Pest Megyei Hirlap, 1967. január (11. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-29 / 25. szám

ft res» Nccrei ^Kivitt» 1967. JANUAR 29., VASÁRNAP I ÖN KIVEL KÉSZÍTENE INTERJÚT? Kovács Margittal AZ ÁRULÓ színmüve a Nemzeti Színházban nul/tságában mégis utoléri, ie­Németh László Igaz, hogy Görgey áruló volt? Miért maradt ki az Ara­don kivégzett tábornokok so­rából császári kegyelem foly­tán? Igaz, hogy pénzt fogadott el a szabadságharcot leverő orosz csapatok fővezérétől? Bár Görgeynek a 48-as for­radalomban és szabadságharc­ban betöltött szerepén eddig is sokat vitatkoztak történé- szemk, íróink — a nemzet közvéleménye; nem találván mentséget Kossuthtal szembe­szegülő nézeteire és cseleke­deteire, lényegében máig sem módosított az áruló jelzőn, amelyet még Vörösmarty ége­tett rá. Ezt az állandósult jel­zőit akarja eltörölni Görgey neve mellől Németh László. Első felvonás: A tábornokot egy Európában bolyongó ma­gyar szabadságharcos honvéd­tiszt keresi. Pénzt kér. Görgey közli, hogy nincs pénze. Láto­gatója nem hisz: mindenki tudja, hogy mesébe illő össze­get kapott az orosz fővezértől. A tábornok felvilágosítja: csak utazási költségeinek fede­zésére kapott baráti segítsé­get. A tiszt továbbra is kétel­kedik — s aki nem szégyellt volna az árulásért kapott ara­nyakból alamizsnát elfogadni, nyomorúságában is világmeg­vető honfiúi gőggel mondja a tábornok képébe: áruló! Világos után vagyunk, Gör­gey száműzetésének színhe­lyén, egy német ajkú városká­ban. Itt él a tábornok ifjú, vá­randós feleségével, viszonyla­gos nyugalomban, — egyre nyugtalanabbul. Mert őt. aki az otthoni cselekvés diinamiká- jában végig meg volt győződ­ve vállalt szerepének tisztes­ségéről — kényszerű visszavo­libe találja és kikezdi a nem­zet gyűlölete. Nincs kivel vitatkoznia — nincsenek méltó partnerei. Magyarországi látogatói, az ablaka előtt macskazenét adó diáitok, vagy bátyja, aki szin­te ugyanazokat a vádakat mondja szemébe féltőn, ma­gyarázatot kérőn, mint ellen­ségei, unokaöccse, aki az ő pártján van és arra buzdítja, hogy védekezzen, írja meg ön­igazolását — mind csak köz­vetítői a nemzetből féléje ára­dó számonkérésnek. Üj bará­tai — tisztes, dolgos polgár­emberek — és francia felesé­ge pedig megrendülve, de kis­sé értetlenül szemlélik, mint vívódik és vitatkozik egy szá­mukra vitathatatlan, mert el­döntött és egyértelmű helyzet­ben ez a derék magyar; hogy kétségei miként kergetik az öngyilkosság szélére. Számuk­ra, onnan, Európa közepé­ből, egyszerű, világos tény, hogy a magyar szabadsághar­cot a nagyhatalmi túlerő győz­te le; szemükben érthetetlen, miért kiáltják ki Gorgeyt a forradalom árulójának, amikor annak nem volt szüksége áru­lóra, mert anélkül veszett el: bukásra ítélte többek között vezéreinek a külső és belső realitásokkal nem számoló koncepciója, s maga a külpo­litikai helyzet. S Görgey, vá­laszul, nekik, csak ennyit tud felelni: olyan helyről érkezett, ahol reális és irreális érvek, szándékok régóta összemosód­tak; vívódását csak az értheti, aki a nemzetet is érti. De az igazi vitát, egyenrangú ellen­felek hiányában, önmagában kell megvívnia a hossuth' koncepcióval, az ország akkori törekvéseivel, közszellemével és mentalitásával önmaga megkérdőjelezése, álláspontjá­nak utólagos, újabb mérlegre helyezése által. Németh darab­ja tulajdonképpen egy nagy monológ. Bár Görgey, mint maga mondja önmagáról a darabban, történelmünknek azon kevés hadvezérei közé tartozik, akik győztek is néha csatáik során, — ő inkább polgár, mint ka­tona, inkább reálpolitikus, mint lázadó. Amikor katarzi­sában szembekerül a megidé­zett Kossuth szellemével, ben­ne a nemzet nagy tulajdonsá­gai mellett e nép nagy hibái­val is találkozik: hungarocent- rikus, délibábos koncepciók­kal, amelyek nékülözik a meg­valósulás lehetőségét. Görgey belső küzdelméből, — Görgey, a reálpolitikus kerül ki győztesen. S még azt is megérti, hogy már nem is Kossuth és Görgey alakja él othon: a legyőzött ország, mely nem tud, nem akar és nem mer tükörbe nézni, tanulságot levonni, a misztikumot ápolja, — s ehhez a meséhez legen­dás hősök és elvetemült áru­lók kellenek. Így alkotta újjá a képzelet Kossuth és Görgey alakját. Németh László darabja fe­lett lehet vitatkozni, — de annyi bizonyos, hogy nagyon logikusan érvelő, nagyon kijó­zanító, nagyon figyelemremél­tó alkotás. Padányi Anna msssxrssssMssssssssssssssssssssssssssssssAmjmmifssssssss/wmmmwssssssjm Irodalmi estek Visegrádon az irodalmi presszóban működik az „Őrto­rony” irodalmi és művészeti klub, amelynek péntek esti rendezvényei fontos kulturá­lis eseményt jelentettek a Dunakanyarban — egészen múlt őszig, amíg az épületet restaurálni nem kezdték. Az elhúzódó restaurálás nem valami fényesen sikerült, a klub falai salétromfoltosak. Jó hagyomány szerint, alig fejező­dött be, újabb átalakítást ter­vez a Buda-kömyéki Vendég­látó — amit mégiscsak meg kellene fontolni, hiszen, mint hírlik, ez veszélyeztetné a klub működését is. Végre folytatódnak a pén­tek esti műsorok. Január 20- án, pénteken este 7 órakor, Bodor Tibor, a Madách Szín­ház tagja elmondotta legked­vesebb verseit, beszélt színmű- vészi pályájáról is, előadta — a közönség kérésére — Móricz Zsigmond, Móra Ferenc és Jaroszlav Hasek egy-egy hu­moros prózai írását. Az „őrtorony” hagyományai szerint ez alkalommal nyílt meg a klubban, a Leányfalun élő Szentiványi Kálmán fes­tő első kiállítása is, mint ahogyan korábban is szerepel­tek itt műveikkel a Duna­kanyar képzőművészei. Az est bevezetőjét Fábián Zoltán tartotta, aki életrehívó- ja és — nem találunk jobb szót — főreni.3zője is a klub­nak, értő gonddal beszélt a pályáján elindított fiatal fes­tőről és kiállított alkotásairól. Az esten szépszámú közön­ség volt jelen, képviseltette magát a, megyei és járási ta­nács, megjelentek a Duna­kanyarban élő írók és képző­művészek is, számosán. A következő péntek esti mű­sort két hét múlva rendezik az „Őrtoronyban” — s a követke­ző kiállító Pirk János Mun- kácsy-díjas festőművész. WLODZIMIERZ ODOJEWSKI: Menedéksziget A kitűnő lengyel író Mene­dék-sziget című regénye a fiú­ból férfivá válás szép, de ne­héz időszakát ábrázolja Piotr életének. A regény cselekmé­nye negyvenhárom nyarának néhány forró hetében játszó­dik, amikor a fiú hosszú tá­voliét után visszatér Nyugat- Lengyelországból az ország keleti részére, hogy nagyszü­leinél töltse a vakációt. Piotr az1 hiszi, hogy ez a csendes, a háború fő vonalaitól távol eső zúg valamilyen rév és szi­get, ahol menedéket talál minden elől, amit a háború vérözöne hoz magával. Nem így történik. Bár ő maga sem akarja és a felnőttek is ag­gódva óvják tőle. mégis szem­be kell néznie azokkal az ese­ményekkel, amelyektől a há­ború nem kíméli meg az ilyen eldugott, világvégi zúgokat sem. Szembe kell néznie a fa­sizmus sajátos, véresen garáz­dálkodó nacionalizmussá fa­jult alakjával, és családjának a felbomlásával is. Családja nem tud ellenállni azoknak az eseményeknek, amelyek pusz- títóan és bomlasztóan hatnak mindenre, ami elavult és al­kalmazkodásra képtelen. Ilyen körülmények között érlelődik férfivá Piotr. Nem fájdalom- mentesen és nem is zökkenők nélkül. De hitét nem veszítve: „meg kell próbálnia tudatosan lépni a jövőbe, mely kitárja el'tte komor kapuját. Tudato­sa" belépni, a fennmaradá­sért. És fennmaradni.” A tör­KÖNYV ténelmi szükségszerűség őszin­te és kíméletlen felismerése ez, de Piotrnak nincs más út­ja, ha ember akar maradni, Hogy ez az út a családja rom­jain vezet keresztül? Akkoi sem tehet ellene semmit. Men­nie kell, „miután átélte és megtapasztalta, mily mérhe­tetlen, pusztító, de egyúttal gyarapító áradatként hömpö­lyög tova az idő ... nem sza­bad megadnia magát... nem engedheti, hogy hulláma föl­kapja, s ide-oda, múltba-jövő- be hányja-vesse, hanem igá­ba kell fognia ...” (Európa Könyvkiadó, Kerényi Grácia fordítása). § Az újságírónak néhány szót ^ kell szólnia magáról: azt ol- ^ vastam valahol, az interjú- ^ készítés egyik alapfeltétele az ^ elfogulatlan szenvtélenség. És ^ be kell vallanom, amikor be- lépek Kovács Margit. Kossuth- ^ díjas keramikus különös han- ^ gulatú lakásába nem vagyok ^sem elfogulatlan, sem szenv- ^ télén. Sőt, elfogultságom és § iiletődöttségem a beszélgetés ^folyamán még növekszik is. ^Szeretem Kovács Margit mim­ikáit és meghatóan egyszerűnek ^találom egyéniségét. Ezért azt ^hiszem az interjúkészítés alap­feltétele az is, hogy az újság­ain) ne hazudjon eifogulaUan- ^ ságot akkor amikor elfogult, | ÚJSÁGÍRÓ: Róna Viktor javval a kérdéssel adta tovább ja szót önnek: mi az, ami mű- ^ vészi elképzeléseit, stílusát ki­& alakította? s § KOVÁCS MARGIT: Erre ^kell válaszolnom? ^ ÚJSÁGÍRÓ: Erre is. Tanul­^ mányiról arról beszélnem, Sj hogy műveiben a népi mesek világának hangulata elevene­dik meg. Életrajzi adatainak ^ismeretében azonban nem ér­etem honnan származnak ezek |a népi hatások? | KOVÁCS MARGIT: Tulaj­^doniiéppen azt, hogy honnan S származik egy-egy hatás, ne­jhez lenne megmondani. Vaia- jmi beiső, alkati adottság lehet ^ inkább ... Nem igaz, hogy ha- ^ tározott céllal indultam volna j tájnak, népművészeti gyűjtés­inek — hanem az volt rám Í hatással mindig, ami beleját- 5 szott az életembe, s !j ÚJSÁGÍRÓ: Győrött szüle- ^ tett, ott érettségizett. Koráb- ^ban vagy későbben élt falun? ^ KOVÄCS MARGIT: Nem. A faluhoz csak kirándulások ai- J kaiméval kerültem közel. Nem j közvetlen környezeti hatásról fan szó, apám tanárember volt, inkább valami belső von- zódásról. J ÚJSÁGÍRÓ: 1928-ban ren­dezték első önálló kiállítását ^és ez a kiállítás már osztatlan 5* sikert aratott... j KOVÁCS MARGIT: Sőt! Le- ’ geslegelőször a Nemzeti Sza- i Ionban állítottam ki festőkkel ’ együtt. i ÚJSÁGÍRÓ: És ezt az első i bemutatkozást hogyan fogadta ?a közönség? t KOVÁCS MARGIT: Ilyesfé­léket hallottam: jó lesz erre a kisasszonyra figyelni. i ÚJSÁGÍRÓ: Ügy tűnik te- ; hát, a siker végigkísérte egész i életén. 1937-ben Diplome jd’Honneur-t kap a párizsi vi- t lágkiállításon, 1948-ban az el­ások között tüntetik ki Kos- suth-díjjal, 1953-ban „Érdemes művész” kitüntetést kap, 1958- ban a brüsszeli világkiállítá­son Grand Prix-t. Igaz tehát, ihogy egész élete egyetlen si- 1 kersorozat? ; KOVÁCS MARGIT: Egy bi­^ zonyos fokig majdnem így $ van. Eltekintve a kötelező sze- ^ mélyi hepehupáktól. Siker? ^ Kicsi gyerekkorom óta dolgo- ^ zom. Igaz, nem a munka rend- $ szerességével, de állandóan ^ rajzoltam. Amikor érettségi f tán felmerült a kérdés, mi $ legyek? — ez a kérdés egy ^ időre elterelt a rajzolástól, de fokáig nem lehetett elterelni. ^ Ügy döntöttem, hogy grafikát ^ tanulok. ^ ÚJSÁGÍRÓ: Mi adta a lö­^ kést, hogy áttérjen a kerámiá­dra? Miért nem lett szobrász? ^Hiszen néhány munkája isme- ^ rétében ... ^ KOVÁCS MARGIT: Akkor ^ az véletlennek tűnt, hogy az $ agyaghoz közeledtem, véletlen ' volt az is, hogy Becsben kitű­nő iskolára találtam. ÚJSÁGÍRÓ: Bobrovszky Ida ezt írja könyvében önről: „ ... az égetett agyag nyelvén j úgyszólván mindent ki tud fe­jezni, tragikumot, komikumot egyaránt.” így van ez? Véle­ményem szerint tragikus és komikus éleinek az ön mun­káiban nem válnak el egymás­tól, hanem a groteszkben ötvö­ződnek. Hogy ne a levegőbe beszéljek: „Sirató asszonyok” (1945) című munkáját a kritika a tragikus 'hangvételű alkotá­sok közé sorolja. A két sirató asszony arcán valóban sivár szomorúság tükröződik, tartá­suk is tragikumot fejez ki, de a mozdulat azonos ritmusában összefonódó kezek szinte szte­reotippé teszik a mozdulatot, a siratást is — így groteszkké válik az ellentétektől az egész. És a groteszk érzésem szerint összetettebb kifejezési forma. Az a helyzet tehát, hogy az el­mélet képtelennek bizonyult felfedezni azt amit ön a gya­korlatban megteremtett? KOVÁCS MARGIT: Magam sem tudok határozott választ adni. Egyrészt az élet, más­részt a munka ... (tétovázik, keresi a választ). Tragikus és komikus ... mindkettő jelen van az életben, hogy néha együttesen pendítenek húro­kat? Hogy ez a groteszkban egyesül? Azt én talán nem is veszem észre (hirtelen bukkan a válaszra): Egyrészt, igen! A gro-teszkség bizonyos fokig a matériában is rejlik. Az agyag­ban van valami a jó öreg anyaföld állandóságából, s ami kikerül belőle abban is meg­őrződik ez az állandóság, de ugyanakkor emberi változé­konyságot, emberi állapotot fejez ki. Az agyagban rejlik a groteszkségre való kedvcsího- lás. ÚJSÁGÍRÓ: Mintha művé­szi szemléletében Í6 lenne va­lami olyan állandó, mint a „jó öreg anyaföldben”. Mintha olyan csúcson állna, amelyről belátható minden, s onnan szemlélne miiíket némi elné­zéssel és sok szeretettel. Hogy néhány munkáját felsoroljam ami ezt az érzést sugallja: „Mátkapár” .t . KOVÁCS MARGIT? (nevet és közbevág): A vőlegénynek az a nagy marha lába, ugye?... Én azonban nem érzem azt magamról, hogy csúcson állok. Az igaz, hogy szeretem az em­bereket és elnézéssel is figye­lem őket. Néha túl nagy adag megértés is van bennem, ami hiba ... De nem tehetek róla, az emberi hibák iránt is rész­véttel vagyak. De nem, nem magasról nézem az embereket, hanem belülről. ÚJSÁGÍRÓ: Szaván fogom. Azt mondta, a túl nagy meg­értés — hiba ........Salome” cí­m ű figurája például zavarba ejti a szemlélőt. Salome, aki olyan egyszerű bájjal és. ka- jánsággal tartja keresztelő Szent János levágott fejét a tálon, mintha az a világ leg­természetesebb dolga lenne ... Kérem, magyarázza meg, nem sok ez a megértésből? KOVÁCS MARGIT: Egé­szen, azt hiszem, nem tudom. Azt akartam, hogy legyen egy kicsit komisz, egy kicsit rá­csodálkozó. Benne van az öröm is, hogy itt a fej és a meghök­kenés, hogy ez mégiscsak egy komisz cselekedet... Azt, amit az előbb kérdezett, hogy miért nem szobrász lettem? Itt be­szélgettünk a múltkor Frank Jánossal arról, hogy én a mű­vészeti ágak között nem érzek mezsgyéket — nemcsak a ke­rámia nem választható el a szobrászattól, de a zene is, a festészet is belejátszik. . Te­hát mezsgye nincs. Az íze, a tájszólása különbözteti meg egymástól a művészeteket. ÚJSÁGÍRÓ: Amit ön kerá­miában csinál, az egyedülálló. Érdekelne, vannak-e köve­tói? KOVÁCS MARGIT: Hogy most mennyire akad követőm, azt nem tudom, De, amikor régebben valaki ingerükén közölte, hogy felfedezte mun­káim hatását, megnyugtat­tam ... Addig, míg indulófél­ben van valaki és erősen má­sok hatása alatt áll, addig nincs baj, hiszen az eleve ön­állóan alkotó fajta nagyon ritka. Ha viszont nem képes kinőni a hatásokból, akkor úgyis baj van az egész ca­KumpaKKai. ue aKKor mines bosszankodni? Ami közvetle­nül a kérdést illeti — az erős absztraháló áramlat kevésbé viszi az ón nyomomba a köve­tőket ÚJSÁGÍRÓ: Kit tart tehet­séges keramikusnak a fiatalok közül ? KOVÁCS MARGIT: Gorka Líviát, Papp Jánost, Majoros Tánost és Hédit, Steindl Kata­lint, Barányi Jóizsefét. De, hogy ki a fiatal? Az idő valami cso­dálatos gyorsasággal múlik. Olyan gyorsan öregszünk az időben, hogy észre se vesszük. (A mosoly árnyalata jelenik meg szeme körül.) Úgyhogy, ha elpatkolok, az lesz az érzé­sem : miért kell meghalnom 25 éves koromban? Az marad fia­tal, aki meg tudja őrizni a folyamatos félelmet, hogy ki ne aludjék. A múltra vissza­nézni és leülni, az borzalom. A boldogság az életben — örömmel és kínlódva előre­menni. Meg kell ezt próbálni. ÚJSÁGÍRÓ: Az esztéták — hivatásuk parancsára — bi­zony visszanéznek a múltba és igyekszenek korszakokra bontani eddig megtett útját. Mérlegelnek... ez hatott Ko­vács Margit művészetére, meg az... francia gótika és deko- rativitás, Dé mi az, ami mind­ennek az emberi alapja, mi az a rendszerező elv, amelynek segítségével a különböző ha­tások térbe állnak? Azt kere­sem, ami ezekben a korsza­kokban, ha egyáltalán vannak, állandó — ha ki tudna fejezni ebből szavakban valamit... KOVÁCS MARGIT: Én azt hiszem, az emberi alkat a döntő. Mert, ugye, vannak folytonos avantgarde-ban élő emberek ... Mindig csak azok­ról beszélek, akik valóban művészek és őszintén avant- garde-ok! És vannak epiku- sabb alkatú emberek. Az én alapállásom? Nincs is alapál­lásom. Én rábízom magam az őszinteségre. Igyekszem azt kifejezni, ami szép vagy azt, ami bennem rezonál. Mindig őszinte kivánok lenni a mun­kámban. Kétféle pólus ellen­tétei közt élek. Az egyik a félelem, hogy ki ne aludjak, lépést tudjak tartani a korral, a másik, hogy ne engedjem elsodorni magam őszintétlen irányban. Hogy le se maradjak az időtől, az élettől, de ami új az életben, azt is úgy vegyem át, mindig a magam nyelvén szólva. És a magam nyelve azonos az alkatommal. Nem akarok és nem tudok kibújni a dörömböl! ÚJSÁGÍRÓ: Mostanában. mintha eltűntek volna a bol­tokból figurái... KOVÁCS MARGIT: Van az export és van az én masiné­riám. Az én masinériám nem nagy. Ha van annyi, hogy ha­zai keresletre is tudnak adni, akkor van a boltokban. De ezt sajnálom is, mert tényleg szemtelenség, hogy nem lehet capni a munkáimat itt, ahol lolgozom, másrészt azért is zavar, mert az ember vala- íogy kiszippantódik a város­tól. De nem tudok ezen se­gíteni, mert elkeserítene, ha nagyüzem venne körül. ÚJSÁGÍRÓ: ön kivel ké­szítene interjút? KOVÁCS MARGIT: Somo- O'i Erzsivel. Meghatóan egy­szerű és emberi eszközökkel — nem játszik — él a színpa- lon. Nádas Péter

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents