavarral mondott le a szegény^ művésznő. Az utolsó fórum az ^ ismeretlen Nagyérdemű kő-1 zönség, amiben bízott, így nyi- ^ latkozott neki... sajnos —^ sajnos! *

Next

/
Thumbnails
Contents