Pest Megyei Hirlap, 1966. április (10. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-24 / 96. szám

fííl MEGYht ^fíriao (966. ÁPRILIS 24.. VASÁRNAP A falakon kívül Fél évvel ezelőtt adták át Tököl lakóinak a falu új művelődési házát, amely há­rommillió forintért emelt, igen reprezentatív, igen mo­dern épületet. Még el is fog­ta akkor a megnyitóra ér­kezett látogatót az igényes létesítmény feletti öröm mel­lett egy kis kétely: nem túl­méretezett a Csepel-szigeti, bejáró falu számára, itt, az autógyári művelődési ház tő- szomszédságában ez a kul- túrház? Üzleti nyelven szól­ova: kifizetődik a beruhá­zás? A falu viszont már az ün­nepi megnyitóra három olyan önképző művészeti együttes­sel jelentkezett, amely sok reményt ébresztett. Fél esztendő elteltével, múlt vasárnap délután ma­gam sem közömbös vára­kozással utaztam ki Tököl­re. Az esős időből arra kö­vetkeztettem, hogy a helyi­eknek ugyan nem lesz ked­vük Pesten keresni a szóra­kozást — bizonyára tömve lesz a művelődési ház. Arrafelé tartva, érintet­tem az útbaeső kocsmát is, emlékezvén, hogy régebben itt a művelődési ház meg­nyitásától várták az italbol­tok szép forgalmának csök­kenését. Az elmúlt vasárnap négy óra tájban a helyi kocs­mák vezetői bizonyára nem panaszkodtak. A kultúrott­hon presszófélévé átminősí­tett előcsarnokában — kiszol­gálás mindennap háromtól tízig! — is elegen ültek egy­két üveg sör mellett. A te­levíziós teremben vagy hú­szán meccset néztek. Egy másik helyiségben a zeneis­kolások próbáltak. — Úgy tűnt, az italboltok és a mű­velődési ház mérkőzése dön­tetlenre áll e szeles, zord vasárnap délután. De az igazgatóval nem si­került találkoznom. „Épp szabadságon van” — világo­sított fel a gondnoknő, el­zárkózva minden további felvilágosítás elől. Megittam volna szívesen egy kávét — de elromlott a büfében a presszógép. Már-már haza­felé indultam, bosszankodva az elmaradt riport miatt. Ám a kinti esőnél mégis barát­ságosabbnak tetszett a mű­velődési ház melege. Marad­tam. Már látott arcok tűn­tek fel, akik szintén rámis­mertek. Ismeretlen embere­ket szólítottam meg. Két óra múlva úgy éreztem, kikere­kedett a riport. A Milkovits-féle tököli rác tamburazenekar hépművészeti ritkaság, öreg- ürakból álló tagjai panaszol­ják, hogy nincs fiatal után­pótlás a muzsikájukhoz. Saj­nálatos is ez, de törvénysze­rű is: ahogy a múlté lett az életforma, amely népmű­vészetet virágoztatott, épp úgy a múlté lesz lassan a népművészet is. Milkovitsék tamiburazene- kara, az egyetlen és utolsó az országban, messze földön hí­res. Szerepeltek már külföl­dön is. Játékukról több felvé­telt készített a rádió. Idegen­ben becsülik tehát őket — és otthon? Például az új műve­lődési házban? Ahogy felépült, Milkovits bácsiék bejelentették: szeret­nének minden csütörtökön prélo-t rendezni. Ez a szó rácul körülbelül azt jelenti, mint a magyar „fonó” kifeje­zés: zenével, tereferével, bo­GYÁR- es GÉPSZERELŐ VALLALAT keres vidéki szerelési területeire lakatos, hegeszt#, csőszerelő szakmunkásokat, betanított munkásokat é$ férfi segéd­munkásokat. (Szerelési terü­leteink: Balatonfüzfö, Duna­újváros, ózd stb.) Jelentke­zés: személyesen vagy írás­ban. Bp., VI., Paulay Ede utca 52. Személyzeti Osztály rozgatással egybekötött össze­jövetelt. De csalódniuk kel­lett. Mindössze egy szűk kis szobát tudtak nekik felajánla­ni a sok tágas közül — így hát továbbra is a régi helyü­kön tartják próbáikat. Igaz, ezen a vasárnapon műsort adtak a művelődési házban — gyülekezett is tisz­teletükre szép számmal a Kö­zönség, főként az idősebbje —, mégis, a tamburazenekar tag­jai úgy képzelték, otthonuk lesz majd a művelődési ház — ehelyett csak vendégként használhatják. Négy fiatalemberrel kötöttem ismeretséget a kul- túrház előterében, a Milko­vitsék szereplését feltüntető plakát alatt. Szomorúan tana­kodtak: hova menjenek most, hogy a tamburások miatt el­marad a minden héten szoká­sos vasárnapi, ötórai tea? Na­gyon megörültem Nagy József közgazdasági technikumi hall­gatónak, Teichter György szakmunkásnak, és a másik két ipari tanulónak, mint olyanoknak, akik többedma- gukkal a tököli közmegbot­ránkozás helyi okozói közé számítanak. Legalább most megláthatom őket. Egy bácsi- ka ugyanis ezt mondta nekem róluk és az ifjúsági ötórai teákról: — Az orvos eltiltott az ivástól — ezért minden hétvé­gén beülök a kultúrházba, megnézni, hogyan táncolnak azok a huligánok. Legyen ne­kem is valami mulatságom! Hát ilyet én még soha nem láttam! De rendesebb tököli fiatal nem is megy el oda. Rendesebb? Ez a négy fiú garantáltan „huligán tálán” külsővel rendelkezett. — Igaz, hogy az ötórai teák közönségének jó része más községekből, meg Pestről jön? — Igaz. A zene miatt jön­nek, mert remek jó zeneka­runk van, az Anonymus-együt- tés, — pesti egyetemisták. Azt nem is kívánhatják tő­lünk, hogy tamburára tán­coljunk! A helyiek? Nem ér­tik ezt a zenét, és nem is tud­nak rá táncolni. Itt van az én bátyám példája. Csak el­jön, és álldogáll..: Pedig mindössze húszéves. De hát, úgylátszik, kiöregedett, — bó­lint az egyik. Azzal a HÉV-megállója fe­lé indulnak. Valahol csak akad majd jó zene is, mo­dern táncot értő társaság is. Én meg két másik fiatal-s- emberrel, a községi KXSZ-tit- ^ kárral, és a kultúrfelelőssel folytatom tovább a beszélge- íj tést. Okkal kerestem meg őket: a tamburazenekar mel- i) lett a tököli fiatalok két ^ együttesének — irodalmi ^ színpaduknak, és egy harmo- ^ nikazenekamak — bemutat-j kozása engedett arra követ- > keztetni fél évvel ezelőtt, hogy« színes, érdeKes élet vonul j majd a megnyílt művelődé- j si ház falai közé. Kezdjük a közepénél; : a KISZ önképző együttese to- : vábbra is a művelődési ház fa- i lain kívül működik. Ez aztán valóban meglepe- j tés. Emlékszem a megnyi- j tásra alakult irodalmi szín- j pad bemutatkozására: egy! csapat húsz év körüli fiatal i egyórás, igen színvonalas mű- \ sort rögtönzött. Azaz de-: hogyis volt az rögtönzés, —i csak a fiatalok keresetlen,; természetes előadása érez- j tette úgy, — a valóságban | komoly tanulás, készülés j előzte meg. A fiatalokat ren-j dezóként, szöveg-összeállító- i ként a Csepel Autógyár egyik i üzemi újságírója segítette, —i mondanunk sem kell, önzet-i len lelkesedésből. Nélküle ta-: Ián nem is alakult volna meg; az együttes. Hogy mitől koccant össze | a művelődési ház és a helyi! KISZ-szervezet? Leírom, el- i rettentő például mindazok- i nak, akik népműveléssel fog­lalkoznak. A művelődési ház a patronáló újságírónak szé­pen megköszönte addigi te­vékenységét, mondván, nem kell többet fáradoznia ... Ter­mészetes, hogy az irodalmi színpad tagjai nem kívántak megválni ügyszerető barát­MfE: Gyarmati ifjúság napja 1955. április 24. Bandung: Ázsia és Afrika népeinek kép­viselői együttes nyilatkozatot tesznek, mely 10 pontban fog­lalja össze a békés egymás mellett élés alapelveit és han­goztatja: a gyarmati rend­jüktől. Inkább a művelődési ház falain kívül próbáltak továbbra is. (Csakhogy, mint a KISZ harmonikaegyüttese.) Azóta színrevitték a Dan- din Györgyöt. Előadták egy­szer Tökölön is. (Természe­tesen a kultúrotthonban lép­tek fel: vendégként. Olyan nagy sikerük volt, hogy a helyi tsz tagjai, akik előző héten látták Pesten az Űri murit, kijelentették: „Semmivel sem adott kisebb élményt a műkedvelő Moli- ére-est!” S ennyi patriotizmus igazán ■ megbocsátható... Jelenleg egy mai tárgyú román darab színrevitelére készülnek. Mint mondják: „ősbemutató lesz Magyar- országon’” Mit tudhattam még meg ezen az esős vasárnapon a tököli művelődési házról? Hogy falai között többször vendégül látta a Déryné Szín­házat. Hogy helyet ad ba­lett, valamint szabás-varrás tanfolyamnak, meg egy tizen­két hallgatóval működő ze­neiskolának, és egy nyugdíja­sok klubjának. Csak azt nem tudtam meg, miért re­kedt falain kívül a község­nek mind a három, valóban számottevő művészeti együt­tese? S én még azt hittem, túl nagy lesz ez a hárommil­lióért emelt épület a falube­lieknek, — kiderült, hogy túl kicsi? Padányi Anna szernek végképp el kell tűnni a földről. ★ 1957. április 24. Bandung: 27 afrikai és ázsiai ország 200 diákképviselője vesz részt az ifjúsági értekezleten. Ekkor Ahol a narancslé készül Ha az újságíró Nagykőrös­re utazik, az csak természetes, hogy nem kerüli el a gyorsan fejlődő város legnagyobb — országos viszonylatban is je­lentős — ipari üzemét, a kon­zervgyárat. Első képünk a korszerű gyár­tószalag egy szakaszát mutatja. Az automata célgép gyors ütemben tölti a narancslét az üvegekbe. Hat óra alatt 20—25 ezer üvegre ragasztja föl a címkét ez a másik automata. Ponto­san háromszor annyit, mint amennyit eddig az ügyes kezű munkásnők tudtak ragasztani. Foto: Gábor határozzák el, hogy e nap: a gyarmati ifjúság napja. Miért április 24? Mert tisztelettel adóztak a két évvel azelcíti, ugyancsak bandungi értekez­letnek, mely mérföldkő volt a gyarmati rendszer összeomlá­sában. ★ Azóta minden évben gyűlé­seken, ünnepségeken emlékez­nek meg azokról, akik börtön- ráosok mögött ébrednek e napra, akik a dzsungel mé­lyén, partiizánhadállásokhan fegyverrel a kezükben harcol­nak. ★ A magyar ifjúság a KISZ „Vádoljuk az imperializmust!” jelszava jegyében ünnepel ezen a napon. Ez vezérelte az április 19— 22 között megtartott nemzet­közi diákszeminárium 150 részvevőjét is, akik az alábbi témákat vitatták meg: Az Egyesült Államok vezette im­perializmus szégyenteljes bűn­tette — a vietnami háború. Az imperializmus gyarmattar­tó politikája a népek alapvető jogainak sárbatiprása. ★ A KISZ Pest megyei bizott­sága felhívása megyeszerte nagy visszhangot keltett az ifjúság körében; fejezzék ki szolidaritásukat a gyarmato­kon élő fiatalokkal, támogas­sák őket függetlenségi har­cukban. Szinte nincs olyan falu, ahol valamilyen formában ne em­lékeznének meg április 24-ről, a gyarmati ifjúság napjáról. Mint már megírtuk, csütörtö­kön Vácott a Sztáron Sándor gimnáziumban rendeztek ün­nepélyt, pénteken Cegléden hatszáz ifjú rendezett szolida­ritási gyűlést. Aszódon szom­baton este tiltakozó felvonu­lás volt. Ugyancsak szombaton este a falvak-városok határá­ban őrtüzeket gyújtottak, fák­lyás-felvonulásokat tartottak. Az ünnepségeken mindenütt részt vett a Nemzetközi Di­ákszövetség képviseletében két afrikai és egy Szíriái fiatal, akik hazájuk köszönetét tol­mácsolták. ★ Budapest ifjúsága a Geliert­es Sas-hegyen gyújtotta meg őrtüzeit, amelyek mellett if­júsági dalok és költemények csendültek feL B. K. ,,„,y/.,,ss„/s,ss„,ssrssssssssssssssssssssssssssssssysssrss/ssssssssssr/sssss/sssssssssssssssssssssssssssss/sssssssssss/ssssssssssssssss/sssss/ssssssssssssssssssssssssssssssssss: Most már türelmetlen: — Hová akar kilyukadni? Csak nem oda, hogy megint elkezdjék azt a... szóval a származási... hát hol él ön, uram? Én tisztelem az állam törvényeit, jó állampolgár igyekszem lenni, tehát az ál­lam is tiszteletben tarthat en­gem. Nem? A sors igazság i Reggel öt órakor kel, három : kilométert gyalogol, felül a i vonatra, háromnegyed órát j utazik, onnét ismét egy kilo- I méternyi gyaloglás, s akkor ! van ott az iskolában. Tizenhét | éves, harmadikba jár, jövőre ! érettségizik, Zsuzsannának i hívják. Lány, mégis imádja a : technikát, mérnök szeretne ; lenni, villamosmérnök, gyen- I geáramú, s jól tudja, hogy a ! gimnáziumi érettségi mellé j ehhez még sok minden kell. i Mégis fél: hátha sorsa igaz- 1 ságtalan lesz hozzá, s nem ad- | ja meg az álom teljesülését. : Akkor? Még nem tudja, mi : lesz. Ha tízszer próbálja meg, ; akkor is mérnök akar lenni, j Dolgozni fog, s újra és újra j jelentkezni az egyetemre. Két- ! ségeim vannak: vajon csak a : sors lehet igazságtalan hozzá? ; Csak ez a mitikus szó — sors | — akadályozhatja meg az ; álom teljesülését? | j Ketten a padban i • Eleve „elrendelt” sorsot ! csak a vallás ismer, a valóság ! nem. Nem írják meg előre : senki sorsát, semmiféle nagy- j könyvben. Rajta is múlik, de ! vigyázzunk: az i s itt nem töl- ! telékszócska, funkciója, je­lentősége van! Azaz: nemcsak ; rajta múlik! ! Ketten ülnek a padban. Zsu- ! zsanna s társnője, Erika. Fé- ; lig-meddig barátnők, harma- | dik éve koptatják ugyanazt a 5 padot, ha két ember nem is szereti különösen egymást, ak­kor is összeszokik. Hátha még tizenhét évesek hozzá! Erika okos lány, jól beszél németül, valamit angolul is gagyog, édesapja már hatéves korától mozgásművészeti órákra já­ratta, karcsú, szép mozgású lány hát. „Megjelenni” is tud, szellemes, nem tüntet, de nem is szerénykedik műveltségé­vel, aki bármikor a papa ezer­ötszáz könyve kőzett válogat­hat, annak ez nem nagy do­log. Természetesen orvos akár lenni, mint a papa. Zsuzsan­na mellette zömökségével, szeplős, széles pofacsontú ar­cával, parasztőseire visszaütő kiejtésével — halvány jelen­ség. Nem „nagy lány” még: kislány. Nem a külsejével tö­rődik elsősorban, a tanulás mindent háttérbe szorít. Ki­véve az otthoni munkát. Erika: — Otthon? Nem kell csinálnom semmit. Még mit nem! Annyi a tanulni való, hogy mellette... Zsuzsi hallgat. Nem szól egy szót sem, pici száját ösz- szezárja. Osztályfőnöke mond­ja el, amit kell. A nagyszülők nevelik. Apja munkás volt, anyja parasztlány. Az apa el­hagyta az országot, a mama vasúti szerencsétlenség áldo­zata lett. Zsuzsit az apa szü­lei vették magukhoz, imád­ják, dehát — dolgozni kell. A ház körül, s a háztájiban is. A nagyszülők tsz-tagok, öre­gek. Keveset bírnak. A gye­reklány felnőttnek is becsüle­téré váló, munkát végez. És tanul. Mégpedig jól. Hol él ön, uram? Erika édesapja megbecsült orvos, rá is szolgált a megbe­csülésre, jó orvos, kitüntetései vannak. páciensei szeretik. Kávét iszunk, konyakkal kí­nál, Erika a körmét lakkozza, s csak fél füllel figyel. — Riki orvos akar lenni, le­gyen. Tanuljon jól, olvasson, nyitott szemmel járjon a vi­lágban. Lásson, halljon; okul­jon. Nincs igazam? — Természetesen. — Igen. Hiszen az az elv, hogy mindenki a neki legked­vesebbet csinálhassa! Nem? — De igen. Szűk feleletekre szorítko­zom. A papa valóban lehen­gerlőén kedves, s magától ér­tetődő hangsúllyal mondja el társadalmunk általános érvé­nyű igazságait. — Az egyetemi felvételnél Erikának nyilván mindez je­lentős fórt ad. Nem? Az első kérdés, amit felte­szek, de felkapja a fejét, ki­csit vizsgálgat, mit is akarok tulajdonképpen. Hosszút szív, karikát formál a cigarettafüst­ből, azután felel: — Igen. Ez csak természe­tes. — ügy gondolja, nincs eb­ben valami igazságtalanság? Hogy egyik gyereknek ennyi, a másiknak meg a fele sem? Mármint körülményekben, le­hetőségekben?! Hiszen egyfor­mán okosak lehetnek... Szegénykém ösztöndíja A konyhában állunk, mert bár már ültem, a néni nem ült le, így hát újra felálltam. Hiá­ba kérlelem, üljön már le, valahol, lelke mélyén ősei megaláztatása mozdul: a sze­gény ember csak állva beszél­het. Az ülés joga az uraké. Hatvankét éves a néni, szikár­rá aszott parasztasszony. — A Zsuzsi? Tessék elhinni, annyit sírtam már a lelkem miatt. Hát, gyerekem, hogyan akarsz te abba az egyetembe menni? Hiszen látod, nem bír­juk. Tetszik tudni, mit mondott szegénykém? Hogy hát hiszen kap ő majd ösztöndíjat, s ab­ból akkor tanulhat. Hogy né­ki itthonról nem kell egy fil­lér sem, s csak azt nem tud­ja, akkor ki segít nékem. Mert néki akkor már kollégyiomban kell laknia, hiszen az már más iskola, az az egyetem. Parasztház, parasztudvar. Kétségbeejtően szabványos minden: az ország bármely ré­szén ugyanez a kép. Léckerí­téssel elválasztott hátsó udvar, szalmakazal, tyúkok, foszló kátránypapírral takart disznó­ól, a reterát. Az első udvar pici, éppen hogy a szekér el­fér a végében. Árván áll, lovuk már régen nincsen. Tehén egy. A néni még dolgozik a tsz-ben, férje is. A ház, a háztáji jó-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents