Pest Megyei Hirlap, 1966. november (10. évfolyam, 258-282. szám)

1966-11-15 / 269. szám

n at Micrn

SAfírfap

1966. NOVEMBER 15., KEDD

PAPP JANOS;

A 2016-os bakancs

A

ztán nem fél majd, Jóska bátyám?. Sötét van ám éjszaka. Járnak a réz- farkú baglyok, meg a boszorkányok. Meg aztán erre vetődhet valami csinos menyecske és akkor mi lesz, no, jól nézne ki.

így évődtek a fiatalabbjai Kiss Józsi bácsival, a „Muskátli” Tsz újonnan kinevezett éjjeliőrével, aki ma éjszaka áll először hivatalába.

— Ne féltsetek ti engem, nyálas pemahajderek. Nem vagyok én anyámasszony katonája, mint ti. Nem ijedek meg a magam árnyékától, de még a másétól sem. Hát még egy csinos menyecskétől? — hunyorgott, egyetlen fogát mutogatva az öreg. — Tudjátok meg, hogy én csak egyszer, egyetlen egyszer ijedtem meg életemben. Pedig megjártam én Galiciát, meg Doberdót is. De az az egyszeri ijedelem se ott volt, nem voltam én beijedős legény soha életemben.

— Hát akkor mitől ijedt •neg, csak nem valami fehérnép riasztott rá — kötődtek a többiek az öreggel, valami jó mesét várva. Mert hallották, fiatal korában nagy asz- szonybolond hírében állt, és még most, 70 évesen is, incselkedik az asszonynéppel.

— Az asszonyféle volt, az szentigaz, hogy a rossebb egye meg, de már nem fehérnép, a szűzmáriáját a vén csontjának — dörögte dühösen is, de mosolyogva is.

É

s nem kellett már sok ugratás, biztatás, Jóska bácsi elkezdte mesélni az esetet, életének egyetlen nagy ijedelmét.

— Az még katona koromban történt. Egerben, a várlaktanyában szolgáltam. Jó vágású, ügyes, katonás legény voltam, az szent. Ha a gyakorlat öt napig tartott, akkor se izzadtam én meg. Hálaistennek, jól bírtam egészséggel. Megcsináltam minden gyakorlatot különbül, mint a káplár, vagy a szukszfirer. Szeretett is a századosom, mindig mondogatta: az egész zászlóaljban

nincs még egy olyan fajta katonája, mint én. Egyszer oda is jön hozzám, és azt mondja: ide hallgasson, Kiss honvéd. Maga rendes ember. Délután elmegy hozzánk a Tüzér utca 8-ba, van ott egy kis ház körüli tennivaló. Megcsinálja, legalább gyakorolja az otthoni munkát Utána pedig éjfélig kimaradhat. Majd én szólok a napos tisztnek.

— Szívesen, százados űr — mondtam neki örömmel. Mert hogy jól jött ez a kimenő. Már vagy negyedik hete nem voltam a városban, mert ösz- 6zeszólalkozta>m a káplárral, — Délután kicsíptem magam, aztán beállítottam a százados úrékhoz. A felesége meg a százados úr anyja volt otthon. Csókolom a kis kezüket, mondtam haptá- kolva. A két nőszemély jól megnézett engem, de én is jól meggusztáltam őket. A százados úr anyja száraz, vén, nagy csontú asszony volt, olyan, mint Tarcsi Bor- csa nénétek a Garéd-szög- ből. Alig, hogy megnézett, mindjárt rám is dörrent furcsa beszédével, mert, hogy német lány volt valamikor. Letöröld bakancsot rendesen? Lakó remélem nem lenni magában, nehogy szórja szét itt nekem.

I

jnye az anyád szakra- mentumát, gondoltam magamban. Mi vagyok én, hogy tetvesnek nézel? De nem szóltam semmi gorombát, csak illedelmesen válaszoltam, hogy rendes, tiszta ember vagyok, én, kezitcsókolom. A százados úr felesége, fiatal, nagyságra nézve kis teremtésnek látszott, de azért izmos, csinos jószág volt. Szóval, nem is volt az olyan vézna, csak ezek az úriasszonyok valamit csinálnak magukkal, osztán olyannak látszanak, mintha nem is volna rajtuk hús. De azért szép asszony volt az, gondozott, filidám, vagy hogy szokták mondani, milyen. A két naccsága volt

hát otthon, gyerek nem volt, meg járt oda egy öregedő kisasszonyféle, a bejárónő. Azt nem sokat láttam azután se, mikor már odajártam, mert az leginkább délelőtt járt oda.

Az öreg naccsága mindjárt kiosztotta, mit kell csinálni. Meg se kottyant az nekem. Fát vágtam, gyújtóst, szenet készítettem be, felsepertem a hátsó udvart. Mikor végeztem, az öreg naccsága vacsorát adott, meg tíz koronát. Én megköszöntem és továbbáll- tam, mentem sörözni.

Sokáig jártam én hozzájuk. Vagy négy hónapig. „Meg voltak velem elégedve, az öreg naccsága is, meg a fiatal is. Vacsora az mindig kinézett, néha-néha, nem mindig, egypár korona is, egy idő után meg más is. Mert, hogy jóba jöttem én a fiatal nacs- cságával. Már vagy nyolcadszor voltam ott, amikor a vén naccsága nem volt otthon. Mikor odamentem, még otthon volt, elmondta, mit csináljak, aztán elvitte valahová a baja. A konyhában rakosgattam a fát, amikor egyszer csak kiszól a fiatal maccsága a szobából; Jóska, legyen szíves, jöjjön be, rakjon a tűzre. Mit csipogsz, morogtam magamban, nem bírod tán felemelni a szenes lapátot, miért nem raksz rá magad —, de azért mentem. Hát ahogy bemegyek, ott fekszik a naccsága, olyan nagyon fényes, virágos pongyolában, vagy miben a heverőn. Lusta volt felkelni, a szent verje meg, gondoltam, aztán jól megpakoltam a kályhát, hadd izzadjon a fiatal naccsága. Nem volt akkor még kint sem hideg. Ilyenkor még csak az úri népség fűt.

H

át ahogy megrakom a tüzet, oszt mennék ki, csak odaszól a naccsága: várjon egy pillanatig, Józsi. Adja ide a cigarettám, ott van az asztalon. Odaadtam neki, rágyújt, akkor meg elkezd csi- porászni: hová való vagyok, mióta szolgálok, van-e feleségem, vagy szeretőm, meg minden. Én meg mondtam neki mindent sorjában. Azt is, hogy hálaistennek asszony még nincs. Beszélgettünk, mit tudom én mit, egyszer csak azt mondja, üljek mellé a he- verőre. Leültem. De egy zabszem nem ment volna ... tudjátok, csak izzadtam, hebegtem, ahogy ott volt mellettem elnyúlva. Hű, de szép úriasz- szony, és a kezem simogatja. Tudja már a fene, hogy miket beszéltünk. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy már nem is beszélgetünk.

Mondtam, aztán még többször voltam náluk. A fiatal naccsága meg volt velem elégedve. Ha csak módját ejthette, rakatott a tűzre. Míg aztán egyszer csak bevágott a baj. Nem tudom, hogy a vén nacs- csága gyanított-e, vagy nem gyanított valamit, de egyszer nagyon rosszkor jött haza. Halljuk ám, hogy valaki az előszoba ajtaján matat, ölbe kaptam a holmimat, a fiatal naccsága meg nagyon kétségbeesve tuszkol a konyha felé. No, de innét hová? Ha bejön az a vén csont, oszt itt így rámtalál — no, csak az hiányzott nekem. Szétnézek, észre- veszem a nagy dézsát. Fürdeni szoktak benne, meg ruhát áztatni. Most éppen szennyes volt benne. Beugrottam a dézsába a fiatal naccsága, meg rám hányta a ruhát. No, Józsi, most aztán bent vagy a slamasztikában, mondtam magamban, mert majd megfulladtam a sok szennyes holmi alatt.

T

udja a szent, meddig voltam ott. Hallottam a vén naccsága csoszogását, ott piszmogott valamit. Egyszer csak hallom, hogy bejön a cseléd kisasszony is. Még csak a százados úr hiányzik, hogy teljes legyen a galeri. Akkor megszólal a cseléd kisasszony és mondja a vén naccságának, ne haragudjon, de nem ért rá beáztatni a ruhát délelőtt, majd holnap beáztatja. No, mondtam, szerencsém van. Jó, hogy nem kell vízben ülnöm. Ekkor azt mondja a vén nacs- csága: nem baj, Zsuzsa kisasz- szony, menjen csak nyugodtan, majd én megcsinálom. Hű, a kirelejszamát, még csak az hiányzott, hallom, hogy a cseléd kisasszony elmegy, én meg úgy izzadtam a dézsában mint a juh a pokolban.

Egy ideig csend volt. No, mondom, most kimehetnék. De még el sem határoztam magam, amikor megint hallom a csoszogást, majd meg a vízcsobogást. No, Józsi, most meg- fürödsz a tűzrakással a szentedet. És már éreztem is, hogy rázuhan a víz a ruhára. De a bőrömön még nem éreztem a ruha felfogta a vizet. Aztán éreztem, hogy átázik a ruha és én úgy reszketek a hideg víztől mint egy ürge.

De még ez sem volt elég. Mi a fene van ezzel a ruhával, nem akar összeesni, hallom az öreg naccságát. És a következő pillanatban érzem, hogy valamivel dögönyözni kezdi a ruhákat. Az anyád vén csoszo- góját, azért agyonverni már mégsem hagyom magam, gondoltam. Lesz, ami lesz, és egy nagyot ordítva, mert éppen hátba vágott az öreglány, felálltam. A naccsága nagyot visított és kiabált — szerencsére háttal álltam felé, csak a képtelen felemet láthatta — hát ezért nem áztatott be a Zsuzsi. A következő pillanatban meg úgy elvágódott, mint akit letaglóztak. Gyorsan kiválogattam a holmimat, aztán rohantam. Szerencsém van mondtam magamban. Nem ismert meg a naccsága. Kint a farakás mögött gyorsan magamra kapkodtam a félig vizes ruhát, hát a szentit, akkor veszem észre, hogy a bakancsom meg a dézsában maradt. Visszamenni már nem volt merszem, hátha ijedtében vége lett a vén naccságának. Mezítláb baktattam be a laktanyába. Szerencsém volt, egyik katonám állt őrségben, és az beengedett. Gondoltam, majd csak szerzek egy pár bakancsot, ami meg ott maradt, majd visszaszerzem.

M

ásnap hivatott a százados úr. Alaposan lehordott, hogy kikezdtem a cselédjükkel. Szidta a gusztusomat és azt mondta, hadbíróság elé állít, kincstári tulajdon elveszítése miatt. Mert, hogy a bakancs számából — 2016-os volt — kiderült; én voltam a dézsában. No, a hadbíróság hiányzik még nekem, gondoltam. De nem lett belőle hadbíróság, csak laktanyafogság, meg aztán nem mehettem át többet a százados úrékhoz. Gondolom, a százados megor- rolt valamit körülöttem, meg a fiatal naccsága körül. Sajnáltam ám a fiatal naccságát, de hát én mit tehettem?

Elegem volt nekem ott a dézsában.

Konferencia

a vezetés tudományáról

Milyen képességekkel kell rendelkeznie és hogyan szerezheti meg ezeket a vezető — nagy vonalakban ezeket a kérdéseket tárgyalják meg szerdán és csütörtökön a vezetéstudományi konferencia részvevői. A tanácskozás tematikájáról és céljairól hétfőn délelőtt tájékoztatták a sajtó képviselőit a konferencia rendezői.

Ottavio Garaventa és Juan Oncina

Két neves külföldi vendég- művészt vár decemberi szereplésre a Magyar Állami Operaház. Ottavio Garaventa, a Milánói Scala magánénekese a Szerelmi bájital december 14-i előadásán Nemorino szerepét énekli az Erkel Színházban, 18-án pedig a man- tuai herceget alakítja Verdi: Rigoletto című dalművében az Operaház színpadán. Juan Oncinát, a bécsi Staatsoper és a Milánói Scala magánénekesét december 25-én az Álarcosbál Ricardójának szerepében, 28-án pedig Puccini: Tosca című operájában Cava- radossiként hallhatja az Erkel Színház közönsége.

Gardázás a Balatonon

A Balatonon megkezdődött az év legnagyobb halászeseménye, a gardázás. A gardahal ászát jellege az utóbbi tíz évben változott, a hal ugyanis egy évtized alatt mindössze egyszer, az elmúlt év őszén vonult be a tihanyi „kútba”. A megfigyelések szerint a nagy rajok az idén is elkerülik a tihanyi szoros vizeit, s ezért a halászok a legvalószínűbb vonulási helyeken vetik ki hálóikat.

EGY ASSZONY

ENNEK AZ ASSZONYNAK A NEVÉT valószínűleg nem fogja feljegyezni a történelem. A szomszédai is csak azt tudják róla, hogy három gyermeke van — elég rossz kölykök, múltkor is betörtek valahol egy ablakot — soha nem látják ünneplő ruhában, karonfogva elmenni a férjével. Csak szatyrot cipelve látják, csak szőnyeget kiverni látják, mellesleg rongyos szőnyegről van szó, egyszer már elkezdett gyűjteni perzsára, de a kisebbik gyereknek vett végül pulóvert meg cipőt.

Ezt az asszonyt a férje nem hallotta még zsörtölődni, idegeskedni, pedig lenne oka rá, nemcsak azért, mert a gyerekek valóban rosszak, talán az erélyesebb apai kéz hiányzik, talán egyszerűen csak ilyenek lesznek addig, míg az eszük megjön. Nemcsak azért, mert esztendők óta nem voltak moziban vagy színházban, mert húga esküvőjén viselte utoljára á sötétkék ruháját. Ez mind indok, alapos ok lenne arra, hogy néha, amúgy asszonyos módra kirobbanjon, hiszen nem kell ahhoz alapos, nagy tűz, elég néha egy szikra is.

EZ AZ ASSZONY — kicsi, szőke, sovány — legtöbbször mosolyog. És horgol amikor ideje engedi. Horgolt már egy nagy függönyt, j de azt az anyja elkérte, még fel sem tette, már elkérte tőle, oda is adta szívesen, majd — gondolta — horgol másikat. Hurkolódnak a láncszemek, néha odapillant a férjére, ha éppen otthon van, de ez ritkán fordul elő, egyetemi szünnapokon.

A férj tanul. Immár tizedik esztendeje. Először az általános iskolát végezte el, aztán leérettségizett. Mérnök akar lenni de még inkább kutató. Valami különös kíváncsiság, érdeklődés hajtja, amely nem ismer fáradtságot, kikapcsolódást, pihenést.

Egyetemre jár és dolgozik. S miután nem szokásos a munkája — az egyik gyárőrség tagja — vasárnapját' sem tölti otthon, legalábbi* a hónapból három vasárnapot. Kitűnően vizsgázik minden félévben. És meg sem látszik rajta a strapa, kitűnő étvágya van, szereti a zsíros, laktató, nehéz ételeket. — Öt tölteléket evett meg a múltkor — dicsekedik az asz- szony — olyan jól sikerült a töltött káposztám.

MÉG NÉGY ÉV. Egy fizetés, három gyerek s az asszony, aki maga sem tudva róla, a legnagyobb áldozatot hozza, a fiatal éveit zárja négy fal közé, az arcbőrét adja oda a homlokráncoló gondnak. Meggyőződésem, még soha nem gondolkodott azon, miért csinálja, így jött, így természetes, így magátólértetődő. Valamikor hűséget ígért egy férfinek. Hogy jóban-rossz- ban vele tart — ezt ígérte.

Egyszer a férfi majd mérnök lesz. Hogyan alakul az életük, hogyan változik — nem tudom. Szeretném hinni, hogy első szabad estéjükön elmennek majd valahová, talán egy kisvendéglőbe, ahol az asszony málnaszörpöt kér, a férfi kisfröcs- csöt. És a férfi nem csókol kezet az asszonynak, nem mondja azt, hogy köszönöm. Csak azt mondja: milyen szép vagy. Vagy csak megfogja a karját, megsimítja. Biztos vagyok benne, hogy az asszony ettől is boldog lesz.

DE MÉG NÉGY ÉV. Csipketerítők, függönyök, „Jóska, már megint mit csináltál ...”, „Szabóné, adjon már kölcsön két tojást”, „Marikának cipő kell, kinőtte a másikat”, „Apa kelj már fel, elkésel..

Az asszony nevét — nagyon valószínű — nem jegyzi fel a történelem.

Bende Ibolya

Futószalagon a disznó

+

A frissen vágott sertések felsőpályás szállítószalagon jutnak be a hűtőházba.

A BUDAPESTI SERTÉSVÁGÓHÍD AZ ORSZÁG LEGNAGYOBB ilyen létesítménye. A HŰSIPAR VALAMENNYI SZAKMÁJÁT

megtaláljuk itt, illetve A SZOMSZÉDOS MARHA VÁGÓHÍDON. A SERTÉSVÁGÓHÍD 800 VAGONOS HÜTÖHAZAbOL NAPONTA

18—20 VAGON ÁRU KERÜL A HAZAI ÉS KÜLFÖLDI FOGYASZTÓKHOZ.

Fürtös Gusztáv:

Esős unalom délutánján

Egész nap esett; megázott az út, a fák poros zöldje, fújt a szél, megázott a szél is, zúgott a harang, megázott a harangszó is, megázott a kedvünk és így szóltunk egymáshoz, e felhökönjött vasárnapon: „Mit csináljunk?”

Alig beszélgetünk s a szó nem szállt magasra, tévelygőn röpködött, mint ázott madár, mely menedéket keres. — „Mit csináljunk?”

Elég volt az irodalomból, valami frissre vágytunk, hárman, fiúk. Lányok nevettek el mellettünk, esernyőjükön fénylett az este s lépteikben ott ringott sóvárgása ázott szivünknek; mi csak kószáltunk unottan tovább, olyanok voltunk, mint ázott levelek, melyeket már eldobtak a fák.

Darabolják a sertésfejhúsokat