Pest Megyei Hírlap, 1967. április (11. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-08 / 82. szám
1967. ÁPRILIS 9.; VASÄRNAP l>MT mcrn t/fll'fap a HOLTeSZBT napján RÓNAY GYÖRGY: Férfiportré A férfi szobájában ül s egy régi délelőttre gondol mikor a pályaudvaron állt a felnőttek közt rövid nadrágban és feszengve gyűrte két hátratett kamasz-kezét, melyen a körmöknél a bőr kiszálkásodott — a vonat kerekét nézte, s hirtelen tágra meredt szemmel az ablal: mozduló négyszögét, melyen a lány derékig kihajolva integetett, de nem neki, s közben oszloptól oszlopig suhanva, menthetetlenül mind kisebbre zsugorodott imádott arca — erre gondol, s szive váratlanul •mhéz lesz, mint a kő. KALASZ MARTON: | Hajnali szekerek EtSESEESHEtlüsE EEEfiEEEEBSEBSSS Y ersolvasó nép lettünk az elmúlt évtizedben. A könyvkiadói jelentések, a verseskötetek sok ezres példányszámai, a gyakori második kiadások ezt épp úgy bizonyítják, mint a költői estek sikere, részvevőinek tábora, nem egy poétának szivet melengető emlékei. A költőket manapság egyre inkább szokás vendégül hívni, velük személyesen megismerkedni, verseiket tőlük meghallgatni. Nem egyedülálló az olyan alkotónk, aki egy-egy verse megjelenése után a kommentáló, elismerő, vagy vitázó levelek sorát kapja. Mindez arra mutat, hogy a vers ma tényező lett hazánkban, s a költészet napja — melyet az idén negyedszer rendezünk meg a hagyományhoz híven. József Attila születése napján — ezt a kivívott társadalmi szerepet ismeri el méltó formában. A költészetnek ez a hazai ünnepnapja azonban arra is késztet bennünket, hogy elgondolkodjunk: milyen elemek hatottak közre nálunk a vers, a poézis, e népszerűvé válásában? Vajon a szép szó varázsának, a nyelv zenéjének, a kulturálódó ember esztétikai igényeinek és a művészi öröm utáni vágyának lenne mindez köszönhető? Vagy a pihenésnek, a kikapcsolódás ösztönének, a gondokról megfeledkezni akaró emberi mozdulatnak, mely egy időre elzsongítani kívánja magát egy másik világ érzelmi hullámaival? Nem tévedünk, ha a meghatározó tényezőt valami másban keressük. A költészet mai előretörése összefügg azzal, hogy hazánkban az utóbbi években nagymértékben megnőtt a gondolat respektusa, az értelem és ráció tisztelete, pontosabban annak a gondolatnak és intellektusnak becsülete, mely szocialista együttélésünk távlatait és jövő feltételeit hivatott megteremteni. S ma már mind több ember ismeri fel, hogy ennek az alakuló új szocialista közösségnek összetevője lesz — a gazdasági és társadalmi élet eredményein kívül — a formálódó új embertípus magasrandű érzelmi kultúrája, erkölcsének és emberségének kifinomultsága is. A költészet ma gondolkodni, eszmélni, öntudatra ébredni segíti napjaink emberét, magatartás és erkölcs, közösség és magánélet bonyolult útvesztőiben igazítja el, ösztönzi az értelmes, emberhez méltó élet kialakítására. A mai ember ugyanis nemcsak életforma és igények terén fejlődik állandóan, de hupnánuma megnyilatkozásaiban is, és érzelmi élete gazdagodásával mindinkább rászorul a vers közös emberi felismeréseket megszólaltató benső- ségére. Jócskán varinak — s nyilván a jövőben is lesznek — olyan problémáink, melyeknek megválaszolására, tudatosítására a versélmény hőfoka, letisztultsága alkalmas leginkább. A társadalmat formáló mai embernek mindinkább szüksége van olyan költészetre, amely a művészi forma segítségével érzékletesen szólaltatja meg számára az értelem és emberség igazságait. A mai versolvasó ember tehát voltaképpen önmagát keresi a versekben: önnön problémáit, kételyeit és bizonyosságait, saját és embertársai életének értelmét, szépségét. Költészetünk ma azért népszerű, mert java alkotásai segítenek az embereknek meglelni helyüket a világban, segítenek — a verslogika sokszor villanásszerű dialektikájával — rávilágítani arra, ami követendő, példaadó. TAKÁCS IMRE: Kútásás A víz még mélyebben van, ez csak a fekete föld — teremne benne csörgő kukorica. A víz még mélyebben van, ez csak a sárga agyag — formálhatnánk belőle csörgő korsót. A víz még mélyebben van, ez csak a meszes kavics — itt üti meg a guta a barackfát. A víz még mélyebben van, ez csak a vörös kavics — ez lapította agyon Zöld Ilonkát. A víz még mélyebben van, ez csak a rozsdás homok — ki ne fusson alólad, vigyázz, a kút. No, itt már közel a viz, könnyezni kezd az ásó — eresztem a tisztábbik vödröt, máma iszunk. Ezüstben fürösztött hajnali földek; lucernák lilája s várakozó árpáknak éretlen aranya-zöldje — csillámuk, pezsdül az egész határ. Rétek a völgyben; halszínű, foszló párába rejtve a távoli fák. Tengeri csüngő zászlai zizegnek, matatgat, játszadoz velük a szél. Szekerek jönnek a fenti majorból; lendítik játékos-combú lovak. Bekötött kapák közt sikongó lányok s álmosan nyújtózó, telt asszonyok. Csuhéjos szatyrok a lőcsre akasztva, ruhába bugyolált csupor vizek. Lám, egy kis csitri a szekeres balján issza már kotyogó, sűrű tejét. S zötyögnek, kocádnak lejjebb a lankán: farát kivillantja, táncol a ló. Onnan már láthatják túl özőnölni a répaföldek sok smaragd sorát. Eltűntek. S nyerítve, szökve inainak amott az elmaradt, bundás csikók. Zsibong a major — még utánuk hallik kalapács-zengés meg gép-pufíogás. NÉMETH ENDRE. SIMON ISTVÁN: Tavaszi szőlővidéken Megálmodnám újra, milyen, ha narancsszín holdvilág van olvadozón a tengeren éjfélkor Taorminában, s ég az Etna krátere fenn. Es roskadó fenyőiben a Sarkkört a havas tajgán. de szándékom meddő, hiszen a Börcehát löszös partján nem hasonlít rá semmi sem. S hol is van a trópus nesze, mikor éjszaka a dzsungel sűrűjéből az ég fele borzongatóan huhult fel a dobhanggal kevert zene?! 0, mert sehol a nagyvilág más táján a kikeleté színében nem hasonlít rád, vidékem, ha észak felé repülnek már a vadlibák, s hegyeink zsúpfödeleit bepólyálja még a szürke, de forrósul a szivem, mint kőkorsó, amit a tűzre öcsém tart, ha bort melegít. Mocorognak már a meggyfás kaszálók és karós szőlők, s ameddig párásán ellátsz, éledezik a szülőföld, ez a partos, kicsi Mellász; ahol mégse csak vándorolnak néznek és ahol a szélnek ízét érzem, mint a bornak, s azt is tudom, miért kékebb erretájon a Sándor-nap; s hogy hang sincs ahhoz hasonló, mikor hajUk már a csé-csitt, csivitol a metszőolló — apám nyírja az oteUó rőt, tavalyi venyigéit... FIATALOK PINTER ISTVÁN: s ! Afa't soha nem szerettek jaj akit soha nem szerették nem szeret az és nem szerethet bújni magához menekedhet az akit soha nem szerettek akit karok még nem ölelték nem tudja mások mért ölelne^ karjai bénán elernyednek annak akit még nem öleltek aki nem telt be szerelemmel álmatlan fekszik fáradtan kel nem kérdi mikor jön a reggel aki nem telt be szerelemmel kinek a szive egyedül ver szivet cserél a hideg űrrel csönddel él az és nem derűvel kinek a szive egyedül ver mert akit soha nem szerették nem szeret az jaj nem szerethet önnön tüzénél melegedhet az akit soha nem szerettek TAMÁS MENYHÉRT: Tenyereink éneke Tenyerem tenyered fészke, ki nem mondott szavak otthona, vüágló ujjaink görcse; iker-vágyak felizzó sora. Tenyerem tenyered fészke, árkaiban moccan a jelen — széttöri a kérges csöndet köröttem e szótlan szerelem. APÁTI MIKLÓS: Anyám Keze kezébe kulcsolódva, a kettő együtt ököl volna. Kevéske volt ő verni engem, erős volt hozzá fűszál-testem. Tőle szöktem. Sorsom letéve felnőtt gondok keze-ügyébe. Vére a vérem. Homlokára ráncok csücsülnek. Ez az ára. RUDNAI GABOR: Reggel § A félhold kiflijét 8 az éjszaka feketekávéjába aprítja 8 s az egészet felhörpinti $ az isten vagy a természet, — ^ nevezd, aminek akarod. ^ Hajnalt kukorékol a szélkakas. ^ A megállóban villamos kérődzik ^ s a drót kötelén álmosan elballag. 8 A széles utcán, S mintha sikátorban szoronganék, ^ nemlétező falak között sodródom elóre. $ Hová? $ A hunyorgó ég sírni kezd, § a járda torzító tükrében ^ megláthatom magam. ^ Behúzódom a váróterembe, § mert mindig várni kell valamire, § mert mindig lekésünk valamiről, ^ mégis ácsorgunk tehetetlenül, reménykedve, $ talán a viUamosra várunk, S talán valami csodára. LABANCZ GYULA: 8 rSSSS"S""SSSSS""SSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSS/SSSSfSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSySSS/SfSSSSSSSSSS 5 Út a városba \ A város befogad ^ utamra enged ^ mint asszonyok a férfiakat 8 reggel ha munkába mennek — $ látok orrom előtt csukódni kapukat $ csukódni ablakokat ^ ahol nem utánam lesnek ^ szomorú szürke szemű asszonyok ^ akik naponta mindig megöregednek § várva ablaknál ülve hajnaUg — $ amikor lerészegedvén a férfiak hazaverődnek s °ly gyötörtek és fáradtak lesznek 8 hogy bontatlan ágyba fektetik őket ^ és ők is melléjük dőlnek — ^ és reggelre álmuk megédesedik $ a párnát ölelve újra megálmodják a földet ^ oly ártatlanul és szeUden ^ hogy szinte beleszépülnek 8 megfiatalodnak 8 mint lányságuk szép szerelmes éveiben $ KERTÉSZ PETER: § RÉVÉSZ NAPSUGÁR RAJZA Elérhetetlen Tavaszban úgy oldódnék, mint a béna lány érez, ki kedvesének adni nem tudja magát, és mégis mindig szépnek öltözik! vssssssssj'sssssrsrssAfsssssArsssssssssssysssssssssssssssssssssssssssss^^
