Pest Megyei Hírlap, 1967. július (11. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-16 / 166. szám
1<»RT .TULIUS 16., VASAUVAP ™&Cii4aD » I ROZA, A GYÁRKAPUN KILÉPVE, útban a HÉV-állomás felé, elesett. Kabátja, kesztyűje, merő sár lett. A kabátot nem vetheti le, lecsapja róla a sarat, a kesztyűt lehúzza, becsomagolja a tízórais nylonba, zsebébe gyűri. Munkatársnője, aki vele tart, mibor elesett, kicsit sopánkodott az időjárás miatt, megtapogatta, megkérdezte, nem történt-e baja, kiült arcára az aggodalom, de magában azt gondolta: Kétballábas fehércseléd! Elesik a sima úton! Róza napirendre tért volna a dolog fölött, ha a kocsiba felszállva, a zsúfolt peronon nem egy csinos, ápolt nőhöz veti a véletlen. A jólöltözött, festett nőket, mióta az eszét tudja, utálta. De most, hogy sáros volta miatt teljesen lehetetlen az összehasonlítás, torkáig gyűl, szájpadlását feszíti a keserűség. Nézi a nőt, arcát, alakját és minden darabját magába issza, mint a mérget és arra gondol: Nőt így megnézni, férfi, nem tud soha! Nem ismeri. Sohasem látta. Nem számít H Utálja. Es gyűlöl vele minden más, ismerős, és ismeretlen csinosát, szépet. Ez a gyűlölet Íj átforrósítja mellét és zsebében a sártól csö- H pögő kesztyűt. Mikor érte nyúl, tudja, azért H teszi, hogy bebizonyítsa: nem hagyja magát A bosszúvágy keríti hatalmába. Három I gyerekére gondol, még hosszú, kilátástalan i helyzetére, a főzésekre, foltozásokra, nagy- I mosásokra, s látja egyetlen, évtizedes, még I lányságából hozott pongyoláját a keshedt ff rongyot a talp nélküli papucsot, ahogy I mindezekben, harmadik szülése után meg- I csodálták a kórteremben, az orvost, aki neki sj nem köszönt kezitcsókolomot pedig férje az I erre a célra tartogatott háromszáz forintot még az első látogatáskor a zsebébe gyűrte. LATJA FÉRJÉT, a foltozott melegítőben. 9 ahogy megszámolja a pénzt, ami kettejüknek i még sok is lenne, ütőjüknek azonban kevés, 1 ahogy utána számol, ha az üzletből hazatér, I vakarja a fejét, mert nem talál tíz fillért, I hiányzik, s ismét magát látja, mikor ez fáj, ■ mert nagyon tud fájni. Elismétli a gyűlölt I mondatot: Több nap, mint kolbász! — ez a tölti ki az életét, se mozi, se színház, semmi. I A gyerekeknek sem. Ezt mondja, ha valamit I kérnek, aztán elismétli a reményt: Majd, ha I felnőtték. Kerestek. Majd, ha felnőnek, kell resnek. Akkor jövünk mi! Ezt a férje szokta mondogatni. Sovány vigasz. Nem is válaszol rá. Olyan gyakran hallott mondat. Semmit nem jelent már. Varázsa sincs többé. Azt az időt meg is kell érni! — gondolja. — S ha eljut oda az ember, akkor már késő! öregen ?... A gyerekek felnőnek egyszer, én is tudom. De addig!... A szülő tönkremegy. Aztán meg megnősülnek, magukra keresnek. Es majd ezek után, vehetnék én is kucsmát magamnak. Ilyet. Ha leszek. Nekem most kellene! Most! Nincs. MÁRKUS TILDA: A ffl S Fogja a sáros kesztyűt. Ujjai remegnek. — Valamikor azt gondoltam, ha nem is lesz meg minden, amit kívánok, ha sokkal kevesebb lesz is... Én is voltam ilyen szép! Talán még lehetnék is! Ha a három gyerek ... Felvillan esküvői képe. Elgyönyörködik. De mindjárt követi a másik. Látja magát, kezét tördelő anyját, az orvost, akit sírva- könyörögve kért, de semmit nem tett. Azóta tudja, férjének is elmondta, amit az orvos mondott: Az egészséges termékenység a legnagyobb átok! MÉG EZT KŐVETŐ KÉT ALKALOMMAL átkozta el magát, aztán kiköltözött a kisebb szobába a harmadik gyerekkel, s még most is rettegve néz az ajtóra, ha belép a férje, pedig most már lehetne, csak papír kell, megadják, meg párszáz forint. Ha telne rá ... Nézi a nőt. Gondolatban a fürdőszobai fémkeretes tükör előtt álL Próbálja a kucsmát Markolja a kesztyűt. Kifakad a nylonzacskó. Zsebén keresztül folyik a sáros lé, ruháján, combján végig, de őt égeti. Egyetlen kabát, ami rajta van. Féláron, alkalmiban vette. Látja, ahogy hazaérve feldobja a tűzhely fölött kifeszített gyorsszárító zsinegre, hogy kefélhesse, tisztíthassa, hogy reggel újra felvehesse. A nő közben hátat fordított. Nézi a hátát. Fel és leszállnak. Nem engedi elsodortatni tőle magát Beszívja a különös, keserű parfümillatot. Lehúnvja a szemét. Aztán keze kilopódzik a zsebből, s oda-vissza végigsik- lik a nő kabátján. PAR PERCCEL KÉSŐBB, áttöri magát az utasok között. Lehuppan a járda betonjára. Mosolyog. Elindul a HÉV, és 6 is, haza. Pár lépés után, munkatársnője megkérdi: — Figyelted azt a nőt, aki előtted álltt Nem győztem nézni, olyan szép volt Ha egyszer én is ... , — Figyelte a nehézség! Mit figyeljek? Ha felnőnek a gyerekek, én még szebb cuccokat veszek! Eljön az az idő! Nem is sokára! Nem hiszed? — Hiszem én. Miért ne hinném. — A legnagyobb fiam, tegnap múlt nyolcéves. HUSZARIK ZOLTÁN RAJZA APÁTI MIKLÓS: Kezedtől áldott mindenem, ráncot idéző homlokomnak különb gyógyszere nem tehet ráncot idéző homlokomnak. Ne haragudj, hogy nincs helyem, és kedvem sincs, hogy-jól tolongva végezzem sorsom fő-helyen, széthullanék úgyis darabokra. Anyámat is csak kedvelem, ő volt minden vágyódás bokra, övé az első félelem: ő volt minden vágyódás bokra. SZABÓ JÓZSEF: Ez itt a szád Ez itt a szád ... Csodás szavakkal ízes csókok dús, termő televénye. S a két szemed ... Tükrök! — ha bennük ragyogva kél a két szememnek fénye. Fehér nyakad ... — Árvácska szirma szép ruhája s most hull rá csóktakaró. Itt már a váll... — Ellentétébe csapott ében — és itt... Itt —, elfogy a szó... Lehessek végre szertelen! Sorsunkat lássam felragyogva! Veled vagyok, s te énnekem. Érted lepődöm darabokra. LÁBAINCZ GYULA: Gerenda Egyik kezem eltaszítna karolva a másik átfon a testem ingó gerenda dőlne tétova magától De hát miféle szerelem az mely ágynak döntve ápol mint beteggel küszködsz velem takarnál el a világtól Sóvár vergődésem lesed s holt merevségem kívánod a világot hoznám el neked s ajtód, ablakod bezárod önzésed feltart, megaláz csak befelé lát már szemed hogy élhetnénk, ha együtt már meghalni se tudnék veled f) lémtoppan az utcán egy férfi, reggel nyolc di és fél kilenc között, amikor mindenki siet, én is sietek. Nem tudom, hogy a mellékutcából kanyarodott-e ki hirtelen, vagy a kirakatok felől vágott elém két oldalazó lépéssel, mindenesetre előttem áll a járda szélén, kicsit széttárt karral és mosolyog: — Szevasz, öregem! Nem különösebben jellegzetes arc. Hirtele- nében teljesen idegennek látszik. Semmilyen. Azaz, mintha találkoztunk jvolna már, de hogy hol, mikor, arról fogalmam sincs. Nagyon régen találkozhattunk, évtizedekkel ezelőtt. Lehettünk hosszabb ideig is egymás közelében, lehetett közös munkánk, társaságunk, érdeklődésünk, talán gondolatunk is volt közös. De ha a közelség elmúlik, megszűnik, a közösség is, és különböző életutakon nyilvánvalóan különböző emberekké váltunk: vadidegen emberrel állok szemben, s nekem olyan fonák, kicsit nevetséges az ilyen találkozás. Csak udvariassági és óvatossági reflexem működik —, ha ő felismert, nekem is illik őt felismerni —. azonos stílusban viszonzom az üdvözlést, gépiesen mosolygok hozzá: — Szevasz, öregem. Egy pillanatig néz, mintha kicsit zavart volna, mintha nem tudná, mivel folytassa. Csakugyan: mivel? A mosolya még kitart, a szó már suta: — Nem is tudom, hány éve találkoztunk utoljára. — Hát — mondom —. én se. ' "7/őzben szemügyre veszem az arcát. Nem ** olyan jellegtelen Velemkorú ember, ez, és negyvenen túl egy arc se jellegtelen, csak alaposan meg kell nézni: az a jellege, hogy barázdált, qyűrődőben van Még nem gyűrött, az övé se az, de már gyúródik, az övé is. A haja ritkul. — Megfogytál, — mondja. — Kicsit kopaszodsz is. G is szemügyre vesz engem? Alkalmasint. De semmi értelme sincs, ahogy annak sincs, hogyi régen eltűnt és váratlanul felbukkanó ismerőst megállítson az ember az utcán: mi közünk egymáshoz? Nem is hasonlítunk. De folytatja: — Mikor is végeztünk, öregem? Negyvenháromban? Néha eltévesztem az éveket. — Negyvennégyben — mondom. De rögtön átvillan rajtam, hogy nem akkor fejeztem be az egyetemet. Dehogy akkor. — Negyvenháromban, na. Világos. Negyvennégyben már katona voltam. — Hű, de utáltuk a katonaságot — mondja. — En szerettem volna meglapulni, de aztán nem mertem. Én se mertem. — Könnyen lelőtték az embert — mondom. Bólint. — Az én zászlóaljamat aztán kitelepítették Németországba. Képzeld, mikor hazajöttem, hónapokig szimatolódtak rajtam mindenütt, hogy nem vagyok-e „nyugatos”? Most én is bólintok: — Magam is nehezen helyezkedtem el. Szeptemberben szabadultam az amerikaiaktól, következő májusban kaptam csak állást. — De legalább milliomosok lettünk — nevet. — Azonnal. — Cifra idők voltak. fj óbban megnézem ezt az embert. Közép- ( / termetű, ösztövér. Öltönye, inge jó. nem (y a legolcsóbb, nem a legdrágább. Aktatáskája kicsit kopott. — Én aztán mindjárt megnősültem — mondja. — Srácaid? Így csúszik ki a számon. — Két lány, egy fiú. Tizennyolc, tizenhat, tizenhárom. Nagyok. A nagy lányom idén fog érettségizni. — Az enyém is. . Nézem. Kétségtelenül ismerős az arca. Volt az én egyetemi évfolyamomban egy kisebb, eléggé izgága csoport: megszálltuk a kari segítőegylet klubszobáját, örökké politizáltunk, elégedetlenkedtünk, nagy elképzeléseink voltak az életről, a társadalomról: mintha ott lett volna egy vékony fiú. Vagy a büntetőjogi szemináriumban? — Jogi pályán vagy? — kérdem. Fanyarul elhúzza a száját, legyint: — Ugyan. Átképeztem magam. És te? — Ki van ott, ahová készült? Mindenki mást csinál — Mást. Jól keresel? — Voltak ronda éveim. Kis állás, gyönge fizetés ... — Polgári származás, megbízhatatlanság... Tudom. De nevet. Nevetve folytatja is: — ötvenhatban majdnem kimentem Már csomagoltunk. — Aztán maradtál. — Hja, öregem: az elvek! Az illúzióki — A kölykök is magyarul tanultak az anyjuktól. Néz. Bólogat, elgondolkozik. — Hogy mi pénzbe kerül három kamasz — mondja aztán. — Nekem mondod? Nézem. — De azért megvagy? Az egészséged? — A gyomrom — vonogatom a váltamat. — A fogaim. Különben megvagyok. Nézzük egymást. — Kopik az ember, — Kopik. Hunyorog. Lehet, hogy én is hunyorgok. — Nem panaszkodom — mondja. — Most már nem. Lassan a három gyerek is sínen lesz. — Sínen. És még marad is néhány év. /T/t ilyen banális, amit mondani tudunk. )(£ De hunyorgunk egymásra. Vagy hunyorítunk? Ö meg majdnem harsányan elneveti magát: — Na, hiszen! Ami marad! Majd ijtvev.cn túl, az infarktusig ... Óriási elképzeléseink voltak, hadonásztunk, megváltottuk a világot. Hogy hívták azt a vékony fiút? Mindegy, ingerlékeny volt, akárcsak én. — Te —, mondom —, azért Így nézve a dolgot. hosszabb távon, csak megmelózott az ember, és valahogy beleillik az egész mókába... — Uhüm. — Derűsen néz, — Képzeld, tavaly kaptam egy plecsnit is. — Munka? — Bronz. Igazán csak bronz. Igen: cinkosan hunyorítunk egymásra. Ét egyszerre nézzük az óránkat: Mindjárt fél kilenc, rohanni kell. Ahogy kezet szorítunk, kemény, csontos, a keze. meleg és „záraz, s egy pillanatig pontosan beleillik az enyémbe, méretre, csiszolatra, hajlásra ugyanaz a kéz Még a telefonszámunkat se mondtuk meg egymásnak, de nem baj. összehunyoritotíunk: ez elég.
