Pest Megyei Hirlap, 1966. május (10. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-01 / 102. szám
10 1966. MÁJUS 1., VASÁRNAP Távol — mégsem idegenben Esztendők óta élnek távol a hazájuktól. Országok, hegyek, tengerek választják el őket attól a földrésztől, amelyet úgy hívnak: hazám. Mégsem boldogtalanok, mégsem érzik magukat idegenben. Barátok között élnek, már a nyelv sem választja el őket tőlünk. Ha a kiejtésük más is, tisztán és érthetően beszélik a magyar nyelvet. Kollégisták. Az Agrártudományi Egyetem hallgatói. Jövendő agrármérnökök, akikre nagy feladat vár odahaza, távoli hazájukban, amint diplomával a kezükben s tudással a fejükben hazatérnek. Maung Chit Livin magas, nyurga fiatalember, az egyetem harmadéves hallgatója. Burmában született, Rangoon városában. Hatvanháromban érkezett hazánkba, tarsolyában már fizika—biológia— matematika és kémia diplomával. A hazája küldte, bővebb ismereteket szerezni a mezőgazdaságban. Mert odahaza, Burmában nagyon nagy szükség van s lesz az elkövetkező esztendőben mezőgazda- sági szakemberekre. — Az apám orvos, ketten vagyunk testvérek... — beszél csendes szóval a családjáról. — Az öcsém apámnak segít, a gyógyszertárat vezeti. Nagy fontosságú intézmény az most, hogy a nép egyre több jogot kap nálunk, jogot arra is, hogy megszabaduljon a testét pusztító betegségektől. Elhallgat, egy ideig tűnődve néz maga elé, csak aztán folytatja tovább. — Bevallom őszintén, nehéz szívvel jöttem el. Bár még csak huszonhét éves vagyok, de nemcsak a szüleimtől, a családomtól is búcsúzni kellett, nem is kis időre. Hatéves a fiam... Három éve nem láttam már, s nem látom még másfél esztendeig. A feleségemet sem. Csak annyit tudok róluk, hogy jól vannak, az apám a házába vette őket, amíg én nem vagyok odahaza... Levelet vesz elő, mutatja. — A napokban kaptam. A kormánytól... Az Európában tanuló burmai diákok közül ketten vagyunk a legjobbak... Azt kérik, az egyetem elvégzése után szerezzek szakmérnöki diplomát is. Örülnöm kellene a megtisztelő kitüntetésnek... — mondja kissé szomorkásán. — Mégsem tudok. Négy esztendő is nagyon hosszú idő, távol a családtól... Pedig itt mindent megkapok. Mindenki kedves, barátságos hozzám. Sok jóbarátot szereztem már eddig is. Jó itt élni, de azért otthona mindig csak egy lehet az embernek... Civilben — azaz szabad idejében — az egyetem népszerű tánczenekarának kedvelt táncdalénekese. De ha hazamegy, egy megye mező- gazdaságának vezetése, irányítása vár majd rá. Burma ötször akkora, mint Magyar- ország. És csak hat megyéje van... Sugiarsih Ronodihardjo huszonnégy esztendős, karcsú, törékeny, hosszú fekete hajú indonéz lány. A közép-iávai Semaran városában született, az apja nyugdíjas adóhivatalnok. — Hatvanhárom januárjában érkeztem Magyarországra — mondja hibátlan magyarsággal. — A második évfolyamon kezdtem itt, most a negyediket végzem. Már odahaza is agrármérnöknek készültem, két esztendőt végeztem el nálunk a főiskolán. Jó itt, nagyon jó. A magyarok is olyan barátságos emberek, mint mi, keletiek. Szívesen látják a vendéget, őszinte barátsággal fogadják. Tűnődő arccal folytatja tovább. — Itt könnyebb az élet. Emberibb ... nálunk, odahaza most nehéz lehet. Erről értesítenek a hazulról érkező levelek. A távolság nagyon nagy, nehéz tisztán látni, mi is történik odahaza... Én mégis bizakodom. Hiszek a népünkben. Az egyszerű emberek józanságában. Hiszek az emberségben, hogy a jó kerekedik majd felül. így kell ennek lenni. Nemcsak nálunk, mindenütt a világon ... Egy kicsit ezt is itt tanultam meg... Decemberben végez. Tá- nársegéd lesz odahaza, a főiskolán ... Vahid Yousefi Mohamed Ali Iránban született, Thabrisz városában. Most első éves hallgató az Agrártudományi Egyetemen, de már van egy diplomája. Jogi doktor. — Apám egyszerű parasztember. Nyolcán vagyunk testvérek. — Soha nem volt számunkra könnyű az élet. 1'ogy mégis diplomás ember lett belőlem? Iránban kezdtem az egyetemet, de mellette tanítanom kellett egy gimnáziumban, hogy fedezzem tanulásom költségeit. Nappal az egyetemen tanultam, kora délutántól késő estig tanítottam, aztán újra csak a tanulás következett. Két esztendeig bírtam ezt a megfeszített tempót, aztán átmentem Törökországba, ott fejeztem be tanulmányaimat. Nyolc nyelven beszél: perzsául, arabul, törökül, angolul, örményül, oroszul, magyarul és afganisztán nyelven. Angolul, arabul tanított is. Perzsául, törökül tökéletesen ír. Verseket. — Első verseskötetem hatvanegyben jelent meg odahaza Kiáltás címmel. Közel kétszáz oldalas kötet... A második címe Gumibot volt... Ezeket a költeményekét török nyelven is megírtam. Törökországban is megjelent ... Egy jóbarátom néhányat lefordított magyar nyelvre... íme egy kiragadott részlet a Gumibot című kötetből: „Nekem a nép ad erőt, melyért odaadom a szívemet, a telkemet és ó! mily fiatal életem! Most utolsó erőmmel kiáltom az egész világnak, tudom majd meghallgatnak a békeszerető emberek: Nem félek senkitől! Nem félek senkitől!’’ E néhány sor is világosan magyarázza a kötet címét, írójának mondanivalóját. Vahid Yousefi Mohamed Ali huszonöt esztendős. Három éve tagja a kommunista pártnak. Versei a kommunista ember életét, küzdelmeit, gondolatait tolmácsolják. És azt a harcot, amelyet az elnyomott milliók folytatnak elnyomóik ellen. Hárman, a hazánkban tanuló külföldi diákok közül. Országok, hegyek, tengerek választják el őket attól a földrésztől, amelyet úgy hívnak: hazám. Mégsem boldogtalanok, mégsem érzik magukat idegenben. Jövendő agrármérnökök, akikre nagy feladat vár odahaza, távoli hazájukban. Nemcsak a termelés megjavításában, abban is, amit egyszerűen csak úgy hívnak: emberi élet. P. P. KENYÉRKERESŐK - ORSZÁGÉPÍTŐK Beszélgetés a budai járás lakosainak életéről Az autóbuszok, vonatok mindennap robognak. Oda is, vissza is, hajnali, délutáni, esti utasokat visznek. Férfiakat, nőket, frissen munkába állókat, s öreg mestereket. A Budai Járási Pártbizottság elkészítette a munkások helyzetéről a térképet és a párt megyei végrehajtó bizottsága is megtárgyalta. Mi minden található ezen a sok örülni- valót, de sok elgondolkoztató, jelentős témát is feltüntető li- I tográfián. A Budai Járási Pártbizottság első titkára, Bori Rudolf és helyettese, Lend- vai István szívesen beszél erről a tízezreket érintő felderítő, elemző munkáról. — Bizonyára sokan láttak már téli tíz-húszftíkos hidegben, három pokrócba bugyo- lálva cipelni apróságokat. Milyen terhet vállal magára ez a kisgyermekes munkásnő! S ugyanakkor sokan azon meditálnak, miért kicsi a népességszaporulat, miért nincs gyerek... Olyan úton kell járni, mint a Budai Járási Háziipari Szövetkezet. Lehetővé tenni a háztartás és gyermeknevelés egymagában is nagy terhe mellett az otthoni kenyérkeresetet. A Mechanikai Művekben is azon töri a fejét az igazgató, hogyan lehetne bizonyos alkatrészeket házi munkaként elkészíttetni. — Hadd tegyük hozzá, hogy ez jó megoldás egy kettős településpolitikai gondra is: egyrészről panaszkodnak a zsúfoltságra, s meg akarják akadályozni, hogy újabb bevándorlók telepedjenek le. Másrészről az ipari üzemek keresik az újabb munkásokat. — Vizsgálataink lényege, hogy felkntassuk azokat a lehetőségeket, amelyek megkönnyítik az emberek munkában töltött életét. De hozzátehetem; otthoni körülményeit is. — A karsztos Buda-vidék vízellátása igen rossz. Sajnos az 56-os földrengés sok helyről elvitte a vizet. A rendelkezésre álló kutak egy része egészségtelen. A megoldás: törpe vízművek létesítése. Mindnyájan örülünk annak, hogy öt év alatt 211 kilométer hosszú vízhálózatot építet- 1 tek a községekben. Ezt a tempót tartani és lehetőség szerint növelni kell. Különösen fontos feladat a bányavidék Pilisszentiván és Vörösvár vízszolgáltatásának javítása. — Találnak-e elég üzletet a munkások? — Nem is olyan jégen még Budapestről batyuzták haza a sok holmit, amit a környékben nem szerezhettek be. A 300 üzletből álló bolthálózat ma már javarészt fedezi az igényeket és sok tekintetben fővárosi nívójú ellátást biztosít. — Fél évtized alatt 329 ezer négyzetméter hidegaszfalt-járdát készítettek — jelentős részben önkéntes építők. Diósdon egy kis keverőüzemet létesítettek, hogy hozzávaló anyaggal lássák el a környékbeli településeket. Még emlékszünk arra, hogy munkásaink két cipőben jártak be... Az egyikkel az autóbuszig jutottak el, ott lábbelit váltottak, s azzal mehettek Pestre. Az úttalan- utak, sártengerek jelentős része már eltűnt. — A budai járás településeiben több mint 1600 új fényforrás világít az utcákon. Egy-egy lámpa szerelési, fenntartási költsége 2000 forint. Egy kis számolás és kiderül, hogy öt év alatt 3 millió 200 ezer forintba került a nagyobb fény. — Térjünk vissza a munka- lehetőségekhez. A járás üzemeinek megoldatlan gondja a csökkent képességű emberek foglalkoztatása. — Bizony vannak, akik életük delén kerülnek ilyen helyzetbe, s valamilyen foglalkozási betegség csökkenti le munkaképességüket. Mások néhány évvel nyugdíj előtt... — Vizsgálataink után az eddiginél is határozottabban ügyelünk arra, hogy a szóban forgó emberek ne érezzék magukat szerencsétlennek, használhatatlannak. Szomorú lenne arra döbbenni, hogy nem tudja eltartani az üzem azt. aki hosszú éveken át az üzemet tartotta el — még jó egészségben. Mindenkelőtt az üzemvezetők lelkiismereti kötelessége törődni az ilyen [ kollegákkal. — Lehetőség szerint nem egészségtől duzzadó embere§ kett kell a portára, ilyen vagy S olyan ügykezelő helyre ültet- § ni. Ugyanakkor bölcs dolog ^ számot vetni azzal, hogy a ko- ^ rán megrokkant, vagy akár ^ .. . .....■ni. i ....■i I.« i-i M imi mum Éspedig immár másodszor életében. Mert valaha, sok-sok esztendeje annak, egyszer szegre akasztotta már a szamárbőrt, leköszönt kisbírói tisztségéről, amit Tárnok község elöljárósága jóvoltából egészen ifjú korában, hosszú éveken át betöltött. Hivatali kötelessége volt természetesen közhírré tenni a faluban az elöljáróság által rábízott közérdekű értesítéseket, mégpedig hagyományos módon élőszóval, kidobolás útján. Tehát valahányszor volt mft közhírré tenni — gyakran naponta — vette a dobot, s ahogy illik, a vállravető szíjába beszúrta a verőt, amellé meg szépen ösz- szehajtogatva a kihirdetendő szöveget tartalmazó papírlapot. Aztán elindult, minden utcasarkon pergett a dob, addig verte, amíg a közeli házakból köréje nem- sereglett a nép. Akkor pedig akkurátusán visszaszúrta a szíjába a dobverőt, előszedte, kisimította a papírt, és arról, hogy tudomásul vegye akit illet, jó hangosan felolvasta a szöveget. Majd ismét rávert a dobra, továbbment, hogy odébb megismételje. Jó torok kellett ehhez, akár a kán- torsághoz. Csakhogy a kántor úrnak mégis könnyebb volt a dolga, hiszen kivéve a temetést, nem mindenki szeme- láttára eresztette ki a hangját, hanem munkája közben elrejtezett a templomi kórusra. A kisbírónak ellenben mindig az emberek előtt kellett kiadnia magából a szót, mégpedig bátran, csengőn és tagoltan, szépen kellett elszavalnia, ami á papíron írva volt, különben az egész l.özség megszólta, még csekély bérét is Uvitatta volna tőle. Hát, bizony, akármennyire is „hangI dó” személyiség volt a faluban a kisíró, a fizetését nem ehhez mérték. Arra, amit adtak neki, ugyan nem házasodhatott meg. Melyik lány is ment volna feleségül a vékonypénzű kisbíróhoz? Ezért aztán az ifjú Skornyák Feri, amikor elkezdett a szíve dobolni, elbúcsúzott a községházától, elment krampá- csolni a vasútra, állami ember lett belőle, pályamunkás, nyugdíjjogosult. Erre aztán már igent mondott neki a választottja. Nos, a csákány keményebb szerszám a dobverőnél és álló nap csattogtatni igen nehéz dolog. Megtöri az embert, öreget csinál belőle hamar. Az is lett Skornyák Ferencből, mire — öt éve — betöltötte a hatvanadik évét és elérte a nyugdíj- korhatárt. Ott is hagyta akkor mindjárt a vasutat, nyugdíjba vonult. Mialatt pedig a vágányokat gondozta, Tárnok, a faluja igen megnövekedett. Az uraság — hej! annak is már néhány évtizede — felparcellázott egy jókora darab semmirejó földet, abból lett a ma népes Tárnokliget. Azután megint másfelé a határban, már állami földből osztottak házhelyet. Ez az Újtelep. De mind a kettő messze esik a falu központjától, ami meg a község vezetőinek okozott gondot akkor, amikor különös tekintettel a fejlődésre, elhatározták, hogy a közhírrétételhez Tárnok is igénybe veszi a technika korszerű vívmányát, a hangosbemondót. Arra azonban, hogy a szétterülő nagy falut behálózza a hangszóró vezetéke, nem állott a község rendelkezésére — ejnye, csak hogy is mondják manapság pénz helyett? no. megvan: — anyagi keret. Egyelőre hát beérte a tanács, hogy hangszórón keresztül csupán a falu központjának lakosságával közli a tudnivalókat, a két újabb településen pedig megmarad a régimódi kidobolás. Habár nincs már kisbíró, hivatalsegéd működik helyette és az is asszony, de majd csak belejön a dobolásba. Balogh Józsefné községi hivatalsegéd bele is jött és igaz becsülettel dobolt, amíg öt éve éppen Skornyák Feri bácsival egy időben nyugdíjba ment. Utóda fiatalasszony és nem hajlandó kimenni dobbal az utcára. Restelli. Ezzel nagy bajba hozta a tanácsot, mert dobost fogadni, arra megint csak nincsen külön kerete. — Ejnye, már! — bökött valaki homlokára a tanácsban. — Itt van az öreg Skornyák bácsi! Mindig azt mondja, az volt a szép idő, amikor még legénykorában végigdobolta a falut. Most itthon tölti már az egész napot, ráér a nyugalomban, hátha vállalkozna rá társadalmi munkában. Elüzentek érte, eljött és első szóra mindjárt vállalta. Attól kezdve olyan buzgalommal látta el az ingyenhivatalt, hogy pénzért se csinálhatná senki jobban. öt esztendőn át mostanáig járta Tárnokligetet, meg Újtelep utcáit, s amíg bírta, ifjonti hévvel verte a dobot: — Közhírré tétetik, akit illet... Ám, az utóbbi ’időben egyre inkább gyengült az egészsége, sőt lassan már a hangja is. Azért mégis csak csinálta. Most azután az öreg nem vesz többé dobverőt a kezébe. Felszerelték ugyanis a község minden részében a hangszórót. Ma, május elsején szólal meg először Tárnokligeten, Újtelepen is az ünnep hangján és harsogó muzsikával. Hja, haladunk, fejlődünk, változik a világ. Ezzel azonban véglegesen, társadalmi munkásként is kiérdemesült Skornyák Feri bácsi a kisbíróságból. Nem baj, no! Annál több időt tölthet eztán kis szőlőjében. Szokoly Endre ideiglenesen csökkent képességűek külön munkahelyet kapjanak. — Csakhogy az új gazdasági mechanizmus éppen a legjövedelmezőbb formákat kutatja. — A hajtórugót reklamálják, kutatják sokan — s ez nagyon helyes. Sokat tesznek ennek érdekében a tervezett változások. De nem hajtóerő, ha valaki tudja, hogy nem hagyják magára, nehéz helyzetében? Nem is szabad ennek másként lennie. Ha másképp volna, nem a szocializmusban, hanem a kapitalizmusban élnénk. — Szóba jöhet, hogy két vagy három nagyüzem együttesen teremtsen alkalmat a csökkent képességűek foglalkoztatására. A lényeg sem az érintettek, sem a körülöttük élők ne érezzék tehernek a végleges, vagy átmeneti munkaképesség-csökkenést. — Mit nyújt a budai járás a lakosságnak kulturális javakban? — Nem sokat. A már felsorolt örvendetes technikai előrehaladás tempóját tartani kell; a következő évek legégetőbb tennivalója mégis a kulturális nívó emelése. Kevés a mozi, a szórakozási lehetőség. Nincsenek klubok, ahol a lakosok kedvük szerint tölthetnék szabad idejüket. Jól tudjuk, hogy mindenekelőtt anyagiakon múlik: új hajlékokat kell építeni a kultúrának. — Ez a program meglehetősen hosszú távú. Annyi azonban már most is bizonyos, hogy Érd megkapja a sokat reklamált, és ilyen nagy településnél természetes, korszerű filmszínházat. — Ide kívánkozik — a budai járás munkásainak életéből — hogy 1100 ember tanul levelező szakon, esti iskolákon. Többségük kisebb beosztásban dolgozó műszaki vezető... A hármasban folytatott beszélgetés természetesen csak a témák egy részét érintette. Ám ebből is kiderül, hogy a kenyérkeresők — országépítők, mindennapi gondjainak enyhítéséért, szebb életükért munkálkodnak. A korábbi, rendkívül nehéz feladatokkal azért birkózhattak meg, mert élvezték az üzemek dolgozóinak, a járás munkásainak bizalmát. A jövőben is ezt tartják a sikerek kulcsának és biztosítékának. Tóth György HEREND A Herendi Porcelángyárban a Magyar Tudományos Akadémia munkaértekezletet rendezet. Az értekezleten a szakemberek érdekes bejelentést tettek. A legújabb kutatások eredményeként kiderült, hogy a gyárat nem 1839- ben, hanem 13 évvel korábban, 1826-ban alapították. A most napvilágra került oklevelek alapján tisztázták a gyáralapító személyét is. Eszerint nem a nagy hírű Fischer Móré, a ma már világhírű üzem megszervezésének érdeme, hanem Stingl Vince soproni lakosé, aki 1825-ben Her enden telepedet le. A kutatók hiteles adattal igazolták Stingl Vince kerámiagyárának alapítását. Az 1826ban kelt Veszprémi közgyűlési jegyzőkönyvben szerepel először a neve, és foglalkozásául a keramikusmesterséget tünteti fel. A fellehető iratokból kiderült az is, hogy az 1826 és 1830 között mintegy három és fél ezer forintot fordított a kera- mikusmester a gyár fejlesztésére és a kis üzemben a kor stílusát, ízlését követő kőedényeket készített. Ezekből néhány darabot a gyári múzeum ma is őriz. Az Ipar- művészeti Múzeum gyűjteményében található domborított keménycserép tányér a későbbiektől eltérő „He- rend” jelzéssel a legelső termékek egyike. Az 1839-es évre tehető agyár szoboralkotása, az alpesi puttonyos elnevezésű figura, a mélynyomású „Herend” jelzéssel. A szobor mozdulata tökéletesen kifejezi az öregkor felé hajló, szüreti puttonynyal terhelt ember mozgását, A kutatók nyilvántartanak az 1830-as évekből származó, a gyáralapító kezdőbetűjével, az „S”-sel jelzett porcelán- tárgyakat is. A kutatók azonban hangsúlyozzák, hogy az alapító személyének pontos tisztázása nem von le semmit a gyárat 1839-től irányító Fischer Mór érdemeiből, továbbra sem vitatható, hogy személye összekötő kapocs volt a magyar kerámiaipar jelene és múltja között. *
