Pest Megyei Hírlap, 1967. július (11. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-30 / 178. szám

1967. JÚLIUS 30., VASÁRNAP

r/ -»* MECrta

sifCirltm

!>

Ön kivel készítene interjút?

Örkény Istvánnal

„Örkény István íróról eddig nem sokat hallottam. A könyvnapra megjelent novel- láskötetét megvettem, s ha a jövő évadban is adják, szeretném megnézni a Thália Színházban „Tóték” című kisregényéből készített drámáját. Szeretném ha interjút készítenének vele. Nagyon jó írónak tartom” — írja levelében Romhányi József aszódi olvasónk. S kérésének annál szívesebben teszünk eleget, mert véleményünk szerint Örkény István ,.újra felfedezése” nem csupán egy író, hanem egy, mai irodalmunk számára eddig szinte ismeretlen kifejezési forma — a groteszk — újra felfedezése is.

ÚJSÁGÍRÓ: Eizonyára elgondolkodott már az irodalom szerepének viszonylagosságán — minden sikeren túl. Például akkor, amikor híreket hallgat. Ilyen híreket: ».felkoncolták, eszkaláció, meggyilkolták. megtorló intézkedések, letartóztatták, katonai diktatúra, lezuhant...” Mit tehet az író azon kívül, hogy ír? Egyáltalán, kell-e még valamit tennie?

ÖRKÉNY ISTVÁN: Amint látja, néha nyilatkoznia is kell. Ezt, ha megteszi, rosszul teszi: már az is elég fáradalom, kockázat, életveszély, ha az ember ír. Mindennel, amit ezen kívül tesz, csak újabb bajokat zúdít a fejére. Pláne, ha iü;eh kérdéseket kap. Az ugyanis.' hogy rríiért ír az ember, mire való az irodalom, s a művészet valójában tehet-e valamit az emberiségért, „a” kérdés, a „végső” kérdés, a kultúra alapproblémája. Egyik kiváló írónk, aki a háború óta Amerikában él. azt mondta, amikor disszidált: „írással egy lehulló falevél útját sem lehet megváltoztatni.” Nehéz Volna ebbe beletörődni, de ínég nehezebb megcáfolni. Ha végignézek könyvekkel megrakott falaimon, ha hozzáveszem. amit a mi erkölcsi tartásunkhoz két évezred kultúrája, az egyistenhívő vallások kinyilatkoztatása, a filozófusok és forradalmárok tanítása hozzáadott, — és Utána azt kérdezik tőlem, amit most maga, mit mondhatnék? Ez a szó: „Auschwitz” lefújja a falakról könyveimet és mindazt, amit jelentenek. Az is, hogy „felkoncolták”, az Is, hogy „letartóztatták”, az is, hogy „lezuhant” ...

ÚJSÁGÍRÓ: Mégis, az

Elet és Irodalomnak adott nyilatkozatában egy sereg tisztázatlan kérdést ■ említett, ilyeneket: magyar—német

kérdés, zsidókérdés, magyar •—szovjet kérdés. szexuális kérdés ... Lehet talán mégis valamit tenni, s ha igen, mit szándékozik termi, és érzése szerint mit tett idáig, mint író, e kérdések tisztázásának érdekében?

ÖRKÉNY ISTVÁN: Akkora

magyar irodalomnak egy sajátosságáról volt szó, arról, hogy szeret anekdótázni. Ez persze nem általános érvényű se Vörösmarty, se Ady, $e József Attila nem anekdó- tázott soha. Mégis, ha prózánk vagy drámánk összképét nézzük, abból épp oly kevéssé tudunk képet alkotni valóságos sorsunkról és helyes, igazi mivoltunkról, mint amilyen nehéz egy csiszolt briliánsról visszakövetkeztetni a szénre. Persze, sokáig attól reméltünk valamit, hogy az irodalom példát mutat... De ki követi a példákat? Vegyünk egy férjet, aki semmibe veszi, kihasználja, boldogtalanná teszi, s még meg is csalja a feleségét. Ha beül egy színházba, s azt látja, hogy a színpadi férj a színpadi feleségnek csalc egy ingerült szót szól, felháborodik, s habozás nélkül az asszonnyal azonosítja magát — de meg változtat ja-e addigi magatartását? Eszébe se jut. Az irodalom ott végződik, ahol az ő élete kezdődik. Első csalódásunk ott ért, amikor rájöttünk, hogy az írásnak nincs meg az a közvetlen gyógyító hatása. mint az inzulinnak.

ÚJSÁGÍRÓ: Mi volt ennek az oka?

ÖRKÉNY ISTVÁN: Egy

modell, akit a szobrász szebbnek ábrázol, mint amilyen, el fogja hinni magáról, hogy ö Ilyen. Az irodalom is, azzal, hogy hízelgett az emberiségnek, hatálytalanította önmagát — ahelyett, hogy a világ sorsán javított volna. Ezzel nem akarom lebecsülni azt az irodalmat, amely előttünk járt, és azt se tudom biztosan, tudunk-e mi a rosszon javítani. Hogy hát akkor mit tudunk? Leszámolni az illúziókkal.

ÚJSÁGÍRÓ: Leszámolni az illúziókkal: azt hiszem ez az európai ember alapproblémája napjainkban. De mi lép az illúziók helyére?

ÖRKÉNY ISTVÁN: Az a valóság, amely már nem tűr szépítést, mert a fizikától kezdve a pszichológiáig, a történelemtől a gazdaságtudományig olyan tényeket vágott a szemünkbe, amelyek már le nem tagadhatok.

ÚJSÁGÍRÓ: És nem gondolja, hogy az illúzióktól megfosztott „valóság” vigasztalanná teszi az ember számára a világot?

ÖRKÉNY ISTVÁN: Miért tenné vigasztalanná? Persze az a „psziché”, melyet a lélekelemzés föltárt, valóban nem „szép”; de az, hogy mindezt maga az ember fogalmazta meg önmagáról több, mint kárpótlás. Azt jelenti, hogy az ember az egyetlen lény, aki egyre mélyebben átlát saját sorsán — tehát minduntalan megváltja magát.

ÚJSÁGÍRÓ: Nézeteinek

lényegét fejtette ki azt hiszem. De térjünk vissza a művekre. Néhány kritikus, elismerve művei értékét, elvont humanistának tartja önt. E kritikusok tehát a szocialista humanizmus konkrét követelményeit állítják szembe műveivel. Mi erről a véleménye?

ÖRKÉNY ISTVÁN: Ez,

amit elmondtam, „elvont” humanizmus? Na, iköszönöm.

ÚJSÁGÍRÓ: Pontosabban

fogalmazok: ha műveit a gyakran még mindig kísértő „zsdanovi” irodalomelmélet mércéivel mérjük, kiderül, hogy ön óvatosan elkerüli a „kivezető utak megmutatását”, de nem csatlakozik az irodalom azon áramlataihoz sem, amelyek látszólagos tárgyilagossággal csupán ábrázolják az élet olykor tragikus természetét. Újabb műveiben ön egy konkrét emberi magatartást kínál — szinte modellként. Mi erről a véleménye? Egyáltalában milyen emberi magatartást tart korszerűnek?

ÖRKÉNY ISTVÁN: Eddig milyen, okosakat kérdezett.

ÚJSÁGÍRÓ: Nincs kedve

válaszolni?

ÖRKÉNY ISTVÁN: Hogy kedvem van-e? Kérdezze in- Kább, tudok-e? De nem tudok.

ÚJSÁGÍRÓ: Beszélne arról az összefüggésről, amely az író élete és művei közt fennáll? Arra kérném tehát, hogy életének azokról a meghatározó pontjairól beszéljen, amelyek szükségszerűen vezettek a „groteszk felé”.

ÖRKÉNY ISTVÁN: Ilyen összefüggés nincs. De úgy látszik van olyan írói alkat, mely elöbb-utóbb ráeszmél, hogy az élet egyes eseményeket komolyan produkál, másokat viszont komikus, vagy tragikomikus, vagy groteszk beállításban hoz létre. Maga is emlékszik rá, hiszen a minap történt, hogy egy futballmeccsbe belecsapott a villám. Az esemény tragikus, hiszen az egyik játékost agyonsújtot- ta, de ugyanakkor tragi komikus is, hiszen a nézők ezrei, akik csak „jó focit” szerettek volna látni, egyszercsak azt látták, hogy a pályán megnyílik előttük létünk legmélyebb szakadéka. Az író ezt leírhatja tragikusan, de leírhatja tragikomikusán is; szerintem Oiz utóbbi változat a többet mondó és a fontosabb.

ÚJSÁGÍRÓ: Milyen írásokat publikál a közeljövőben?

ÖRKÉNY ISTVÁN: összegyűjtöm azokat a nagyon rövid novellákat. melyeket „Egyperces novelláknak” neveztem el, s ha elkészülök vele: azt a regényt adom ki, melyen dolgozom.

Nádas Péter

György-J7

L

E

gy júniusi vasárnap Magda, szőke és fényes szemű kolleginám javaslatára kirándultunk a Rómaifürdóre. Szerinte kitűnő hely arra, hogy egyik kollokviumunk anyagát átvegyük. Ott tudtam meg, hogy egy húszéves lány kollokvium nélkül is sokkal nagyobb jártassággal rendelkezik a csókolózásban, mint egy húszéves fiú, aki akkor — három évtizede — én voltam. Miitor az alkonyi Duna-parton gyalog hazafelé bandukoltunk, Magda karjába öltött kezem időnként véletlenül hozzáért ruganyos kebléhez. A, hűvösö- dő estében is elviselhetetlen forróságot éreztem. Magdának tetszett, hogy igy tűzbe hozott, s nagyon csodálkozott, amikor másnap a Korányi-klinika egyik ápolónőjével telefonoz- tattam neki: délelőtt nem megyek előadásra, mert az éjszakát csaknem 40 fokos lázzal fetrengtem végig. Reggel az orvos megállapította, hogy torokgyulladásom van, beküldött a klinikára, s oft tartottak.

Három hétig feküdtem a klinikán. Magda néhányszor meglátogatott; nyári ruhában jött, alatta alig viselt valamit. Kezelőorvosomnál, egy magas — nálam jóval magasabb és idősebb — férfinál többször érdeklődött állapotom iránt. Schulz tanársegéd nagyon kedves volt hozzá. Egyszer — akkor már fent jártam — láttam, amint betessékelte szobájába. Magda fél óra múlva jött ki az orvosi szobából, még egyszer benézett hozzám, s közölte velem, hogy Schulz doktor szerint pár nap múlva teljesen jól leszek, de hamarosan ajánlatos lesz kivétetnem a mandulámat.

Négy nap múlva elengedtek o klinikáról. Magda értem jött, hosszan tanácskozott Schulz doktorral a szobájában, ahonnan feltűnően vidáman lépett ki. Belémkarolt, elvette aktatáskámat, és ott, Schulz doktor előtt szájon csókolt.

— Na, most már elhiheti, hogy egészséges — mondta elég rideg, hivatalos hangon kezelőorvosom. — De a manduláját mielőbb dobassa ki! — tette hozzá csaknem parancso- lóan. — Magda, erre maga is ügyeljen — fordult sokkal barátságosabban szerelmemhez, kezet nyújtott, s bement a szobajába.

Tanulmány. Cs. Uhrln Tibor rajza

— Miért szólított a keresztneveden? — kérdeztem Magdától a lépcsőn lefelé menet.

— Te csacsi! — nevetett Magda. — El is felejtettem mondani: képzeld, ő is bajai, a múltkor tudtam meg, egy utcában laktunk, csak nem ismertem, mert ő már Pesten járt egyetemre, amikor én még óvodás voltam.

Megállt és átkarolta a nyakamat.

A

’agy gondot okozott: honnan kerítsek pénzt a mandulaműtétre. Elhatároztam, hogy nem törődöm vele. Egészségesnek éreztem magamat, és semmi kedvem nem volt újra kórházba feküdni. Magda, aki vizsgakészülődésre hivatkozva, újabban ritkábban találkozott velem, feltűnő buzgalommal kardoskodott a műtét mellett.

— Ez a Schulz hatökör — jelentettem ki dühösen. — A mandulához különben se ért.

— Schulz nagyon jó orvos — mondta Magda —. s nagyon a lelkemre kötötte, hogy bent ne hagyd a manduládat, mert újra kaphatsz egy torokgyulladást. Aztán megfulladsz.

— Ezt szeretnéd. Illetve szeretnétek.

Magda fel volt háborodva.

— Te tisztára megőrültél! Nem is tudom, miért vagyok veled...

Átláttam, ha Magda ennyire ragaszkodik az operációhoz, alá kell vetnem magam a műtétnek, még ha belehalok is. Kijelentette: ha szegénységi bizonyítványt szerzek, ő egy orvos ismerőse révén elintézi, hogy egy fillérbe se kerüljön az operáció.

Mi sem volt könnyebb, mint szegénységi bizonyítványt szereznem, mert szüleim nem éltek, albérletben laktam, s összjövedelmem havi negyven pengő volt: ezt egy csúcsos fejű második gimnazista tanításáért kaptam. Nagyobb gondnak tűnt az orvos ismerős nekem. Magda nem árulta el, ki az illető. Könyörgésemre csak annyit tett meg, hogy egy esti sétánk alkalmából odavitt a Ferenciek templomának ajtajához, letérdelt az aszfaltra és Szent Ferencre meg- ésküdött; az ismerős orvos nem Schulz doktor.

J

úlius végén kerültem be az egyik kórház gégészeti osztályára. A felvételi irodában egyetemi indexem és szegénységi bizonyítványom bemutatása után húsz fillért fizettettek velem holmi nyomtatványok áraként és kezelési díjként. Egyéb összeg nem terhel — mondották —, eny- nyibe kerül a műtét. „Ennyit a bolondnak is megér" — gondoltam.

A műtő előtt az én orvosom, 26 év körüli magas fiatalember bemutatkozott:

— Doktor Simányi. Szeretnék egy nagyon rövid műtétet. Ne tartson tíz percnél tovább. — Miközben a műszerek, hatalmas csipeszek, fogók, ollók s ismeretlen rendeltetésű csillogó szerszámok egész arzenáljára esett tekintetem, az orvos, bent a műtőben még hozzátette: — És lehetőleg vér rpélkül szeretném csinálni.

— Természetesen... Magam is ezen a véleményen. vagyok ...

A fiatal, csinos műtősnővér leültetett egy székre, s miután az orvos gondosan bemosakodott, megkezdődött a rövid és vértelen operáció.

Aztán jöttek a hosszú injekciós tűk: már egész csokorra való állt ki legyezösze- rüen a számból. Egyre jobban fúrtam hátra fejemet a nővérke oly édesnek tűnő mellébe, amely odaadón és lágyan helyezkedett kemény koponyám alá.

— önnek nagyon izmos nyelve van — jelentette ki az orvos, s mintha megvetés rezgeti volna a hangjában.

Nem. tudtam válaszolni, mert mindenféle oda nem való dologgal volt tele a szám. Így hát csak szemem rebbenésével próbáltam közölni, hogy izmos, izmos, de mért baj ez?

— Kérem, ne emelje fel mindig a nyelvét! Nem látom a manduláját.

S

imonyi doktor mintha ingerült lett volna, s észrevettem, hogy homlokán, a haja tövénél kis verejtékcsep- pek képződnek. Próbáltam nyelvemet leszorítani, de valami titokzatos erő, tiltakozásként nem engedte, hogy akaratom érvényesüljön.

A szám körül, az odatartott tálban, az ölembe helyezett viaszosvászon kötényen, s a *földön is minden csupa vér volt. A rövid és vértelen műtét — mint utóbb pontosan megállapítottam — kereken negyvenöt percig tartott, s annyi vért vesztettem, hogy csak két oldalról támogatva tudtam eljutni az ágyamhoz.

Délután Simonyi doktor meglátogatott. Nagyon barátságos volt, s elmagyarázta, hogy az operáció előtt kötött megállapodásunk azért nem vált be, mert én rakoncátlanul viselkedtem, a nyelvemet nem szorítottam le — ezért tartott tovább a műtét, s ezért volt az a néhány csepp vér.

— De most már kutyabaj! — s apáson megpaskolta arcomat. Aztán feltűnő érdeklődéssel faggatni kezdett életkörülményeimről. En gyenge voltam, beszélni is alig tudtam, így hát ő csevegett, magáról. Így tudtam meg, hogy Bajára való.

Mintha éles kés hasított volna belém. A gyanú kése, amelyet élesebbnek és fájdi- tóbbnak éreztem, mint az ó operáló kését. Fürkészni kezdtem arcvonásait, s mintha hasonlóságot fedeztem volna fel arca és Schulz doktor arca között. Vagy csak lázas vagyok és képzelődöm? Hát mérj ne lehetne ő is bajai? Ahogy Schulz doktor és Magda is az?

rj úcsúzott, s én úgy érezír tem, hogy ezzel a gyanúval egy pillanatig sem maradhatok magamban, egyedül. Kicsit felemelkedtem a párnáról, megragadtam a kezét, és dadogva ezt mondtam:

— Ne haragudjék... ha már ennyit beszélt doktor úr magáról, megkérdezném: nem Schulznak hívták azelőtt?

— De igen. Talán ismerős Baján? Schulz tanársegéd, aki magát ide ajánlotta, a bátyám. Ö, az ördög tudja, miért, ragaszkodik a családi névhez.

Megsemmisültem. Egész éj- szalia hánykolódtam. Mért hazudott Magda? Éreztem, ahogy a sós vér meggyűlik a számban. A seb* felszakadt: hajnaltájt tudták nagy nehezen. tamponozással elállítani a vérzést.

Hat napig voltam bent a kórházban. Ez alatt Magda egyszer sem látogatott meg. Nagyon rossz jelnek vettem. Csak nincs valami baja?

a lakásán nem találtam, A* mert hazautazott a szüleihez Bajára. Kimentem a klinikára, és megtudtam, hogy Schulz tanársegéd szabadságra ment: hazautazott Bajára. Aztán még sokfelé elmentem, és megtudtam, hogy Magda azért esküdött meg nekem a Ferenciek templomának kapujában, mert sose volt római katolikus. Megtudtam azt is, hogy Magda és Schulz az én torokgyulladásom lázában ismerkedett meg, azelőtt sose látták egymást, és soha nem laktak egy utcában.

És végül megtudtam, hogy Simonyi doktor akkor vett ki először életében mandulát egy emberi torokból, amikor az én számba dugta gumikesztyűs pracliját. Ezért került nekem csak húsz fillérbe az egész ügy, s ezért játszott olyan készséggel Schulz doktor az öccse kezére. Persze, valakin csak kell kezdeni az operálást ... Noha az én mandulámat nem is kellett volna kivenni ..,