Pest Megyei Hírlap, 1967. április (11. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-03 / 79. szám

rdcir.t i/CíHap 1987. ÁPRILIS 3., HÉTFŐ HŐSKORSZAK A közelmúltban több alka­lommal jártam Százhalombat­tán, a sík földből néhány év alatt kinőtt, leendő iparváros­ban, amelyet azelőtt alig is­mertem. Sok örömet adtak ne­kem ezek a találkozások, hi­szen olyan jó érzés a világ- színvonalon megvalósult dol­gok ilyen nagy tömegével egy­szerre szemben találni magun­kat. Elképzeltem, milyen lehet az új, korszerű üzemek okos berendezései között, a legmo­dernebb technológiák logikus tisztaságában dolgozni; elkép­zeltem, milyen lehet azokban az új házakban élni, amelyek nagyvonalúan helyet adtak az embert tisztelő és szolgáló, természetet, napfényt befogadó leghaladóbb tömegépítkezési elképzeléseknek. Tudom, Százhalombatta ma még nem jellemző, általános valóság, hiszen az országban járva nem mindenhol találni ilyen szívet derítő világot, ahol nem botlunk múltból itt ma­radt, elmaradottságot sugárzó örökségbe, ahol megalkuvást- mentegetően nem kell körül­ményekre, szűkös lehetőségek­re hivatkozni. A felnövő ipar­város ezért a látogató számá­ra még a jövőt jelenti, azt a jövőt, amely egyre több helyen ölt a jelent gazdagítva, való­ságos formát. S ha Százhalombatta a jövő tárgyi képét adja, akkor az ott élő emberekben is egy kicsit o jövő embereit keresi az ide­gen. Hogyan hatott vissza az itt megvalósult modern környe­zet építőire, lakóira? Egy este a munkásszálló halijában fiatal társasággal ismerkedtem meg: szocialista brigádtagok, akik családias j összejövetelt rendeztek azon a szombat estén. Foglalkozás, beosztás, végzettség szerint nem tudtam hova sorolni új­donsült, jólöltözött, elegánsan, kissé hűvös modorú ismerő­seimet, akiket elég nehezen tudtam vallomásra bírni mun­kájukról, életükről. Később aztán megtudtam, hogy szak­munkások, technikusok, meg­tudtam, hogy általában több­szobás lakásban élnek, hogy feleségeik, mivel nők számára itt alig akad munkaalkalom, nem dolgoznak, hallottam, hogy még az egy kereset is jó megélhetést biztosít számukra, elmondták, hogy sokan közü­lük kocsira, mások nyaralóra gyűjtenek. Aztán fél óra múlva már több színt kaptak új ismerő­seim szárazán fogalmazott mondatai, és felcsillogott a szemük, amikor üzemük lehe­tőségeiről beszéltek. Kiderült az is, hogy többségük második szakmát tanul, vagy a szakma mellé technikusi végzettséget szerez, vagy idegen nyelvek ismeretében képezik magukat, megtudtam, hogy egy-egy új feladat órákra az üzemben marasztalja őket munkaidő után is. S bár eszembe jutottak az egykori falujárók, azt mond­tam magamban, hogy a hős­korszak — nem zárult le. Igaz, jó, „polgári" körülmé­nyek között élnek ezek a fiatalok összkomfortos laká­saikban. S lehet az is, hogy polgári szokásokat vesznek fel. Jobban meggondolják, mire költik pénzüket, keve­sebb forintot szánnak ez­után színházra, étteremre, mint amikor még albérletben laktak, vagy a mamánál, la- káshozjutás reménye nélkül —, már azért is, mert Száz­halombattán sem színház, de most még étterem sincs. „Ke­vesebb könyvet vásárolnak” hallom újból a vádat. Le­het — hiszen érdeklődésük az általánostól a speciális felé fordul. De kocsmába sem járnak! — s ezt már nem azért, mert Százhalom­battán nincs kocsma. Kocsira gyűjtenek? — gyorsan szeret­nének közlekedni. Szóval, már eddig is jó, és kényelmes életkörülményeik további ki­építésére, megszilárdítására törekednek. Polgárosodás ? De hiszen ahhoz, hogy maga­san kvalifikált, tehát a kor technikai színvonalát meg­ütő munkát végezzenek — a kor színvonalának megfe­lelő körülmények között kelt élniük. Ez így igazságos. — Nézze: az én fiam, aki tavaly született, már ugyan­olyan világban fog felnőtt­ként élni. S én mégsem cse­rélném el a magam életét a fiaméval, ö majd egy kész iparvárost talál, s lehet, hogy új, nagy feladatokat is. De az is lehet, hogy kényelmes életében a bélyeggyűjtésbe fogja ölni felesleges energiáit. Nekem nem marad a tett- vágyamból bélyeggyűjtésre, hiszen egész tudásom, érdek­lődésem, összes cselekvési készségem levezetődik az új város építésében. S nem tit­kolom, hogy amikor itt szét­nézek, arra gondolok, ezt én csináltam. Pionírnak érzem magam, és ez kárpótol a kor­szerű közlekedés hiányáért, vagy a rossz bolthálózatért. „Még nincs kész — most csináljuk; ez benne az izgal­mas” — tért vissza következe­tesen ez a gondolat a százha- lombattaiakkal való beszél­getésekben. Tül zárkózott a modoruk, s ezért individualista embe­reknek tűnnek? Szűkszavúan, tartózkodóan beszélnek, mert szigorúan és konkrét módon gondolkoznak — ugyanis ami­ről ma beszélnek, azt hol­nap megcsinálják. Tehát csak i arról beszélnek, amit hol­nap megcsinálnak. Mert nap mint nap konkrét célokat valósítanak meg, azért keve­set beszélnek általános dol­gokról. Érdeklődésük inkább speciális, mivel célra irá­nyul Szólással élve: nem akarják megváltani a vilá­got. „Csak” Százhalombattát akarják felépíteni! Nemcsak a bemutatott szo­cialista brigád tagjairól kö­vetkeztettem minderre, hi­szen rajtuk kívül másokkal is beszélgettem, és általá­ban, sokféle jelenséggel ta­lálkoztam Százhalombattán. Túldicsérni, korán szocia­listának elkeresztelni sem akarom az ottani életet, hi­szen korszerűtlen szemlélet, vagy önző módon kispolgári megnyilvánulás ebben a le­endő iparvárosban is jelent­kezik. Nem akarom túldicsérni a százhalombattai embereket sem, hiszen lehetőségeiknek is köszönhető, hogy nagy táv­latokban, és mégis igen konkrétan dolgozhat, tervez­het akár az iparművek me­leg vizére telepített óriási üvegházi kertészet vezetője, akár az erőmű mérnöke. Az itteni tevékenység rákénysze- rít szinte mindenkit, hogy tisztában legyen szakmája legmodernebb eljárásaival; s állandóan tanulniuk kell ez­után is ahhoz, hogy lépést tartsanak a munkahelyük falai között megteremtett vi­lágszínvonallal. De még egyszer: hogy ezt mind kényelmesebb, mondhat­ni, polgári körülmények kö­zött teszik, az korántsem je­lenti azt, hogy lezárult a hős­korszak, mely az ő életük­ben is két évtizede kezdő­dött eL Legfeljebb új szaka­szába érkezett. S hogy ezt az új szakaszt mennyire az alkotás jellemzi — bizonyítja beszélgetésem egy százhalombattai technikus­sal. • Az illető, aki vagy lfét éve beutazta fél Nyugat-jjfarópát — s nem Spanyolországot, Portugáliát vagy Dél-Olasz- országot, hanem fejlettebb fe­lét — elismeréssel, lelkesen beszélt nekem az angol is­kolarendszerről, az északi la­káskultúráról, a nyugatnémet közlekedésről. Aztán elmond­ta, hogy mikor hazaérkezett Százhalombattára, még leg­inkább csak feladatokat talált a már felépült üzemeken, né­hány lakóépületen, egy kiöre­gedett falun, és a sártengeren kívül. — S nem hiányzott akkor a nyugaton látott — az életet kényelmessé tevő technikai világ? — kérdeztem tőle. Azt hiszem egy kicsit mind­nyájunkra vonatkozik ez. Hi­szen a szocializmus sincs még kész. Most csináljuk. Mond­jam azt, hogy ez benne az iz­galmas? Padányi Anna Randevú a gyárkapuban Négyszáz spanyol szó — Indul a gép a nyugati féltekére A szőke, karcsú, fiatal asz- szony a műszak vége előtt fél órával csak úgy szaladt le a portára, olyan könnyedén öl­tözve, mint ahogyan a fűtött műhelyben dolgozik. — Magát keresem — mond­tam és elővettem a fényképet, amin a kisfia van az apjá­val. — Ezt, hogy merte tőlünk elhozni? — Haragosan vil­lant a szeme. — Beszélni akarok a férjé­vel és magával. így jött létre a randevú Sábli Mihállyal, akit nem ta­láltam otthon, Kiskunlachá- zán, de anyósa és apósa el­mondta, hogy kettőkor várja a feleségét a soroksári textil­gyár kapujában. Az igazi találkozás és ismer­kedés azonban csak Újpesten kezdődött, szülei szoba-kony- hás kis lakásában. Ide jött Misi elbúcsúzni, mert az ün­nep után már nem lesz rá al­kalma: szerdán indul Kubába. Hogyan lesz egy pesti fiúból kertész? — engem ez érdekelt elsősor­ban. — Nem gondoltam én sem tizennégy éves koromban, amikor a nyolc általánost ki­jártam — így mondja. Négy gyerek volt otthon ná­luk akkor még és neki is dolgoznia kellett. Végigjárta a Váci úti, újpesti gyárakat, se­hova nem vették fel. Azután a Bán Tibor Tsz-be ment nyárra, ősszel pedig már ott maradt a kertészetben tanuló­nak. Egy év múlva, az egyik tanár segítségével, a kertészeti főiskola budai kísérleti telepé­re került. Rá két évre levizs­gázott sikerrel. — így lettem én kertész Fél évig még a dísznövény­tanszéken dolgozott, mint se­géd, azután három évet töl­tött a Sasad Tsz üvegházai­ban. Akkor kerestek virág­kertészt a lacházi Petőfibe. Oda szerződött. Három és fél évet töltött ott, közben meg­ismerte a régi „bulgár”, Majo­ros György lányát, megszeret­ték egymást, összeházasodtak. S most egy év Kubában. Oriente tartományban ker­tészkedik majd. De ennek is története van. — Idén januárban behív­nak az irodába, mondják, menjek föl a megyei KISZ-bi- zottságra. Megy és ott kérdi Pintér Ist­vántól: — Miért hívtatok? — Hát a kubai úttal kap­csolatban. Addig nem hallott erről egy szót sem. De választ kellett ad­ni azonnal, annyi ideje sem volt, hogy otthon megbeszélje. Vállalta. Azután egy hét múlva ott­hon mégis úgy döntöttek, ne menjen. — Elmentem hát az elnök­höz, bejelentettem, hogy mégis maradok. Sobli Mihály nyüt, egye­nes tekintetű fiatalember és a szava is ilyen. Most mégis nehezére esik felidézni azt, hogyan válaszolt neki a Pe­tőfi Tsz elnöke, Szűcs Béla. — Azt mondta, már kere­sett helyettem mást, ha aka­rok, hét forint órabérért itt maradhatok, mint egyszerű munkás. Alig több, mint egy hét telt csak el, még az sem volt biz­tos, hogy utazhat, mégis be­töltötték a helyét. Mladenov Gyuri bácsival Látni rajta, hogy még most is nagyon bántja. Meg is le­het érteni: amikor idejött Lacházára, tele lelkesedéssel, a már meglévők mellé, saját maga tervezett három üveg­házat, s még három szétszed­hető blokkot is beállítottak. Az öreg Mladenov Gyuri bá­csival, tőle sokat tanulva, dol­goztak napi 12 órákat, nyá­ron még 14-et is, háromszor kezdte és hagyta abba a tech­nikumot e miatt. Hozzánőtt a szövetkezethez: évenként 100 ezer fej salátát exportáltak, 16 dekás fejeket raktak a kamionba, megteremtették a nagyüzemi zellerpalánta ter­mesztést, 3.5 millió palántát neveltek 80 holdon. És meg­csinálták a fóliás melegágya­kat. (Ott örvendeztetik a sze­met a betonút mentén, aho­gyan megy be az ember Lac­házára.) — Amikor tavaly a főiskola tangazdaságából kijöttek és megnézték, úgy mondták, a fóliákat náluk se’ csinálták meg jobban. Itt lett a termelőszövetke­zetben tagja a pártnak, Szűcs Béla is támogatta tavaly ősz­szel a felvételét, miután mint tagjelölt és a KISZ-szervezet titkára, becsülettel, szívvel foglalkozott a fiatalokkal. Sáb­li Mihály egy kicsit arra is büszke, hogy a Kubába induló fiatal mezőgazdászok közül és a harmincnyolc kertész közül, egyedül neki van csak szak­munkás képesítése, a többiek mind technikumot, vagy főis­kolát végeztek. No, de azóta minden jóra fordult, és nincs is oka a pa­naszra: a Petőfi Tsz vezetősé­ge ugyanis helyesen döntött, megmaradt továbbra is az ere­deti 2500 forintos fizetéssel. És reméli, a kölcsönt is folyósít­ják, s a háza is felépül, míg egy évig Kubában lesz. Nem sokat tud erről a gyö- györű szigetországról, bátor népéről. Csak tíznapos tanfo­lyamon voltak Gödöllőn, né­hány előadást hallgattak, négy­száz szót jegyeztek le a dalla­mos spanyol nyelvből. Még két nap és indul vele, velük a repülő­gép. Á nyugati félteke, az ame­rikai földrész első szocialista országába mennek, hogy se­gítsenek a „Castro-program" megvalósításában. — Én is viszek magammal különféle magokat: uborkát, dinnyét, babot és káposztafé­léket is. Kipróbáljuk, hogyan lehet termeszteni a trópusi ég­hajlat körülményei között. Komolyan és ugyanakkor lelkesen beszél erről. S bár még itthon van; szülei, testvé­rei, a karcsú, szőke asszonyka, a pöttöm fekete fiúcska köré­ben, gondolatai már ott járnak a tengeren túl, Oriente föld­jén. Hetesi Ferenc Pál A LANSZKIAK Petőfi Mg. Tsz Tíszavórkony (Szolnok m.) ELADÁSRA FELAJÁNL 1000 db 125xl50-es MELEGÁGYI ABLAKKERETET üvegezett, 28x32-es 6 láda KERTÉSZOVEGET és 1 db használt WARSZAWA GÉPKOCSIT A hetvenkét esztendős Lan­szki Mihály könnyes szemmel ült le a sok gombos, világve­vő rádió elé, el sem lehetett mozdítani mellőle álló órán át. Bár házában gyakran volt rádió az elmúlt két évtized­ben, a gyerekei vásárolták a keresetükből, de vitték is ma­gukkal a házasságba. Életé­nek több, mint hét évtizede után most először van saját rádiója. Az egykori mezőkö­vesdi kubikosnak, akit a ta­licskája vezetett ide Szent­endrére több, mint három év­tizede, messzi tájról jött tár­saival együtt, öreg Lanszki Mihály becsülettel dolgozott a Papírgyár építkezésén, s mert megúnta már a vándor­életet, megtelepedett. A fel­épült gyár munkát kínált ne­ki. S ő cserébe, néhány esz­tendővel később, harmincki­lenc őszén beszerezte a gyár­ba István fiát.