Pest Megyei Hírlap, 1967. március (11. évfolyam, 51-76. szám)

1967-03-26 / 73. szám

1967. MÁRCIUS 26., VASÄRNAP f£5F m sem kJCiHod » Jóval elmúlt éjfél, de még egyikőjük sem hunyta le a szemét. Fojtó volt a meleg. Forgolódtak, szuszogtak, gyűr­ték maguk alatt a lepedőt, és nem tudtak aludni. — Ki kellene nyitni az ab­lakot — mondta az ember ne­hezen szuszogva. Kint tiszta volt az égbolt és magas. Mintha a csillagok is meleget árasztanának ma­gukból, fényesen ragyogták be a fülledt éjszakát Morgott a kutya. — Jöhetne már — dünnyög- te az ember. — Jöhetne — hagyta rá az asszony. — Semmi baja nem lenne, ha nem maradna utolsónak. — Üjra fészkelődött, oldaláról hasra feküdt, aztán a hátára, majd vissza az oldalára megint — Jöhetne már... — Majd jön! Aludj! — fe­lelte rá az asszony. — Nekem mondod, de te se alszol. Hogy aludjak, ha nem tudok? Később erősen ugatott a ku­tya. — Kinézhetnél — szólt az asszony. — Így aztán csakugyan nem lehet aludni! Még ha te se hagysz. A kutya futkosott le-fel az udvaron, csaholt, morgott, hosszan vonyított néha. — A bür hüljön rád — mondta az ember forgolódás közben, és a hideg falnak tá­masztotta hátát. — Majd meglásd — így az asszony — kár, hogy nem néz­tél ki. Nagyon a tyúkól kö­rül hallom én azt a kutyát. A múltkor is így volt, amikor ellopták a csirkéket Akkor is szóltam. — Van már azóta lakat az ólon! — Számít is az! — A múltkor is felvesz. Nézzek ki! Kimegyek, lesek ide is oda is, hogy ki viszi hát a csirkét. Vitte azt a nyava­lya. Sündisznót kergetett a ku­tya! Biztosan azt kerget most is! Mindjárt hajnal, aztán még le sem hunytam a sze­mem. \ kutya újra a tornácon futkosott, morgott, ahogy csa­pódott az utcai kisajtó. VÉGH ANTAL: BÁL UTÁN — Ideje már — horkantot- ta az ember — ki táncolhatta már mostanra a lelkét is. Megjött a|£iú. Bálban volt Ez volt az első bál, amibe el­engedte apja-anyja. Megesett azelőtt is, hogy esténként el­elment bámészkodni a bálba, de mindig idejére hazapa­rancsolta az apja. Most szombaton először ment el azzal, ha már befizet, marad ameddig tart — Hadd maradjon — hagy­ta rá az anyja. — Ráér még — ellenezte az ember. Szombaton a fiú borbélynál járt. Megnyíratkozott. Egész idő alatt, amíg nyírta a bor­bély, feszengett; hogy mond­ja meg: borotválkozni is akár. Hazafelé menet egyre az állát simogatta. — Észre se veszik? — mond­ta otthon. — Mit? — Hogy levágattam! — és tenyerével az arcát simogat­ta. — Ráértél volna még!... A bálhoz pénzt kapott; egy ötvenest — Nem azért adtam, hogy mind elköltsd! Csak akkor adj, ha kell. Másnak meg ne fi­zess! Az anyja még odaosúsztatott neki egy húszast. Ügy észre­vétlenül. Ahogy megjött a fiú, be­tette maga után az ajtót, egy csomóra rakta le a ruháját, nem is gyújtott villanyt — Maguk még nem alusz­nak? . Izzadt testével végignyúlt az ágyon, és lábával az ágy végébe nyomta a takarót Az anyja észrevette. — Takarózz csak be! Meg­izzadtál, még megfázol! Forgolódtak. Nem aludt sen-8 ki. — Kint is ilyen meleg van? ^ — kérdezte a fiát — Ilyen — felelte — és for- ^ dúlt egyet, mintha mutatná,^ hogy aludni akar. | — Aztán mennyit költöttéi?^ — ült fel az ember az ágyon. $ A fiú morgott mintha alud-§ na. — Egy tízest. — Hallgatott^ egy ideig, majd leszállt az^ ágyról. Aztán csak úgy mezít- ^ láb kiment. — Hát te hova mégy? —^ mordult rá az apja. — Ki! Visszajött, és újra úgy tett, ^ mintha aludna. Az öregek ^ szintén. Horkantottak, szu- ^ szogtak, forgolódtak egyre. Ta- Ián el is szenderegtek már, $ amikor megint leszállt a fiú § az ágyról. Nem kérdezték, hova megy. ^ — Mit ittatok? — szólt rá ^ az apja, ahogy visszajött. — Mit ihat az ember egy ti- S zésből? Sört! — Ahá! — dünnyögte az ap- § ia- | Meg is virradt már, amikor ^ harmadára ment ki a fiú. Ahogy kilépett, az apja ^ megint felült az ágyon. & í — Na! — szólt az asszony » felé. — Nekem mondja, hogy ^ egy tízest ivott meg. Hát hol ^ van az a kocsma, ahol egy ti- ^ zésért annyi sört adnak, hogy ^ háromszor kelljen kimenni » utána? Csak legyen reggel,^ majd megszámolta tóm én! Az asszony nem szólt sem- ^ mit. Feküdt moccanás nélküL ^ Az ember el sem aludt, vár- ^ ta, leste a reggelt, hogy majd| megszámoltatja a fiút. De» szigorúan! Ügy, hogy megem-» legeti! Kirakatja az asztalra a § fiúval a megmaradt pénzét.^ És miféle intelmeket mond ^ majd neki. Megleckézteti. így^ kell, mert másképp hamar el-^ kanászosodik ebben a korban. S Tudja magáról... Az asszony ez alatt egyre ^ azon töprengett, miként tudna ^ negyven forintot becsúsztatni S a fiú zsebébe, hogy ne venné 5 észre az apja. ,v-t 'i. - v'V'i v $5’ Csak a fiú aludt mélyen és» nyugodtan. Azt álmodta,» hogy pénzt szed ki a zsebéből,^ rakja az asztalra, az apja meg ^ csóválja a fejét és ámul. APÁTI MIKLÓS: Hiába hívom Kamasznyi sorsom elvetéltem, nem lehet nálam senki rosszabb. Attól félek, hogy nem is éltem, csak idomultam, alázkodtam. Fiú-magam hiába hívom, követ gördít rá felnőtt-létem. Füttyöm, furulyám, nádam, sípom valahol eltűnt, nagyon régen. Nem tartozom a győzteseikhez. Dacosságom a mélybe dobhat. Illendő lenne elfelednem mindazt, ami most megvacogtat. 'SSSSSSSSSSS/SSSSSXSSSSSSS4 BALATONI TIBOR: Ima földanyánk keserű kenyér elhulló morzsa fájdalom ó rög remény szegődj mellé s adj erőt hogy elviselje az emberség csüngő terhét földanyánk keserű kenyér elhulló morzsa fájdalom rög tenyérrel fogódz belém s adj erőt hogy megbecsüljem rám fonódó szeretetét 1966 JOBBÁGY KÁROLY: Az eldobott Apróság. Filléres vacak. Szűk életében egyszer villan, de oly hővel, hogy az üveg olvad és megpattogzanak falai, púpok nőnek rajta. El lehet dobni. Vége van. Hogy ebben az egyszeri fényben, mi állt sugárban, és miért, kiért pusztult el ez itt? Buta csoportkép? Vagy pedig egy feledhetetlen pillanat itta be szétszórt fényeit... Mitől függ? Értelmet mi ad mindennek? Ki tudja? Hiszen a „feledhetetlen” hirtelen lehet szürke, szégyenletes, s a csoportkép — ereklye lesz, mit csókolgatnak szüntelen. Csak az idő peregjen úgy, hogy ezt, vagy amazt igazolja, s volt már értelme, hogy kigyúlj, világíts győztesen, dalolva. Vagy elbuksz és csak köpnek rád, s úgy emlegetnek; Buta szolga. Könyörülj rajtam sors! Legyen igaz és megcáfolhatatlan villanólámpa életem. tSSSSSSSSSSSSS/SSS//S/S/SSSSSS/SSSSSSJ'S/SSfSSfSSSSSSSS/fSSS//SSSSSSSSSSSS/S/SS///SSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSf/SSfSSfSfSS/fSSSSSSS/r/'Smm Németh Endre rajza „Kovász nélkül az atyaisten sem tud ke­nyeret sütni” (Glasner Ede összegyűjtött mű­veiből.)----------------------------- Vilmos gyermeki hálátlanság il­I Shakespeare | lusztrálására ötszázadszor mesélte----------------------------- el Lear király történetét. Wagner R ichard közben mennydörgésből, viharból és orkánból konkrét égi zenét komponált. Dante Alighieri véget nem érő fejtegetésekbe bonyolódott a renaissance felsőbbrendűsé­géről a surrealistákkal szemben. Michelangelo a felhőkből gyúrt monumentális kompozíciókat és sértetten hallgatta a földi rádiókat, melyek műveit egyszerű gomolyfelhőknek: cirrocumulusoknak titulálták. Leonardo da Vinci Goethé­nek magyarázta, hogy a villám energiáját fel lehetne hasz­nálni harckocsik hajtására is. A túlvilágnak eme szekciójában csak olyanok tartóz­kodhattak, akik a földön szellemóriások voltak. Külön földi ajánlás után több bizottság egyetértő jóváhagyásával le­hetett itt csak helyet kapni és a beutaló ellen még az itt lakóknak is volt vétójoguk. így történt meg, hogy például a magyarszármazású Herczeg Ferenc — bár a földi kultúr- politikusok kiállították róla a halhatatlan minősítést — Shakespeare és Schiller együttes tiltakozása miatt nem kap­hatott helyet. A szellemóriások az együtt töltött évszázadok alatt las­san megismerték egymás legrejtettebb gondolatát is. Elolvasták egymás műveit, miután erre a földön nem volt idejük, mert saját rfemekműveik alkotásával voltak elfoglal­va. Mi tagadás, förtelmesen unták egymást. Fen-költ gondo­lataik lassan üressé váltak és elvesztették súlyukat. Itt minden kimondott szó klasszikus volt, minden gondolat mély és fenséges. Látszólag nagyon tisztelték egymást, de miután az unalom sok rossznak szülője és a mosolytalanság mérgez, a felszín alatt már néha a gyűlölet is felparázslott. Tolsztoj a múltkoriban — lehetett vagy negyven éve — Shakespeare-ről azt mondta, hogy ponyvaszerző. Beethoven Wagnerről azt állitotta, hogy hatásvadász és Brechtről töb­ben kijelentették, hogy plagizált. Villon Ferenc nem is ud- variaskodott, hanem széltében-hosszában azt terjesztette, hogy ilyen unalmas társulatot az életében nem látott. Vágyott régi barátai közé és azt sem átallotta kijelenteni, hogy job­ban érezné magát az öreg fegyvermestemével, mint George Sand-dal.-------------------------.--------------- az unalom komorrá tette. | A Szellemóriásokat | Szerettek volna nevetni, ----------------------------------------- vágytak felháborodni má­sok butaságán, áhították, hogy saját nagy szellemük más apró kis szellemek mellett mérettessék meg. Fényüknek nem volt árnyéka, súlyukat nem hitelesítette a súlytalanság. Itt bekövetkezett, amire életükben vágytak: mindenki töké­letes, mindenki bölcs, józan és nemes. Nem volt mit megja­vítani, nem volt lángoló zsenijüket miért harcba szólítani, így hát nagyon pesszimistán néztek az előttük álló évmilliók elé... É s ekkor történt valami ... Lent a földön meghalt Limon Ádám kabarészerző. Csu­da szép temetést kapott és sírjánál még az egyik kulturális nagyság is beszélt. Elmondta, hogy az elhunyt nagy író lehe­tett volna, ha a nagy család, a napi gondok nem kényszerí­tik arra, hogy tehetségét aprópénzre váltva, kérészéletű, kis bohóságokat írjon. Az egyik pályatárs odáig ment el gyász­beszédében, hogy megállapította a megboldogultról: helye a klasszikusok közt van. A résztvevők jóindulatúan mosolyog­tak. Arra gondoltak, hogy ennyit minimum megérdemelt az elhunyt, ha már életében odáig sem jutott el, hogy egyszer­re két öltöny ruhája legyen. A temetésen természetesen láthatatlanul részt vett az égi személyzeti osztály küldöttsége és szorgalmasan jegyezget- ték az elhangzottakat. A bizottság tagjai lusták voltak utá­nanézni az elhunyt földi dolgainak. Látták a sok síró embert és fogalmuk sem volt róla, hogy ezek nagy része hitelező, aki most már keresztet vethet a pénzére. A bizottság meg­írta a jelentést és mellékelte hozzá Limon Ádám lelkét. Mi­után odafent is sok volt a munka, laza volt az ellenőrzés, így j ŐSZ FERENC: I A kovász W///////W////////X/A egy kis előadó minden teketória nélkül ráütötte Limon lel­kére a halhatatlan bélyegzőt és beutalta a szellemóriások közé. —-------------;------------ immárom halhatatlan lelkét egy I Limon. Adóm | arkangyal kísérte a szellemóriások----------------------------- szekciójába. Az irigyelt hely körül a utógramkérő lelkek millióinak hada lebzselt, melyek év­századok óta vártak itt, hogyha csak egy pillanatra is — mely az itteni időszámítás szerint egy évtizedet jelent — láthassanak valakit a nagyok közül. Limon büszkén lebegett és élvezte, hogy tisztelettel nyitnak utat neki. Egy zavaró momentum történt csak. Egyik elkárhozott lélek — a földön slágerszerző volt és sokat lopott Beethoventől — harsányan felkiáltott: — Szia, Apafej. Hiába, világéletedben nagy mázlista voltál —, de szerencsére senki sem figyelt rá. Odabent síri csend fogadta. Még Jókai is abbahagyta a mesélést és Bach kikapcsolta a szférák zenéjét. — Ez ki? — kérdezte fanyalogva Boccaccio mester, aki­nek humoros történetein már senki sem nevetett. De választ nem kapott. Limon megállt a bejáratnál: — Szevásztok, öregfejek! — rikkantotta el magát, mert már földi létében sem tisztelt semmiféle tekintélyt, kivéve a végrehajtót és a főbérlőjét, akinek immáron egy örökké­valóságig fog tartozni háromhónapi lakbérrel és egy kis bögre zsírral. — Mi van, hogy Ilyen savanyúak vagytok? — és mert választ nem kapott, megrándította a vállát, ami természete­sen nem volt neki Ezen Freud Zsigmond könnyedén elmo­solyodott és rögtön gyártott egy új elméletet a tudatalatti­ról. Limon gátlástalanul lépett Zola Emilhez; — Csau, Apa, mi van öreg naturalista? Rá se ránts, az a Nana azért egész jó kis sztori volt... A szellemóriások megbolydultak, voltak, akik azonnali memorandumot szerkesztettek, ki versben, ki prózában til­takozott. Megélénkült a szellemi élet. Velük szemben persze, akadtak olyanok is, akik Limont védelmezték. Bach például szövetkezett vele és tüsszentőport szórtak Saljapin orra alá. Ha lett volna hasuk, azt fogták volna a nevetéstől, amikor Saljapin immáron húszmilliomodszor énekelte az Ej uhnye- met, de ezúttal minden taktus után egy nagyot tüsszentett, Tinódi Lantos Sebestyén gitárral kísérte Limon egy kis pa­ródiáját, mely annak idején hatalmasat bukott egy harmad­osztályú kabaréban: — Hellő, Ricsi, mi a difi — volt a dal refrainje, mely a III. Richardot parodizálta. Miután Shakespeare arisztokra­tizmusa miatt sokan haragudtak, a dalnak óriási sikere volt. Beethoven egy évtizedig kacagott, amikor Limon beat-stí- lusban befejezte Schubert befejezetlen szimfóniáját.--------------—;—:• és felháborodás gyűrűzött Limon körül. I Egyetértés | Tüzes viták, érvek és ellenérvek űzték------------------------ el az eddigi unalmat. Villon Ferenc egy ú j beat song-ot szerzett abból az alkalomból, hogy Limon becsempészett egy görög Hetérát. Aquinói Tamás természe­tesen egy vitairatban tiltakozott és sokan csatlakoztak hoz­zá, bár Limon ötletét és bátorságát a legtöbben irigyelték. A személyzeti osztályra egymás után érkeztek a levelek. Lángoló hangú memorandumok, ékes stanzák, csodálatos szonettek, dübörgő szimfóniák tiltakoztak Limon ellen. De ugyanennyi védelmező is akadt, akik szellemes dialógusok­ban, életvidám melódiákban és kristálytiszta rímekkel álltak ki Limon Ádám mellett.. Egy névtelen levélíró is akadt, melynek szerzőjét az égiek — ki tudja, miért — a magyarok között keresték. — Limon, óh, Limon, óh, Te kedves széltoló Fellázadt a Zola Emil és maga még mindig remii? — Ez csak a Karinthy lehet, — mondta Mark Twain, akit Karinthy többször becsapott. A személyzetis a sok levél miatt feldühödött és elhatá­rozta, hogy végleg lezárja a Llmon-ügyet. A földről bekér­ték Limon káderjellemzését. Éppen akkor adtak ki irodalmi lexikont, melyben mindössze másfél sor méltatta Llmo-n Ádámot. Ez volt a döntő érv. Itt minden beutaltról kötete­ket írtak. Kiszállt egy bizottság mely rövid hároméves tár­gyalás után kihirdette a verdiktet: — Limon Ádámnak nincs helye a nagyok között. Az ítélet jogerős. Limon megkönnyebbülten állt fel és elindult. Búcsú­zóul még bajuszt rajzolt Murillo egyik puttójának orra alá, majd egy Zerkovitz-dallamot fütyürészve, kisétált a szel­lemóriások szekciójából. ———-------: még egy ideig gyűrűztek a viták, össze­! Odabent [ csaptak az érvek, aztán az élet vissza­--------------------- tért a régi kerékvágásba. Megtisztult a l evegő. Eltűnt a profanizmus, a léha könnyelműség, a szel­lemi tisztátalanság. Újra tökéletes lett minden. És tovább unatkoztak az idők végtelenségéig...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents