Pest Megyei Hirlap, 1966. február (10. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-20 / 43. szám
196«. FEBRUAR 20- VASÁRNAP #«wr« mMro A RIPORT X Y. kiváló dolgozo. Megértette, hogy csak mindnyájunk közös erőfeszítésé ... Na hagyjuk! A múltkor találkoztam egy ilyen X. Y.-nal, Százhalombattán. A fent megkezdett nyilatkozatot akartam tollbamondatni magamnak, de az én X-em nem volt tekintettel rám és nem adta meg a kívánt nyilatkozat alapanyagát. Pedig kiváló, sőt belevaló munkásember, akinek életeleme a munka, az alkotás __ Nicsak, már megint a frázisokba bonyolódom, melyek jóllehet igazak, de nem így igazak. — Hát én mindig másért dolgozok jól. Valamelyik nap, mert olyan kellemes tavaszi reggel volt. Sütött a nap, kék volt az ég, irtó jól mutatott ez a színes erőmű. Egész nap fütyülni való kedvem volt. Égett a kezemben a meló, két műszakot is lehúztam volna... — Akkor még az építőknél dolgoztam, amikor szerelemből lettem kiváló dolgozó... Ne csodálkozzon. Dolgozott velünk egy lány... — ebben az időben még minden brigádban akadt néhány — mindenki bukott rá, csipkelődtek vele szóval is, meg kézzel is. Hát én rá sem hederítettem, csak melóztam. Észrevettem, hogy figyel rám, ettől még jobban hajtottam. Egyszer megkérdezte: — Maga mindig ilyen dolgos? — Mondtam, hogy igen, mert olyan az ember, amilyen a munkája. Parasztlány volt, nekik nagyon imponál a dolgos legény. Hát nagy szerelem is lett belőle... Kísért a sablon: — Aztán feleségül vette? Szinte kárörvendve válaszolja: — NEM. VISSZAMENT A FALUJÁBA. Otthagyott. Ekkor a bánatom öltem a melóba. Mert a munka arra is jó, hogy felejtsen az ember. Jobb búfelejtető, mint a szesz, mert ettől csak kellemesen fáradt lesz az ember, ami nem okoz alvászavart... — Aztán tudok én dühből is hajtani. Már az erőműben dolgoztam. Volt egy szerelő, irtó nagy szája voll HetvenkeCsendélet, női figurával dett, hencegett, hogy ha ráhajtana, megenné ezt az egész munkát — Kihívta versenyre? — A nyavalyái Csak elkezdtem melózni, aztán időnként elkiabáltam magam, hogy hozzanak a szakinak egy vizes lepedőt, hogy beletekergőzzön. A fickó — amolyan pesti vagány — visszaszemtelenke- dett Dumával jobban bírta. Elhatároztam, hogy halálra melóztatom. Szakadt róla a verejték, én meg vigyorogtam. — Elmenekült a végén? — Nem! Kiemelték! Ma már Pesten külörubejáratú íróasztala van. — ÉS MI VAN AKKOR, ha nem szerelmes, nincs bánata és nem dühös? Akkor miért dolgozik? Mi van, ha nem kék az ég, ha nincs semmiféle hangulata? — Ha fázom, akkor azért kell rávemi, hogy kimelegedjek. — És ha melege van? — Akkor itt a tavasz vagy a nyár. Ez már önmagában jó hangulatot ad. — Olyan nincs, hogy min- ^denre lenne hangulata, csak a S munkára nem? § — De van... Csakhogy, ha ^ nem melózom, akkor unatko- ^ zom. Ha unatkozom, akkor a 5 nyolc óra úgy telik el, mint- | ha tizenhat lenne. 6 Már kezdek dühös lenni az S én csavaroseszű emberemre. S Ügy érzem, magában ki is rö- § hög. Ha nem lenne udvarias, ^ biztos azt mondaná, hogy nem ^ érti, miért fizetik az ilyen ma- ^ gamfajtát, aki itt feltartja és S hülyeségeket kérdez. ! |FÜRTÖS GUSZTÁV: Kovács Sándor rajza Hétköznapok Hús völgyéből az álmoknak, hol fáradtságunkat lerakjuk, nappalba rántanak a józan vekkerek, hangjukban az üzem szól már, érte e sürgetés s kelni kell —, bár a kedvünk még szendereg; leöblítjük magunkról az éjt, s valóságba öltözünk, villamoscsengés visz szerszám-szorgalomhoz, — de a hajnal még távoli vágyakat csillant elénk, lelkűnkről —, utazni! — sóhajokat oldoz. Az üzemben már ismerős arcoktól derül a szemünk, jöjj, jöjj! — hívogat munkánk, a tegnap otthagyott, tevékenység hódoltja leszünk, s mozdulataink összeállítanak megint egy új hétköznapot Wfzrrsssjrssssssssssrss^ssssssssssssrsssssssMrss/T/rt/'sssssss*»*/* £feh^é*": Fel kell rá figyelni. Meghökkentő jelenség. Mint egy vízesés omlik hátára fehér haja, bajusz-folyama beletorkollik a szakálltengerbe, egészséges kilencvenéves lehet de éppúgy százegy is. Ki lehet, mi lehet? Látom, mások is ezt latolgatják körülöttem. A hegyekben sok a barlang. Talán ott él valamelyikben, szedett gombán, vadalmán. Nem, ez nem lehet, lábán nem zarádok-sarut hord, testén nem remete-göncöt. Tiszta, nem is gyűrött ruhában van, cipője fényes, talán új. Mustrálgatás közben többször összeakadt a szemünk. Elröstelltem magam, belehajoltam az újságomba. Egyszerre sötét árnyék esett a lapra. A szakálltö- meg elfedte a világosságot, a matuzsálemi öreg ott állt előttem. — Látom, töröd a fejed — szólalt meg a szakállerdőből feltörő szokatlanul elvékonyult hangon — nem tudod, hova tegyél! Leülhetek? Meglepetten néztem rá. És dadogtam: — Tessék! — Együtt nyaraltunk Szoboszlón — mondta, miközben leült — Te a Gamb- rinusban laktál. Én privát. Na igen, akkor még volt egy kis gubám. Ne ijedj meg. Nincs semmi baj. Ezeregyszáz nyugdíjat kapok. Láthatod, feketére is telik. Bámulsz? Még mindig nem tudod, ki vagyok? Megijedtem. Most jön a vicc, együtt jártunk elemibe, de akkor még nem hordott szakállt. Süket volt, nem hallotta a szirénát most érkezett fel a pincéből. — Na, megmondom a nevem. Kibankó Sándor. Még mondtad is akkor: fura név. Két hétig, amíg ott voltunk, martuk egymást En azt mondtam: ki fogok vándorolni. Te azt mondtad, marhaság, emlékszel már? —- Hogyne, hogyne. Kibankó. Most már emlékszem. Így is hívtunk: Kibankó, a kivándorló. Más témád nem is volt No meg a — nő. Beharaptam a számat. Talán el is vö- rösödtem. Tegezhetem én ezt a tekintélyes szakállt, ezt a matuzsálemi öreget? Észrevette zavaromat biztatott: — Elfelejtetted? Első nap pertut iir tunk. Tegezz, fiam! — Hát igen. Én sokszor mondtam neked, mikor a kalandjaidról beszéltél, benőhetne már a fejed lágya, ötvenhat éves vagy. De hiszen akkor te ma sem vagy több ... hatvanötnél. — Tévedsz. Én hatvannégy éves vagyok. — Ne haragudj —, mondtam és szúrósan ránéztem Mikulásapó fejére — százegynek látszol. Mondd... lehet, hogy kivándoroltál? Talán ezért nézel így ki. És mikor jöttél vissza? Meghökkentő választ adott: — Nem mentem el, és nem jöttem vissza. Én kivándoroltam, de olyan területeket választottam, ahová nem kell útlevél, vízum, nagybácsi, útiköltség. Nézz meg engem. En az öregségbe — „disszidáltam”. A határsávban, vagyis a nyugdíjazásom előtt kórházban feküdtem. Ott kezdett nőni, a hajam, a szakállam. Kékítőben mosom, hogy fehérebb legyen. — Mondd —, kérdeztem mélyen belenézve vizesszürke szemébe — nem máshol nőtt meg a szakállad? Ott kaptál talán írást, hogy neked nem muszáj nyi- ratkoznod? Letették elébe a másodüt szimplát. A kanállal előbb szétfésülte a bajuszát, mielőtt belehörpintett a pohárba. — Viccelni könnyű — mondta. — Állni valamit, ehhez jellem kell. Alkat. Fegyelem. — És mire jó ez, ha szabad kérdeznem? Mert ez már túlmegy a határon! Szakállas arcát fölemelte. A magasba. Bevallom, kicsit műanyagszentnek hatott. — Mire? Nézd, nekem itt, az öregségben, ebben a boldog birodalomban megszűntek a gondjaim. Anyagi gondjaim átalakultak, nő-gondjaim megszűntek. Ha a villamoson látok egy szép nőt, tudod, mi van? óriási dolog. Átadja a helyét. A kifőzésben Sárika nekem tetőzött adagot hoz. Borravalót nem fogad el. „Ugyan, Kibankó bácsi?” — mondja. Ha felmegyek gyalog a negyedik emeletre, megbámul az egész ház. Közelebb hajolt: — Figyeld csak. Az a szőke pincér- lány le nem veszi rólam a szemét. Az a barna, Ruttkal-frizurás is engem néz, nem téged, te taknyos. Megfogta a vállam: — Idehallgass, fiam. Az öregség nyugalmával nem ér fel semmiféle boldogság. Mind marha, aki innen, ebből a szép városból Sao Paulóba, Vancouverbe, vagy Hondurasba vándorol. Kikanalazta a cukrot, bedobta a szájába: — Matuzsálem, ez igen. Ez a kiegyensúlyozottan, tökéletesen szép élet. De én nem vártam be, amíg bekerülök. Én kivándoroltam az öregségbe. Férges almát, satnya filozófiát hiába törsz ketté. Az almát el kell dobni, a bölcselkedőt ott kell hagyni, tgy tettem. Otthagytam Kibankó „apót”, a „filozófust”, aki kivándorolt az öregségbe. Hanem aztán. Mert ez, amit elmondtam, pár hónapja történt. És tegnap ismét találkoztunk. És én megint nem ismertem fel. No, persze, óriási volt rajta a változás. Kibankó úr levágatta a haját, bajuszát, szakállát. Frissen volt borotválva, fénylett lesült barna arca, virított szivarzsebében a divatosan vonalra állított zsebkendő. És kihúzott háttal, ruganyos léptekkel ment a buszmegálló felé. Az öregségbe — úgy látszik — csak látogató vízum volt. Visszatért a hatvannégy éves szabadabb, otthonosabb „nyugdíjas” ifjúságba. Kotroczó István felvétele DE MEGÁLLJ, majd kikér-$ dezem én belőled, amit hal- lani akarok. Elvégre mégsem rendes dolog az, hogy csupa ^ ilyen szubjektív, hangulati ^ elemmel indokoljam egy ki- ^ váló dolgozó kitűnő eredmé- ^ nyeit. $ — De hát csak vezeti vala- ^ mi cél, amiért dolgozik... | — Persze. Ha nem melózom, S leszúrnak. Kell ez nékem? S — És mi van, ha nem szúr- § ják le? Akkor miért dolgozik^ jól? $ — Mert ha jól dolgozom, jól ^ is fizetnek. Nem vagyok én^ havidíjas vagy órabéres. — És a becsület? — AKI NEM TDD JÓI. Sj DOLGOZNI, még nem biztos, | hogy becstelen, ií nézem én S ezeket a falusi legényeket El-S nek a munkásszálláson, szabá- § lyos honvágyuk van, bent gyárban rosszul érzik magú- ^ kát, bántja őket a zaj, mert^ egy turbina másképp szól, ^ mint a pacsirta. Félnek a gé-| péktől, undorodnak az olajtól... ^ Nem is értem, miért csinálja^ némelyik... Nem ezt szokta... § Én ebbe nőttem bele ... — Nem is tudna munka nél- & kül élni? & — Miből? § — Nem úgy értem ... Ha S például szabadságon van, vár- ^ ja, hogy visszajöjjön? — Nem... Akkor szabad-^ Ságon vagyok. Azt is egészen^ kell csinálni... Hát ilyesmiről csevegtünk,^ ha nem is pontosan így. Csűr- § hettem, csavarhattam, az én§ emberem csak nem mondott^ egyetlen olyan szép, fennköltij mondatot, amely kellőképpen alátámasztaná, hogy ő miért ^ kiváló dolgozó. Most hogy lesz ebből ri-& port? § Ö. F. | _________________________ §
