Pest Megyei Hirlap, 1966. július (10. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-16 / 167. szám

IMS. JÚLIUS 16„ SZOMBAT HECr« ír^fap 3 A REFORM SZÉLLÉMEBEN A szemlélet reformja A gazdasági mechanizmus reformjáról hozott párthatá­rozat bőven ad alkalmat arra, hogy már most, az előkészítés Időszakában hozzájáruljunk a végrehajtandó változtatások sikeréhez. Bízvást vonatkoz­tathatjuk ezt a megállapítást gazdasági életünk minden te­rületére, közöttük a mezőgaz­daságra, az agrárpolitikára is. Mi az, amit ebben az évben és jövőre tehetünk a reform ér­dekében, például a mezőgaz­dasági termelőszövetkezetek Jobb gazdálkodásáért, gyor­sabb erősödéséért? A szükséges és lehetséges gazdasági intézkedések kidol­gozásán, végrehajtásának elő­munkálatain kívül elsősorban az, hogy minél előbb megér­leljük azokat a szemléletbeli változásokat, amelyek nélkü­lözhetetlenek az új mecha­nizmus bevezetéséhez. A ter­melőszövetkezeti mozgalom­ban jelentkezett problémák egy része ugyanis nem az ed­digi vagy a mostani „mecha­nizmusból” fakad. Nem, ha­nem abból, hogy néhány, már régóta közismert, helyes ag­rárpolitikai elv, tétel, nem, vagy nem tisztán érvényesült a gyakorlatban. Az ilyen ter­mészetű hibákat pedig anél­kül is ki lehet s ki kell ja­vítani, hogy előbb — mond­juk — az ár, az adó- és a hi­telrendszer vagy az ipar és a mezőgazdaság együttműködé­sének egyébként rendkívül nagy jelentőségű tökéletesíté­sét megoldanánk. Nem csupán a termelőszö­vetkezetekre, hanem minden Vonatkozásban érvényes, hogy a reform egyik célja: kedvezőbb feltételeket terem­teni a szocialista demokrácia további fejlődéséhez. Elérni, hogy a dolgozó emberek kez­deményezőbbek legyenek, te­vékenyebben vegyenek részt a gazdasági folyamatok irányí­tásában és ellenőrzésében. Csak így valósíthatják meg „uralmuk megerősítését a dol­gokon és saját társadalmi vi­szonyaikon”. Az új mechanizmusról, s azzal kapcsolatban a terme­lőszövetkezeti vezetésről szól­ván némelyek azt mondják, hogy mezőgazdaságunk csak akkor tud megfelelni a hazai és az exportigények támasz­totta követelményeknek, ha „felhagyunk az úgynevezett szövetkezeti demokrácia pró­bálgatásával”. Szerintük „nem szabad, hogy magas képzett­ségű termelőszövetkezeti ve­zetők, szakemberek alkotó lendületét, tudását gúzsba kösse hozzá nem értő, ósdi elveket valló, maradi parasz­tok gáncsoskodása”. A szövet­kezeti demokrácia — állítólag — menthetetlenül ide torkol­lik. Ebből vonják le azt a kö­vetkeztetést, hogy a termelő- szövetkezetekben nem lehet testületi vezetést meghonosí­tani. Ismerős ez az eszmefutta­tás, létezik szelídebb fajtája is. Az, amelyik nem veti el a választott vezetőség gondola­tát, lehetőségét, de oda lyukad ki, hogy a gazdaság valóságos irányítója ne az legyen. Esze­rint a felfogás szerint az el­nöknek afféle köszönőember, értekezleteken, összejövetele­ken reprezentáló szerepe len­ne. S a tagoknak, azoknak a bizonyos „maradi gáncsosko- dóknak”? Nem szükséges hozzá nagy képzelőerő, hogy a vázolt logikát követve, az említett felfogás hirdetőinek mi a válasza erre a kérdésre. Az ilyen álláspontot vallók­kal vitatkoztunk a múltban is, de a reformelképzelések isme­retében még inkább vitatkoz­nunk kell yelük- .ma jö­vőben. Világosan tudtukra A BARÁTI SZÓ A munkakedv, az üzemi közérzet alakulásának sokszor bonyolult összefüggéseiről be­szélgetünk a Magyar Gördülő­csapágy Művek diósdi gyára egyik, többszörös szocialista brigádjának vezetőjével, Gres- sai Lajos elvtárssal. Sokféle tényező hatására csökken vagy növekszik a munkakedv: az üzemi közérzet éppígy sok dologtól függ. Mégis, a tapasz­talt brigádvezető a leglénye­gesebb, mondhatni pillanatra sem nélkülözhető tényezőként a baráti szó erejét, hatását említi a munkakedv, az üze­mi közérzet alakításában. Pél­dát is mond: az üzem szocia­lista brigádvezetőinek rend­kívül jólesik az az állandó törődés és érdeklődés, melyet a főmérnök tanúsít irántuk. Megbeszélés is volt a főmér­nöknél. ahol félretéve minden formalitást, hivatalosságot, valóban baráti volt a szó; sok olyasmi is elhangzott itt, ami­ről különben — hivatalosan — nem bizlos, hogy említést tettek volna. Nem furcsa már-már ter­melési tényezőként feltüntet­ni a baráti-elvtársi eszmecse­réket? Nem túlzás munka­kedv növelő erőt látni az ér­deklődő szóban, a dicséretben, de akár a jóindulatú, segítő kritikai észrevételekben is? A kérdésekre meggyőződéssel felelhetünk nemmel. Es annál inkább tehetjük ezt, mert jó ideig nem túl sokra becsültük az ilyen — szubjektív — té­nyezőket: a számadatok, a gé­peli, a műszaki fejlesztés szer­teágazó feladatai nemegyszer elfedték a termelés alapvető meghatározóját. a dolgozó- alkotó embert. Hiba volt ez. s hogy mennyire áz. legjobban éppen a napjainkban jelent­kező igény bizonyítja: vezetők és beosztottak eszmecseréjére, különböző munkaterületeken dolgozók véleményének ösz- szevetésére. Még „fehérasztal'’ sem kell hozzá: megteszi t hivatali szoba is, vagy a ta­nácsterem, mert nem a külső­ségek, hanem a tartalom a lé­nyeges. Minden erővel támogatni, erősíteni kell e törekvéseket: az új gazdaságirányítási rend­szer sikeres megvalósítása ugyanis elképzelhetetlen a dolgozók aktivitásának növe­kedése, a szocialista demokra­tizmus erősödése nélkül, fis különösen áll ez a gazdasági- műszaki vezetőkre, akik egy része úgy hitte, elég ha jól kidolgozzák a termelési fel­adatokat, ha világosan meg­szabják a műszaki teendőket, s az emberekkel való foglal­kozást a társadalmi szerveze­tekre hagyják. Az élet bizo­nyította — Diósdon éppúgy, mint másutt —, hogy az em­bereknek jóval többre van igénye. Ezt az igényt nem szabad, nem lehet figyelmen kívül hagyni! Sok szó esik mostanában a vezetési módszerek finomítá­sáról, az új munkastílus fő vonásainak megszilárdításáról minden szinten: ezek az esz­mecserék a legtöbb helyen még a kommunisták között, a pártszervezetekben zajlanak, s nem eléggé — legalábbis a szükségeshez mérten nem eléggé — vonták be azokba a gazdasági-műszaki vezetők je­lentős hányadát kitevő pár- tonkívülieket. A kongresszusi felkészülés időszakában, a megtett út felmérésekor nem hallgatunk a hibákról, mun­kánk fogyatékosságairól sem: éppen ez gyorsabb előreliala- dásunk egyik feltétele, fis jó alkalom arra, hogy a meglevő eredmények továbbfejleszté­seként mai valóságunk új vo­násainak egyikére, a baráti­elvtársi kapcsolatok elmélyí­tésére, fontosságára felhívjuk mindenki figyelmét. M. O. Tornyok domboldalon 13—14 emeletes kockaépület nyú­lik magasba. Mel­lette óriás tégla­hengerek, körül­futva vastag fém­csövekkel. Kívül a levegő áramlá­sa, odabenn az 1000 fők körüli tűz jelzi a megye legmodernebb mészégetőjét Na­pi 80 tonna mész­követ izzítanak fel s ömlesztettek ki az ikerakna al­jába. A henger­alakú aknák tete­jén keskeny vasút vágánya: ide fut be a liften ma­gasba emelt nyersanyag és szén. Mire az építmény aljába ér, már kész a termék, vagoní­rozható. Munká­hoz látott a pális- csabai mészmú. Az öreg kemen­cék kéményéből nem száll füst. Éveken, évtize­deken át szolgál­tak, ontották az egyszerű, de nél­külözhetetlen épí­tőanyagot. Ma már nem konkur- rálhatnak a szom­szédiban emelke­dő modern épít­ménnyel, amely — ha már túl lesz gyermekbe­tegségein — fele annyi energiával és fáradsággal ömleszti a renge­teg égetett me­szel Az erre ha­ladó vonatok za­katolása kihűlt falakról verődik vissza. Tóth felv. kell adni, hogy a gazda joga — és persze, a kötelessége is — a szövetkezeti tagságot együttesen illeti meg, s ezt a jogot ezután az érintettek eré­lyes tiltakozása nélkül, mind ritkábban lehet majd csorbí­tani. Akik agrárpolitikával fog­lalkoznak, azok jól tudják, mennyi nézeteltérés volt, van ás — miért áltatnánk magun­kat? — lesz is a termelőszö- yetkezeti tagok háztáji gaz­dálkodását illetően, s milyen sok gond származik ebből. Vannak, akik meg-megújuló erővel fújják, hogy a háztáji „nem szocialista” képződmény, „akadályozza a közös gazda­ság erősödését”, „nehezíti a tagok szövetkezeti öntudatá­nak kifejlődését”. Mindebből levonják a következtetést, hogy korlátozni kell a háztáji lehetőségeket, és minél előbb meg kell szüntetni ezt a „szük­séges rosszat”. S erélyesen hozzáteszik azt is, hogy ők ezzel a törekvésükkel a szocia­lizmust erősítik. Ebben aztán benne van az is, hogy azok, akik ővelük nem értenek egyet, gyengítik a szocializ­must. A Központi Bizottság hatá­rozata remélhetően beláttatja velük tévedésüket, hiszen igazán félreérthetetlen és könnyen felfogható okfej­tés után mondja ki egyebek közt azt, hogy „Tervgazdál­kodásunkat a szocialista tu­lajdon mindkét formájának, az állami és szövetkezeti tulaj­donformának (beleértve a szövetkezeti tagok háztáji gazdaságát) együttes fejlesz­tésére alapozzuk.” Más helyütt pedig azt tűzi feladatul, hogy a reform „segítse elő a ház­táji .gg^daságok indokolt mér­tékű, differenciáit fejlesztését. Ezért országosan egységesen csak a háztáji földterület ki­terjedését célszerű meghatá­rozni.” S éppen mai problé­máink és később megvalósít­ható céljaink felelősségteljes mérlegelése és lehetőségeink gondos számbavevése után be­lefoglalták a határozatba a kö­vetkezőket is: „ott, ahol a kor­szerű nagyüzemi termelés fel­tételei kedvezőtlenek és rö­vid időn belül nem is tehetők kedvezővé, a háztáji állatállo­mányt e körülmények figye­lembevételével célszerű ki­alakítani, illetve növelni.” Évekkel ezelőtt, amikor itt is, ott is kezdték alkalmazni a tsz-ekben a termésered­ményhez, az előállított terme­lési értékhez szabott munka­díjazás, részesedés, premizálás különféle változatait, rögtön elhangzott az „ideológiai” kontra. Többen kifejtették, hogy például a százalékos ré­szesedés feudális csökevény, nem felel meg az elosztás szo­cialista elvének, tehát üldö­zendő, megtiltandó. Azóta sok, előbbre vivő változás követke­zett be agrárpolitikánkban is, de ez az üres és hamis szó­lam még mindig fel-felcsen- dül. Van továbbfejlesztett vál­tozata is, amely szerint a csa­ládi művelés és a hozzá szer­vesen kapcsolódó százalékos részesedés fékezi a gazdálko­dás korszerűsítését, kiváltkép­pen a gépesítést. Bizonyítékokat nem nehéz találni arra, hogy milyen nagy elő­nyei vannak a szóbanforgó munkadíjazásnak. Könnyű be­látni azt is, hogy az adottsá­gokhoz, egyebek között a munkaerőhelyzethez, a gépe- ! sítettség fokához mindig le- I hét igazodni és természetesen | kell is. Magától értetődik, hogy nem illeti meg ugyan­annyi kukorica a tagokat, ha a kukoricát vegyszerezik, te­hát nem kell kapálni, mint amikor az első kapálástól a góréba rakásig minden mun­kát emberi erővel végeznek el. Miért van hát mégis olyan makacs tiltakozás helyenként a közvetlen anyagi ösztönzés említett módszerei ellen? Részint azért, mert a közös és közvetlen személyi érdekek összeegyeztetése nem minden esetben egyszerű dolog. S akár könnyebb, akár nehezebb faladatot jelent, jól megolda­ni csak akkor lehet, ha hozzá­értéssel csinálják, képesek felismerni a különféle ténye­zők gazdasági, társadalmi sze­repét, hatásait. Alapvető kö­vetelmény természetesen az is bármilyen rangú vezetőről le­gyen szó, hogy tudjon és hajlandó legyen a termelőszö­vetkezeti tagokkal, a tulajdo­nosokkal egyetértésben hatá­rozni. Abban a szellemben ; amit röviden ugyan, de fél I remagyarázhatatlanul így fe jez ki a határozat: „A jövede­lemelosztás formáinak meg­választása, az egyes szövetke­zetek belső ügye.” Ezt elfo­gadtatni és a gyakorlatban érvényesíteni — akármilyen kézenfekvő — nem lesz könv- nyű dolog. Ámde hiábavaló volna a fáradságért minden egyéb más megoldást keresni. A reform sikeres megvaló­sítása nem utolsósorban attól függ, hogy mennyire tudjuk küzüggyé tenni, milyen erős egységben dolgozunk érte. Ah­hoz pedig hogy az új mecha­nizmus lényegét társadal­munk túlnyomó többsége vi­lágosan lássa, bevezetését te­vékenyen támogassa, le kell győznünk helytelen, ártalmas szemléleteket is. Gulyás Pál Két hét vakáció Maxi visszatér 1 nap — 1000 műszer — Ezer szerencse, hogy ma érkezett, különben zárt ka­pukra talál. — Hogyan? Mióta tartják csukva a gyári ajtókat? — Nem mióta, hanem med­dig! Az árammérő portásának’ igaza volt: két hétig vakáció­zott a gödöllői Ganz munkás­mérnök gárdája. — S közös programmal? — Ki-ki a maga elgondolása szerint. Ez a két hét nem együttes nyaralást jelez, ha­nem a gyár esedékes ifjítását. A főmérnök azt is elmond­ja, hogy 14 nap alatt felfrissí­tettek, újjávarázsoltak min­den munkaszalagot. így hát ember és gép nagy energiával kezdhetett dologhoz. — Mennyit ér itt egy nap? — Egy nap ezer háztartási árammérőt jelent. Ugyaneny- nyi idő kell ahhoz, hogy elő­teremtsünk 200 volt és amper­mérőt. Ez utóbbival kapcso­latban újságolhatom, hogy rö­videsen elindítjuk a második szalagot is. Kéthetes vakáció után pén­teken kezdett ismét munká­hoz a gödöllői árammérőgyár. A szalagok végén ismét meg­jelentek a modern fogyasztás- mérők s visszatért Maxi is, az itteniek büszkesége. A fo­gyasztási csúcsokat rögzítő ké­szülék segít abban, hogy elke­rülhessék a vonalak túlterhe­lését. T. Gy. S/SSSSSSSSSSSSSSSS/S/-SSS//S/SSSSSSSSSSSSSSSSSSJ/S/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS,SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSAfSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSS/, SUHA ANDOR: pofidiJitet Fent a hegyen, a csücsökre ragasz­tott vendéglő teraszáról a város nagy fényű panorámája már nem is szép, inkább giccses. Sok százan nézik, azért esznek-isznak is, és beszélgetnek. Mellettem amerikai társaság ül. Né­gyen vannak. Hogy amerikaiak, onnét tudom,, mert a csillagos lobogót nem­rég helyezte asztalukra a szolgálat- kész pincér. Nem hallgatózom, de min­dent hallok, mert hangosak. Szép nógrádi palóc tájszólással azt mondja az egyik asszony: „Tudod, drá­gám, itthon minden olyan szép, olyan jó ...” Megszólal a másik is. — Tévedsz drága Idám, elég sötét helyzet van Magyarországon, emelked­nek az árak, romlik a forint, nem le­het szabadon beszélni __ — Érdekes, én nem így látom, hiszen most is beszélsz. Aki elégedetlen hazánk állapotaival, elegánsan van öltözve. Akik hallgat­ják, mint kiderül, harminc éve kiván­dorolt magyarok, egyszerűen túristaru- hába öltözve. A „drága Idám”, a ven­dég nehézkezű asszony, vadvirágos ru­hában, konttyal a fején. Férje kicsi, madárfejű emberke, de neki is hatal­mas kezei vannak, melyek ott pihen­nek az asztalon, élesen elütve az ab­rosz fehérjétől. Nézem őket, gondolom, otthon, Amerikában nem szokhattak ilyen elegáns helyhez. Farmer lehet, vagy bányász az öregúr. Automata bü­fé, mozi, tévé — ez lehet az otthoni igény. Nyaka, ellentétben kicsiny fejével, vastag és inas. És mindene barna, a nap beszívódott bőrébe, de keveredett a munka évtizedes porával, így min­den sötétebb rajta, ráncai élesebbek. Csak a szeme világít, vizesszürke és becsületes. Nem volt itthon — mondja — harminc éve. Csodálkozik, hogy most ennyire becsülik hazánkban a dollárt. És mennyi marhaságot képzelnek el Amerikáról. Hogy összetévesztik a chi­cagói vágóhidakat a hollywoodi éjsza­kákkal, amelytől ö lélekben távolabb esik, mint a magyar sznob házigazda rokonok. Tempósan beszél, tán lelkesen is és védi óhazáját. Felesége nézi emberét, már nem szól, megszokta, odahaza, hogy annak van szava és igaza, aki ál­lati robottal küzd a létért. A házigazdáék folytatnák kis buta panaszaikat, hogy drága az élet, hogy... De ők védik Magyarországot, mert ők, akik harminc éve elmentek itthon­ról, ők harminc éve erről a hazáról álmodnak, mert harminc éve arra gyűj­tik a pénzt, hogy hazajöhessenek, hogy mindenkinek ajándékot hozhassanak. Mert ők harminc éve ott kint balolda­liaknak számítanak, mint ahogy balol­dali volt nálunk a háborús években az az orosz hadifogoly, aki 1914-től vagy 18-tól ittrekedt és gyökeret vert, csalá­dot alapított, de orosz maradt és fájt, ha bántották hazáját, szovjet hazáját. A házigazda, a házigazdák nem veszik észre, hogy ezek az emberek nem akar­nak rosszat hallani hazájukról, mint ahogy a gyermek sem hall szívesen rosszat szüleiről. Nekik egyszerűen ez a szülőhaza, s a szó nagybetűkkel vé­sődött a lelkűkbe. Haza. álomképekkel, rózsaszínű irrealitásokkal és tán el­fogultabbak, mini a szektás idő agitá­torai voltak, úgy beszélnek és olyano­kat mondanak közös hazánkról, hogy bár először ujjongok, azért érzem, ez sem egészen igaz. És az eretnek házigazdák kinevetik őket, fogalmuk sincs, hogy mi játszódik le az amerikai magyarok lelkében. Szépen, tisztán beszél magyarul az amerikai, viszont igen helyett j észt mond a hazai. Mozog egy kicsit a gyomrom, elfordulok, de nem segít, mert az ember nem a szemével, de fü­lével hallja, amit hall. Szólok néhány szót a lengyel kollégámnak, hogy tel­jesen elterelödjön figyelmem, ez sem segít. A véletlen jön segítségemre. Amikor a házigazda a második üveg bort akarja kikérni, megszólal az ame- rikás: — Köszönöm, ne kérjetek többet, mi nem szoktunk ilyen sokat inni. és ko­rán szoktunk lefeküdni Aztán felszedelőzködnek és elmen­nek. Jön a pincér, lerámolja az asztalt, a szennyes tányérokkal és poharakkal együtt elviszi a zászlót, amelyre oly büszkék voltak a házigazdák. >

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents