Pest Megyei Hirlap, 1966. december (10. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-25 / 304. szám
1966. DECEMBER 25., VASÄRNAF rr.ar HC»» 'ZSCfrlap A kacsa A húszas években, tehát az ellenforradalmi korszak legvészesebb szakaszában, dr. Bottka Sándor rendőrfőtanácsos volt a szegedi rendőrkapitányság vezetője. Őszinte barátja volt a szegedi újságíróknak. Történt azonban, hogy a rendőri riporterek — abban az időben négy napilap jelent meg Sze- Magyar László ^eden, tehát négy riporter látogatta állandóan a rendőrséget — valami súlyosabb indiszkréciót követtek el, amiért kitiltották őket a rendőrségről. Tőlem kértek tanácsot, hogy mit csináljanak? Gyorsan kieszeltük a csatatervet. Kiagyaltunk egy rendőrségi szenzációt. És másnap reggel, mind a négy újság, lényegében azonos, csak feldolgozásában eltérő riportot közölt arról a pesti aranyifjúról, aki megszöktette egy dúsgazdag bécsi bankár egyetlen leányát — természetesen édesanyja kincseket érő ékszereivel együtt. Az izgalmas riport azzal fejeződött be, hogy a nyomozó hatóságok feltevése szerint a szökevények útjukat Szeged felé vették. A nagyobb hitelesség kedvéért a lapok a szökevények nevét is közölték. A szenzáció óriási volt. Az anyagot természetesen átvette a fővárosi bulvársajtó is. Nem napjainkban történt, hanem amikor az újságírás alapkövetelményeihez tartozott; o hetenként legalább egy osztályellenség elleni riport. Egész nap jártuk gépkocsival a falvakat, de a nagy hal, az igazi téma csak nem akart horogra akadni. Esteledett már, sőt, éjszakába hajlott az idő. Be-bekopogtattunk oda, ahol ismerős tanács-, vagy tsz-elnök volt. Így választottuk Hangospusztát is, ahol a jó hangzású Villám Tsz működött. A motorbúgásra és a sötétben felvillanó fénycsóvára dühösen rohantak elő a puszta kutyái. A volt cselédházak ablakai sötétek, nagy nehezen előkerült az éjjeliőr, akinek utasítására elódalogtak a puszta hűséges őrzői. Az éjjeliőr bizalmatlanul mustrálgatott bennünket. — Az elnök elvtársat keressük! — Bent lakik a faluban! — Akkor az agronómust! — Az is! — Hát valakit a vezetőségből! Feloldódott a feszültség. Hát, hogyne oldódott volna fel, amikor „valaki” is elég. Az egyik cselédház felé mutatott: — Ott lakik a főkönyvelő, még világosság is van náluk. Félénk asszonyhang válaszolt kopogásunkra. — A főkönyvelő elvtársat keressük! — Fekszik már! — Csak néhány percig akarjuk zavarni. Morgás, motoszkálás a szobában, míg választ kapunk: ^ — Menjenek az irodához, rögtön odamegy! Az irodában halvány petróleumlámpa, az íróasztal mögött ingben-glóriában ült a főkönyvelő, kérdéseinkre válaszolgatott. Először azokra, amiket mindenütt fel kellett tenni: Hol vagy Kossuth? Honnan lehetne szombat este egy kis pénzt szerezni? Nincs egy szál cigarettám sem, s ebben a pocsék időben igazán jólesne egy fél liter borocska. Kószálok az utcán, reménytelenül, s ekkor a jó szerencse Z-t hozza elém. — Adj egy húszast — kiáltok rá már messziről. Z. sajnálkozva rázza a fejét. — i^sais százasom van. Csak! Most sajnáljam szegényt? — Az is jó lesz — mondom semmit sem remélve, de ekkor Z. előzékenyen a zsebébe nyúl, és átnyújtja a szép piros pénzecskét. — Holnap megadom — kiáltom már mesz- sziről. Szép az élet. Bemegyek az első presszóba, a pénztárnál sor áll, majd megdöglök egy cigarettáért, de hát ezt a pár percet azért kibírom. Éppen rám kerülne a sor, amikor hátulról valaki megfogja a vállamat. Egyik ismert kulturális intézményünk vezetője. Pásztor Péter Másnap — jól emlékszem, szép, napsugaras nyári délelőtt volt — amint gyanútlanul ballagok a városháza felé, a kapuban megállít egy rendőr. — A főkapitány úr kéreti, szíveskedjék befáradni hozzá. — No — gondolom magamban —, most jön a haddelhadd. Ez a Bottka holtbiztosán kinyomozta, hogy én voltam a hamis szenzáció Spiritus rectora. Udvariasan fogadott, hellyel, cigarettával kínált, aztán élénken érdeklődött mindenféle városi dolog iránt. Ki udvarol a szubreltnek? Milyen új bemutatók lesznek a színházban? Közvetlen beszélgetéssel telt az idő, közben szorongva vártam, mikor robban a bomba? A „szenzációról” azonban szó sem esett. Amikor megkondult a déli harangszó, föltápászkod- tam a karosszékből, hogy most már mennem kell. Barátságosan kezet fogtunk, és már az ajtó kilincsén volt a kezem, amikor utánam szólt: — Majd elfelejtettem. Meg szeretném kérni, közölje a rendőri riporterekkel, hogy hatályon kívül helyeztem kitiltásukat. Ismét jöhetnek a rendőrségre. Sőt arról is gondoskodtam, hogy újból fektessék .föl a sajtókönyvet. Ma már találnak is benne egy érdekes szenzációt. Ez a sajtókönyv a bűnügyi osztály vezetőjének a szobájában volt. Magam néztem meg először. Ezt a szenzációt találtam benne: „A szegedi rendőrkapitányság megállapította, hogy X. Y. a bécsi bankár megszöktetett leánya ma hajnalban átszökött a jugoszláv határon.” A kacsa tehát fényes diadalt aratott. Sági Agnes Ellenséget fogtam — Mennyi a tag a szövetkezetben? Mekkora a földterület? Mennyi a munkaegység értéke? Milyenek a termésátlagok? Fejből dobta a számadatokat, amit nagy elismeréssel nyugtáztunk. A szövetkezet beadási tervteljesítése felől érdeklődtünk, amikor arcán és egész viselkedésén bizonytalanságot tapasztaltam. Vállait vonogatta, összeráncolta szemöldökét, arcszíne is megváltozott. Természetes, hogy nem fogadhattam el a „fejből” kapott adatokat. írást kértem, ami bizonyít. Kapkodva nyitotta ki az íróasztali fiókját. Sőt, mintha remegés is úrrá lett volna rajta. A sejtés rajtam is keresztül futott: talán csak nem osztályellenségről van szó, aki valami lyen fondorlattal befurakodott a szövetkezetbe. A könyvelő a papírokat rendezgette reme gő kézzel, amikor feltettem azt a bizonyos kérdést: — Osztályellenség lakik-e itt a pusztán? Zavaros tekintettel rámnézett, levetette a panyókára vetett kabátot, s felüvöltött: — Nem bírom tovább ... — s ezzel kiiramodott az irodából a sötét éjszalcába. Kérdőn tekintettünk egymásra kollégámmal, majd hamar egyetértésre jutottunk: — Nem kétséges, osztályellenséget fogtunk! Az ülésen alvó gépkocsivezetőt keltegettük, amikor egy női alak igyekezett felénk, s mesz- sziről kiabálta: — Várjanak, ne menjenek! A gépkocsivezető beindította már a motort, a fényszóró világosságot árasztott az autó körül, amikor az asszony hozzánk ért, s lihegve mondta: — Ne haragudjanak az uramra. Nem bírhatta szegény tovább, hiszen csak néhány percről volt szó. ( Felénk nyújtotta markát, amiben egy kövérre hízott pióca vonaglott: — Tudják, reumás a háta, azt ajánlották, hogy ez használ. Lőttek a nagy riportnak. Az újságíróiskolán a vizsgalap összeállítására készültünk. Mindenki megkapta a maga feladatát. Nekem gyári riportot kellett írnom. Megmondták, melyik gyárba és mikor menjek — ott majd várnak. Rettenetesen készültem. Otthon egész este gyári riportot kerestem az újságokban — rengeteg volt belőlük. Amikor már több órán át olvastam, páni félelem fogott el: nem tudom megoldani a feladatom. Soha nem láttam gyárat belülről, fogalmam sem volt, mi a satupad, vagy az esztergagép. Sok-sok kérdést fogalmaztam meg magamban jó előre, nehogy melléfogjak. A kitűzött napon a szép új pettyes selyemruhám vettem fel — számomra ünnepnap virradt. Anyám tiltakozott, váltig hajtogatta, nem oda való ez a holmi, meglátom, csupa kosz lesz. Beszélhetett nekem, oda se figyeltem. Magamban duzzogtam, hogyan nerh érezheti át, mit jelent nekem ez a gyári kaland. Az üzem kapuján pontosan kilenc órakor léptem be. Valóban vártak. Bekísértek a műhelybe. Tágas, nagyi csarnok volt, vagy harminc gép dübörgőit benne. Ma sem tudom, mit gyártottak, melyik gépnek mi volt a rendeltetése. A munkások ügyet sem vetettek rám. Akihez odakísértek, udvariasan válaszolgatott ügyetlen kérdéseimre. Arcukra volt írva véleményük a kérdéseimről. Amikor már -i negyedikkel társalogtam (ördög tudja miért, mindig Ugyanazok a kérdések jutottak eszembe) — éreztem, hogy forog velem a világ. Szivem alatt a kis emberpalánta is ellenem esküdött. Előbb csak a hang került mind messzebb tőlem, mintha leálltak volna a gépek, azután a szemem előtt is minden elsötétült. A jó alany — Akarsz egy kis pénzt keresni? — kérdi. Utálom a buta kérdéseket. Az ajánlat tényleg kedvező. Vasárnapra, azaz holnap délelőttre kell nekik egy előadásukhoz Kossuth Lajos portréja. — Reggel viszem — ígérem, Ha egy üzlet menni kezd... A pénztárosnő nyújtja a doboz Fecskét, ekkor azonban szörnyű felismerés fut át rajtam. Kossuth! Fejből nem tudom lerajzolni, a képmása viszont itt van a százforintoson. Ha felváltom, ugrott az ötszáz forint. Rajzolok. Ingerel a százforintos és én egy szál cigarettát sem tudok venni. Szomjas vagyok! Éhes vagyok. Hajnalra végre elkészül a mű, reggelig fel-alá sétálok a szobában, de éltet a remény: elviszem a rajzot, kifizetik és akkor ... Reggel korán csengetek az igazgató lakásán. Pendelyben nyit ajtót. — Mi történt? — kérdi ijedten. — Itt a rajz — nyújtom boldogan Kossuth apánkat. • Elveszi, de becsapja az ajtót. — Holnap fizetek. Nem érdekes. Itt a százas, végre felválthatom. Rohanok az utcán, valakinek nekimegyek, „Pardon!”, de a valaki elkap. Jaj! Z. — Mára ígérted a százast — mondja. Mit tehetek, visszaadom. És cigaretta helyett rágyújtok egy nótára: „Kossuth Lajos azt üzente .. Már nem is emlékszem, hogy milyen gyűlés volt. Abban az időben minden napra jutott egy-egy gyűlé^ Feladatom szerint írnom kellett valakiről, aki részt vesz, egyetért, és lelkesedik. Könnyű munka. Ilyen mindig akad. Bementem a terembe. Kerestem az emberemet. Ősz Ferenc ' A gyakorlott firkász hamar észreveszi az ilyet. Ezúttal is így történt. Leendő riportalanyom a fal mellett állt. Be lehet venni a riportba, hogy szerény, nem tolakodó. Ez is egy színfolt. Olyan egyszerű-ember képe volt. Markáns, kissé borostás, munkásarc. Ezt a férfit az isten is nekem teremtette és a főszerkesztőm megnyalhatja utána, mind a tíz újját. Ö is észrevett engem. Hosszan megnézett, láthatóan érdekeltem. Újabb pozitív tulajdonság. Megkezdődött a gyűlés. Az én emberem végre leült az egyik sor szélére. Odasündörög- tem, letelepedtem mellé és figyelni kezdtem,, Ö hallgatta az előadót és időnként rám nézett. Amikor tapsolni kellett — általában minden második percben — akkor elsőnek kezdte és utolsónak hagyta abba. Vele lelkesedtem én is, hogy bátorítsam. Ez láthatóan tetszett neki. Rámmosolygott, jelezve, hogy a bizalmába Kezdetben vala az én rendőri riporterségem. Persze, csak slapaj voltam, többre ebben a rovatban sose vittem. De nyaranta helyettesíteni vissza-visszatértem, még a harmincas években is. Akkor történt ez a két eset: Késő este féltékenysé- gi dráma a Rökk Szilárd — (ma Somogyi Béla) utcában. Agyonlőtték Valérián ezredest. Ott fekszik teteme a kocsiúton a rendőrautó reflektorának fényében. Rendőrkordon szorítja vissza a kíváncsi népet, a kordonon belül vegyes katonai és rendőri bizottság, meg a tizennégy reggeli lap riportere, azaz csak tizenháromé, a kis Kolozs nincs közöttük. Tyúkmellű, púpos emberke volt, de akárcsak mi, vidám fiú, csupán sohase volt pénze. Most megszöktünk előle. A Nádor utcában rendeltük telefonon a taxikat, úgy lopakodtunk ki egyenként a sajtóirodából, mert bár a taxiköltséget utólag ő is mindig felvette a szerkesztőségben, velünk ingyen vitette magát a helyszínre, soha nem járult hozzá a fuvardíjhoz. Most megbüntettük. A rendőrorvos, meg katona kollégájának közös vizsgálata véget ért. A főkapitányság fekete furgonja betolat a kordonon át, hátsó ajtaját kinyitják. Asszonyok kétségbeesetten sikonganak, még férfimellekből is riadt nyöszörgés tör fel, a hadbírószázados kardjában botladozva menekül. Csak azok a fránya újságírók düledeznek a nevetéstől. Pedig valóban dermesztő a látvány. A kocsi homályos belsejében a koporsó tetején, keménykalapos vigyorgó gnóm lovagol, cigaretta izzik a s iájában. * Szokoly Endre így kezdődött Két munkás kapott el estemben. Két derék, olajos munkás. A szabad levegőn tértem magamhoz. Körülöttem forgott mindenki. Egyszerre érdekessé váltam. A szép új ruhámon két vastagon húzódó csík mutatta, hol kaptak el, nehogy a földre zuhanjak. — Már jobban vagyok, buzgólkodtam. Folytatom, amit abbahagytam. — Szó sem lehet róla, tiltakoztak kórusban és minden igyekezetem ellenére a kapu felé vezettek. Gondosan vigyáztak arra, hogy messze elkerüljük az üzemcsarnokot. S mintha a sors esküdött volna ellenem, a második gyári riportom is megfúrták az istenek. Dunaújvárosba látogattunk — mindenki, akit az iskoláról üzemi laphoz akartak helyezni. Vezetőink valamennyi új csarnokba bevezettek, s eljutottunk az öntőbe is. Ott csetlettüok-botlottunk a forró öntvények között. Ugráltunk ide és oda, ahogy vezetőnk kívánta: most ezt vagy azt nézzük meg. Egyik ámulatból a másikba estünk — ilyen csodálatos dolgokat elképzelni sem tudtunk eddig. Ebből azonban semmi rossz nem kerekedett volna, ha ... , Ha az ámulat helyett egyik bal lábammal bele nem esem, pardon, lépek a homokformába. Az a munkás, akit én úgy tiszteltem, s olyan szívesen mentem hozzá látogatóba — éktelen káromkodásba kezdett. Eszébe sem jutott, hogy keresetlen szavaival megsérti az édesanyámat. Ráadásul az osztálytársaim előtt. Egy érdekelte csupán: kétórai munkája veszett kárba ballépésem miatt. Ekkor már elkönyvelhettem volna, hogy újságírói pályám kezdetén ez a két esemény rossz ómen. Nem voltam babonás, ezért nem vontam le ilyen messzi következtetést. Rosszmájú kollégáim szerint — nem ártott volna. fogadott. Az ütemes tapsoknál — általában minden harmadik percben — egymással versengtünk. Többször találkozott a tekintetünk, ilyenkor mintha meghitt és régi ismerősök lennénk, összemosolyogtunk. Két óra múltán vége lett a gyűlésnek. Felálltunk. Szorosan mellette maradtam, nehogy a jó zsákmány kirepüljön a toliam alól. De nem kellett rá vigyázni. Ö szólított meg: — Szeretnék magával beszélni... — mondta nagyon szerényen. — Tessék ... — Ha lehet, nem itt... Majd, ha kimentünk .,. Ismerős típus. Tudja, hogy újságíró vagyok. Valamit kérni akar. Feltételezhetően lakást. Vagy meg akar valakit fúrni. Nem szeretem az ilyet, de mit csináljak. Most már futnom kell a téma után. Kiértünk a teremből. Az előcsarnok egyik sarkába vonultunk. Bemutatkoztunk. Egy ideig zavartan nézett, majd megszólalt: — Ne haragudjon, hogy feltartom ... Magának> olyan szimpatikus arca van. Nekem ugyanis egy riportot kell írnom egy emberről, aki... Közbevágtam: — Aki részt vesz, egyetért és lelkesedik ... — Igen __Honnan tudja? — Onnan komám, hogy nekem is... És most fussunk, hogy valakit utolérjünk még. Stop! Az az ember ott a sarokban az enyém, mutattam az egyetlen helyszínen lézengőre. Az illető a terem fűtője volt és nem hallotta a gyűlést. De azért szép riportot írtam róla .., Két krimi A kis Kolozs! Már megint ingyen autózott a helyszínre. ★ Egyik éjszaka a főkapitányság központi ügyeletén diskurálok a legkövérebb, de jámborlelkű rendőrfogalmazóval, mikor az akkortájt különösen rosszhírű Bem utcából a rendőr botrányokozás címén előállít egy kövér, kissé italos leányt. A vendég be akarta csapni, mire megverte. Mármint a lány. — Mert lelkem, fogalmazó úr, azt nem lehet, hogy a szegény lányt megrövidítsék. Amit megszolgálok, az jár nekem. Maga ezt biztosan megérti, hiszen olyan szép kövér ember, akárcsak éni Gondolja csak meg szépségem, a keresetemből családot tartok, nem engedhetek el egy fillért sem — dől a lányból a szó. Elmondja egész élettörténetét, hogy a Nagykún- ságon született, apja, anyja ott él abból, amit hetenként küld nekik. — Meg van egy öcsém is, kérem tisztelettel. Sánta szegénykém, nem való az ilyen nyomorék semmilyen munkára. Mi egyebet tehettem vele, kitaníttattam. Még az egyetemet is elvégezte, a jogit. Bizony, doktorált is a lelkem. — Aztán mit csinál az öccse? — érdeklődik a jóakaraté rendőrfogalmazó. — Amit maga, lelkem, fogalmazó úr. Behoztuk a szolnoki kapitányságra rendőrtisztviselőnek.
