Pest Megyei Hirlap, 1966. május (10. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-01 / 102. szám
»66. MÁJUS X., VASÁRNAP 'C-M'írltm a AZ ÖREG SUSZTERT MIKULKANAK HÍVTAK. Csöppnyi műhelyének csiri- zes asztaláról soha nem fogyott el a gyermekcipő. Állok a töredezett szélű bazaltköveken, két kezem kinyújtva, mint antennák. Ez hát gyermekkorom háza s én szeretném felfogni, összegyűjteni mindazt, ami emlékezetemben megmaradt. Mikulka suszterája rég bezár!. Rozsdás redőnyéből következtetek erre, amelyre valaki krétával írta oda: Peti szereti Katit. S a világgá kürtőit fontos eseményt kajla szívvel határolta körül. EMLEKEZESEM olyan eleven, hogy már-már hallom a kalapács tompa pufogását. Két kicsi, egy nagy. Két kicsi, egy nagy. Előbb mindig kétszer megtáncoltatta a cipő talpán, csak harmadszorra ütött a szegre. A kalapács muzsikált kezében, ezer közül megismerném ma is zenéjét ... — Uram isten! Te vagy az? — toppan elém váratlanul az öreg Mikulka a sötét kapualjból. Lekapja drótkeretes ókuláját s jobb híján a kabátja csücskében törölgeti, a2tán újra visszahúzza két • • Örök muzsikaszó jókora fülére. — Valóban te vagy... — csapja össze ál- mélkodva két tenyerét. — Lehet, már húsz éve is... — Nem tudja folytatni tovább, csak átölel, az arcomon érzem még ma is szúrós bajuszát. — Neked mindig lyukas volt a cipőd ... — korhol váratlanul. — Egyik nap felvertem rá a flekket, a másik nap lerúgtad róla. — LÁTOD... — bök a lehúzott redőnyre széles gesztussal. — Mégis csak jó valamire ... — Aztán a yidám szín elkopik hangjából: — Ha már az öreg suszter senkinek sem kell... — S mert nem válaszolok rögvest, kissé bosszús hirtelenséggel felszökik bal szemöldöke, de csak egy egészen picit, mintha egy legvet akarna elhessegetni a homlokáról. — Ma senki sem fódoztatja már a gverekcipőt. Megveszik... kilyukad ... eldobják ... Nem kell az öreg Mikulka ... más suszter se ... Pazaroltok. Te kétévenként kaptál egy baA harag A lovak, csövenkint húzkodták ki a góré lécei között a kukoricát, s jóízűen ropogtatták. Réti István, a tsz elnöke határjáró körútjáról érkezett vissza az irodába, pulykavörös lett az arca a bitangolás láttán. Kiss János, a szövetkezet fogatosa csak egy pillanatra ugrott be az irodába az előleget felvenni. Az utolsó százasokat számolta, amikor berobban az elnök: — Jó lesz, ha rögtön lefizeted a száz forint büntetést — intézte szavait a fogatoshoz. Kiss János, aki nem tudta, mire vélni a dolgot, ellenkezni próbált, de az elnök letorkolta: — Majd talán én fizetem meg a hiányt, mások nemtörődömsége miatt a terményforgalminak? Amíg a pénztáros a bizonylatot töltötte, Kiss egyre tüzelte magát, öt bünteti meg az elnök, aki a megalakulástól kezdve egy napot sem hiányzott, öt, akit hiába hívtak 100 forintos napszámba, helyette a 25 forintos munkaegységért dolgozott? — Engem többet nem látsz a közösben! — mondta az elnöknek. B ánta már az elnök az előbbi tettét, mert igaz, hogy a köz- ' gyűlés felhatalmazta a büntetés jogával, de még senkit nem büntetett meg. Az indulatos hang azonban az elevenbe vágott. — No, majd meglátjuk — dörmögte félhangosan, amint az iroda ablakán keresztül látta az elviharzó fogatot. Kiss János állta szavát. Egy nap, két nap, három nap, felé se nézett a szövetkezetnek. Az esetről megoszlottak a vélemények: — Miért éppen a Kiss Jánossal kezdte az elnök? — Aki kárt okoz, fizessen! A viszony egyre jobban mérgesedett a két férfi között, az egész falu figyelte, mi lesz a dolog vége. Hosszú haragra számított mindenki, csak Lázár Márton, Kiss fogatostársa, az ellenőrző bizottság elnöke mosolygott, amikor szóba került a dolog: — Gyerekesség az egész — mondta, s legyintett hozzá. Húsvéthétfőn délután Lázár Márton és Kiss János együtt emelgették a söröskorsót a község egyetlen kocsmájában, a falatozóban. Éppen arról győzte a fogatost, hogy nincs értelme a veszekedésnek, béküljenek ki, amikor az országúton feltűnt az elnök. — Várjál csak egy pillanatig — mondta Kiss Jánosnak, majd az ajtóból még visszafordult —, vigyázz addig a sörömre. Mire az elnök a korcsma elé érkezett, Lázár Márton az út közepén várta: — Jó, hogy találkozunk — mondta az elnöknek —, otthon hagytam a pénztárcámat. Nem tudnál egy százast adni? Az elnök készségesen nyúlt farzsebéhez: — No, de ne itt, mindenki látja. Gyere be, megisszuk a kamatot — invitálta befelé az elnököt A két haragos tekintete egy pillanatra találkozott, s mindkettőben ugyanaz a gondolat ébredt. Az elnökben: — Menjek, ne menjek? Ha nem megyek, azt hiszi, tartok tőle. Kiss Jánosban? — Itt hagyjam az asztalt? Ne hagyjam? Ha itt hagyom, azt hiszi, kitérek előle? Gondolkodni egyikőjüknek sem volt ideje: — Üljél le, Pista, mindjárt hozatok egy korsó sört — s azzal el is hangzott a rendelés. A csapos máris hozta az aranysárga italt. Lázár Márton a két haragosra nézett, mosolygott a bajusza alatt egyet, s felszólította őket: — Most pedig áldomást iszunk! A tekintetekből kiérződött a kérdés: — Mire? — Hát a kibékülésre! A sértett fél, Kiss János, maga alá kapta lábát, s ugrana is fel, s mondaná, hogy erről szó sem lehet, de nincs ideje, mert Lázár Márton folytatja: — Neked, János, száz forintod bánja, mert elbitangoltak a lovak — majd az elnök felé fordulva folytatta: — Neked pedig azért úszik a százasod, mert elhirtelenked- ted a dolgot — majd a másik kettő poharához koccintotta az övét: — fjo, egészségünkre! Mihók Sándor kancsot. Jó erős volt... Nem szép, de erős ... Mégis szétrúgtad ... De az apád nem vett másikat! Vidd Mikul- kához ... És jöttél tutyiban: Mikulka bácsi kérem ... csak még az egyszer, most, azonnal... reggel iskolába kell mennem benne... ha nem lesz készen, mehetek tutyiban ... — Uram isten! Csámpás a cipőd! — zökkent vissza a valóságba. — Gyere, fiam! — fogja meg a karom s én nem kérdezem, nem tudok kérdezni tőle semmit, csak megyek utána gyámoltalanul, mint régen, alig leplezett bűntudattal: csámpásra jártam a cipőm... Villanyt gyújt, leültet, aztán kihúzza a megkopott konyhaasztal fiókját. Kaptafa, kalapács, faszegek, bőrdarabok s friss, jószagú csiriz. Nem kérdezem, mégis kitalálja gondolatom: — Mindennap csinálok újat... tudtam, éreztem, hogy egyszer még szükségem lesz rá! Hogy nem halok meg úgy... Tizenöt esztendeje zárta be a műhelyt. Tizenöt esztendeje kavar minden reggel új csirizt. Uram isten, mi ad erőt ehhez az öreg Mi- kulkának? Már újra hallom a kalapács tompa pufogását. Két kicsi, egy nagy. Két kicsi, egy nagy... Prukner Pál Vihar Béla: Májusi hajnal Hajnalra mint csilláron a láng, felgyulladtak a gesztenyefánk ágain az ezernyi tüzek; a kinyíló bimbók és rügyek, s mint ünnepi fényből szőtt zenét, hallgatom a fa halk énekét. Bimbók, rügyek, piciny levelek: mindegyike egy-egy üzenet a gyökértől, mely sötétben, lent, hol rögök közt nedv, nyirok kereng, munkál, harcol, hatol lefele, hogy viruljon lombja, levele. A magasba csak a mélyen át, törhet fel az ég felé, az ág. Ez a törvény: úgy nő meg a törzs, ha oda, le, a mélységbe törsz. Ezt hirdeti e gesztenyefa szívemből felsuttogó szava. Ezt példázzák rügyek és csírák, s körülöttem a bokrok, a fák, midőn itt e korahajnalon, bensőmből a hangjuk hallgatom, s velem együtt az egész világ figyeli az újulás dalát. Mint habos tej, a napsugarak csobognak a kék fellcg alatt Bimbózó ág, piciny levelek, hadd nyíljak ki én is veletek, hogy viruljon bennem is tovább, remény, hűség: tavaszi virág. Az étel íze I Se nem lassú, se nem gyors mozdulatok!________________kai forgatja lapátját az öreg kubikos. A fotoriporter is dolgozik, fényképezi a hosszú és egyre mélyülő árkot és az embereket; most éppen az öreget, mert különösen érdekesnek találja az arcát. — Ügyeskedj, János, mert bekerülsz az újságba — kiált egy hang messziről. — Attól se lesz több a pénze — harsog egy másik. — Engem is tessék lefényképezni, bácsi — csúfolódik egy piros arcú ember. Az öreg lapátol, csak akkor szólal meg, amikor már a riporter harmadszorra igazítja be, hogy „így emelje a lapátot, ne úgy”. — Aztán maga tud kubikolni vagy én? — kérdezi dühösen. — Persze, hogy maga — nevet a fotós —, de ha úgy tartja a lapátot (mutatja is), aklwr jobb lesz a kép. Végigkígyózik a nevetés az árokban. — Miért nem cseréltek? — tanácsolja a piros arcú ember. — Nem igazi munka az — legyint az öreg kubikos és rátámaszkodik a lapátra. — Miért nem igazi? — érdeklődik a fotós, de közben nem áll meg, szaporán kattog a gépe. — Azért nem igazi — kezdi lassan a beszédet az öreg —, mert nézzen csak végig magán az úr. Ezt nem érti a fotós, a többiek is közelebb húzódnak. Az öreg folytatja: — Milcor ebédelt ma az elvtárs? — Nem ettem még, nem vagyok éhes — hangzik a felelet. — Ez az! — kiált fel az öreg. — Mindjárt láttam, hogy maga ugyan csak immel-ámmal kanalazhatja az ételt. — Maga se egy kövér ember — vág vissza a fotós. Az öreg kubikos valóban sovány, de inas, mellkasa nem túl domború, de a karizmai csak úgy feszülnek. A piros arcú ember félbeszakítja a vitát. — Cseréljetek szerszámot — ismétli meg ajánlatát. — Az nem lenne rossz — mondja két lapát között az öreg. — Aztán mit csinálna ezzel a géppel? — kérdi a riporter. Az öreg hunyorít. — Lefotografálnám a feleségemet meg az unokákat. — Abból nem élnél meg — harsog valaki a közelből. — ö sem a lapátból — bők a "tlé az öreg. Ismét nevetés, a fotoriporter a~~. . diadalmaskodik. — Na ugye! Mégiscsak munka ez az enyém is! — Hát legyen munka, nem bánom — hajit fel egy púpozott lapát földet, de ahogy a riporter elköszön, még utánakiabál: — De ám ez az igazi, mert ezután ízlik az étel. Benedek B. István Bállá Erika inge @ 1 mese lem, honnan ismerem Bállá Erikát. Egy ingről. Azon üzent nekem egyszer, néhány évvel ezelőtt. Az ing nyakában egy kis vászondarab fityegett, rajta vegytintával írva a következő felírás: „összeállította Bállá Erika. Viselje egészséggel.” Sokat gondolkoztam, hogy ki lehet ez a Bállá Erika. Csinos-e vagy csúnyácska, fiatal kislány vagy öregedő vénkisasszony, hol él és hogyan? És egyáltalán hogy jutott eszébe ez az ötlet. Az ing — márkajelzésének tanúsága szerint a fehérneműgyár valamelyik telepén készült. Lehet, hogy Pesten vagy valamelyik vidéki városban. Könnyen elképzelhető, hogy többször találkoztam is már Bállá Erikával a villamoson vagy az utcán. Közönyösen végignéztünk egymáson és továbbmentünk. Pedig mi jó ismerősök vagyunk. Az inget is róla neveztem el. Valahányszor felvettem, mindig eszembe jutott Bállá Erika. El kell mondanom, hogy az ing becsülettel szolgált, nem hozott szégyent Erikára, akiről csak annyit tudok, hogy varrónő és biztos egy szalagon dolgozik. Ismerem ezeket az üzemeket. Tudom, hogy a munka nehéz és nem is fizetik valami túlzottan. Megállni egy pillanatra sem lehet. Szörnyű a zaj. számomra elviselhetetlenül zakatolnak a gépek. Itt dolgozik ez a Bállá Erika, aki egy napon rájött valamire. A keze alatt elfutó alaktalan rongyokban felfedezte, hogy ezek az ingek emberek számára készülnek. Előtte ismeretlen férfiak veszik majd fel, színházba, randevúra mennek benne. Bállá Erikának egy kis része lesz az az életükben. Nem ismeri ezeket az embereket, de megtalálta azt a lényeges kapcsolatot, amely társadalommá szervezi őket. Nyilván arra is rádöbbent, hogv ő ugyanígy ki van szolgáltatva emberek százezreinek. Bármerre megy, bármit tesz. emberek munkájával találkozik. Ha kigyullad szobájában a villany: bányászok, fűtők és mérnökök, ha nézi a televíziót: technikusok, szerelők és művészek, és ha felöltözik: hozzá hasonló varrónők, textilmunkások és festők dolgoztak érte. Ha jól dolgoztak, Bállá Erika elégedett, ha rosszul, akkor szomorú vagy dühös. Talán megérezte munkájának felelősségét. Ezt a felelősséget vállalta akkor, amikor „aláírta az inget”. Az már csak egy kedves és meleg emberi gesztus, hogy jó egészséget is kívánt hozzá. Bállá Erika ingén lassan beteljesedik a tárgyak sorsa. Nyaka elrongyolódott, kikopott a kézelője is. Már nem hordom, lassan el is felejtem. De az évek múltával is megmarad emlékezetemben az az ismeretlen lány és e néhány sorral neki szeretnék most emléket állítani. Neki és a hozzá hasonló Bállá Erikáknak, akik legyenek bár a legkisebb csavarok ebben az óriási gépezetben, fontosak — feltéve, ha Bállá Erika módján érzik munkájuk szépségét és felelősségét. Mit is tehetnék még? Talán azt, amit Bállá Erika. Aláírom a cikket és azt kívánom neki és minden olvasónak: viseljék el egészséggel. ősz Ferenc ROZSNYAI ZOLTÁN: MÁJUS 1.
