Pest Megyei Hirlap, 1966. szeptember (10. évfolyam, 206-231. szám)

1966-09-18 / 221. szám

« 1966. SZEPTEMBER 18., VASÁRNAP Kl/LTVRÁLIS KROMIKA Jegyzetlap A FÉLELEMRŐL $ TOTII DEZSŐ: Szocialista kultúra — eszmei harc Szeretem a nyarat. Márcsak azért is, mert olyan filmeket vetítenek a mozik, amelyek egyébként régen lekerültek a műsorról. Például „A félelem bére”. Amikor a premier mo­zik játszották, nem láthattam. Nem voltam még 16 éves. És féltettek a félelemtől. Most már megnézhettem, mert az idők során magam is felnőtté válva bekerültem a félelem­ben élők társadalmába. Mitől fél az ember? Fél az éhségtől, a hidegtől, magától és másoktól, fél at­tól, hogy elüti egy autó, fél hogy kirabolják a lakását, fél attól, hogy egyedül marad. S többnyire nem ok nélkül fél az ember.. Vannak éhezők s vannak a földön olyanok, akik fáznak, vannak, akiket az autó üt el, s megtörténik, hogy kirabolják valakinek a lakását. És van­nak magányos emberek is, egyedül. Ezek és mások az ember ki sfélelmei. Azok a félelmek, amelyek napról napra, óráról órára összeszorítják a szívét, a gyomorszáját. Engem a filmben a nagy fé­lelem érdekelt. Az ember fé­lelme az elszánt cselekvéstől. CvXNXXXXXXXXXXXXXNXXXNXXX^XNl.XXXXXXXXXXVVVvXXXNV.NXVOT rális téren ideológiai álegy­séghez vezetne, annak összes káros konzekvenciáival együtt. A nemzetközi kultúra minden nem szocialista termékének ki­rekesztése is ideológiai vissza­vonulást jelentene ideológiai harc helyett. Abból, hogy kul­turális életünkben a szocialis­ta tartalmak mellett másnak is helyet adunk, nem következik, hogy mindennek helyet adunk. Nyilvánvalóan mindent kire­kesztőnk, ami politikailag el­lenséges, s ami a szocialista közerkölcsöt sérti. A szocialista, másfelől a po­litikailag ellenséges tendenciák közt azonban az ideológiai mi­nőségek széles skálája húzódik. Mint ismeretes, kulturális po­litikánk nyilvánosságot bizto­sít nem szocialista hazai és külföldi alkotásoknak, kultu­rális termékeknek is, a VIII. kongresszus ugyancsak leszö­gezte: megjelenhet minden jó­szándékú, nem ellenséges al­kotás. F I LM És akkor a pasas-h Mozi a javából. Igen az, az első kockájától az utolsóig. Még a főcím is az. Kedves, mulatságos, szentimentális film, akkor is, ha nem mindig közérthető, s ha önkéntelenül is az olasz, nagy port felvert Fellini-vízióra: a Nyolc és fél­re emlékeztet. Bár a cím job­ban fedné a valóságot, ha úgy hangzana: Es akkor Sinkovits. Mert ő a film. Egyszemélyé- ben egy egész színészgarnitú­rát helyettesít, az esetlen, mo- noklis színházrendezőtől a III. richárdi eszközöket használó karrierista atomtudósig. Ö csal könnyeket a néző szemébe, egyszer nevetéstől, másszor a meghatottságtól. Nem lehetne megmondani, melyik alakítása a legjobb. Inkább úgy fogal­mazhatnánk: mindegyik töké­letes. mindegyik karakter. Mert karakter Sinkovits ön­magában is, még háttal is, ahogy megy, a letört öregedő rendező, ahogy megdöbbenten nézi saját fiatalkori bűnét, amikor még filmszínész volt. De karakter a bogaraktól fé­lő őrült, a családjára, orvosi hivatására már nem emléke­ző láger foglya, s ugyanígy az az absztrakt vízió szinte moz­dulatlan szerepében „hamleti modernségbe öltözött figurája is”. S ugyanúgy az a Don Juan jellemű mérnöké. De nemcsak karakterek, hanem tökéletesek is. Hasonló part­ner Psota Irén. Rökk Marikát idéző sírni nem tudó színész­nő alakja az elvágyódás moz­dulatlan fotóiban, a sanzon­énekesnő, a szőke hajú dé­mon. Mindegyik alakítás mél­tó hozzá és Sinkovitséhoz. Az epizódszerepeket is elsőrangú színészek játsszák. Elsősorban Alfonzót kell kiemelni villa­násnyi szerepében. Ahogy lel­kesedik a Fradiért, ahogy meghatja a magyar nóta. Nemcsak a múltban, hanem a jelenben is külföldön élő ma­gyarok honvágyát idézi. Érde­kes Töröcsik Mari feketeparó- kás titkárnője. Uj egyéniség lép a közönség elé. Bár néhol idézi a Kölyök inci-finci figu­ráját, mégis más. Es ez jó. Mindent összevetve: kelle­mes, mulatságos film. Műfaját ugyan nehéz lenne meghatá­rozni, de ez nem is fontos. A közönség szórakozni akar és ezt ezen a filmen nagyon jól lehet. Ezért mozi a javából. (ungvár)------------------- az így kiala­| Lényegében | kult helyzet­------------------- tel kapcsola­tosak azok a tévedések, ame­lyek megnehezítik kulturális életünk helyes megítélését. A szocialista és nem szocialista alkotások jelenléte akkor ve­zet zavarhoz, bizonytalanság­hoz, akkor kelti az ideológiai „harmadik út” illúzióját, ha a szemlélő nem számol az ideo­lógiai harc elkerülhetetlen té­nyezőjével. Ez a tévedés kap­hat olyan jobboldali, revizio­nista színezetű tartalmat, hogy az adott helyzet annyira jó — hogy akár maradjon is így. A csak statikus szemlélet ebben az esetben rögzíteni igyekszik a helyzetet és végső soron a kulturális élet irányzatonként! szerveződésénél, az irányzatok­hoz kötött folyóiratpolitika stb. konzervatív szervézeti igényéi­nél köt ki. A tévedés azonban vezethet olyan „balos” konzek­venciákhoz is, amely kimond­va — kimondatlanul az esz­mei egység túlnyomórészt ad­minisztratív eszközökkel való biztosítását kívánja, egy hely­t elennek bizonyult módszerben tátja változatlanul a kivezető utat. S ezeknek az álláspon­toknak megvan a maguk té­ves elméleti vetülete is. Ezzel kapcsolatban közvet­lenül is emlékeztetünk a Kul­turális Elméleti Munkaközös­ségnek a Társadalmi Szemlé­ben nemrég megjelent, Az iro­dalom és művészetek hivatása társadalmunkban c. tanulmá­nyára. Azzal, hogy az anyag egymástól elhatárolja a pár­tosság, elkötelezettség és deka­dencia kategóriáit, éppen ezt, a kulturális életünkben annyi félreértést kiváltó ideológiai színskálát bontja fel s ad en­nek révén világosan körvona­lazott elvi-elméleti kereteket az ideológiai harc viteléhez. Éppen ennek az ideológiai „térképnek” az alapján válik világossá, hogy az ideológiai Íjarc jobboldali megkerülése az elkötelezettséget jellemzően pártossággá, a dekadenciát el­kötelezettséggé, a politikailag ellenségeset dekadenciává játssza át, „lépteti elő”. Míg a „balos” torzítás a pártosságot a napi politika közvetlen szol­gálatára szűkíti, s így a pártos alkotások jelentős hányadát az ideológiailag ellentmondásos művek közé sorolja, az elköte­lezettségben rejlő relatív ér­téket tagadva, azt mindenes­tül a dekadencia körébe utalja, a dekadenciát pedig közvetle­nül azonosítja a politikailag ellenségessel. Nem kétséges, hogy mindkét álláspont kö­zös gyökere az ideológiai harc követelményének szem elől vesztése, megkerülése. S ami kérdésünk szempontjából lé­nyeges: mindkét szemléletben szükségképpen el fog torzulni az adott helyzet adatokra, sta­tisztikákra, mű felsorol ásókra épülő, önmagában mégoly reális képe is. kultúra he­gemóniája tehát ered­mény és kötelesség, ténykér­dés és felkészültséget igénylő feladatvállalás a szó mély, történelmi értelmében. Elen­gedhetetlenül fontos, hogy ál­talában, de különösen: kultu­rális életünk megítélésével kapcsolatban állandóan napi­renden tartsuk az ideológiai offenzívát. A szocialista kultú­ra hegemóniája nagyrészt épp annak a függvénye, hogy mi­lyen mértékben válik a jel­szó napi gyakorlattá. A szocialista SZAKONYI KAROLY: A Vacsorán Fíilöpnél E ste felé Fülöp bekopogott hozzánk a szobába. Éppen csomagoltunk. — Hazautaznak az ünnep előtt? — Az éjfélivel — mondta Géza, az egyik kollégám. — Az éjféli személlyel akarunk menni. Már szóltunk a feleségé­nek. — Igen — bólintott Fülöp. Ott állt az ajtónál, hajadon­főit, kalapját a melléhez szorította. Az a ruha volt rajta, amiben egész nap a kertészetben dolgozott, csizmájára szá­radt a sáros föld. — Hát végeztek a munkájukkal? — Végeztünk — mondta Miklós, a legfiatalabb közöt­tünk. Én meg éppen cigarettára akartam gyújtani, keres­tem a szivarkás csomagot az ablakpárkányon, az asztalon. Fülöp a zsebéhez kapott, megkínált a magáéval, ö is rá­gyújtott. Állt ott, és nézte, hogyan csomagolunk. Lassan fújta ki a füstöt, egy pernyét figyelt a cigarettáján, hogy mi­kor hamvad el. Markába szórta a hamut. — Az asszony mondta, hogy mennek — szólt köhintve —, aztán, gondoltuk, nálunk vacsorázhatnának... — Hirte­len körülnézett, hogy nem vesszük-e tolakodásnak. — Csak azért — folytatta szorongva —, mert ma már afféle ünnepi vacsora van. Búcsú előestéje__aztán az asszony a szárnyas­a prólékból csinált egy jó kis pörköltöt. Galuskával. Hát, ez lenne, meg egy kis bor ... Elhallgatott. Géza befejezte a csomagolást, felegyenese­dett. — Nem akarunk mi alkalmatlankodni. — Nagyon kedves — mondtam én is —, igazin köszön­jük. De ne zavartassák magukat. F ülöp feszengve állt köztünk. — Az asszony is mondta... örült neki... Nem zavarnának. — Köhintett, újra a markába hamuzott. — Jólesne az asszonynak is, ha megtisztelnék a főztjét. Ketten vagyunk... ű meg nem is iszik. Magamban nem szeretek borozni. , — A vendéglőben akartunk vacsorázni — mondta Miklós. — Á. a vendéglőben — élénkült fel Fülöp. — Mi jót tud­nak ott enni? Ez a pörkölt meg... hát én megkóstoltam, mondom az asszonynak, hadd lássam, mivel várod a ven­dégeket... — Aggodalmasan tekintett ránk: — Akkor hát jönnek? — Szives-örömest — mondta Géza. S én is: — Ha már ilyen kedvesek, hogyne mennénk! Fülöp megigazította a kalapja karimáját. Láthatóan boldog volt. — Egy óra múlva kész lesz minden. Csak jöj­jenek, ne is kopogjanak. Addigra én bezárom az állatokat, aztán ráérünk... Szódával szeretik a bort? ■— Kár belé — mondta Miklós. ga után vonja az ellenpéldák felsorolását. Kulturális éle­tünkben hatnak nem marxista nézetek, nem egy jele mutat­kozik a polgári, kispolgári íz­lésnek. Az ilyen összevetés alapján kialakult kép aztán persze kétarcú, az eredmények és fogyatékosságok elrende­ződnek s a szocialista kultúra hegemóniájának kérdése sok­szor csupán annak vitatásává redukálódik, hogy mennyi konkrétum támogatja az egyik, illetőleg a másik oldalt. Ezzel szemben szükséges hangsú­lyozni, hogy egy keresztmet­szeti kép igazsága csak fél­igazság marad, ha nem kap­csoljuk hozzá a folyamat igaz­ságát is. S itt fősorban nem az ugyancsak jogos, de meg­szokott érvre gondolunk, hogy ti. történetileg milyen nagyok és meggyőzőek az eredmények a húsz — vagy akárcsak a tíz — év előtti helyzethez mérten. Hanem arra, a tapasztalatok szerint a pro és kontra érvek felsorakoztatásánál gyakran háttérbe szoruló igazságra, hogy a szocialista kultúra he­gemóniájának kérdése nem­csak pillanatnyi keresztmet­szet, hanem folyamatos ideo­lógiai harc kérdése is. Azért szükséges ezt hangsúlyozni, mert ha pusztán a keresztmet­szeti kép alapján alakul ki kulturális életünk megítélői- nek tábora, az az „optimisták” és „pesszimisták” csoportja lesz. Ha csak a regisztrálás alapján mondja valaki, hogy kulturális életünk jó, abban, ha lappangva is, mindig ben­ne fog foglaltatni az ideoló­giai harcról lemondó elége­dettség. Aki másrészt ugyan­csak csupán a keresztmetszeti arányok alapján vonja kétség­be kultúránk szocialista jelle­gét, annak vélekedése köny- nyen vált olyan pesszimizmus­ba, amely következménye, de további oka is lehet az ideo­lógiai harcról való lemondás­nak. ——■—7-r-r építés mel- I A gazdasági | lett ma osz­------------------- tályharc k érdése a szocialista tudat, er­kölcs, életforma kialakítása, a marxista—leninista világnézet uralkodóvá tétele, de a sző- jí vétség! politika helyes meg- § valósítása is ideológiai vitát feltételez. s Mindez természetszerűleg $ megnöveli a kulturális élet- jt nek, mint kifejezetten ideoló- 5 giai területnek a jelentőségét. ^ Az itt folyó eszmei harc § ugyanakkor különösen bonyo- s lult is. Hiszen az élet más — § politikai, gazdasági — terüle- ^ teiről kiszorult, vagy ott kor- ^ látozott polgári, kispolgári né- ^ zetek főként itt jutnak nyil- ^ vánossághoz; a fellazítás! po- ^ litika is sok szempontból er- Js re a területre irányul. Össze- ^ gezve: a kulturális «élet az % ideológiai harc egyik fő front-1 jává, ugyanakkor sokban leg- ^ bonyolultabb területévé vált. ^ Ebből következik, hogy sem ^ helyzetének megítélése, sem az ^ abból levont konzekvenciák | nem lehetnek helyesek, ha fi-s gyeimen kívül hagyjuk azokat | a politikai és ideológiai össze-1 függéseket, amelyek kulturális § életünk jelenlegi helyzetét § meghatározzák, s amelyek to- ^ vábbfejlődésének is biztosité-1 kai. | Alapvető célunk, hogy szó-1 cialista kultúrát, irodalmat és ^ művészetet minél szélesebb ré-.| tegekhez juttassunk el. Aho- § gyan azonban a kulturális éle-1 tét az általános összefüggések ^ keretében vizsgáljuk, rögtön § kitűnik, hogy ezt a célt nem ^ lehet olyan formán megolda- ^ ni, hogy kizárólag a szocialista | kultúra, irodalom és művészet § számára biztosítunk szabad $ utat. Ahogyan az Ideológiai § Irányelvek rámutattak, ideoló- $ giai életünk a marxizmus tér- ^ hódítása mellett is ellentmon- ^ dásos, egészében pedig elma- ^ radott a gazdasági-politikai ^ fejlődés mögött. Ilyen körül- § mények közt a szocialista kul- $ túra kizárólagossága csak ad-| minisztratív úton lenne fenn- § tartható, az ideológiai vita§ megkerülését jelentené, kul tu- § r-——-—— foglalkoztat ma I Sokakat | az a kérdés, va- ---------------jón megvaló­sult-e, biztosítottnak tekint­hető-e nálunk a szocialista kultúra hegemóniája? Válasz­ként joggal idézhetnénk mind­azokat az adatokat — abszo­lút számokat és a relatív nö­vekedés statisztikáit —, ame­lyek kultúránk tömeges jelle­gét bizonyítják. Ez pedig a kultúra szocialista jellegének magában is egyik kritériuma. Ami pedig kultúránk szocia­lista tartalmát illeti, uralkodó motívuma nyilvánvaló az ok­tatásban. a népművelésben, de irodalomban, művészetben sem nehéz — akárcsak az utóbbi idők — alkotásainak olyan felsorolása, amely meg­győz a szocialista realizmus intenzív jelenlétéről, térhódí­tásáról, illetőleg közvetett ha­tásáról. Szocialista kultúránk, művészetünk a revizionizmus és dogmatizmus ellen folyta­tott kétfrontos harc eredmé­nyeképpen ugyanakkor reáli­sabb, elmélyültebb, elemzőbb, tartalmában sokrétűbb, for­májában sokszínűbb; ideoló­giailag meggyőzőbb lett. A fejlődésnek és az ered­ményeknek puszta regisztrálá­sa azonban bármennyire szük­séges (a távlatvesztés sokszor Ipp azzal kezdődik, hogy az »redményeket nem tartjuk számon) — mégsem elegendő ilap a hegemónia kérdésének megválaszolására. A felsoroló megközelítés óhatatlanul ma­Ha félsz, alul maradsz, meg­halsz. Cselekedni kell. A cse­lekvésnek többféle formája lé­tezik. Van, aki úgy tesz, mint­ha számára nem jelentene semmit az élet — nem bízik másban, mint szerencséjében. Van, aki naiv vigyorral viszi a robbanóanyaggal teli tartá­lyokat: nem akar tudomást venni a kannák mélyén leske- lődő halálról. Van, aki gyáva. S van olyan ember is, aki összeszorítja fogát, s bár a messzi távolban lebeg a cél, mégis arra tör — izmaival, idegeivel, minden gondolatá­val. A film azt mondja; ő AZ EMBER. Aztán egy furcsa je­lenet. A cél érdekében AZ EMBER elgázolja barátját. Igaz, a barát gyáva. S a gyá­vák bére — a halál. De ő is embernek született. A film e jelenet után már azt mondja; Ö AZ AZ EMBER, aki a kö­rülmények hatására nem tud AZ EMBER lenni. S furcsa szorongás, mond­hatnám félelem kerít hatal­mába engem, a nézőt. Attól félek, létezik-e, létezett-e a történelemben egyáltalán AZ EMBER? AZ EMBER, aki el­éri célját, de közben nem gá­zolja el a barátját? Aki fél. N. P.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents