Pest Megyei Hírlap, 1967. február (11. évfolyam, 27-50. szám)

1967-02-19 / 43. szám

1967. FEBRUAR 19., VASÄRNAP 9 ŐSZ FERENC: A hetedik nap A vasárnap nagy, színes labda. Az ember hetenként egy­szer kapja meg, aztán hétfőre kipukkad. A labda jó játék. De nem mindenki tud labdázni... * ★ S zéviesék minden vasárnap csirkét főznek. Ezért Szévics- né kora hajnalban már a piacon táblából. A legna­gyobb, legszebb és legolcsóbb madarat keresi. Mindig akikor találja meg, amikor egy másikat már megvásá­rolt. Ezért nála rendszerint rosszul kezdődik a vasárnap. Balajtinál is. Mert másnaposán, zúgó fejjel ébred. A csa­lád morcosán néz rá, anyósa kárörvendve jegyzi meg, amikor a szódabikarbónát hozza: „Ügy kell... Az a rohadt bor...” A Kardos gyerekek utálják a vasárnapot. Mert ilyenkor rájuk húzzák az ünneplő matrózruhákat. Nem szabad szalad­ni, mert lemegy a plezúr a lakkcipőről, nem szabad semmi­hez hozzányúlni, mert piszkos lesz a fehér kesztyű. A temp­lomban hideg van és röhögni sem szabad. Pedig irtó mulat­ságos, hogy Szent Antalnak az orra hegyéről lekopott az aranyfesték. Pongor vasárnap pihen. Egész héten» Pesten lakik egy munkásszálláson, csak hétvégére jön haza. Mártír képpel ér­kezik, mártír képpel távozik, mint az olyan ember, aki egész héten át gürcöl a családjáért. Pongorné többször mondja ne­ki, hogy itt is kapna munkát, de Pongor ezt nem hallja. Va­sárnap kímélni kell, ágyba vinni az ebédet, amikor szundikál, lábujjhegyen járni, mert Pongor most piheni ki az egész heti embertelen robotot Ezalatt Pongorné az ingeit mossa. Gyak­ran veszi észre, hogy az ing nyaka rúzsos ... Szévics is szundikál, amíg az asszony a csirkével gyűr- kőzik. Rettenetesen unja már. Délelőtt nincs jó tévéműsor. Az Ermitázsból adnak helyszíni közvetítést, meg Berlinből valami gyerekvetélkedőt Arról álmodozik, hogy a tengerpar­ton nyaral. Fekszik a sárga homokban, mellette gyönyörű bi­kinis lányok szaladgálnak. Egy különösen tetszik neki. Fekete haja van és vörös bronzasra sült a bőre. A lány őt nézi. Az­tán egy nagy piros labdát dob felé... Hallja a kacagást. Az­tán valamit mond. Nem érti. A lány nevet és csillognak a fo­gai. Újra kiabál és integet is... Jobban figyel és hallja is: — Apuci... Apuci... Gyere ki! Ekkora májat csirkében még nem láttam... Szévics kibotorkál a konyhába. Az asztalon a kibelezett csirke. Szévicsné a tenyerén tartja az ötforintos nagyságú vé­res májat és nevet... K ardosoknál a mama főz, amíg Kardosné a templom­ban van. Kardos igazgatóhelyettes egy vállalatnál. Azért is szóltak már, hogy a felesége klerikális. Igaz, hogy ez 10 évvel ezelőtt volt, de Kardos ezt nem felejtette el. Inkább otthon marad és olvas. Már az összes Berkesi-regényt kiolvasta, volt olyan, amelyet kétszer is. Szereti ezeket a könyveket. Beleképzeli magát a hős helyébe, kémeket leplez le, bűnözőkkel- verekszik és ál­modozásából rendszerint anyósa zökkenti ki: — Minek rontod a szemedet azzal a vacak könyvvel. In­kább csináld meg a fregolit a fürdőszobában. Balajti szeretne lemenni a presszóba. Inna egy kávét, ret­tenetesen kíván egy kis sört. De tudja, hogy ebből csak újabb veszekedés lenne. Az asszony durcás, nem szól hozzá. Balajti azt érzi magáról, hogy egy hasznavehetetlen tárgy, melyet egyik asztalról a másikra tesznek. Sehol nem jó, de kidobni nincs szivük. Megkezdi a canossa-járást. Kiveszi a felesége kezéből a porszívót és dühödten takarítani kezd. Mire ezzel kész, már várja a centrifuga. Beáll a felesége mellé a fürdő­szobába és a keményítőből a centrifugába rakja a ruhákat. Keze ragad az undorító keményítős víztől, de nem szól. Tud­ja, hogy ebéd előtt nem jár még neki a megbocsátó szó. Az lenne jó, ha most jönnének a gyárból és behívnák. De nem jön senki... D élre a konyhaablakokból zsíros illatok páráznak a fo­lyosóra. Kardosné hazajön a két gyerekkel. A kisebb képe maszatos a bömböléstől. Málnát szeretett volna inni, de Kardosné nem ment be vele a cukrászdába. Kapott egy pofont. A nagyobbik egy kis elégtétellel ballag, örül, hogy az elkényeztetett öcsi végre kihúzta a gyufát. Egész héten ugyanis őt verik. Levonta a tanulságot Ezt az egy napot ki lehet bírni. Az egész hét úgyis az övék... Ebédig még előveszi az apja: — Mi volt a suliban? — Nyomor! — Hogy beszélsz? örülj, hogy iskolába járhatsz.., Én bezzeg... ö csak áll, kívülről tudja a szöveget. Azt is tudja, hogy lesz vége: — Apu! Segíts megcsinálni a kémiapéldámat... — Mit gondolsz? Én dolgozom helyetted? Csináld csak meg egyedül. Nekem sem segített az apám ... Délután nem mégy sehová, hanem a leckét csinálod! A lecke természetesen már régen kész van. Délután ül a kísszobában és May Károlyt olvas. Pongorné kimosta az összes fehérneműt és kiteregeti őket a szobában a kályha fölé. Pongor az esti vonattal utazik vissza, hogy hétfőn pihenten tudjon a gyárba menni. — Úgy érzem magam, mintha egy mosókonyhában len­nék — néz szét a szobában. A régi hálószobabútor már régen elvesztette fényét. A nagy ágy felett az utolsó vacsora olaj­nyomata megfakult, csakúgy, mint a nagy színezett esküvői kép, melyen csak a szájukra kent vörös festék őrizte meg eredeti színét. — A munkásszálláson modern rekamiék vannak és he­tenként cserélik az ágyneműt — mondja és minden héten el­meséli, hogy milyen elegáns dolog ott lakni, ahol a portás adja ki a szoba kulcsát és minden két szoba mellé külön fürdő van. Pongorné nem áll meg. Sietni kell az ebéddel, utána va­salni és csomagolni. Kopott pongyolában, zsíros hajjal, izza­dó halántékkal végzi a dolgát. Időnként a derekára teszi a kezét, nagyot sóhajt és folytatja. Hiába panaszkodna. Pongor, aki egész héten gürcöl a családjáért, úgysem értené meg őt... S zéviesék szertartásosan eszik a csirkeebédet. Szévicsné már elfelejti, hogy reggel mégsem a legszebb csirkét vette. Büszkén meséli, hogy másutt egy csirkét egy ebédre felfalnak, de ő úgy osztja be, hogy még vacso­rára is jut, a mája pedig holnapra elég reggelire. Szévics unja a csirkét is, a szöveget is. Arra gondol, hogy milyen jó lenne egyszer étteremben ebédelni étlapról. Jó pá­rolt marhahúst, mely mellé a pincér biztos nem mesélné el a marha életrajzát. De nem szól. — Délután elmegyek a barátnömhöz — mondja ebéd után Julika, a 17 éves lány. — Jól van, szentem — egyezik bele az anyja. Szévicsnek megfordul a fejében, hogy a lánya hátha ném is a barátnőjéhez megy. Ezerszer elhatározta, hogy utánanéz. Annyi mindent mesélnek ezekről a mai tizenhét évesekről. A Kákainak állítólag egy tizenhét éves nője van. A Kókaj harminchat éves és 14 esztendős elmúlt a lánya... Kardosékhoz délután vendégek jönnek. Egyik héten ők mennek, a másik héten ők fogadják barátaikat. Hasonló korú házaspár, a férfi a tanácson osztályvezető. Rangos em­berek. Adnak is magukra. Mindig vigyáznak, hogy a délutáni trakta: a bor, a sütemény és a fekete ne legyen gyengébb, mint a múlt héten volt. Az édesség mellé új pletykákat szolgálnak fel az asszo­nyok, majd a férfiak politizálnak, aztán fél öt felé előkerül a römikártya és kanasztáznak nyolcig. Félfilléres alapon játszanak és az eredményt írják. Sosem fizetnek, hanem a papírt elteszik jövő hétre. Balajtiék ebéd után lefekszenek. Ez a békülés ideje. Ba­lajti tudja, hogy az asszony csak ilyenkor megközelíthető. Le­függönyözi a szobát, az anyós kimegy a konyhába mosogatni. Balajtiné szó nélkül bújik be a még vetetien ágyba. Balajti mellé fekszik. Az asszony hajának zsír szaga van és amikor bókülékenyen megsimogatja az arcát, érzi rajta az Ultra-por szagát. A délelőtti duzzogás után olyan hirtelen oldódik fel, mint a forró vízbe dobott jégdarab. Az első időkben még érdekes volt ez a vasárnapi békülés... Balajti mostanában egyre jobban unja és elhatározza, hogy jövő szombaton nem iszik. De tudja, hogy ebből úgysem lesz semmi... Julika minden este hétkor sietve kapkodja magára a ruháit. — Sietnem kell haza, mert tévéhíradó előtt vacsorázunk és állati balhé lenne, ha nem lennék otthon. — Akkor csütörtökön este itt találkozunk — mondja a fiú és ő is öltözni kezd. — Meddig kell még ezt csinálni? — görbül sírásra a lány szája. — Ez olyan kiábrándító... — Jövőre befejezem az egyetemet, te is felszabadulsz a gyárban, és akkor megesküszünk... Tudod jól... — Tudom... Csak olyan rossz ilyenkor hazamenni... P mgor fáradt képpel, mint akit akasztani visznek, úgy búcsúzik. Az asszony lekíséri a kapuig és megcsókolja. Egy-két évvel ezelőtt még az állomásig kísérte, de mostanában a férfi már a kapuból visszaküldi. Utána­néz és látja, hogy szinte vonszolja magát az utcán. Azt már nem láthatja, hogy a sarok után kihúzza magát és vi­dáman fütyörészni kezd. Szévicsné boldogan hozza be a déli sült csirkét. Áhítattal esznek, közben félszemük a tévén. — Mit csináltatok a barátnőddel? — kérdi Szévics, de aztán nem figyel oda, mert kezdődik a tévéhíradó. — Beszélgettünk, meg sétáltunk — feleli a lány. A képernyőn amerikai repülőgépek láthatók. Hatalmas bombákat szórnak és lehet látni, hogy a földön hatalmas rob­banások vágják szét a házakat. Szévics meredt szemmel né­zi, Julika, úgy látja, hogy szemében nem. a borzadás, hanem az érdeklődés csillog. — Mindig az a nyomorult háború — mondja Szévicsné és leszedi az edényeket az asztalról. — Apa... Ugye, nézhetem a filmet? — nyafog a nagyob­bik Kardos gyerek. — Semmit nem nézhetsz! El mégy lefeküdni! Hogy kép­zeled? A srác lebiggyeszti a száját és rettenetesen utálja a pa­pa idejét, a papa papáját és általában az egész vasárnapot. Hétköznap a papa este tíz felé jön haza és neki csak az ajtó­nyitásra kell be takarodni a másik szobába... S ötétek az ablakok. Balajtiék már alszanak. Nekik nincs tévéjük. Széviesék az ágyból nézik a filmet, Kardos egy fotelban nyúlik el és délutánról maradt süteményt rág. Szévics Julika a díványon álmodozik arról, hogy nem­sokára nekik is lesz lakásuk, de ilyenkor, vasárnap este elmennek valahová. Egy étterembe, vagy társaságba, esetleg moziba. Szévics közben elalszik és álmában tovább pereg a film, de már ő a hős és elegáns, fiatal nők versenyeznek érte. Kardos nyújtózkodva áll fel a fotelből. — Hát, ez is elmúlt... — mondja, Je nem lehet tudni, hogy sajnálja-e, vagy örül. Közben azon gondolkozik, hogy holnap behívatja az összes osztályvezetőt és végre előveszi őket. Újra elmúlt egy várva várt vasárnap, az űr hetedik nap­ja... | MARKUS TILDA: I BARATSAG Az asszony leállítja az autó motorját, táskája után nyúl, aztán a tükörbe is vet egy futó pillantást, ahonnan visszaragyog rá csinos, ápolt mása. Kiszáll. A madám az ablakon át látja a doktorné érkezését. Meleg árad szét benne és egy gondolpt: barátnőm! Fele­sége a főorvos úrnak! S már úgy látja, mint a rendezvé­nyen, ahol megismerkedtek, mert a véletlen egy asztal- társaságba keverte őket. Hall­ja halk, kedves szavait az ismerkedést követő beszél­getésben, látja a barátság megpecsételésére felvett po­harak egymás felé igyekvé- sét, a csók neszét is hallja, érzi, beszívja a különös par­fümillatot, s várja, hogy vi­selője belép, köszön, beszél, emlékszik a régi hangon egy kedves, jelentéktelen semmi­ségre, ami épp azért kedves, mert rá emlékeznek, vagy csak úgy mesél, barátnők egymásnak, buta, jelentékte­len, de okos, jelentősnek tű­nő dolgokat. Tesz-vesz a gyógyszeres szekrényben, aztán hirtelen megérzi: ott áll az ajtóban, a háta mögött. Nem látja, érzi: OTT VAN, s fordulna is mo­sollyal, sarkon, de valami visszatartja. Vár a nem fele­dett kedves hangra. Szinte hallani véli, hogy szól. Meg­szólítja. Az asszony áll. Benne meg fokozódik a feszültség és a bátorság, ami felé fordíthat­ná egyre kevesebb. A keze mozdul. Az üvegcsék össze­koccannak, csörömpölnek. Hosszú lábú pillanatok ro­hannak. Vagy percek tel­tek? Minden tova tűnő perc benne csüng, mint nyüstből szakadt fonál. Bogosodik. Min­den pillanattal jobban érzi: valami elveszett. § A doktorné áll. Nézi a 5; másik asszonyt, aki úgy tet- ^ szik, rá ügyet sem vet, a madámot”, a helyiséggel egy- ^ be olvadó színben, mert fehér ä rajta minden, mint a falak, S vagy mint a vizsgálóasztal. ^ Még dús, fekete haját is fi- \tyula rejti, eltakarja. „Ezt az \ asszonyt, aki akkor, azon a rendezvényen ...”, amire ő az- \ óta sem gondolt, csak most ^ villan, tudatosodik, hogy újra \ látja: „... szép volt, jól öltö­zött, társaságbelinek tűnt és ^ igazán kedves. És a haja? A Sí haja volt a legszebb. Ezüst LABANCZ GYULA VERSEI Hídon Vakku villan — víz alatt utak hajók megfordult házak fejükön villamosok autók járnak ég fölött — • lépkedsz lépkedek utánad vakiku villan — látlak nem látlak — megkerülsz eltűnsz megyek utánad Dal Te voltál a hold este az égen rézbevert érem szemed rajtam volt De jött a hajnal jött fürge széllel szorgos friss nappal s már ébren ért el S égi kohóban begyulladt a nap s égi kohóban arcod elolvadt csillámporral volt teleszórva.** Nézi, s úgy látja, úgy érez, mint . akkor: „Szimpatikus. Igazán tetszik nekem.” És fur­csállja, hogy eltűnik a kép, nem marad más, csak a fe­hérbe folyt jelen, az üvegcsé­ket rakosgató kéz, férje egy beosztottja. „Kár. Igazán kár." Gondolja, aztán megint úgy látja, mint előbb, mikor tetszett és vele szemben magát, érzi a ragasz­kodást, akár a pertuivás pil­lanatában, követi tekintetével a visszaidézett percben a po­harak rövid, egymáshoz vezető útját, még az ital íze is itt bizsereg a nyelvében. „Nem. Nem kellett volna.” Gondolja és kicsit felhúzza a szemöl­dökét, majd hirtelen, mint mindig, ha a körülmények rá­kényszerítik, legyint, s megbo­csát önmagának. „Butaság volt. Csinálok néha ilyene­ket. Ettől senki sem mentes. Sajnálom. Tulajdonképpen... De éppen itt, ahol a férjem? Nem lehet.” Megköszörüli a torkát: — Jó napot. Jó napot kedves. Maga az? A madám felé fordul. Látja, amit addig csak érzett: ö az. Eszlelni, megérteni elég egy pillanat. Szemében kialszik az öröm. Hideg, sötét, idegen min­den. Két asszony áll egymással szemben. Vonásaik nem árul­nak el gondolatokat. A dok­torné szól előbb, s míg beszél, a szeme mozdulatlan. A hangja is olyan, mint mikor mély víz­be kavicsok potyognak. — Mondja. Azt hiszem, Er­zsiké. Ugye, ez a neve? Ha jól emlékszem. A madám szemei összeszű­külnek. Nincs helye a köny- nyeknek. Szégyen, megalázott- ság kavarog benne. Előre mered. Ketten állnak a vizes árok felett, ott, ahol huszonöt évvel előbb, éhét csillapítani mályva-bugát szedett. Ö és a pap lánya. Attól kérdez: — Csakugyan igaz, hogy ez­után kisasszonynak kell szólít­salak? Akkor is, ha velünk jársz iskolába? Ha velem ülsz is egy padbatn? Miért nem Lil­la vagy, ha egyszer úgy hív­nak? Es máskor se súgjak? Még nem mondtam el senki­nek, hogy buta vagy. A lány végigméri, ellép mellette, nem válaszol. Látja a papot is, hittanóra elején, kezében nádpálcával, ahogy előtte megáll, kérdezi: — Mit mondtam én? Hogy kell neked az én lányomat szó­lítani? Az ütések most még erő­sebben csípnek, bele sajognak, benne fájnak. Nézi a doktoráét, aztán be­szélni kezd. Mint harangba a rezgés, belekonganak a szavak: — Az én nevem madám, asz- szonyom. Csak madám. A be­tegek és a doktor urak így szó­lítanak. A doktorné felkapja a fe­jét. Egy pillanatig megle­petten nézi. Mosolyogna. Vár­ja, hogy e tréfás beszéd után „Nem, ez nem lehet más!” megindul felé, átöleli, mint akkor, mikor az unalom és a szimpátia mellé űzte, s érzi, ha ezt tenné, hozzásímulna, hálás is volttá, s ez lenne azon a már-már feledésbe ment találkozáson a barátság pecsétje. De a madám elnéz a feje felett. Ellép mellette. A folyosóra ér. Lebben, surrog a nehéz csapóajtó. Megcsillan a tejüveg rajta, s őt lehúzza, magához köti egy szék, mintha megérkezett volna valahova, ahova várták. Lehúzza kesz­tyűjét, tépkedi, markolja, tás­kájába dobja. egy a fő­Pár órával később, szülés fájásszünetében orvos megkérdezi: — Borúsnak látszik Madám. Történt valami? — Nem. Semmi, főorvos úr — válaszol halkan és nem is gondol másra, míg a vajúdó anya világra hozza gyermekét, míg az új embert ápolja, fü­röszti, bepólyálja. m r

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents