Pest Megyei Hírlap, 1967. június (11. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-25 / 148. szám
1967. JÜNIUS 25„ VASÁRNAP "z<c/CtvIaD » rizt ideges emberek isme- ■t-J rik, ezt az idegességet, a szavakkal való játékot — nem is szójáték, az megint más, annak, ha rossz is van, megvan a mentsége, hogy valami rejtetit elmésséget akar mondani, célja van, mulattatni szeretne. Arra az ideges szó- ficamításra gondolok, ami hasonlít bizonyos ideges, szórakozott mozdulathoz, mikor el akarjuk terelni a figyelmünket, vagy koncentrálni — ujjropqpiatás, dobolás az asztalon, fülcimparángatás, áll— huzogatás (mintha szakállat simogatnánk). Az emberekkel, sokféle emberrel érintkező, folytonosan beszédre, szavakra utalt városi emberben — hát még, ha mesterségénél fogva is szavakkal dolgozik szegény! — válhatxk ideges kényszerré ez a szavakl<al való bábrálás. Közöttünk, szavakkal dolgozók, Írók és beszélők között, ebből a szempontból kétféle fajtát különböztetek meg: éspedig olyant, aki szintén így van ezzel a dologgal, mint én, és olyant, aki letagadja, Ipoffy így van vele. Én mqst őszintén be fogom va Irtani, ' hölgy vagyok vele. B evallóm neked is, ifjú hivő, aki a villamoson, miközben tiszteletteljes pillantásod elárulja, mire gondolsz: arra gondolsz, hogy én most biztosan hallatlan remekművek alapját építem magamban, vagy verset komponálok — nos hát, bevallom neked, hogy az elsiető cégtáblákat nézem, és mindegyiken elolvasom a feliratot, de fordítva, hogy mi jön k-i belőle. És százszor rájöttem már, hogy „takarék” az visszafelé „kéra- kat”, ami pontosan „kiraloat”- nak hangzik. És őrült örömöm volt, mikor hetekig való visz- szafelé-olvasás után ilyen felfedezésekre bukkantam, hogy „szerda”, az visszafelé „ad- resz” és szeretni” az visszafelé „interese”, és „kelet”, az visszafelé „telek”, és „ingo- vány”, az „nyávogni”, ki sem mondhatom, mennyire irigyeltem költőtársamat, Babits Mihályt, aki rájött, hogy „erőszakos”, az visszafelé „sok a szőre”, és „római fővezér”, az „rézevő fia, Mór”. n bevallom, hogy én minÉ vj dem. szót, ami eszméletembe kerül, mielőtt felhasználnám, előbb megszagolom, feldobom, leejtem, kifordítom — játszom vele, mint macska az egérrel, csak azután kapom be. Az én rokonom volt, aki az elemi iskolában ezt a csodálatos dolgot kitalálta, hogy aszongya: „egy telendő, két telendő, tisztelendő”. Én bevallom, nem bánom, legyek csak én hülye, a többieknek joguk van letagadni —, hogy amikor a szénkereskedő feljön, és előadást tart nekem, komoly családapának a közelgő télről és a kokszról, hogy én közben ezt ismételgetem magamban görcsösen: „én kohók, te koksz, ő kok”. És mikor egy rezgő szakállú miniszterrel beszéltem egyszer, és ő azt mondta: „mérvadó", én magamban azt kérdeztem tőle: „mér ne volna vadó", és mikor azt mondta: „ám mérlegeljen”, azt felelte neki az én lelkem Htokban: „ám jó, mér ne legeljek”?, valamint jó hitvesemnek, aki csitított, hogy ne mérgelődjek, annyit feleltem bensőmben: „mér ne gelödjek”? Én bevallom, ha ezt a szót hallom, hogy „szelámlik”. akkor én villámlást látok, mert mennydörög és szelámlik. Én bevallom, sok évvel ezelőtt, amikor aszal a híres vezérrel, Prenk Bib Dadával azok a megrendítő dolgok voltak az újságban, én megálltam az utca közepén, s mielőtt érdemben foglalkoztam volna a tragédia európai jelentőségével, előbb gyorsan elmondtam magamban a következő verset: Édes lányom. Bib Doda, Én is úgy bibtem doda, Még tizenhatéves koromba. tételes marad nekem. Ha ris- nya — de nem ris. M ert nekem a szó, azonkívül, amit jelent, érzéki gyönyörűség is, külön, önálló életű zengése nyelvnek, szájnak, fognak, toroknak — szó momna nemcsak keserű gúny, de ízes élvezet is, amit Hamlet felel Horátiónak. — Mit olvas felséged? — Szó, szó, szó ... S rögtön észreveszem, hogy így is lehetne értelmezni például, más kiejtéssel: — Hogy van felséged? — Na, szó, szó, szó. Én tudom például, hogy „naplemente”, ez csak szép magyar szó. De nekem olaszosan ejtve is tetszik, hangsúly- lyal az utolsó előtti szótagon, jgy, „naple-mente!”, vagy franciásan: „néplömant”, Nekem ez a szó, hogy „tanítani”, mindig négerül fog hangzani, és az a szó: „hajlam”, mindig zsidóul, így: „chajlam”. Én, ha egy angol regényben tizenegy borostyánfésűről van szó, pillanatig se felejtem el, hogy ezt magyarul kell olvasni, így „eleven embercomb”. És „harisnya”, ez a szó mindig fel— 80 esztendeje, 1887. június 24-én született Karinthy Frigyes, századunk egyik legsokoldalúbb alkotója, humorista, költő, író, műfordító. Ebből az alkalomból közöljük fenti karcolatot. Révész Napsugár rajza Örkény és a groteszk __________________ felfedezése (vagy újrafelfedezése?) az i Örkény István | év irodalmi eseménye. És ebben az ■---------------------------- eseményben nemcsak az a csodálatra méltó, hogy egy író ötvenen túl találta meg izgalmas, eredeti és egyéni hangját, hanem elgondolkodtató az is: mit hozott idén megjelent két novellas kötetével. A könyvnapra megjelent novellagyűjteményéről szeretnék beszélni. „Nászutasok a légypapíron”. A cím már önmagában is meghökkentő. Ilyet már láttunk: nászutasok a Riviérán, nászutasok Soroksáron... de ilyet: „Nászutasok a légypapíron” ? A légypapír a szoba közepén lóg, s a rákent kulimászba beleragadnak a legyek. Nagy találmány. Örkénynél ezúttal nem a legyek, hanem olyan nászutasok ragadtak a légypapírra, akik nem mentek nászúira, mert mézesheteiket otthon töltik. És beleragadnak. „Buta véletlen” — írja Örkény és mi már előre tudjuk, hogy ez nem buta véletlen. Be is bizonyítja anélkül, hogy bizonyítaná. (Nem téves a mondat, Örkényt csak axiómákkal lehet magyarázni.). A légypapíron függő szerelmesek összevesznek és vége is ezzel a mézesheteknek. Beleragadtak a légypapírba. Hiába mondja a novella utolsó soraival az ifjú feleség: „Azt mondtuk, ez a házasság nem olyan lesz, mint a többi. Mi nem fogunk unatkozni, kifogyni a szóból, elfásulni, veszekedni, gyűlölködni, elválni... Én még nagyot akarok nevetni és két vagy három szép gyereket akarok és zenei iskolába akarom őket íratni. Légy szíves, telefonálj taxiért”.--------------------------------- hogy a férj, képes-e kihúzni lábát | Nem tudjuk meg, I a kulimászból telefonálni taxiért,--------------------------------- de valami különös, bizarr, egy c seppnyi szomorúsággal vegyített képet kapunk — tulajdonképpen egy közhelyről. Közhely? Igen. Örkény kivételes tehetsége abban áll, hogy mindazt, amit mindenki tud, a házaságról, a munkáról, a halálról, a fasizmusról, a szenvedésről és az örömről, azt ő annyiban tudja még jobban, hogy elhagy minden feleslegeset, néhány mondat marad csupán, de ez a néhány mondat az általánosan ismerthez, a közhelyhez képest olyan szögbe állítja, ahogy még nem láttuk soha. Örkény igazi formája: az egyperces novella. Módszere: a groteszk. De mi az egyperces novella? Hogyan alakul ki ez a novellaforma? Ha kialakulásának feltételein gondolkodom, nekem egy szobrász munkája jut eszembe. A szobrász vesz egy darab követ és addig üti, amíg szobor lesz belőle. Csak azt kell tudni, hogy hová üssön? Meg azt kell tudni, hogy. mekkorát. S ha mindezt tudja a szobrász, akkor masterművet alkot. Örkény hasonló módszerrel dolgozik. Veszi a témát, eltávolít minden felesleget. Néhány mondat marad, s ez a néhány mondat gyakran mesterművé sikeredik.----------——---------------- egy hosszabb írást (nevezzük kisI De közöl a kötet | regénynek) is. Az írás hossza nem-------------------------------- mond ellent Örkény esztétikájának. I tt sincs semmi felesleges. Meglepően nincs. De míg az egyperces novellákban statikus figurákkal és gondolati közhelyekkel dolgozik, betartva egyébkéftt a groteszk ábrázolási mód műfaji szabályait, a „Tóték” című kisregényében felrúgja a szabályokat és a hagyományos realista ábrázolásmódot, képes szintézisbe hozni a groteszk elemekkeL A kisregényben Örkény túllép önmagán. Miben? Abban, hogy Örkény az egyperces novellákban megho-.j nosította a magyar irodalomtól eddig idegenek tartott groteszk ábrázolásmódot. De képes volt arra is, hogy egy újabb; lépéssel visszayúljon ismét a magyar irodalom realista hagyományaihoz, ötvözve azt azzal, amit felfedezett számunkra —, a groteszkkel. S felfedezésével új rendszerbe áll a világ. Nem túl bombasztikus megfogalmazás ez? Azt hiszem, nem. Számos kelet-európai írót ismerek és tisztelek, aki (mivel' náluk ennek hagyományai vannak) Örkény előtt felfedezték, hogy koruk emberének szüksége van a groteszkre. Azért van szüksége, mert valahogy, ha másként nem megy, a jóízű, mégis kissé kesernyés nevetéssel védekezni lehet még a világ naponta zúduló szörnyűségei ellen. Ez a védekezés teremti az irodalomban az abszurd és groteszk szituációkat Mintha az irodalom túl akarna licitálni az életen. De Örkény megérezte, hogy ez kevés. A védekezésnek ez a módja, mintha leegyszerűsítené, képletté zsugorítaná az irodalmat. Eddig csak egyetlen példát láttam arra, hogy valaki túl tudjon lépni a groteszk, abszurd szituációk statikusságán. Ez az író a cseh Bo- humil Hrabal. Most Örkény is csatlakozott, s új kötetében világirodalmi szintre érkezett. N. P. N em siettem. Csak a bélyegeimmel törődtem. Szabad időmben az utcákat jártam, az üzletekben kerestem érdekes bélyegritkaságokat. így a szerelemre nemigen, maradt időm. Osztálytársaim közül azonban már majdnem mindenki volt szerelmes. Ekkor világossá vált számomra, tovább nem szabad késlekednem. Először is, mert már kényelmetlen, másodszor, mert lassan már nem marad lány nekem. Elhatároztam tehát, sürgősen szerelmes leszek valakibe. De kibe? Igaz, a suliba sok szép lány járt. Hosszú habozás után kiválasztottam Ljusza Tyimeninát. Bizonyítékokat hoztam fel ellene és mellette. Ellene csak egyetlen érvem akadt: Ljuszát nem lehetett szépnek mondani. Lába hosszú és arca mindig piroslott. Mellette viszont sok érv szólt: először is a szomszéd udvarban lakott, másodszor ugyancsak hetedikes volt. Mindezen kívül Ljusza a távolugrás iskolai bajnoka és a legfontosabb: még senki sem szereteti bele. Sietnem kellett tehát. De mivel kezdjem? Hogyan mondjam el neki? G enykához, legjobb barátomhoz fordultam tanácsért, aki fülig beleszeretett már a kövér Zsánnába. Odamentem hozzá és azt mondtam: — Genyka, én szerelmes vagyok! — Kibe? — érdeklődött Genyka. — Ljusza Tyimenyinába. — Aha ... Az volt az a lány, aki újévkor zavalt az ünnepségen. Egy olyan hosszú ... ten egyszerű. írjál neki levelet és hívd mólba. — És, ha nem akar jönni? —■ dadogtam félve. — Miért ne? — Genyka szeme tele lett ravaszsággal. — Ki ne akarna moziba menni Ingyen? — Ingyen? — Ej, te... Természetesen meg kell venned előre a jegyeket. Egy zacskó cukorkát is, a szünetben pedig hívd limonádét inni. — És a mozi után? — Hazakíséred, és a kapuban megcsókolod. — Megcsókoljam? — ennek hallatára minden erőm elhagyott. — Miért, mit képzeltél? — vert vállon Genyka néhányszor. — Világos — mondtam mindenre elszántan. — Köszönöm! M ilyen szép is az élet, amíg nem szerelmes az ember. Most levelet kell írnom, mozijegyet vennem. Cukorka, limonádé és mindennek tetejébe még megcsókolni... Titokban reménykedtem, hogy addig nem jutok el. Legjobb lenne, ha Ljusza egyáltalán nem jönne el a moziba. Vagy ne is írjak netci? Azt nem! Már késő visszavonulni. Este bezárkóztam a szobámba. Egyik változat készült a másik után. Az első levél így kezdődött: „Ljusza! Mikor a nap tüzes aranykorongja ráül a hideg csúcsokra...” A második: „Olyan vagyok, mint egy csillag. Ha belenézné] a lelkembe!” Ezeket a változatokat összetéptem, és a levél végleges formája ez lett: „Szeretlek! Gyere ma öt órára a mozihoz. Moziba megyünk. Sz. L.” (Ez Sztyepán Lebegyevet jelent.) Másnap tanítás után odaadtam a levelet Ljuszának. Fél ötkor már a mozi széles bejáratánál álltam. Az előcsarnok tele volt lármás emberekkel és én ebben a lármában reménykedtem, hogy szerelmem ... nem jön el. Mire azonban az óra kismutatója pontosan a cifra ötöshöz ért és Ljusza még mindig nem jött, kétségbeestem. Már jobb lett, volna, ha eljön. De Ljusza nem érkezett. Az óra húsz perccel túlhaladta az ötöt és én izgatottan járkáltam a mozi előtt. Csak fél hatkor ballagtam szomorúan haza... — Na, mi volt? — kérdezte Genyka a következő ' nap. — Nem jött — keseregtem. — És te szomorkodsz? A lemondás a férfi természetéhez tartozik. Meg kell, hogy magyarázza! — mondta Genyka határozottan. — Tanítás után beszélsz vele. Ha akarod, elkísérlek. — Nem. Jobb lesz egyedi _ M e gmondok neki mindent, határoztam el. Hadd tudja meg újból, hogy szeretem. Néhány óra múlva, mikor megláttam Ljuszát, oda akartam menni hozzá. De Ljusza átment a másik oldalra, amikor észrevett, hozzám pedig odafutott a barátnője. — Te vagy az Sz. L.? — kérdezte ravaszul. — Itt a leveled Ljuszától! Odanyomott a kezembe egy borítékot és elfutott. Szörnyen vert a szívem. Levél Tőle! Biztosan megmagyarázza, miért nem jött. Talán bocsánatot kér. Vagy máskor akar találkozni. Lehet, azt írja: ő is szeret engem? A sarokba húzódtam. Remegve nyitottam ki a borítékot. Benne, nagy papíron, gyönyörű betűkkel mindössze ennyi volt: „Hülye vagy!” Aláírás nélkül. Magam sem tudom, miért, visszafutottam az iskolába. Leültem a helyemre. Ezek az alattomos, lelketlen nők! — sóhajtottam, majd a zsebkésemmel nagyon nehezen belevéstem a padba: „Ljusza+Sztyo- pa=szerelem!” Lassan felengedett a szomorúság. Még nem tudtam, hogy ezzel befejeződött a gyermekkor és elkezdődött életem új, eddig még ismeretlen része. (Fordította: Révész Mária) IgYÓNI GÉZA: Arckép helyett Pirulva vallom, hogy a hátam Nem görnyedt, s mellem nem zihá’ Bár sok telet keresztülfáztam, Nem csetlem-botlom nyavalyásán, S a váltam sem költői váll. Keserű, sok nagy vonaglásom, Emberharc, bánatok szele Megérzik pár forró Íráson —, Büszkére termett arcvonásom Gúnyos gőggel dacolt vele. Szemem se beszél poétáruL Nem divatos költők szeme. Semmi mélán el nem bámul, Könnyet tüntetve el nem árul —, Merész, szikrázó, fekete. Harcokra, öklözd harcokra Apám e testet adta rám. De a lelkem halk rímek bokra, Zengeni kezd kis sírásokra. Poéta, szent volt az anyám. ötven esztendeje, 1917. június 25-én halt meg Gyónj Géza. Az első világháború gyöt- reknes éveit, a harctéren szenvedő katonák érzésvilágát, háborúellenességét nagyhatású versekben örökítette meg. „Arckép helyett” című költeményét 1909-ben közölték.
