Pest Megyei Hirlap, 1966. október (10. évfolyam, 232-257. szám)

1966-10-02 / 233. szám

~'x/lírlap 1966. OKTOBER 2., VASÁRNAP Egy hét a világpolitikában AZ ENSZ-KÖZGYÜLÉSEN „NAPIRENDEN KÍVÜL" ÉLES BÍ­RÁLATOK ÉRIK AZ USA AGRESSZÍV VIETNAMI POLITI­KÁJÁT — GROMIKO FONTOS JAVASLATAI — „GON­DOLKODÁSI SZÜNET” AZ ANGOL—RHODESIÁI TÁR­GYALÁSOKON Mozgalmas világpolitikai hét végéhez értünk: vezető államférfiak utazásai, jelen­tős események, újabb javasla­tok és tanácskozások hívták fel a közvélemény figyelmét szinte valamennyi kontinen­sen a nemzetközi politika ese­ményeire. Az általános ér­deklődés elsősorban az ENSZ- közgyűlésnek szólt. A múlt hét végén hangzott el Gromiko szovjet külügyminiszter nagy- jelentőségű beszéde, amely­nek megállapításaira azóta is „visszatér a nemzetközi sajtó. Gromiko elsősorban arról beszélt, ami nem is szerepel hivatalosan a közgyűlés napi­rendjén: Vietnamról. Igaz, közvetlenül előtte az amerikai ENSZ-megbízott, Goldberg, is már érintette a vietnami px-ob- lémát, de a ködös szólamokba és rágalmakba burkolt szónok­latban csak egy dolog volt vi­lágos. Az, hogy az USA egyál­talán nem törekszik a vietna­mi konfliktus rendezésére, nagyon is sok érdeke fűződik a háború folytatásához. A szovjet külügyminiszter rámu­tatott arra, hogy az ameri­kaiak agressziója milyen sú­lyos veszélyeket rejt magában, s éppen ezért az emberiség­nek mindent meg kell tennie az agresszió megfékezésére. A vietnami probléma megol­dásának egyetlen útja az, amelyet a VDK kormánya és a felszabadítási front javasol. Éppen a héten nyilatkozott er­ről Nguyen Huu Tho, a Dél­vietnami Nemzeti Felszabadí­tási Front elnöke és három pontban foglalta össze a béke megteremtésének feltételeit. Ennek lényege: az USA szün­tesse be agresszióját és von­ja ki csapatait. Dél-Vietnam belügyeit a dél-vietnamiaknak kell rendezniük, akiknek jo­guk van a függetlenségre, a demokráciára és a semleges­ségre. A felszabadulási front ragaszkodik ahhoz, hogy mint a nép döntő többségének kép­viselője, helyet és szerepet kapjon bármilyen politikai megoldásban. Vietnam kérdését az ENSZ- ben majdnem minden szónok érintette, és egy-két kivétellel, valamennyien erélyesen tá­madták az USA agresszív po­litikáját. A legfeltűnőbb és legélesebb beszédet Couve de Murville francia külügymi­niszter mondta a hét első fe­lében. Kijelentette, hogy Fran­ciaország követeli: térjenek sürgősen vissza a genfi egyez­mények teljesítéséhez Viet­namban: távozzanak a kül­földi csapatok, ne avatkozzék senki Vietnam belügyeibe, hagyják, hogy Vietnam semle­ges politikát folytasson. A vietnami háború — Couve de Mui-ville szavaival — a világot a hidegháború korszakába vetette vissza. A vitás nemzetközi kérdések ilyen körülmények között szin­te megoldhatatlanok m Valóban, az ENSZ-közgyű- Iés vitája — noha igen élénk — e tekintetben elég nehezen bontakozik ki. Pedig volna sok megoldásra váró problé­ma. Hogy csak azok közül említsünk néhányat, amelyet Gromiko külügyminiszter fel­vetett: a külföldi katonai tá­maszpontok felszámolása Ázsiában, Afrikában és Latin- Amerikában, a tömegpusztító fegyverek elterjedésének meg­akadályozása, leszerelési vi­lágértekezlet összehívása, a két német állam felvétele a világszervezetbe, a Kínai Nép- köztársaság törvényes jogai­nak helyreállítása az ENSZ- ben. Vietnam árnyéka ott van az ENSZ-közgyűlésen, de az amerikaiak nem sokat tesznek eloszlatásáért. McNamara had­ügyminiszter újabb agresz- szív, katonai lépéseket jelen­tett be, Johnson pedig közöl­te. hogy elfogadja Marcos Fü- löp-szigeti elnök javaslatát és megjelenik azoknak az orszá­goknak a manilai konferen­ciáján. amelyek katonái részi vesznek a vietnami háború­ban. Az értekezleten ugyan halvány formában szerepel­nek a „vietnami békés rende­zés eshetőségei”, de az USA számára nem ez a fontos, ha­nem, hogy valami erkölcsi ta­karót kapjon: lám, Washing­ton nem agresszív, csak „tá­mogatja” több más ország „közös akcióját”. Ezért sugall­ta Johnson a manilai értekez­let gondolatát. Az afrikai kontinensre az angol—rhodesiai vita fel­hívta a figyelmet. Vajon ki tudná hirtelen megszámolni, hányszor fenyegette meg Ang­lia a fajüldöző Smith-kor- mányt, amióta önkényesen ki­kiáltotta saját függetlenségét? És minden fenyegetés kemény szankciókat is kilátásba helye­zett? De azóta sem történt semmi. Bowden brit nemzet- közösségi miniszter, a diplo­máciai sértést is zsebrevágva, a múlt héten elment tárgyal­ni Smith-hez, de a kemény fellépés helyett csak szánal­mas alkudozást folytatott Sőt, egyenesen „tippeket” adott Smith-nek, hogyan maradjon uralmon anélkül, hogy Anglia húszéves presztízsén súlyos csorba es- * sen. NDK kormánynyilatkozat a nürnbergi ítélet 20. évlordulófa alkalmából A Német Demokratikus Köztársaság kormánya nyilat­kozatot adott ki a háborús bűnösök nürnbergi perében (1946. október 1-én) hozott íté­let huszadik évfordulóján. A nyilatkozat megállapítja egyebek között: a nürnbergi ítélet figyelmeztetés az impe­rialista és militarista erők szá­mára, amelyek ismét a régi bűnök útjára akarnak lépni. A nürnbergi ítélet elveihez híven Nyugat-Németországban el kell távolítani a vezető ál­lásokból minden nácit é6 há­borús bűnöst: hatálytalanítani kell a nürnbergi ítélet szelle­véget kell vetni az Egyesült Államok és szövetségesei vietnami agressziós háborújá­nak; a két német államnak meg kell egyeznie abban, hogy lemondanak az atomfegyve­rekről és konkrét intézkedése­ket tesznek a leszerelésre; az NSZK-nak le kell mondania minden területi igényről, a re- vanspolitikáról és a német nép egyedüli képviseletére támasz­tott igényéről; helyre kell ál­lítani a normális kapcsolato­kat a két német állam között és a béke érdekében meg kell teremteni egy hatékony eürö­mével ellentétes törvényeket: i pai biztonsági rendszert. Fasiszta tüntetés Nyugat-Berlinben Nyugat-Berlinben a Wil­helm Strassen, a spandaui börtön főbejáratánál éjfélkor tömeg gyűlt össze. Német és külföldi újságírók is megje­lentek. Az utcákon rendőrjár­őrök cirkáltak. Mielőtt a bör­tönkapuk kinyíltak volna, fel­lobbantak a jupiterlámpák. Schirach és Speer háborús fő­bűnösök — miután letöltötték börtön bűn tetősüket — gépkocsikon rokonaik kísé­retében ki hajtattak a kapu­kon. Kattogtak a filmfelvevő gépek. Fasiszta suhancok tapsoltak és üvöltözve követelték, hogy bocsássák szabadon az élet­fogytiglani börtönbüntetésre ítélt Hesst is. Neonácik fasisz­ta dalt énekeltek. A rendőrség nem akadályozta a fasiszta tüntetést. Nagygyűlés Pekingben Pekingben szombaton nagy­gyűlést és felvonulást rendez­tek a Kínai Népköztársaság megalakulásának 17. évfordu­lója alkalmából. A gyűlésen és a felvonuláson másfél mil­lió ember vett részt, köztük félmillió pekingi és vidéki „hungvejpingista”. A nagygyű­lésen beszédet mondott Lin Piao, a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának elnökhelyettese, a Kínai Nép- köztársaság honvédelmi mi­nisztere, aki kirohanásokat in­tézett az SZKP és más test­vérpártok ellen. Lin Piao be­széde alatt Bulgária, Csehszlo­vákia, Lengyelország, Magyar- ország, Mongólia, a Német De­mokratikus Köztársaság és a Szovjetunió nagykövetségei-, nek vezetői és munkatársai elhagyták a gyűlést. A kínai vezetők nemzeti ünnepükön 17 esztendő óta most először támadták nyíltan a Szovjet­uniót. A központi tribünön Mao Ce-tung, valamint a Kínai Kommunista Párt és a kor­mány más vezetői foglaltak helyet Itt tartózkodott Lf Cung-zsen is, a kuomintangis- ta Kína egykori elnökhelyette­se, aki egy évvel ezelőtt tért vissza az Egyesült Államokból Kínába. Vietnami jelentés Újabb légitámadások a VDK ellen Saigonban az amerikai pa­rancsnokság szóvivője közölte, hogy a hét végén a VDK terü­lete ellen intézett légitámadá­sok során elsősorban üzem­anyagtárolókat és rakétakilö­vőhelyeket bombáztak. A dél­vietnami harcokba is beavat­koztak az amerikai repülőgé­pek. Itt pénteki legnagyobb akciójuk a demilitarizált öve­zettől közvetlenül délre fekvő célpontok ellen irányult, ami­kor B—52-es stratégiai bombá­zók szőnyegbombázást hajtot­tak végre. De még így is majdnem dolgavégezetlenül ment visz- sza Londonba. Most azzal vi­gasztalja a közvéleményt, hogy „gondolkodási szünetet” adott Rhodesiának. Valójában Smith nem sokat gondolko­dik, hanem szinte diktál, és inkább a Wilson-kormány az, amely azon töri a fejét, ho­gyan őrizze meg tekintélye látszatát. És közben tűri, hogy a Smith-rezsim kegyetlenül üldözze Rhodesiában a lakos­ság hatalmas többségét, az af­rikaiakat. Eck Gyula BECS Schirach és Ausztria Baldur von Schirachnak, Hitler egykori bécsi helytartó­jának szabadon bocsátásával foglalkozva a bécsi Presse fel­idézi Schirach egy 1942. évi beszédét, amelyben „örömmel közölte Becs lakosságával, hogy a várost végleg megtisz­tították a zsidóktól”. Schirach­nak, a legfelső vezetés tagjá­nak, tudnia kellett, hogy a zsi­dókat, akiket segítségével de­portáltak, meggyilkolják. A Furche című katolikus fo­lyóirat arra hívja fel a figyel­met, hogy Schirach 20 évre szóló ítéletét Ausztria annak idején elégtelennek találta. Az egykori helytartó kiadását az osztrák igazságügyminisztéri­um már 1945. október 30-án kérte. A kiadatási kérelem tu­lajdonképpen máig elintézet­len — írja a lap. Új mederben a Békás-patak (Folytatás az 1. oldalról) a távolabbi meredek löszpart között egy 50—60 méter széles 5—6 méter mélységű kohósa­lakos, sóderes töltőanyagvona­lat kell összehordani. Az 1200 méteres vonalból már csak 250 méter maradt hátra. Dicséretet érdemel az isaszegi offenzíva is. Igaz, hogy már élvezik az üt­közet eredményét, mégis aktu­ális, hogy most említsük meg. Az eredeti program szerint ezekben a napokban kellene átadni az itteni törpe vízmüvet. E helyett már nyár közepén „átvágták a szalagot”, s üzem­be helyezték. A biai vidék sok lakosa em­lékszik a 63-as nagy belvízi elöntésre. Tavasszal is nagy gondot okozott itt az esős idő­járás, s az olvadás. Hogy a várható őszi esőzések ne te­remthessenek ismét drámai helyzetet, ezért az év utolsó napja helyett hét végén zárták a Békás- patak rendezési munkála­tait. Ezzel szabad vonulást, gyors vízlevezetést biztosítanak. Elé­gedetten tekinthetnek végig erőfeszítéseik gyümölcsén. A mesterek nevetve mondják: Az év utolsó napját inkább poharazással, mint lapátolás­sal töltik. így hát a maguk ér­deke is azt kívánta, hogy egy negyedévet lefaragjanak az 1966-os esztendőből. T. Gj. 10-es alakulatnál jól fizettek, nemcsak Rowersnek volt 2500 dollár a fizetése, hanem a töb­biek is legalább ennyit kaptak. Ez megnyitotta előttük az amerikai paradicsom kapuját. Khelton nem rejtette véka alá azt a véleményét sem, hogy a „vörösökkel való leszámolás” az Egyesült Államokra vár. — Mi vagyunk a legnagyobb és legerősebb ország a szabad világban — folytatta fejtegeté­seit. — Nézzetek körül Nyu- gat-Európában. Ha egy kor­elfogyott a pénze, hová fordul? Csak ír az elnök­nek, az pedig a szenátus elé viszi a dolgot. S máris útnak indul a dollár, s kihúzza azt a kormányt a pácból. Az élet fellendül, az emberek jobban élnek, mint azelőtt Vagy Itt van Törökország. A kormány fél a vörösöktől, egyedül nem tudna nekik ellenállni. Itt va­gyunk mi, s ez elég. Olyan csönd van, amilyen kell. De én mondom nektek fiúk; ez csak olyan vihar előtti csend! A vihar már nincs messze. Nem lehet messze. El fogja söpörni ellenségeinket. Ez Amerika szent hivatása! A napok kényelmesen, de egyhangúan múltak. Négy esz­tendő alatt Rowersnek mind­össze 15 alkalommal kellett felszállnia, amikor felderítő repüléseket végzett a szovjet határok mentén. Az afgán— szovjet határ fölött a pilóta rutinosan nyomogatta a meg­adott helyeken a különleges fényképezőgép gombját. Ott, a levegőben sem érzett nagyobb nyugtalanságot, mintha szülő­városának utcáin sétált volna. S ölig várta, hogy végre be­vessék arra a bizonyos nagy feladatra. Már csak azért is. hogy a támaszpont pénztárá­ban végre felvehesse a vissza­tartott dollárezreket. Khelton ezredest hiábavaló lett volna faggatni, vagy ép­pen úgy sürgetni, hogy mikor kerül sor a bevetésre. Az ez­redes úgy hallgatott, mint egy egyiptomi szfinx. De Rowers hogyan is tudhatta volna meg, mikor kerül ő sorra? Azt sem tudta, pilótatársai közül ki járta már meg a „nagy utat”. Időnként el-eltűnt ugyan egy- egy társa, hogy aztán néhány nap, vagy néhány hét után ismét megjelenjen Indzsirliki- ben. Hol jártak? — nem is­merhette. Rowers maga is többször járt távol — egy alkalommal Washingtonba repült, hogy on­nan oktatórepülőgépet vezes­sen Wiesbadenbe, az ott szé­kelő amerikai légi kémkedési parancsnokságnak, máskor pe­dig Japánba, az ottani légitá­maszpontra vezetett égy U—2- es repülőgépet. Most már bi­zonyos volt benne, hogy az U—2-ők nemcsak Törökország­ban, hanem másutt is állomá­soznak. Japánból például épp olyan jól el lehet indulni a Szovjetunió feletti kémrepü­lésre, mint Indzsirlikiből. S ott, a japán repülőtéren is látott olyan pilótákat, akikkel an­nak idején együtt vett részt k'képzésen. A nevüket nem tudta, hiszen akárcsak ő, va­lamennyien fedőnéven szere­peltek a tanfolyamon, de afiy- nyi bizonyossá vált számára: ott is olyanok állomásoznak, akiknek a munkája az, hogv „kinyissák az orosz eget”. A nyílt égről a politikában ismét sok szó esett. — Herter érti a dolgát! — magyarázta Norton Rowers­nek, letéve a New York Times-t, amiben a külügymi­niszter beszédét olvasta. — Megint jön a „nyílt éggel!” ügy tesz, mintha már nem nyitottuk volna ki az oroszok egét. Én mondom neked, öre­gem, az elnök és Herter nagy- gyá teszik Amerikát. A szená­tusban valamelyik ostoba a múltkor azt mondotta, hogy nem tudja a kormány jobbke­ze, mint csinál a bal. Hát ez nem így van. Ez a nyílt ég ja­vaslat jobb fedőterv számunK­ra, mint akárhány polgári iga­zolvány ... Mert miképpen gondolkozhat az orosz? Csak úgy: ezek az amerikaiak az ő engedélyüket kérik, hogy le­fényképezzék őket felülről. Ha pedig az ő engedélyüket kérik, akkor szükség van az engedé­lyükre. Fogalmuk sincs róla, hogy mi már megoldottuk az ő hozzájárulásuk nélkül is a dolgot! (Norton kifejtette a vélemé­nyét Speimann bíborosnak is, aki egy alkalommal szintén meglátogatta néhány szenátor társaságában az Adana mellett fekvő amerikai légitámasz­pontot. Kora hajnalban érke­zett, de nem bíborosi ornátus- ban, hanem egyszerű, de jól szabott polgári ruhában. A tö­rök rendőrök, akik amerre a gépkocsik útban a légitámasz­pont felé elhaladtak, minden teremtett lelket elzavartak a közelből, maguk sem tudták, hogy kinek az inkognitóját őr­zik. Speimann megtekintett mindent, aztán beszédbe ele­gyedett a tisztekkel. Az igazat megvallva, nem mindenki ve­tett ügyet rá, a 10—10-es ala­kulat emberei közül sem. Khelton ezredes azonban ott sürgött-forgott körülötte —, s ha Speimann valakit megszólí­tott, a szemével intve adta tudtul, hogy jól vigyázzanak, mert fontos emberrel beszél­nek. A tisztek egy része — hi­szen alig néhányan voltak ka­tolikusok közülük, s nem je­lentett számukra sokat az amerikai katolikus egyház fe­je — azonban egyszerűen ke­reket oldott. Norton azonban bátran és őszintén beszélt a bíborossal. Speimann — aki bizonyosan mindenről tudott — meglehetősen óvatosan nyil­vánította véleményét. — Az isten útjai kifürkész- hetetlenek — mondta. — Bíz­nunk kell benne, s mindent meg kell tennünk, ami véges emberi erőnkből telik az an- tikrisztus legyőzésére! Speimann szólt, s a rendel­kezésére álló külön katonai repülőgépen visszautazott az Egyesült Államokba. (Folytatjuk) \ sén kívül. Khelton gyakran megjelent a klubban, ahol — akárcsak Bad Waldban, vagy az U—2-es kiképzés idején az oktatótáborban — a pilóták élete zajlott. Khelton szívesen elbeszélgetett tisztjeivel, s kü­lönösen érdekes dolgokat me­sélt nekik a Szovjetunióról. Három esztendeig szolgált a moszkvai követségen, mint a légügyi attasé egyik beosztott­ja, s beutazta a Szovjetunió számos vidékét. — A vörösök — szokta me­sélni az ezredes — nem akar­ták, hogy lássak... Ezért igye­keztek korlátozni a mozgáso­mat. Ott, ahol valami érdekes­ség adódott, ami engem, a re­pülőtisztet különösen érdekelt, mindig az utamat állták. De azért én láttam. Láttam, hogy fene erősek. Nem lesz olyan könnyű velük elbánni, mint némelyik írógéplovag gondolja Hearstéknél... De el kell bán­nunk velük, fiúk, előbb-utóbb nem kerülhetjük ezt el... Végtére is, meg kell védenünk a magántulajdont, az egyéni kezdeményezést! Khelton hallgatói ilyenkor mindig buzgón helyeseltek. Persze, valamennyiükben azt a gondolkodást plántálták kis­koruktól fogva az iskolában éppúgy, mint a rádión, televí­zión, újságokon keresztül, hogy Amerika a korlátlan le­hetőségek hazája, ott minden­ki feljuthat a csúcsra — a mil­lió dollárokig. S valameny- nyien erről álmodoztak. Rá­adásul olyan állásuk volt, amelyben megszedhették ma­gukat, megalapozhatták jövő­jüket. Ahány tiszt szolgált a 10—10-es alakulatban, mind azt tervezte, hogv leszerelés után valamilyen vállalkozásba kezd, nem dolgozik majd, ha­nem csak dolgoztat. A 10— XVIII. Menderesz kormánya ural­kodott, s Norton nevetve anekdótázott: a választások idején Menderesz, hogy párt­jának előnyt biztosítson, hir­telen egész városnegyedet romboltatott le a fővárosban, Ankarában, s a legnagyobb városban, Isztambulban. Azo­kat a városnegyedeket rom­boltatta le, amelyek az ellen­zék támaszpontjainak számí­tottak. így az emberek ezrei nem szavazhattak, mert nem laktak az előírt ideig állandó lakhelyen. Rowers úgy gon­dolta: az ilyesmi Törökország­ban magától értetődő, s az of­ten i ember jelleméből fakad. Az Egyesült Államok demok­ráciája nem tűrne ilyen mód­szereket, s Amerikának telje- | sen jogos az az igénye, hogy i Törökországot irányítsa, j A főhadnagy látta, milyen ; óriási szerepet játszanak ebben az országban az amerikaiak, I Norton gyakran magyarázta | neki, hogy Törökország a leg- : szilárdabb bástyája az Egye- j sült Államoknak a földnek i ezen a részén. ; — És innen csak egy ugrás ! a Szovjetunió! — mondta Nor- | ton. — Itt megvetettük a lá- : búnkat, s innen, ha kell, meg- : előzhetjük a vörös tárna- ! dást... ! A „vörös támadás”-t nem- j csak Norton hangoztatta, ha- j nem Khelton ezredes, a 10— ! 10-es egység parancsnoka is. A i széles látókörű, művelt ezre- | des bejárta az egész világot, : és — legalábbis Rowers így 5 hitte — meg is ismerte. Az ez- $ redes közvetlenségével tűnt ki, $ nem olyan fennhéjázó és fölé- $ nyes, mint némely ,parancs- $ nokok, akik egyszerűen nem $ vettek tudomást beosztott tiszt- 5 jeikről a szolgálati érintkezé-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents