Pest Megyei Hirlap, 1966. szeptember (10. évfolyam, 206-231. szám)

1966-09-18 / 221. szám

1966. SZEPTEMBER 18., VASÄRNAP •“'ZfCiriao 9 Az öregember vízi­mentő lett: csónakkal egész nap a vizen, és úszik, ha men­teni kell. De már nem tu­dott úszni. Valamikor, le­génykorában átúszta a Bala­tont. Most még a földön is csak bottal járt. Hatvanéves volt a lába. Amikor beesteledett, haza­ment, és a veje mindent meg­tudott — leült mellé az asztal­hoz. — Menteni akar, de nem tud úszni. Mégis felvállalta a munkát. Holnap odamegy, és megmondja, ne haragudja­nak __ — Mindenki tudja, — mond­ta az öregember —, hogy át­úszom a Balatont. — Régen megtette, de a múltkor is a szepezdi halász mentette ki... — A halász? — mondta az öregember —, höö, mi min­dent összebeszélnek. Csak megkértem, vegyen a ladik­jába, és felvett. Ennyi volt. — A halász maga mesélte, nekem mondta. Csak nem gondolja, hogy mást beszél? — Hazudott — mondta az öregember. — Oó! Honnan vette ezt a hazugságot?! Ha meglátom, megvérem. — Csak maradjon békes­ségben, és lássa be végre, hogy öreg lett. — r.liért nem mondod, hogy vén? — szólt ingerülten az öregember —, miért nem mon­dod mindjárt, hogy a kenye­ret is te rágod meg, mielőtt megeszem? — Kicsit hallga­tott: — Még nyolcvan kilós zsákot is viszek, ha akarok. A veje felnézett és lemon­dóan a levegőbe intett. — Te nekem nem intesz — mondta az öregember —, az én asztalomnál nem intesz, mert akkor felállsz, és ki mégy. — Hát jó — mondta a veje —, nem intek, de elmegy, és megmondja, hogy már nem tud úszni. Ha nem, hát én me­gyek. Az öregember vejére nézett. — Ha ezt megteszed — mondta nyugodtan —, akkor keress más házat, itt lakni többet nem fogsz. — Én magának csak jót aka­rok. Egyszer eljött hozzánk az öntödébe egy ember, és azt mondta; „Húsz évig öntök mellett dolgoztam, ne féltse­nek, tudom, mit kell tenni.” Egyszer aztán ráömlött a vas, csapoltunk, alálépett, és el­égett Meghalt rrtert sosem volt még öntőknél. — Hehe — mondta az öreg­H. BARTA LAJOS: A vízi mentő ember —, most meg mesé­ket mondsz. — Egyszer meg — folytatta a veje —, amikor a magasépí­tőknél dolgoztam, egy ember eltagadta, hogy szédülés. Fel­mentünk, már a nyolcadik emeletnél jártunk, és akkor láttuk, hogy egyszér csak ka- pálódzik fel, fel az ég felé ... aztán hiába szaladtunk, már késő volt, lezuhant, nyolc emeletről. És odalett. Az öregember erre nem fe­lelt. Felállt, fogta a botot, át­ment a másik szobába, és le­feküdt. Amikor elvált a vejé- től, még mosolygott, ám amint átlépte a küszöböt, komoly lett az arca, és a botot a sa­rokba vágta. Anélkül ment az ágyhoz. Alig várta, hogy oda­érjen. Éjszaka nem aludt. Nem tu­dott aludni. Csak forgolódott, és nézte a sötétet. Amikor meg elszunyókált, ijedtében felriadt. , Izzadt volt, amikor reggel megmosakodott. Aztán elin­dult a felvállalt munkára. Tudta, amit a veje Ígért, nem meri megtenni; fél, hogy ak­kor nem lesz háza, ahol lak­jon. Sütött a nap, melegítette az öregember arcát. Ült a ladik­ban, lassan, lomhán evezett, és mosolygott. De belül remegett. Sokan fürödtek. a legtöbben csak álltak a se­kélyben, de volt az úszók kö­zött négy. akitől félt. Ketten mindig lenyomták egymást, és aztán fulladozva kapkodtak levegőért, ketten meg alig tudtak úszni. A négy közül bármelyikre nézett, remegés fogta el, és azt mormolta: tegye meg a sors, hogy ma ne legyen sem­mi baj, és holnap ezek négyen már ne jöjjenek a Balatonba. Enni sem evett. Nem érzett éhséget. Csak a négy embert nézte. A pakkot, amit a lánya csomagolt, érintetlenül hagy­ta ... És hirtelen felhangzott a kiáltás. Üvöltés volt. A nádas felől jött. Kapkodva evezni kezdett. Az üvöltés még egyszer jött. De már több. A parton is si­kítottak. Gyorsan csapkodva az eve­zőket, izzadt, és érezte, hogy a karjaiból az erő fogy. A csó­nak alig haladt. Meglátta az ember helyét; Ravasz Erzsébet rajza meg a keze. bugyborékolt a víz. A nádas mögött a hínárnál. Már nem bírta tovább. A la­dik elakadt. Az ember nem jött feL Csak bugyborékolt a víz. Zihált. Már nem bírta egy méterre sem, Az ember nem jött fel. A bugyborékok ki­sebbedtek. Kihajolt a csónakból. Le­nyúlt a vízbe, és hirtelen — egyensúlyát vesztve, belezu­hant. Minden elsötétült. Többre mái' nem emlékezett. Csak egy óra múltán tudta meg: mind­kettőjüket kihúzta két fiatal halász. Az öregember keze görcsösen markolta a másik haját — úgy találtak rá. A másik, egy volt a négy közül, aki nem tudott úszni. Nézték az öregembert, kö­rülvették, és azt mondták: az öregember bátor volt, ki akar­ta menteni a fuldoklót. Ö tudta csak, félelmében fogta a másikat, fuldoklótól re­mélt segítséget. De nem szolt. Hagyta, hogy dicsérjék. Pedig már bizto­san tudta, nem tud úszni. A történetet egy újságíró is látta. Ott nyaralt. Csodának tartotta az öregembert, és cik­ket írt róla. „Egy hatvanéves ember hős­tette ... A balatoni távúszás valamikori bajnoka, élete koc­káztatása árán.. Harmadnap értesítették az öregembert: bátor magatar­tásáért kitüntetést kapott. Lassan olvasta a gépelt írást, és remegett a keze. A veje mellette állt, és néz­te az öregembert. Aztán hal­kan szólt: — Ne haragudjon, ne hara­gudjon, amiért azt mondtam, hogy nem tud már úszni. Az öregember lassan letet­te a kezében tartott írást, a ve­iére nézett, aztán a botra, ami a lába mellett állt — Menjél — mondta szólj, a munkát tovább nem vállalom. Keressenek helyet­tem mást, holnap már nem megyek. A veje a botra nézett, aztán az öregemberre. — Most mond le? — kér­dezte i—, éppen most mond le amikor kitüntetést kapott? — Éppen most — mondta az öregember —, éppen azért! —, erőltetve nevetett. Es maga elé nézett, és látta, hogy még mindig re­Évszakok, fák, bombák A közeljövőben Budapesten rendezik meg az európai költők találkozóját. Ebből az alkalomból beszélgetett munkatársunk Hajnal Anna József Attila-díjas költővel. 'SSSSS/SS//SSSSSSSS/SSS/SSf//SS/SSSfS///SSS/ffS/SSfS/SSfSSSffSSSSSSfSS/SSSrSSSfSSSSf/S/'rSSSSffSSS//SS/YSSSSSSS/SSS/SSSSSSSSSSfSSS//SSS//SSSSS/S/SSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSS//SSS//SS\ % tett az asztalra, de inltább a bor mellett maradtunk. Elsza- $ ladt az idő. $ — Kár, hogy elmennek — mondta az asszony, amikor $ Géza megnézte az óráját. — Nagy kár. Holnap libát sütök, § káposztával, krumplival. Búcsúkor így szokás. Mi ketten % — Akkor jó, mert akartam hozni szódát, de már nem volt. Éppen azok spekuláltam, hogy ha maguk szódával sze­retik, hát honnan is kérjek egy üveggel. Amikor kiment a szobából, Miklós azt kérdezte: — Mi­nek köszönhetjük ezt? — Hogy érted? — Miért hív meg minket az öreg? pózával úgy véltük: kedvességből. De Miklós nem hitte. Nagyon fiatal volt, és nem hitt a kedvességben, meg az önzetlenségben. Egészen vacsoráig azt fejtegette, hogy mindenki érdekből cselekszik. — Talán kérni akar tölünk valamit? Azt hiszi, hogy mi tudunk tenni valamit az érdekében? — Ugyan, hagyd már! — szólt rá Géza. — Ismerem én az embereket — hajtogatta Miklós. — Már, ha valaki cigarettával kínál, akkor is várhatod, hogy számít rád legközelebb. Szeretem, ha tudom: mit miért. Már megtanultam. Nem tudtuk meggyőzni. A faluban hosszan harangoz­tak, aztán csend lett. Amikor besötétedett, átvágtunk az udvaron a felső házba. Tíz napot töltöttünk a faluban., geo­lógiai méréseket végeztünk. Fülöpéltnél találtunk szállást. Az udvarukban két ház állt, s a kisebbiket, amely egyetlen szobából és egy szűk előtérből állt, mindig kiadták. Odafönn. a tágas konyhában terítettek. Fehér abrosz volt az asztalon, cseréptálban illatozott a zsíros, jószagú étek. Fülöp három üveg bort készített az asztalra. Mindjárt koc­cintással kezdtük. A félesége alacsony, kövérkés asszony volt, az arca még piroslott a tűzhely melegétől. Ű nem ivott, de azért sebtiben a kötényébe törölte a kezét, megfogta az egyik poharat és felénk emelte tisztességből: — Hozta isten magukat, kedveseim! Korryintottunk. Savanykás bor volt. — Ízlik? — kérdezte Fülöp. — Megteszi — nevetett Miklós. — Jó, tiszta bor — mondtuk. — Ebbe ugyan nincs belepancsolva semmi — magya­rázta büszkén Fülöp. — Elhihetik. Olyan tisztán van a po­hárban, ahogy a tőkén termett. Az asszony kínálgatta a vacsorát; ő maga megvárta, míg mindannyian ettünk, merített ugyan a tányérjába, de alig csipegetett, váltig azt nézte, van-e előttünk étel, kenye­ret metszett, biztatott, hogy együnk, mert sokat főzött. Eny­hén csípős volt a pörkölt, éppen, ahogy kell, cseppet marta az ember száját, jólesett nagyokat inni a kadarkából. Be­szélgettünk, telt az idő. Amikor a tányérokat félretoltuk, Fülöp szivart vett elő a konyhaszekrény fiókjából. Kínálta: — Dózsa. Néha ráfüstölök, így ünnepkor, vagy ha tár­saságban vagyok. lem akartunk szivarozni, de Géza Hiedelemből vett egyet, kékes füst szállt a fejünk felett; koccintgat- tunk, jó hangulat kerekedett. Az asszony az asztal sarkánál ült, megbontotta fején a kendőt, ölbeejtett kézzel hallgatott, mosolygott, figyelte a férfiak beszédét. Süteményt m nem sokat eszünk már. A gyerekek szétszéledtek, az egyik Pesten van, műszerész, a másik meg Miskolcon, oda ment férjhez, egy tanár vette el. Nyaranta hazalátogatnak, de máskor nemigen. Magunk vagyunk, így aztán nem is ünnep az ünnep ... — Hiszen jól van — intette le Fülöp az asszonyt. — Van nekik elég dolguk. — Attól még eljöhetnének... — Úgy is jönnek, ha tudnak. — Ránk nézett: — Rendes gyerekek, a feleségem még befeketítené itt őket, hogy ránk se néznek soha. De hát, maguk is tudják, hogy van az. Min­denki fut a dolga után. . . Igyunk még egy pohárral, áldo­másnak. Amikor megköszöntük a vacsorát, mindketten megfo­gadtatták velünk, hogy eljövünk újra. — Bármikor — mondta Fülöp. — Es hozzák el a felesé­geiket is. A kisházban ellakhatnak. Atkísért bennünket a szállásunkra, az ajtóban várt ránk, amíg felöltöztünk. Odabenn Miklós félrevont. — Idefigyelj — mondta. — Nem fogadhatjuk el ingyen ezt a vacsorát. — Ugyan már — mondtam. Szóltam Gézának is, hogy mit akar Miklós. — Nem tudom — felelte Géza. — Nem tudom... — Hát, akkor, még egyszer — mondtam Fülöpnek az ajtónál —, köszönjük szépen a lakomát. — Lakomát?! — nevetett Fülöp. — Az a fő, hogy ízlett és jól éreztük magunkat. — Ezt pedig — szólt hirtelen Miklós, és egy összehaj­togatott ötven forintost nyújtott át az öregnek —, ezt pedig fogadja el. Igazán, annyit ettünk, ittunk. Fülöp hátra hőkölt: — Hogy tetszik képzelni?! — Hát... — dadogta Miklós —, nem kívánhatjuk in­gyen. Géza gyorsan elfordult, én a csomagommal bajlódtam. Nem akartam odanézni. — Istenem — mondta kétségbeesetten Fülöp —, én hívtam meg magukat __Ne tessék már ... I iJcíós dadogott még valamit, aztán zavartan zsebre gyűrte a pénzt. Elviselhetetlen csend támadt. — Hát I akkor menjünk — szólt Géza. Megfogtuk a csoma­gokat. Fülöp némán baktatott utánunk. A kapuban szótla­nul kezet nyújtott. — Igazán nagyon kedves volt — mondtam neki. — Majd eljövünk megint... ­— Szívesen várjuk — bólintott szomorúan. Úgy érezte, semmibe vettük. Otthagytuk. Nem hallottuk, hogy bement volna a házba. — A kritika nagy, mondhat­nánk osztatlan elismeréssel fo­gadta válogatott verseinek 1965-ben a „Szertelen nyár” címmel megjelent gyűjtemé­nyét. 1966-ban József Attila- díjjal tüntették ki. A „Szerte­len nyár” több mint 30 év köl­tői munkájának eredménye. A kérdésem az, pályafutása kü­lönböző időszakaiban hogyan fogadta verseit a kritika? Di­csérték, szidták? HAJNAL ANNA: Erre egy­szerűen úgy lehet válaszolni — szerencsém volt. A kezdet kezdetén, a 30-as évek elején, Babits hetenként egyszer szer­dán fogadóórát tartott a laká­sán. Ott vette át a fiatal köl­tők verseit. Az előszobában ül­tünk egy szennyespadon és vártuk, mikor dugja ki fejét az ajtón, s int be magához. Babits szigorú kritikus volt. Azt mondta a kezdőnek: „Ma­ga lehet, hogy tehetséges, de teljes bizonysággal egy vers­ből ezt nem lehet megállapí­tani. Lehet véletlen is. Így kö- zölhetetlen. Ha lesz öt, hat, húsz hasonló színvonalú ver­se, akkor majd meglátjuk." 1933-ban azt mondta: „így már közölhető.” S a Nyugat decemberi számában megjelent négy versem. 1935-ben jelent meg első kis verses!űzetem, az volt a címe: „Ébredj fel bennem álmom.” Számomra is meglepően me­leg fogadtatásban részesült. Weörest nem ismertem. Leve­let küldött, lepréselt rózsaszir­mokkal : „Első fecskéjének szép nyarat kíván Weöres Sándor” — ezt írta. Szép, ugye? Kritikát írt Török So­phie, Sárközi György. Fodor József. Persze ez olyan kor­szakban volt. amikor törődtek egymással a költők. — És most miért nem? HAJNAL ANNA: Mert gyá­vák. A gyávaság megakadá­lyozza a törődést. Gyávák te­hetségtelennek és gyávák te­hetségesnek mondani valakit. — Nem tártották túl elvont- nak akkori költészetét? HAJNAL ANNA: Radnóti figyelmeztetett, hogy túl absz­trakt vagyok. De a költészet fejlődését tekintve, visszate­kintve. nem volt igaza. Még Illés Endréről kell beszélnem Feltétlenül. Akkoriban a Baumgarten alapítvány könyv­tárosa volt. Olyan irányító szelleme az irodalomnak, aki képes felismerni mindenki sa­játos tehetségét, s azon belül megtalálni a hibákat. Saját el­képzeléseit soha nem igyeke­zett rákényszeríteni azokra, akik a tanácsait kérték. Egy­szóval: nagyon ,ió dolgom volt. 1938-ban megjelent egy köte­tem. Dicsérték. Több verset mégsem adtam sehová. 1946-ig csak magamnak írtam. — Miéri? HAJNAL ANNA; Ügy tar­tottam, annak a világnak, amely vallásuk, vagy fajuk szerint különbözteti meg az embereket — én nem írhatok. Radnóti, Zelk és Vas nehez­ményezték ezt. Most már tu­dom, nem volt igazam, hiszen például azoknak, akik a Nyu- gat-ot olvasták, semmi közük nem volt az egészhez. És a hallgatás csak ritkán fegyver. — Erre vonatkozik a követ­kező kérdésem. A költészet ré­gi dolog. A költőnek minden korban más volt a hivatása, más-más helyet foglalt el a társadalomban. A költő dicsőí­tette a cézárokat, és volt a költő amolyan lantkiséretű hírszolgálati iroda is. Petőfi, Ady költészetükkel forradal­mat csináltak. A kérdésem te­hát: mi a költészet értelme? Van-e egyáltalán értelme a költészetnek egy olyan korban, amit béke-korszaknak hívunk, és mégis naponta halnak meg háborúkban ezrek, és ezrek pusztulnak éhen? HAJNAL ANNA: Régen és mindig'pusztultak éhen embe­rek, és háborúk kísérték az emberi történelmet. Esetleg nem tudtunk róla. Az egyes ember halála iránt érzett rész­vét — konszolidált érzés. Ré­gen postakocsival vitték a hí­reket, s a hírekről így is csak kevesen szereztek tudomást. Most reggel bekapcsolom a rá­diót, s egy színtelen hang megmondja nekem, hány bom­ba hullott az éjszaka Viet­namra és hány ember halt meg. Egyének, egyéniségek, olyanok, mint maga, vagy én. Számomra, aki megéltem az 1939—44-es tömegmészárláso­kat és azok számára, akik túl­élték ezt, a halálhoz való vi­szonya megváltozott. Lehet, hogy ez nem jó, de megválto­zott. Ezért mondom, hogy az egyes ember halála iránt ér­zett részvét békekorszakot fel­tételez, konszolidált érzést De azt is mondtam, hogy mindezt az iszonyatot a rádió közvetí­ti. A technika forradalma meg­változtatta az emberiség ön­magáról alkotott képét. Kiala­kulóban van, vagy talán már kialakult az emberiség közös tudata. Az emberiség közös tu­data pedig kölcsönhatást felté­telez. Azt, hogy hírek és embe­rek, közös, azonnali hatással vannak egymásra. Ebben az értelemben a költő is, én is, a közös tudat egy kis része va­gyunk. Ami engem illet, opti­mistának érzem magam. — Verseit olvasva, gyakran találkozunk á természet sza­vaival. Fék, bokrok, vizek, esők. Különös, bensőséges vi­szonyban áll a természettel. Ügy tudom, egész életét ebben a Budapestnek nevezett kő­rengetegben töltötte. HAJNAL ANNA: Gyerekko­romat Füzesen, Vas megye most Ausztriához tartozó köz­ségében töltöttem. De téved. Engem a természetnél is job­ban érdekel az idő problémá­ja. Az idő viszont nem absz­trakt dolog. A természetben, fák és állatok életében nyilvá­nul meg. — Több kritikát olvastam, amely „mélyen asszonyi lírá­nak” tartja költészetét. Egyet­ért ezzel a megkülönböztető jelzővel? HAJNAL ANNA: Ezen mo­solyogni kell. Mert ha mélyen asszonyinak tartjuk azt, ami az élet folytatásával összefügg, akkor valóban élesen elkülö­níthetjük a nőket n férfiaktól. De egy profán kérdés: az élet folytatásához férfi is kell, nem? A természet csak az el­lentétes nemek egységében lé­tezik. Engem mindig ez az egység érdekel... Külön asz- szony csak akkor van. ha ta­karítani kell. Nekem is kell ta­karítanom. De a takarítás már nem költészet. Nádas Péter I i HAJNAL ANNA: Képek | a parkettíában \ Leánytest, indák páfrányok között, aranyszín köldök mosolya fölött, almák, faragott arany ékszerek: négy sorban álló § csöcsök fényiének. Könny-vastag pilla, szemhéj, leborult, nagy, ferde orr, busz szájra leszorult, ^ pillantás, kancsal, legörbülő szájra, gúnytorzult bánat tölgyfába zárva — Szakállas remete, szeme kifordul, kínban a pupilla elúszik zordul. Elfordulna szemem, — félszeg szemérem — ^ önkinzó mosolyát bénultan nézem. féloroszlán ül félorcával, félfülével félsörénnyel, félsörénysorok egymás alatt levonulnak $ félszügyén át, $ féllábáig, __ o tt, ahol az óriási féloroszlánmancs szétterülve, aranysárgán megpihen az óriási farkbojt mellett, mely aranyban § megragyog. |

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents