Pest Megyei Hirlap, 1966. július (10. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-06 / 158. szám

1966. JÜLITJS 6., SZERDA mer ki ^Círlap 3 Az érdemes fülész Őszinte vallomással kezdi: — Sohasem vártam semmi­féle kitüntetésre, sem medá­liára, sem címre és sehogy- sem értettem meg azokat, akik ilyesminek örülnek. Most pedig, hogy engem ért a ki­tüntetés, kicsattanok az öröm­től. Nem hittem volna, hogy ennyire boldoggá teszi az em­bert, ha érzi: elismerik mun­káját A hangja, a szeme, egész lénye repes dr. Draskovich Éva főorvosnak. Boldogság­ban, örömben eddig nem lett volna része? — Dehogynem. Magánéle­temben is, hiszen asszony és anya vagyok. A férjem mér­nök. Nagyszerű ember. Há­rom gyermekem jól tanul. Férje, gyermekei bizonyára azt mondják rá, nagyszerű asszony. Elfogultság nélkül mondhatják. Naponta kilenc órát foglalkozik a betegekkel — ez másfél orvosi műszak —, az­tán hazamegy, következik a harmadik, a háziasszonyé, összes napi munkateljesítmé­nye két és fél műszak, és mindet jól látja el, különben most nem lett volna belőle érdemes orvos. A megyei szakorvosi ren­delőintézet fül-, orr-, gége­gyógyász főorvosa és az audiológiai rendelésé is. Hi­vatásával és azon belül a szakmájával gyermekkorában jegyezte el magát. Apja ne­ves fül-, orr-, gégeszakorvos KŐSZEG Nyári sísánc A kőszegi Kenyér-hegyen a városi tanács, a lakosság és a sportoló fiatalok közös össze­fogással nyáron is használható síugró sáncot létesítettek. A rendszeres edzéseket már meg is kezdték az új lesdklópályán. volt. Az egyetemről egyenesen a Semmelweis Kórház fülosz­tályára került. — A hármas, egymással összefüggő szakmának ez a része érdekel legjobban. A hallással foglalkozó au- diológia még fiatal tudomány. A rendelőintézetben csak na­pi három órát tölthet vele. — Pedig töméntelen a feladat Gondozzuk a megye nagyot­hallóit, hallókészülékkel lát­juk el a rászorulókat. És fel kellene derítenünk a megye területén valamennyi zajár- talmas üzemet. Csak időnk lenne rá. A Csepel Autó fékpadüze­mét mindenesetre megvizs­gálta. Nemrég, Ikladon járt az Ipari Mű szer gyárban. A prés­gépek mellett dolgozó 80 em­ber hallását vizsgálta meg, és zajvédő eszközök használatát rendelte el, azoknak pedig, akiknek hallószerve már be­teg, csendesebb munkahelyre való áthelyezését javasolta, hogy a süketségtől megmentse őket — Ikladra a gyár hívott, de oda kellene elmenni, ahová nem hívnak, mert ott na­gyobb a baj. Panaszolja, milyen sok a nagyothalló gyerek. Javítani lehetne a legtöbb hallásán, csak ki lehetne szűrni vala­mennyit a többi közül, hogy idejekorán beavatkozhasson az orvos. Erre azonban az időmből nem futja. — Tulajdonképpen, amikor az elsősök orvosi vizsgálatra mennek, audiológiai vizsgálat alá kellene vetni valameny- nyit. Egyszer talán, remélem, rövidesen erre is sor kerül. Felcsillan a szeme. — Most kapunk egy hor­dozható audiómétert. A leg­modernebb készülék! Akkor gyorsabban és többet tehe­tünk — ezt nagy örömmel újságolja, a kitüntetéséről be­szélt ilyen hangon az előbb. — Tehát hamarosan több időt fordíthat az audiológiá- ra? A kirakatba tett árun ott a cédula: ha megvesszük, hány forintot kell fizetnünk érte. A vásárló sokféleképp kérdez: egyetlen kérdést azonban nem tesz fel soha. Éppen a leglé­nyegesebbet. A kérdés — ha feltenné — így hangzana: a társadalmilag szükséges rá­fordítást tekintve mibe ke­rül? Mert az ár és a valósá­gos érték nem ugyanaz: jelen­legi árrendszerünk egyik fő fogyatékossága éppen ez. Alapvető tényező Hazánkban jelenleg körül­belül egymillió termék árát szabályozták központilag: ár­rendszerünk sok részterülete áttekinthetetlenné, bonyolult­— Nem hiszem. Ahhoz előbb szakorvost kellene találni aki a fül-, orr-, gégeszakren­delést ellátja. Abban a pil­lanatban, hogy vállalkozó akad, a mostani audiológiai rendelést állomássá fejleszte­nénk és nekem talán egyéb­bel sem kellene foglalkoznom. De hiába keresünk szakor­vost. Hm. Hiszen a megyei ren­delőintézet Pesten van, tehát orvosi állást nemcsak vidé­ken, a fővárosban is nehéz betöltetni? Holott talán mégis érdemes. Dr. Draskovich Éva például rendelőintézeti munkájáért lett érdemes orvos. Szokoly Endre Út, sorompó helyett Nemsokára ezt is megérjük. Az albertfalvai felüljáró épí­tői most a 8 és fél méter szé­les, kétpáíyás vasbetonszerke­zet munkálatainak befejezésénél tartanak. Etádig 40 ezer köbméter földet, mozgattak meg. A sokat lezárt és még többet szidott kettős sorompó végre eltűnik és s-zabad átvonulást biztosít naponta a több ezer járműnek. tá vált, egyfelől az állami dotációkkal alacsonyan, más­felől viszont a műszaki hala­dás okozta költségcsökkenés ellenére magas szinten tartott árak éppen leglényegesebb jellemzőjétől fosztották meg az árrendszert; a valóságos értékviszonyok kifejezésétől. A gazdasági mechanizmus reformjának alapvető ténye­zője az új, ésszerűbb és ru­galmasabb árrendszer kiala­kítása, a valóságos értékviszo­nyok érvényesülése érdekében végrehajtandó termelői ár­rendezés, melyre 1968. január elsejével kerül sor. Ha igen leegyszerűsítve is, de úgy fo­galmazhatunk, hogy árrend­szerünk megváltoztatása után egy termék annyiba kerül majd, amennyit — ér! Az ár ugyanis nem valami önma­gáért való fogaiom, s nem is az adok-veszek viszonyra le­szűkíthető tényező: az árrend­szernek, az árnak meghatáro­zott funkciói vannak a gaz­dálkodásban, így például a kereslet-kínálat egyensúlyá­ban, a termelők és fogyasztók döntéseinek kialakításában, a technikai fejlődésben, a kor­szerű termékek elterjedésé­ben. Ha az ár e funkcióit nem hagyják kellően érvényesülni, illetve mesterségesen elvá­lasztják a különböző költség- tényezőktől, s a piac érték­ítéletétől, akkor az árrendszer akadályává válhat a termelés gyors korszerűsítésének — mert nem teszi érdekeltté a termelőt — az egészséges fo­gyasztási szerkezet kialakítá­sának — mert a fogyasztót „tolja” a kívánt irányba — s visszahat az egész népgazda­ságra. Az együttes hatás A Központi Bizottság ha- ; tározata a gazdasági mecha- ! i!i?.mus reformjáról külön fe­jezetben foglalkozik az ár­rendszer megváltoztetásával. Megállapítja, hogy a jelenle­ginél rugalmasabb árrendszer­re van szükség, s annak biz­tosítására. hogy az árak a há­rom alapvető tényező — a termelési költségek, a piaci értékítélet és az állami előny­adás — együttes hatására, illetve kölcsönhatására épülje­nek. Az együttes hatás azért hangsúlyos, mert a tényezők valamelyike eddig is érvénye­sült minden esetben: mind­három azonban igen ritkán. Jelentős vonása lesz az új árrendszernek, hogy a mini­málisra csökkenti a hatósági­lag fixen megállapított árak körét: a rögzített árak szá­mának csökkenésével egy­idejűleg jelentősen bővül a megállapodásos — hatóságilag csak alsó és felső határt meg­jelölő — és a szabad árak csoportja. A rugalmasabb és ésszerűbb árrendszer ugyan­akkor megteremti annak fel­tételeit is — s ez alapvető kér­dés —, hogy az ipari és mező- gazdasági árszínvonal össze­hangoltabb legyen a jelenle­ginél, s lehetővé tegye, hogy a mezőgazdasági üzemek saját felhalmozásukból biztosít­sák álló- és fogyóeszközeik bővítését, pótlását. Az árrendszer átalakítása természetesen hatással van a fogyasztói árakra is. A Köz­ponti Bizottság határozata azonban kimondja; „az árre­formot úgy kell megvalósíta­ni, hogy az a fogyasztói árak általános színvonalát lénye­gében ne érintse, s az árak arányaiban csak olyan indo­kolt és egymást nagyjából ki­egyenlítő változásokat je­lentsen, amelyek az életszínvo­nal emelkedése mellett a la­kosság egyetlen nagyobb ré­tegének a reáljövedelmét sem csökkentik.” A valós értékítélet Jelenlegi árrendszerünkben nemegyszer megtörténik, hogy korszerű, új termékkel elő­rukkoló gyárunk hátrányo­sabb helyzetbe kerül, mint az, ahol a régit, a hagyományosat készítik. Tény az is, hogy exportra dolgozó ipari válla­lataink többségének még csak alapvető tájékozódása sincs arról — a belföldi és kül­kereskedelmi áf-ak összefüg­gésének hiánya miatt —, hogy termékei értékesítésekor mi­lyen forintráfordítással ju­tunk egységnyi devizához, azaz árui előnyösen vagy kedvezőtlenül eladhatók-e? Az árrendszer szerkezeti, tehát alapvető átalakítása a valós értékítéletet emeli az ár meghatározó tényezőjévé: ezzel egyben kifizetődővé te­szi a korszerűbb, jobb ter­mék gyártását, s reálisan mér­hetővé az exporttevékenysé­get az egységes devizaszorzók alkalmazásával. Hatás-vissza- hatás eg'észséges párosa ez: az-árrendszer a termelés előre lenditője. a fejlődő termelés p>edig lehetővé teszi az árak kedvező módosítását. Ez azonban folyamat: az 1968. január elsején végrehajtan­dó termelői árrreform csak el­indítója lesz e folyamainak, mely fokról fokra, több éven át jut el az átütő eredménye­ket hozó kiteljesedéshez. M. O. +tf**SSSSSSSSSSSSSS*SSSSSSSSSSSXSSSSSSSSSSS*SSASj „HA MEGKEZDŐDÖTT AZ ARATAS...“ Gondolatok, hangulatok t egyensúlyozott a munka. Az aratás nem láz és nem nép­ünnepély. Ha valaha az Is volt, az idő és a technika el­sodorta. Az aratás nem líra, nem is volt az soha. A meg­tervezett és gépekkel forra­dalmasított munka része az aratás. Fontos része. És mégis egy lírai hangvételű be­szélgetés jut eszembe ismét. Idős parasztasszonnyal be­széltem az országnak olyan táján, ahol a rossz talajvi­szonyok miatt még kézzel kényszerülnek aratni. — Én úgy képzelem el a kommunizmust, hogy az egy nagy-nagy sima mező és mennek rajta a gépek és ne­künk, asszonyoknak csak az a dolgunk, hogy kivigyük az ebédet... Ezt mondta az az asszony. Ha esőkkel, rossz talajvi­szonyokkal, a természet örök erőivel nem lehet szembe szegülni, szembe kell szegezni a természettel a kemény, fele­lősséggel végzett munkát. Ezt teszik Abonyban. És eszembe jut egy öblös, egyáltalán nem lírai hang. Az abonyi Kossuth egyik ag- ronómusa így dühöng: — Tegnap azt hittem, hogy ... Szélesebben akar­nak vágni, mint a kés! Az anyja oltáriszentségit... Ilyen munkát még nem láttam. A fele ott marad lábon. Széle­sebben akarnak vágni, mint a kés ... Jól összeteremtet­tem őket. Ma reggel aztán lá­tom, hogy vadásznak ... — Vadásznak? Az agronómus nevet. — Levadászták a foltokat, amit otthagytak. AZ AGRONÖMUS El GON­DOLKOZIK, aztán azt mond­ja: — Tudja, az ember szereti, ha hősnek tartják. Sokat ol­vastunk hős kombájn ősök­ről, az aratók hősies helyt­állásáról. Én azt mondom: nem hősiesség kell ide. A dolog sokkal egyszerűbb. J ) gépek és jó munka. Nádas Péter Kiérünk a tábla szélére, oda ahol egy kombájn vesztegel. Traktoristák és kombájnosok ebédelnek a kukorica árnyé­kában. Ki-ki azt eszi, amit magával hozott vagy hoztak neki. Sült csirke, sült sza­lonna az ebéd. Van akinek szódavizet is hoztak. A ter­melőszövetkezet, mivel a kom­bájnosok idevalók, abonyiak, nem főz nekik, kifizeti az ebé­det. — Amikor már kalimpált a szívem este, tudtam, hogy jó sokat dolgoztunk — mond­ja az egyik nevetve. — Nehéz a munka? — Rossz a talaj — vála­szolja. Csendben esznek. — Evvel mi történt? — mu­tatok a veszteglő kombájnra. Egymásra kacsintanak. — Eltörött a Mari... — Micsoda? — nézek rájuk. Valami balesetre gondolok hirtelen. Ök nevetnek. Nem tudni miért, Marinak hívják a szalmakidobó-tengelyt. A kombájnosok gyorsan ebé­delnek. Közben felugrálnak, kémlelik az utat, nem jön-e már Babcsán János az új tengellyel. A dűlőúton fel­tűnik Babcsán, a megye egyik legjobb kombájnosa. Nem lát­ni még hozza-e a tengelyt, találgatják a többiek, ka- pott-e. Mert ha nem, akkor állni kell a gépnek. Már így is vagy egy órája áll. Az eső miatt úgyis késnek. Pedig végezni kell az őszi árpával minél előbb, mert nyakukon a „nagy” aratás. Babcsán Já­nos hozza a tengelyt. Abba­hagyják az ebédet és meg­szállják a gépet. Amire el­készülnek, elered az eső. MEG KELL VALLANOM, először láttam aratást közel­ről. Azokról az aratásokról, amelyekről Gábor bácsi be­szélt Abony főterén, csak az irodalomból tudok. Jártam a tsz központjában, jártam a fa­luban. Semmi nem emlékez­tetett az újságokból és iro­dalomból ismert aratási láz­ra. Mindeiiütt nyugodt, ki­talpon volt mindenki... Csi­náltuk a kötelet... — A kötelet? — A kévekötéshez ... Aztán ott volt a banda. Egy bandá­ban volt 25—30 pár is. Az egyik vágta, a másik szedte, a markot. A kettőző tette a kötélbe, az aratógazda bekö­tötte. — Kettőző? — A kettőző, mifelénk így hívják a marokszedőt.. . Most már nincs ilyen ... Aztán így ment ez amíg csak láttunk. Ha megkezdődött az aratás, egy se sok, annyian sem maradtak a faluban... Botjával körbemutat a nyüzsgő főtéren. MIKÖZBEN NÉZEM A BÚZAMEZŐT, nézem az őszi árpát ahogy szárát be­söpri a szélmalom a kombájn gyomrába, ez jut eszembe. Átvágok a tarlón, felkapasz­kodom az emyős ülésre, a kombájnos mellé. Zúg, dol­gozik a gép, arcunkba veri a port, a szalmát. Vége a lí­rának. A kombájn, innen fentről, vezetője mellől nem félkarú görög szörny, hanem értelmes, precíz szerkezet. A szélmalom nem szélmalom, hanem szárterelő motolla, s hátul a szöcskelábak, nem szöcskelábak, hanem a szal­makidobó alkatrészei. A kom­bájnos áll, csak pillanatokra tud leülni, nehéz a talaj. Most halkan káromkodik a foga közt. Leáll, óvatosan hátrál a géppel, lejjebb en­gedi a kaszaszerkezetet, majd újra elindul. — Itt tanya volt — mutatja. — Uradalmi tanya ... — Mi történt vele? — Lebontották. Jól terem ám ilyen helyen, pihent a föld. csak nehéz vágni. nem látni sehol. S akkor a hatalmas tábla szélén feltű­nik egy szörny és jön, egyre közelebb. Mintha görög mon­dából toppant volna ide, e lá­gyan harmonikus tájba, feketé­nek tűnik és félkarú. A kom­bájn. Közelít, szélmalmot for­gat maga előtt, formátlan gyomrában eltűnik a szár és a kalász, durván falja fel a me­zőt. Elmegy előttem. Mintha szöcskék dolgoznának lábuk­kal. A két kar kecsesen dobja ki a szalmát a szörny testéből. Ott hagyja maga mögött és telhetetlenül falja tovább a mezőt. Ballagok a kombájn után. A kombájnt vontató kö­veti tisztes távolból üresen. Csak a traktorista, a kombáj­nos és én mozgunk a végtelen mezőben. És eszembe jut a bácsi, ahogy botjával a csö­römpölő kombájnra bökött. A bácsi, akinek besüppedt ha­lántékán átütnek az erek. — Nem aratás ez ... — Hát micsoda, Gábor bá­csi? Megcsóválja fejét, a botot lába közé fogja. — Ha megkezdődött az ara­tás ... — mondja lassan. — Akkor régen senki se dolgo­zott Péter-Pálkor. Templomba ment a nép. meg este a bál­ba... Nem is bálba . .. Bálok­ba ... Mert több helyen volt bál... Nagy volt ám a vidám­ság. Most csak nekimennék a gépekkel, mint borjú az any­jának — mondja méltatlan­kodva. És nem lett volna akkor is jobb gépekkel? — Jobb lett volna, jobb ... De akkor... Hogyan volt akkor Gábor bácsi? — Hát először is hajnalban keltünk. Hajnalban háromkor — EZ MÉG CSAK OLYAN PRÖBAARATAS... Babcsán József az abonyi Kossuth Tsz fiatal gépcsoport- vezetője megállít egy Zetort. — Kivinné az újságírót, Já­nos bátyám? A traktoros mosolyogva néz le az ülésről. — Mi már ismerjük vala­honnan egymást... — mond­ja Bár biztos vagyok benne, hogy nem ismerjük egymást, hiszen először járok Abony­ban, nem tiltakozom. Ügy lát­szik ez itt helyi szokás, vagy összetévesztenek valakivel, ö a harmadik, aki ismerni vél. Kifordul a Zetor a törede­zett betonútra, kizötyögünk a faluból. És egyszerre kitágul a látóhatár. A könnyű szélben hatalmasan hullámzanak a sö­tétsárga búzatáblák. Dudás Já­nos, a traktorista átordítja a Zetor pufogását. — A jövő hétre kasza alá érik ez is. Bólintok. — Akkor kezdődik csak a nagy munka . .. 1200 hold ... —- mondja és büszkén körbe- jnutat. Nehéz illatok szállnak, mintha a levegő is beérett vol­na. Szemben velünk, kintről a földekről megrakott vontatók jönnek, elbillegnek méltóság- teljes lassúsággal, a traktoro­sok jókedvűen biccentenek egymásnak. Megállunk. Egy­szerre csend lesz. Dudás Já­nos mutatja merre menjek. És elindulok az esőtől felduz- zssztott gyalogúton. MADARAK. ALACSONYAN HÜZÖ VILLÁSÉARKÜ FECS­KÉK, sárgán bólogató kalá­szok, virágok és tücskök cir- pelése, s mintha mindennek soha nem lenne vége, embert És mibe kerül?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents