Pest Megyei Hírlap, 1967. szeptember (11. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-24 / 226. szám

«Ef.V K/ÜHan 1961. SZEPTEMBER 24., VASÁRNAP RUSZKIK MÉSZÁROS OTTÓ RIPORTJA „Üdvözöllek benneteket az új orosz élet, az orosz szabadság megszületésekor”. (Egy Sztahov nevű öreg pa­raszt szavai az 1917. novembe­rében megtartott parasztkong­resszuson.) A zömök testű, kerek fejű fiatalember szem- villanása árulja csak el, hogy ugrat. Különben nagyon is komoly képpel kérdez vissza: — Mit akar hallani a ruszkikról? Jót vagy rosz- ezat? Hátát nekiveti az oldószeres paraffinmente- eítő ezernyi, titokzatos csőkígyója közül az egyiknek, fölhúzza a bal lábát, látszik, kényel­mesen nekikészülődik a beszélgetésnek: — Szóval, jót vagy rosszat? Mert például, ha jót kell mondani, hát itt van Ganyicsev bácsi esete. Tulajdonképp még ötven sincsen, de bácsi mindenkinek. Nos, az öreg élő agitá­ció. annyi szent. Odahaza is nagy híresség volt, mondjuk olyan, mint nálunk a Pióker Náci bácsi. Ahogy mesélik, sokszor repülőgép­pel hordták az öreget egyik helyről a másik­ra. mármint ha nagyon klassz munka kellett. Hegesztő az öreg, s úgy dolgozik, hogy meg­áll az ész: így is lehet? Eshet az eső, fújhat a szél, lejárhat a nyolc óra, fütyül mindenre. Szabályosan megőrül a hegesztésért, amikor idekerült, hetekig csodájára jártak, mintha valami varázsló lenne. És micsoda birka tü­relme van! Más már ordítana a helyében, amikor valami ökörség miatt baj van, ő meg még mindig mosolyog. Mosolyog, csak moso­lyog, s maximum egyszer megcsóválja a fejét. — No és ha rosszat akar hallani, azt is tu­dok. Rengeteg anyag érkezik tőlük ide, s volt, hogy nem az jött, ami kellett volna. Jó adag lemez futott be, felevékony, mint amit vártak. Persze, nehogy azt higyje, hogy nem akadt, aki vígan kuncogott rajta... akadt. Még én is megeresztettem, annyit az egyik srácnak, aki­vel együtt dolgozom, hogy „látod testvér, mel­lényúltok ti is néha”. Ha látta volna, micso­da szemeket meresztett rám! Már azt hittem, megsértődött, amikor kiböki: hát szentnek képzelsz te bennünket? Azt hiszed, nálunk nincsenek — mondta — olyanok, akiket elvi­hetne az ördög, mert még tiltakozni is lusták lennének? Nofene, mondtam magamban, ezen kitört az önkritika. Azután joboan megismer­tem ezt a gyereket, s azt kell mondanom, hogy nálunk teljesen ismeretlen az az őszinteség, ahogyan ők beszélnek a maguk dolgairól. Ná­lunk esetleg csak a legszűkebb családon belül létezik az a nyíltság, ahogy ezek a rüszki gye­rekek beszélnek az abban a pillanatban érke­zett idegennel is. Magamban olykor ezért naivnak is nevezem őket, mert nem túlzás ennyire bízni, hinni a másik emberben? ★ A Dunai Kőolajipari Vállalat létesítését a Barátság vezetéken érkező, romaskino típusú szovjet kőolaj tette lehetővé. A finomítóóriás alapdokumentációjának zöme szovjet, sőt, a létesítmények egy jelentős részét is helyre tervezik a szovjet szakemberek. A mintegy három és fél milliárd forint értékű beruházási összegből megközelítően hatszázmillió forint­tal részesednek a szovjet gépek, berendezések. A szovjet kőolajipari gépgyárakból érkező berendezések a garantált teljesítménynél 10— 15 százalékkal többet adnak, s ugyanakkor — ami a kőolajfeldolgozásnál elsődleges szem­pont — rendkívül üzembiztosak. Megtörtént, hogy a szovjet tervezők hívták fel a magyar partnereik figyelmét: ilyen és ilyen kiegészítő berendezést nem szállítanak, mert azok nem elég korszerűek. Vásárolják meg azokat nyu­gati cégektől, mert azok gyártmányai jelentik jelenleg a világszínvonalat. A százhalombattai finomító, s a szomszéd­ságában működő másik óriás, a Dunamenti Hőerőmű, melynek jelentős része ugyancsak a szovjet—magyar gazdasági együttműködés keretei között valósuít meg,'csak egy-egy adat a két ország közötti, mind sokrétűbb kapcso­latok gazdag tárházából. Külkereskedelmi mérlegünkben a következő főbb feladatok jel­lemzik a két ország közötti forgalmat: 1950- ben behozatalunk 24,5 százalékát tették ki szovjet áruk, 1966-ban már 33 százalékát. Ex­portunkból 1950-ben 28 százalékkal, míg 1966- ban 33 százalékkal részesedett a Szovjetunió Nem érdektelen annak felsorolása, milyen főbb áruk szerepelnek a kivitelben és a beho­zatalban. 1966-ban 2 478 000 tonna kőolajat importáltunk a Szovjetunióból, nyers foszfát­behozatalunk 89 százaléka, vasércimportunk 95,1, hengerelt acél behozatalunk 42,1 százalé­ka származott a Szovjetunióból. A múlt évben 4154 személy- és 3551 tehergépkocsit, 2717 da­rab traktort, 1685 gabonakombájnt vásárol­tunk szovjet vállalatoktól. Termékek sokasá­gában, így például fenyőfűrészáruban, rotá­cióspapírban, cellulózban, kokszban, behoza­talunk több, mint a fele szovjet áru. Exportunkban a következő főbb árucsopor­tok legjelentősebb vásárlója a Szovjetunió: 1966-ban 806 autóbuszt, 1379 tehergépkocsit, 22 456 motorkerékpárt, (teljes exportunk 94,1 százalékát!) 8 211 000 izzólámpát, 29 125 000 négyzetméter kész pamutszövetet, 4 082 000 pár cipőt szállítottunk szovjet cégeknek. Ennek a rendkívül elnagyolt felsorolásnak is van egy azonnal szembetűnő vonása. Még­pedig az, hogy míg behozatalunk zömmel alapanyag, nyersáru, addig kivitelünk legna­gyobb része késztermék. Nyersanyag- és ener­giaszegény ország számára ez, és csakis ez az egyedül járható út. ★ — Első hivatalos találkozásom nem volt va­lami barátságos a szovjetekkel, annyi szent. Egy rozoga, ki tudja, milyen romok alól ki­húzkodott széken ültem, egy még rozogább íróasztal mögött, ámikor berobban egy kial­vatlanságtól vérbeborult szemű, borostás ar­cú, rekedt hangú főhadnagy, maga előtt tusz­kolva a holtravált tolmácsot, pisztolyt lóbálva a kezében, s ordít, ordít kegyetlenül, ameny- nyire csak rekedt torkától kitelik. A tolmács meg hadarva fordít, ijedten, mintha nem is engem, hanem őt ijesztgetné azzal a ménkű nagy pisztollyal a tiszt. Amiatt támadt a nagy ribillió, hogy megcsúszott a néhány napja emelt szükséghíd — a betonhidat a németek fölrobbantották —, s két teherautó bele a megduzzadt, hullákat, bútorokat, dögöket sod­ró folyóba. Szabotázs... szabotázs ... toporzé- kolt a főhadnagy, s azt követelte, hogy egy órán belül ott legyen az egész község, lóval, szekérrel, fával, fejszével, hidat emelni. Mind­ez 1944. decemberében történt, én voltam ak­kor Tápiószelén „a hivatal”, a kommunista párt delegáltjaként a község főbírája. Persze, mondanom se’ kell, egy óra múlva nem volt ott az egész község, a szálfák sem álltak köb­méterszámra az udvarokon, ló meg szekér még annál is kevesebb volt, de azért a híd, meglett. Szolgált is nem néhány hétig, hanem jó néhány esztendeig. — Hát ez volt az első „barátkozás”. Később, amikor valami körzetparancsnokságot, vagy mit állítottak föl a községben, már össze-ösz- szejöttem a tisztekkel, meg a legényekkel is, attól kezdve pedig, hogy megmutattam nekik a kommunista párttagságom bizonyító „tag­könyvet” —, mert bizony egyszerű, gépelt pa­pír volt ez, a magunk fabrikálta bélyegzővel ellátva, igaz, jókora, ötágú csillaggal a bélyeg­ző közepén —, nem volt semmi differencia. „Tovaris” lettem, s nem tudtunk olyasmit kérni, amit, ha módjukban állt, ne teljesítet­tek volna. Ugyanakkor az is volt, hogyha nem ment valami úgy, ahogy ők szerették volna, könnyen jött a szájukra a „burzsuj”. Akkor tanultam meg, s ma is azt tartom, hogy a Vi­lágon semmit nem szabad leegyszerűsíteni, csak fehérnek, csak feketének látni. Mire gon­dolok? Arra, hogy volt bizony közöttük, aki belépett egy udvarra, hóna alá kapott két- három tyúkot, s továbbállt. Es ugyanakkor, őrséget állítottak a múzeumhoz, nehogy bár­minek is baja essék, s amikor végleg elhagy­ták a községet, szabályos papírt kértek az át­adásról. — Volt például egy Viktor nevű kapitány, jó képű, jó kedvű gyerek, nem lehetett több harmincévesnél. Odahaza valami tanárember volt, nagyon szeretett énekelni, meg szavalni, ha egy kis pihenőjük volt, a többiek körülfog­ták, volt egy égimeszelő, ferdeszemű gyerek, az harmonikázott, ő meg énekelt. Nos, hát szemtanúja voltam annak, amikor ez a Viktor szabályosan fölképeit — őszintén szólva akkor még nem nagyon éreztem, micsoda különbség lehet pofon meg pofon között, s ezért holmi ludovikás-tiszt hasonlatok jutottak eszembe — egy lányos képű, talán, ha tizennyolc kö­rüli gyereket, mert az, a parancsa ellenére, nem volt hajlandó kosztot vinni az istállóba zárt tíz vagy tizenkét németnek. Igaz, nem valami fejedelmi koszt volt, de ennivaló. A gyerek meg nem vitte, Viktor ezért nekiment. A többiek leszegett fejjel nézték az egészet. Én, mint egyetlen civil, igen furcsán éreztem magam. Azután, néhány nap elteltével mond­ja az egyik őrmester, ha jól emlékszem Gri- sin volt a neve, hogy Viktornak, mármint a kapitánynak szüleit, s három lánytestvérét öl­ték meg a németek... ★ A kis népeknek mindig félelmeik vannak a nagyokkal szemben. Belénk, magyarokba, kü­lönben is, évszázadok sulykolták, hogy hol török ront ránk, hol német nyel el, s volt idő, amikor naponta elhangzó szólam volt a „szláv tenger”. És szólam volt az is, hogy „egyedül vagyunk” ... nehogy barátság nyíljék bárki irányában is szívünkben. Mégis, voltak bará­taink. Kell-e bizonyítani, hogy a „legjobb tanít­vány” idején, mint minden más, a magyar— szovjet kapcsolatok sem voltak mentesek a túlzásoktól? Mármint frázisokban. Mert ugyanakkor az ezernyi hétköznapi összekötő szál nem gyengébb, erősebb lett. A túlzások, a frázisok letisztulták, a nyíltság, az őszinte­ség került a helyükbe. Amilyen a barátok vi­szonya. Valamikor — és micsoda korlátolt­ság kellett erőszakolásához — gyapotot akar­tunk termeszteni... ma senki nem kapja föl a fejét, s nem kiált árulást, ha valaki azt mondja: remek gépeket .csinálnak ezek az oroszok, de bizony a külsejük bumfordi, nem sok gondot fordítanak a formatervezésre. Ma nem kell okvetlenül a szovjet rakétatechni­kával érvelni. Elég megkérdezni a háziasz- szonyokat, ha választani kell a szovjet meg a magyar porszívó között, melyik mellett dön­tenek ... A cári Oroszország a teljes ipari termelést tekintve az utolsó békeévben, 1913-ban világ- viszonylatban az ötödik, Európában a negye­dik helyen állt. 1965-ben a Szovjetunió világ- viszonylatban a második, Európában az első helyet foglalta el az ipari termelés egészét te­kintve. 1913-ban Oroszország a villamosener­gia termelésben a világranglista nyolcadik, az európai lista hatodik helyével volt kénytelen megelégedni. 1965-ben a világranglista máso­dik, az európai termelést tekintve pedig az el­ső helyre került fel. Az acéltermelésben 1913- ban az ötödik, illetve negyedik helyen állt Oroszország, 1965-ben a második, illetve első helyen, a cementgyártásban az ötödik és ne­gyedik helyet foglalta el 1913-ban, ma pedig világelső. Még szemléletesebbek ezek az ada­tok, ha azt mondjuk: 1913-ban kétmilliárd kWó villamos energiát termelt Oroszország, ma a Szovjetunió 545 millió kWó — 1966 végén — villamos energiát állít elő. A széntermelés 1913- hoz viszonyítva 1966-ban a hússzorosára, az ásványolajtermelés a huszonötszörösére, az acéltermelés a huszonkétszeresére, a szer­számgépek gyártása a százhatszorosára, a mű­trágyagyártás a négyszázszorosara nőtt. A legutóbbi tizenöt esztendő átlagát számít­va a Szovjetunió nemzeti jövedelme évente kilenc százalékkal, az Egyesült Államoké 3,5 százalékkal növekedett. Az ipari termelés évi átlagos növekedése a Szovjetunióban 10,7 szá­zalék volt, míg az USA-ban 4,4 százalék. 1913- ban Oroszország ipari termelése az USA ipari termelésének mindössze 12,5 százalékát tette ki, 1965-ben pedig 65 százalékát 1913-ban a cári Oroszország a világ ipari termeléséből mindössze négy százalékkal részesedett, a Szovjetunió 1966-ban viszont a világ teljes ipari termelésének már egyötödét adta! A „leg”-ek időszakában minden bizonnyal itt véget ért volna a számok, tények összeve­tése. Holott magunknak, hazai feladatainkra értve is, rendkívül tanulságos a számok, té­nyek további összevetése. így például az, hogy az összes fémforgácsoló berendezés közü,l az USA-ban 43,7 százalékot képviselnek a prog­resszív szerszámgépek, a Szovjetunióban csak 28,7 százalékot érnek el. És egy újabb mérleg­pár: a Szovjetunió a szén- és vasérctermelés­ben, a kokszgyártásban, a Diesel és villamos­mozdony gyártásban, a fakitermelésben, fű­részáruk előállításában, cementgyártásban, vasbetonszerkezetek és elemek készítésében, gyapjúszövetgyártásban és vajtermelésben a világranglista élén áll. Az egy főre jutó ter­melést tekintve viszont ma még elmarad töb­bek között a villamos energia előállításában, a földgáz fölhasználásában, az acéltermelésben, a gépkocsigyártásban az USA mögött. Azon túl, hogy 1913-ban hol tartott a cári Oroszország és hol az Egyesült Államok, te­gyünk még valamit hozzá mindehhez: a Szov­jetunió fennállásának ötven esztendejéből 18 évet háborúkkal, illetve az azok okozta károk helyreállításával töltött... ★ — Ha azt mondanák, sorolja el, mit tud a Szovjetunióról, mennyi ideig beszélne? — Sokáig. — Mégis, mit tudna elmondani? — Ajaj. Hát először is ugye az űrrepülés, Gagarin meg a többiek, azután sok film, a Ballada a katonáról, a Szállnak a darvak, könyvek, Puskin, Tolsztoj, Gorkij meg Jevtu­senko, Voznyeszenszkij, akkor az októberi forradalom, meg a háború, Berlin eleste, az a katona, aki kitűzte a vörös zászlót arra a... az épületre ... Kántor Erzsébet, nagykőrösi kislány, né­hány napja „már” harmadik gimnazista, elbi­zonytalanodik: — Nem tudom annak az épületnek a nevét: — Reichstag. — Igen, igen. És szovjet kombájnok, vala­mi SZK—4-es, vagy hogy hívják ... meg köz­társaságok, kirgiz, kazah, azerbajdzsán, több mint kétszázhúszmillió lakos, a föld egyha- toda..j Iskolásra vált a hangja, egyszeriben fölnyf- lik földrajzórák anyagának emlék-rekesze az agyban, s hadarná, sorolná, de megállítom egy kérdéssel: — Személyes emléke? Olyan nincsen? — Voltam Csillebércen, az úttörőtáborban, s ott voltak szovjet úttörők, azaz pionírok is, nagyon sokat nevettünk, mert olyan érdeke­sen mondták, hogy madjar, ők meg rajtunk kuncogtak, mert éppen csak makogtunk vala­mit akkor még; oroszul. — Most már jobban megy? — Hát... — Odahaza nem beszélgetnek ilyesmiről? — Nem nagyon. Anyukám nem igen politi­zál, apukám meg inkább az öcsémmel törődik, mert az az „apja fia”. — Újságot olvas? — Hát itt is van egy kis mulasztásom..! Inkább csak belenézegetek. Azért tudom, hogy az ENSZ-ben a Szovjetunió a békéért harcol, illetve amellett van, és hogy Vietnamnak so­kat segít... Jobban inkább a tv-t nézem, a híradót is, abban sok ilyesmi van. Az öcsém az jobban tudja, pedig csak tizenkét éves, igaz, fiú. Rakéták, meg az autó, hogy a Vol­ga jó, meg ilyesmi... ★ — Talán nem túlzók, ha azt mondom, elés sokoldalúan ismerem az emberek véleményét,- mert hivatali beosztásom is olyan — személy­zeti vezető vagyok —, s pártmunkám is erre kötelez, a Szerszám- és Gépelemgyárak Porko­hászati Gyára pártvezetőségének vagyok az agitációs és propaganda felelőse. Két részre választanám talán a kérdéscsoportot. Az egyik az úgynevezett apróságok. Itt vélemények, né­zetek sokasága megtalálható. Hozzá kell tenni azonban, hogy a régi, konok szovjetellenesség, a minden érvet, indokot félresöprő elfogult­ság erősen kiveszőben van. Ugyanakkor ta­pasztalható az „igen, de...” értelmű véleke­dés. Igen, nagyok az oroszok a rakétákban, de bezzeg Amerikában mindenkinek kocsija van — Hallani lehet a régi foci meccsekről is, mert „akkor” nem lehetett győzni... És ugyanakkor sok-sok apróság állítható mind­ezzel szembe. Olyan, hogy a budai járás nem egy községében jelentek meg szovjet katonák, amikor társadalmi munka kellett, s ezt bizony megjegyzik a község lakói, gépeket adtak a munkához s így tovább. A másik, s megítélé­sem szerint a fontosabb rész a nagy politika. Itt már egyértelmű a helyzet. A világpolitika mind világosabb frontokat teremt, s ahogy mondani szokták, a nagy dolgokban könnyebb tisztán látni. Ez értelemszerűen áll az egyes emberre is. Nincs olyan vélemény, hogy a Szovjetunió háborút akarna, hogy nem tesz meg mindent a béke érdekében. Ugyanakkor — és ez propagandamunkánk fogyatékossá­gaira figyelmeztet — elvi, elméleti kérdések­ben elég felszínesek az ismeretek Sokan ezért nem érzékelik a szovjet—kínai kapcsolatok mai helyzetének eredőit, s lényegét, s ennek tudható be az is, hogy akadnak „balos” néze­tek, miszerint „oda kellene menni Vietnam­ba” s így tovább. — Van meg valami, ami úgy hiszem, ide tartozik. Volt idő, amikor szinte semmi mást, csak „A Téli Palota ostroma” című reproduk­ciókat lehetett látni a falakon, s valahogy úgy nézett ki, mintha pusztán ennyiből állt volna az októberi forradalom. Az élet akkor is, ma is sokkal bonyolultabb, semmint hogy egyet­len eseménnyel, ténnyel kifejezhető lenne. Igen sokat javult, változott a munka, de mé­gis, ilyen irányban kell erősíteni. Az élet tel­jességét megmutatni, a rjiaga valóságában. A kényelmesség, a felvilágosító munka egysíkú­sága az, ami a mai helyzet még meglevő gondjait okozza. . ★ „A Szovjetek Központi Végrehajtó Bizott­sága és a parasztkongresszus együttes ülése kifejezi azt a szilárd meggyőződését, hogy a munkások, katonák és parasztok szövetsége, az összes dolgozóknak és az öszes kizsákmá- nyoltaknak ez a testvéri szövetsége meg fog­ja szilárdítani kivívott hatalmukat, a többi országban is meg fogja gyorsítani a munkás- osztály hatalomra jutását, s ily módon bizto­sítani fogja a tartós, igazságos bekét és a szo­cializmus győzelmét”. (Részlet abból az egyhangúan elfogadott ha­tározatból, amit egy Sztahov nevű öreg pa­raszt szavait követően, 1917 novemberében, a Szmolnij hatalmas üléstermében Lenin javas­latára, a küldöttek viharos taps közepette sza­vaztak meg.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents