Pest Megyei Hirlap, 1966. május (10. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-01 / 102. szám
V erik úr háborús bűnös. Nyilas volt, hangadó a kisvárosi vezérkarban, később keretlegény parancsnok. Él-e, hal-e, nem tudni, mert nem mert hazajönni a háború után. A jobb oldali szomszédok szerint dúsgazdag emberként él Münchenben, a bal oldalra eső szomszédjai esküsznek, hogy régen agyonverték aiok a keretlegények, akiktől annak idején elszedte a munkaszolgálatosoktól rabolt cuccokat. Mert Verik úr a rablók rablója volt. Hogy miért kell ünneprontásként éppen ma róla beszélni, annak sora van, megpróbálom elmondani. A kkor, 1939. május elsején, 16 éves koromban kora reggel kaptam Verik úrtól egy borzalmas nagy pofont és azután többé nem mentem a műhelyébe dolgozni. A pofon régóta érett már, az én dezertálásom is a sötét műhelyből, pedig az autószerelés nehéz robotból életem passziójává lépett elő. Mégsem mentem többé motorokat szétszedni és összerakni. Jóanyám csak unszolt, erőszakolt szép szóval, szemrehányásokkal, ne hagyjam veszni az évet. Én meg őt vádoltam igazságtalanul: neki köszönhetek mindent, ő vitt akkor Verik úrhoz. Harmincnyolc nyarán kivégeztem a négy középiskolát, azt mondta szegény anyám, fiam, nincs pénzünk, ipart kell tanulnod. Örültem, vége minden rossznak és szívhatom a cigarettát az utcán is. Elmentünk Verik úrhoz. Tartozott anyámnak némi kosztpénzzel még abból az időből, amikor különélt a feleségétől. Én hallgattam, közben ők megkötötték a vásárt, elkeltem autószerelő inasnak, ennek fejében Verik úr nem tartozott anyámnak. Amíg az alku tartott, az inassal beszélgettem, aki régi kenyeres cimborám volt a patakpartról. Jancsi mondta, hogy jó ember az öreg, csak egy kicsit rigolyás, rabbiátus. Délután anyám az ócskapiacon vett egy ove- rallt, ez benne volt az alkuban. Reggel ötre mentem, Verik úr már bent volt. Egész jól mutatott, egy igazi mérnök, úriember, gondoltam. Hosszú kék köpeny, vakítóan fehér ke- ménygallérú ing, zöld csokornyakkendő, fején olajos lapos sapka. És bajusza volt, olyan mint neki, a német vezérnek, akiről akkor bamba kis eszemmel mit sem tudtam. Végignézett, mosolygott. Dohányzol kisfiam? kérdezte és elszedte a dóznit zsebemből. Kezembe adott egy lapos pálinkásüveget, megnézte hatalmas zsebóráját. Kinyitott, mormogta, hangosan pedig annyit mondott: Menj át kisfiam Weisz úrhoz, a sarokra, hozzál két deci barackot és írja föl a többihez, az a piszok zsidó, de vigyázz, te, csak Weisz úrnak szólítsd. Szégyelltem a megbízatást, fájt is a durva hang, de mentem, és egy hét múlva már örültem, főnököm szenvedélyének, mert Weisz bácsiéknak nagyon szép szőke lányuk volt, ő mérte a barackot korán reggel is és egész nap. Engem a főnököm naponta többször is hajkurászott Weiszékhez, mentem, szívesen. Meghoztam a barackot, Verik úr húzott az üvegből, kezembe nyomta a habkövet, csiszol- gassam szépen egy motorkerékpár sárhányó- ját, mert nemsokára lefényezzük. Este hét óra felé bekentem a tiszta overallom fáradtolajjal, mert szégyelltem, hogy autószerelő létemre csak vízzel és habkővel dolgoztam aznap. Kilenckor engedett haza, a kutya se látta a ruhámon, hogy ma én „szereltem”. E ltelt néhány hét, kezdtem közelebbről ismerkedni Weiszék Rózsikájával és a villáskulcsokkal. Már két kapukulcsot megreszeltem a háziéknak, mert láttam, hogy Jancsi, az inas-kolléga is fusizik. Jancsi balkezes volt, suta, a főnök nem szerette. Engem tüntetett ki megkülönböztetett figyelmével, de mindig Jancsi kontójára. A szakmában a sutaság nem volt előny, szegény Jancsi mindent visszakézből csinált, és ez a kovácsolásnál különösen fonákul jött ki, mert Jancsi visszakézből vert rá a nagykalapács- csal. Ilyenkor Verik úr bánatos arccal adott neki egy nagy pofont és engem hívott, közben annyit mondott halkan, hogy ejnye, ejnye, Jancsi fiam, de nagy marha vagy. Térdem megkoccant, nyomasztó, félelmetes volt ez a bizalom. Rávertem. Rájöttem, hogy az egész csak hallás és ritmus kérdése. No,.persze az izmoké is, de a tizenhat éves izmok fittyet hánynak egy tízkilós kalapácsnak. Azért továbbra is féltem, és szívem mindig összerán- dult, ha Jancsi kapott egy nagy pofont. Lélekben mindig visszaütöttem Jancsi helyett, mert éreztem, hogy én is megkapom majd egyszer a magamét. Minden este együtt mentünk haza Jancsival. Szegényebbek voltak, mint mi, nem élt az édesapja. Először haragudott rám, strébernek tartott, mert nem járhatott Weisz úrékhoz, és mert engem mindég az ő kárára dicsért Verik úr. Később beletörődött, régi barátság nem rozsdásodik. Együttf jártunk iskolába is, egy cigarettát szívtunk ketten és együtt átkoztuk sanyarú sorsunkat. Bevallom én csak együttérzésből, nekem akkor még tetszett minden, különösen, a szakma nagyon. Kerékpárt, motort már szerelgettem, csak még autót nem bízott rám a mester. . Két dolgot azért én sem értettem. Vajon mennyi hitelt adnak Weisz úrék, Verik úrnak. És nogyan tud a mesterem olyan precíz munkát végezni részegen, hogy még a fővárosból is idejárnak a kocsitulajdonosok javíttatni. Egyszer el is mondta nekem, hogy minden jó kisiparos részeges. Balgán visszakérdeztem, hogy ezek szerint minden részeges jó kisiparos? „Azt már nem fiam. Csak az előbbi érvényes. Sok részeg marha van, aki semmihez sem ért.” L eesett az első hó. És hóban született az ^ első nagy örömöm. Szürküllött már, ^ megmostam a kezem petróleumban, fel- ^ tettem a sapkámat és jóéjszakát kíván-1 tam, amikor belépett a műhelyajtón egy s bőrkabátos magas alak. Németül beszélt a $ mesterrel, értettem, hogyne értettem volna. ^ Rossz a kocsija, megint tarthatom kint a fa- $ gyos utcán a texlámpát, amíg Verik úr szuszog ^ a motor fölött. Nincs akna a műhelyünkben,^ az még csak terv. Az ára lecsorog Verik úr ^ torkán. Pedig a főnöknek nincs családja, a fe- § leségét meg veri, annak nincs étvágya. Igaz, ^ Verik úr mindig primőr-dolgokat eszik, deli- ^ katesseket, mert állandóan másnapos gyomra^ zuborog, nem veszi be a parasztételt. Mindegy. ^ hiába lázadozom, dolgozni fagyoskodni kell § ma este is. Verik úr hat órakor itta meg az S utolsó két deci pálinkát. Azt mondja: édes§ fiam, javítsd ki ennek a német úrnak a kocsi- ^ ját, a Hardy-tárcsával lesz baj. Kirakta egy kis ^ ládába a szükséges kulcsokat, fogókat, Jancsi^ kezébe adta a texlámpát, és én lettem Verik ^ úr, a mester. Aláfeküdtem a nagy dög alá, Jancsi^ tartotta a lámpát, Verik úr diktált, de én m< ír ^ jobban tudtam mindent mint ő, belőlem ^ hiányzott a barack. Megfáztam, de fél óra ^ múlva elkészültem a munkával. A német úri fizetett és nekem is adott tíz pengőt. Horribilis S pénz volt. Verik úr fölváltotta. Nekem vissza- S adott két pengőt, a többit zsebrevágta, és azt S mondta, nagyon ügyes fickó vagyok, sokra vi- | hetem a szakmában. A nyomorúság vámszedő- § je, gondoltam. Nem sírtam, nem illik a tizen- ^ hat éves férfiúhoz a könny. Káromkodtam hát, ^ mert valamelyiket tennem kellett, ezt is csönd- i ben persze, csak hazafelé. Jancsi nevetett ku- i darcomon, marha vagy, mondtam neki, így | csak ötven fillért adok, amúgy öt pengőt kap- S tál volna. Megértette és ő is szidta a mestert. S T epper Bandi új szint hozott a kis műhely i életébe. Második éves inas volt már, S amikor meghalt a gazdája és az özvegy S bezárta a műhelyt. Bandi átszerződött § hozzánk. Hamar beleszokott a légkörbe,^ örömünk nőtt, anyagi helyzetünk romlott, § ezentúl hárman szívtunk egy cigarettát. Nem ^ tudom mi köze volt Tepper Bandinak az új ^ aknához, tény, hogy érkezése után egy nappal ^ felbontottuk a műhely betonját és esténként ^ ástuk a földbe az aknát. Verik úr pénzjutal-| mat tűzött ki, de mi ezt nem bántuk. Örül-S tünk, hogy nem akármilyen műhely lesz a ^ miénk. Az egyik szombaton reggel telefonáltak ^ a gőzmalomból: a hatalmas csapágy megre- ^ pedt, áll a malom és hogy ezt csak Verik úr ^ tudja meghegeszteni. Hozta is a teherautó az ^ öntvényt. Elszaladtam Weisz úrékhoz két má- ^ zsa faszénért, körülraktuk vele a beteg ^ csapágyat, és nyolc óráig fújtattuk felváltva, ^ míg fehéren nem izzott a vas. Ekkor nagy ügy- ^ gyel-bajjal négyen két vasbakra tettük a má- | zsás szikrázó fehérséget. Jancsi és én méteres « fogókkal tartottuk össze a csapágy két felét,« Tepper Bandi kéz alá dolgozott, Verik úr vé- ^ gezte az operációt. Szemére sötét szemüveget $ rakott, hidegen villogott a hegesztőpisztoly ^ lángja. Egy órája tartott már a műtét, amikor^ Jancsi kezében meglazult a fogó, az öntvény^ még nem forrt össze, megbillent a bakon, nem ^ bírtam egyedül vele. A hatalmas súlyú vas a ^ cementre, majd az aknába zuhant. Szívünk * bénán lüktetett, valahonnan távolról láttuk a S vas csillagszóró játékát, mégis itt, a halánté- ^ kunkon dobogott minden. Verik úr feltolta a $ szemüvegét, szeme kiugrott, arca zöldesen ^ fénylett. Jancsi a félelemtől bambán, bágyata- ^ gon nézte a mestert, mint a birka, lehajtotta^ hóhéra előtt fejét. Verik úr a hegesztőpisz- ^ tollyal nyakszirten vágta őt, és röptében ^ nagyott rúgott a fenekébe. Jancsi letaglózott « állatként esett az aknába, rá az izzó öntvényre. § Orromat csípte az égett cipőtalp szaga. Jancsi § nem mozdult, segítségért akartam kiáltani, Ve- ^ rik úr rámszólt, ne ordítsak, s kirántotta a ^ fiút. Tepper Bandi szó nélkül kiment a mű- $ helyből, az ajtóból visszaintett nekem. $ M ásnap május elseje volt. ötkor kezd- ^ tűk ismét melegíteni az öntvényt. ^ Verik úr hatra jött. Megbámult^ bennünket. Mindhárman fehér ing- $ ben, csokomyakkendőben dolgoz- § tunk. Jancsinak is loptam otthonról, a fatertól S egyet. A mester döbbeneté rövid ideig tartott, s Felfogta a gúnyt, amit az ing és a nyakkendő s jelentett. Bandit élőiről rúgta meg, én kaptam § tőle egy borzalmas nagy pofont, Jancsit kala- $ páccsal zavarta és mocskosul az anyját emle- ^ gette. Tepper Bandi a rúgástól kissé összehaj- $ lőtt, elől szorította a testét, azután kiegyenese- § dett, odament a vizesdézsához, amiben az iz- ^ zó vasat szoktuk hűteni volt. Irtóztató erővel § feje fölé emelte és mocskos olajos vizével s együtt Verik úr fejére húzta a súlyos faedényt. § A mester fuldokolva, a fájdalomtól szédelegve ^ rendőrért sóhajtozott, de rendőr helyett az aj- tóban Bandi két bátyja állt, mert a szomszéd- & ban laktak, és már tudták, hogy ma mi ké- $ szül. A műhelyben hirtelen sötét lett. Verik úr ^ bágyadtan azt mondta nekem, hogy hozzál ^ édes fiam, két deci barackot Weisz úréktól, hi- ^ telbe. Fogtam az üveget és mentem. Rózsiká- ^ tói elbúcsúztam, mondtam neki, hogy az én édes gazdámnak nem viszek többé barackot, s ezt pedig itt most kifizetem, mert ez már ne- 8 künk lesz. Rózsika szomorúan hallgatott, de 8 nem mert szólni, mert figyelte az édesapja, 8 Vittem a barackot. Tepperék meg Jancsi kinn ^ álltak az utcán, megittuk az egészet, az üve- ^ get földhözcsaptam. Megyünk Jancsival hazafelé, Bandi is ve- ^ lünk tart, fütyültünk a baracktól és most elő- $ szőr jó, szép, tiszta, az utca akusztikája. ä Szentimentális történet Az idő megállíthatatlan: taknyos, semmi fruskák voltak, mikor a keze alá kerültek, meres zrgették csak a szemüket, pirosodott az arcuk, kínlódtak, zavarban voltak, az apró, babramunkához nem szokott ujjak nehezen engedelmeskedtek. Azért persze megtanulták: — így Mamikéin ... úgy Mamikám. Mindig ez a Mamikám. Ősz fejjel ennyi cserfes fruska között. Az idő megállíthatatlan: a fruskák sorra férjhez mentek, ketten vannak már csak lányok. Ketten a tizenegy közül. — Mamika, maga a legjobb kéziforrasztó — mondták neki a főnökei — magára bízzuk ezeket a lányokat. Harminc éve jön ide reggelente: azóta már a gyárkaput is háromszor cserélték, nagyobbra, tágasabbra, ő mindig olyan pici maradt, mint volt. Az ember mellett megnő a gyár, majd hogy el nem téved a naggyá nőtt telepen, az új épületek között, az utakon, s furcsa fintor a sorstól, bérmennyi új ember is jött, azoknak ő már csak Mamikám. Hát rendbeszedte ezeket a lányokat: megtanulták mellette, amit kell. Hogy nem is olyan egyszerű szerszám a páka. És azt is, hogy egy kis szív kell mindenhez. Még a forrasztóónhoz is. Azt hitte, második anyjuk lett. És akkor ezek a fruskák! Amikor már- már azt hitte, minden gondolatukat, lélegzetüket ismeri, egyszeriben otthagyták. — Mamikám, mi brigádot alakítunk. — Mi? Kik? — Hát mi, mindannyian. Csak alakítsanak. Az ő dolguk. Neki nem kell. Hívták, intett, menjenek. Másodszorra, harmadszorra is ezt tette. Jó, éljenek úgy, ahogy akarnak. Végeredményben nem a gyerekei, az ő dolga csak annyi volt, hogy a munkára megtanítsa őket. Nincsenek összenőve. Azért rosszulesett. Meg sírt is. Mintha a gyerekeit vették volna eL Hát miért nem jó ezeknek a fruskáknak őmellette? Bántotta őket? Igaz, néha ígért nekik egy-egy pofont, de úgyis tudták, soha nem adja meg. ígérni is csak azért ígérte, mert rájár az ilyesmire az ember szája. Csinálták a brigádosdit. Tizenegyen. A Juci lett a vezetőjük. Mondjuk, ez jó választás volt, mert tényleg ő a legügyesebb, meg a legtöbb erő is benne van ahhoz, hogy rajta tartsa a többíeken a kezét. Dobó Katalin szocialista címért versenyző brigád. És az ünnepségen meg is kapták a címet, elnyerték, s csak ült hátul a sorban, oda sem nézett, amikor Juci kiment, átvenni az oklevelet. Utána körülvették a lányok — lányok? hiába, neki azok maradnak, sokuk asszonynevét nem is tudja — s így édes Mamikám, úgy édes Mamikám. A hízelgő macskái. Azért jólesett. Még sörözni is elment velük, pedig hát otthon kinevetnék, ha elmondaná. Három esztendő, három sörözés, ö így jegyezte meg. A lányok meg, hogy háromszor nyerték már el a címet. — Magának köszönhetjük, Mamikám. Búcsúztatták: nyugdíj. Sírt. Talán nagyon fa. És úgy érezte, az egész semmit nem ér, ha ki nem mondja, a lányok ugráltak, majd összeroppantották. Azonnal megszavazták. Azóta a brigádnapló első oldalán, a névsor így kezdődik: „Makácz Józsefné, Ma- mikánk — tiszteletbeli tag.” Az idő megállíthatatlan. Mészáros Ottó 1966. MÄJUS 1., VASÁRNAP Az éjjeliőr I-------.— ------. drótkerítésen túl egy építkezés kellékei, exI Ä silány I portőrök, betonkeverők, kavicshalmok, me- -------------------- szesgödrök, téglarakások, cölöpök és gerendák. Az állványok üresek. Nem mozdul semmi. Vasárnap van. Vasárnap délután. A hol a folyó felé lejt a part, kis lakókocsi áll, magas fémkéményéből könnyű füst száll. A tárt ajtó előtt a lépcsőn, hatalmas ember ül, egyik keze a zsebében, a másikkal cigarettát morzsol. Szájába teszi a cigarettát, s anélkül, hogy jobb kezét kihúzná a zsebéből, bal kézzel fogva a gyufát, ügyesen rágyújt. Lába előtt a gyepen német juhászkutya hever. Alszik. Az ember nézi a folyót. Arcát barnára sütötte a nap, nagy, férfias barázdák szántják a bőrét ö az éjjeliőr. Az éjjeliőr, aki nappal sem alszik. . Pedig nem öregember még. Termete is egyenes, erős. Pocakot nem eresztett. Mégsem tud olyan nagyokat, jókat aludni, mint régen. Talán azért fut annyi barázda az arcán. Azóta nem tud aludni. Amióta a felesége meghalt. Űj asszonyt nem vett maga mellé. Megfogadta. Most itt él a lakókocsiban. Maga főzi az ebédjét, maga főzi a vacsoráját, maga takarít és mos magának. Ritkán pihen. Munkához szokott izmai nem kívánják a pihenést. Régen ennyit sem pihent. Most az egész élete pihenés. Ez a legnagyobb bánata.-----.-----------------nunkaideje este kezdődik és hajnalig tart I Hivatalos I Hajnalban kinyitja a kapukat, jönnek a----------------------nunkások. Elbeszélgetnek. Aztán megtelik a levegő jókedvű és rosszkedvű kiáltozásokkal. Kopácsolás, gerendák puffanása, a keverőkben csikorog a sóder. A szerelőket szereti a legjobban. Megáll, nézi a munkájukat, ha valami adódik, segít. Mert mindenhez ért. Bal kezével megcsinál mindent. A jobb kezét mindig a zsebében tartja. Azóta. Kohász volt. Csapolás közben történt a baleset. Jobb kezét csuklóból égette le a forró vas. Azóta nem húzza ki zsebéből a kezét, csak ha magára marad a kis lakókocsiban. Akkor sem néz a furcsa csonkra. Mintha nem is hozzá tartozna. Hozzá az tartozik, amit belülről érez. Az, hogy segítsen, csináljon valamit. S akármire kérik, megteszi. Csak egyet nem. Az építésvezető egyszer azt mondta: — Sándor bácsi, szaladjon el tíz deka parizerért... Akkor megfordult és bement a lakókocsiba. Két napig nem jött ki. Csak éjjel, hogy körüljárja a telepet. Fontos munka, fontos. Szereti. Főleg nyáron, amikor tiszta, csillagos az ég. Akkor a lépcsőn ül, mint most. És nézi a csillagokat. Meg a hallgatag, sötét folyót. A kutya alszik a lábánál. Néha felüti a fejét, ilyenkor ő is figyel, de ha a kutya nem mordul, akkor nincs baj. j--------------------:—-— ember, mégis mindenki bácsinak szój Még nem idős | lítja. Az éjjeliőr bácsi. Szerette a------------------------------- munkáját. Most szereti a csendet Szeret álldogálni a mesterek mögött. Hogy őt szeretik-e? Ezt mondja: — Van, aki ne is szeressen. — Kicsoda? — Az építésvezető. •— Miért? — Hogy miért? Toplak János kőműves leesett az állványról. Két emelet magasról zuhant le. Ott állt akkor, mert nappal sem szeret aludni. Toplak Jánoson már nem segíthetett senki. Rohant be az irodára. Az építésvezető, ott ült az asztala mögött Alig tudta kinyögni: — A Toplak leesett az állványról... Az építésvezető nézett rá és kövér testét hátranyomta a széken. Egy arcizma sem rándult. — Meghalt? — Meg. — Na, akkor lőttek az élüzemnek... — mondta az építés- vezető. ,——--------:—: történt. Most is cifrát káromkodik. Az| Két hónapj a I óta az építésvezető köszönését sem fo- gadja az éjjeliőr. Csak jelent neki, ahogy a hivatal megkívánja. Egyedül, hosszú éjszakákon sokat gondolkodik. Azóta megnézi néha a csonka kezét is. Azóta azon gondolkodik, hogy is van? Hiszen a munka az emberért van és nem az ember a munkáért Néha mégis megfordul a dolog. Nádas Péter (Foto: Kotroczé)