-------;— robosztus, egy­I István I tömbből faragott---------- ember. Fekete m unkanadrág, atlétatrikó, sapka minden öltözéke. Kar­ján dagadnak az 'izmok, s ahogy hatalmas alakjával nekitámaszkodik a vékony fa­lú művezetői irodának, azt várja az ember, mikor om­lik össze, mint a kártyavár. Szabódik, akár egy nagyra- nőtt gyerek: jár a gép, nincs ideje a beszélgetésre ... most illesztették fel az üres hen­gert, öt mázsa papírt kell megtermelniük egy óra alatt. Percenként hetven méter te- keredik a hengerre, számoljam ki, hány méter az egy óra alatt! Meg aztán nem szokott ő soha a beszélgetésre. Nem tudja sem Jcicirkalmazni, sem szépen egymás mellé rakni a szavakat, csak úgy mondja, ahogyan éppen a szájára jön. ahogyan gondolja és azt nem mindenki szereti... Hosszas szabódás után mégiscsak leül, de nem benn az irodában, hanem a nyitott ajtóban. Fél szeme rajtam, másik a gépóriáson. Közben többször a szájába kapja két ujját, hatalmasat füttyent, akár egy vásott kölyök, hozzá a kezével int... Szó nem esik közte és a brigádja között, mégis megértik egymást. — Tizennyolc éves voltam, amikor ide hozott az apám. Szitakezelő lettem. Nehéz munka. Ez sem könnyebb itt, a gépek mellett. Nem fizikai­lag nehéz. — Feltolja fekete svájci sapkáját. A korához képest túlságosan magas a homloka. — Idegesség ... Ha tegnap jött volna, akkor sem­mi áron nem tud rávenni a beszélgetésre. A. gatyánkon csurgóit a víz. Megmakacsol­ta magát a gép. És azt a fize­tésünk bánja. Ha nincs baj, megvan a kétezerhatszáz ha­vonta ... Szocialista brigád vezetője. Negyvennyolcban lett élmun­kás. Azóta kétszeres kiváló dolgozó. Azaz... tegnap óta már háromszoros. — Itt dolgozott István fiam is. Most tényleges katonai idejét tölti. De az őszre újra itt lesz már közöttünk. És ifjabb Lanszki Istvánnal együtt jött a gyárba felesége is. Válogatónő a borítéküzem­ben. — Egy hete betegállomány­ban van — mondja idősb Lanszki István. Nem aggoda­lommal, inkább titkolt büsz­keséggel. — Egy kicsit gyen­ge teremtés. Azért is küldtük erőkúrára. Mire leszerel a gyerek, itt lesz az unoka! Az első dédunokája apámnak ... húzza ki hatalmas termetét. I---------;--------- idősb Lan­i Lanszki Anna, | szw István-------------------- második g yereke a bérelszámolóban dolgozik. Csinos, húszeszten­dős, barna lány. (A legkisebb, a Laci még iskolás s valahol a Duna partján pecázik ép­pen.) — Gyors és gépíróként ke­rültem a gyárba négy eszten­dővel ezelőtt. Egy éve itt he­lyettesítek a bérelszámolóban. A fizetésem? Ezerkétszázötven forint... Közgazdasági tech­nikumba járok. Pestre, he­tenként háromszor, öttől ki­lencig. Ilyenkor apám, ha ép­pen nem éjszakás, mindig megvár a megállónál. A má­,,Dolgozni, fel, mind lanka­datlan, Amíg az élet fénye ég! Hirdessük: itt nem boldogul más, Csak aki alkot, aki munkás!” Juhász Gyula zubog a sú- I Qriáskádakban | lyos massza. --------------------- Hatalmas ke­verőlapátok forgatják, vastag csövek továbbítják, terítik fu­tó műanyagszalagokra. Mire a hengerek sok tíznyi sora vé- gigsímogatja a szilárduló masszát, az tiszta fehér papír­rá göngyölődik az utolsó gé­peken. Mellettük emberek áll­nak, lesik, figyelik precíz mun­kájukat. Férjek és feleségek, anyák és apák, fiúk és leá­nyok. Mert apáról fiúra száll ez a szép mesterség. Mire az apa nyugdíjba kényszerül —, mert annak tartják a Szent­endrei Papírgyár öregjei — az unokák lépnek a helyükre...--------------------------- kezd­A ranylakodalommal | ték az--------------------------- Idei esztendőt a Lanszkiak. Idősb Lanszki Mihály és felesége házasságának ötvenedik év­fordulóját ünnepelte a család, öt gyerek — a hatodik ide­genbe szakadt —, három meny és egy vő, nyolc unoka és az egyik unoka felesége. Fehér zománcos kályhát és világvevő rádiót vettek az öregeknek.

Next

/
Thumbnails
Contents