Pest Megyei Hirlap, 1966. február (10. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-13 / 37. szám
1966. FEBRUÁR 13., VASÁRNAP JT2M»0 MECVK9 ^&rtop MEGTANÍTOTTAM Pontosan ötvenöt percet várakoztam, írtig behívtak.. — Milyen ügyben? — kérdezte az igazgató. Helyet foglaltam a kényelmes fotelben és magyarázni kezdtem: — Egy esztergályos dolgozik a részlegnél. Pank- raskin. Nem tudom, mát csináljak vele. Küldjem el vagy hagyjuk itt, és neveljük meg? Esetleg prémiumot adhatnék neki? Ez ügyben jöttem tanácsot kérni... Ahelyett, hogy * kérdést lényegében megoldotta volna, csodálkozott: — Ki az a Pankraskin? Nem ismerek semmiféle Pankraskint! Nélküle is elég a dolgom ... Döntsék el maguk! Ingerülten hagytam el a szobát, és tiltakozásom jeléül becsaptam magam mögött az ajtót. Másnap 1 óra és S6 percet vártam. — No, mi a baj? — húzta össze szemöldökét a direktor. — Üjabb probléma merült fel. Egy feliratos tábla lóg az üzemben. Csaknem öt éve. Teljesen beporosodott, el se lehet olvasni a szöveget.., Fogalmam sincs, mit csináljunk vele. Távolítsuk el? Vagy lemoshatjuk? Avagy tán új feliratot akasz- szunk a helyére? Az igazgató hallgatott. Bizonyára a megfelelő megoldáson törte a fejét. De semmi okos nem juthatott az eszébe, mert ekképpen válaszolt: — Téves címhez fordult! Menjen inkább a archeológusokhoz. Ha a táblájuk történelmi érték, akkor ők majd restaurálják és múzeumba szállítják. Maga pedig társadalmi munkában idegenvezetést vállalhat ott... Nyilván azt várta, hogy behízel- gően vihogni fogok a szellemeskedésén. Látva azonban fagyos tekintetem, kimutatta igazi bürokrata arcát: — Menjen visz- sza a munkahelyére, és ne lopja a drága időmet! Kijöttem, és a csikket tüntetőén a hamutartó mellé dobtam. De sajnos, hamarosan ismét betértem hozzá. Meg kellett beszélni, mivel rögzítsük az ajtókilincseket: szögekkel, csavarokkal vagy ragasztóval? Most már 3 óra és 17 percet vártam. Természetesen idegeskedtem és aggódtam a termelés menetéért. Azt tanácsolták, ne menjek be az igazgatóhoz, mert az egyébként is semmirekellőnek tart engem. Nem hittem nekik, és bátran benyitottam. Amikor megpillantott, felpattant a helyéről, és az arca piros pipaccsá változott. Meglepetésemben elfelejtettem, milyen ügyben is érkeztem. Gépiesen böktem ki: — Mi a véleménye, dolgozhatok részlegvezetőként? Vagy nyújtsam be az elbocsátási kérelmemet? Avagy maradhatok a nyugdíjig? — Adja be a felmondólevelét, de minél gyorsabban! Kábultan hagytam el a szobát. Az igazgató eddig kis semmiségekben sem tudott dönteni, ködös magyarázatokkal ütötte el a dolgokat, most meg milyen határozott! Mégse jártam hiába hozzá megtanítottam a problémák gyors megoldására. A KrokodUlból fordította: Szénási Mária Básfi Lajos nyerte az Aranynimfa-díjat Monte-Carlóban szép magyar sikerekkel fejeződött be a tv-filmek nemzetközi fesztiválja. A legjobb férfi alakítás Aranymmfa-díját Básti Lajos nyerte el az ..Ivan II- jics halála” című tv-filmben nyújtott alakításáért. A közönség zsűrijének díjétv amelyet most első ízben osztottak ki, a magyar televízió monte-carlói műsorprogramjának ítélték oda. Külön dicsérő oklevelet kapott a „Kis bice-bóca” című rövidfilm. ^éoSrott IM££: Éppen akkor végzett a lépcső lesöpré- sével, amikor a villa kapujában megjelent egy német katona. Előreszegzett géppisztollyal közeledett, intett az asz- szonynak, s már indultak is befelé. Horváthné megkönnyebbülten lélegzett föl. Mi történt volna, ha pár perccel előbb érkezik? — gondolta magában. Menthetetlenül vége mindennek: fiának és a szovjet katonának is —, s velük együtt már ő is holtan feküdne a kertfal tövében. — Hol a ruszki? Hol a ruszki? — hajtogatta a német. A kapuban föltűnt két társa. Egyik ottmaradt, a másik közelebb lépett. Láttak volna valamit? — villant át az asz- szony agyán, mert akkor úgyis minden hiába. — Hol a ruszki? — s durván meglökte géppisztolya agyával. Majdnem elesett. — Itt nincs semmiféle ruszki. Nem is volt. — Hazudsz. Láttuk, hogy erre menekült. — Én nem láttam. — Majd megkeressük. Intett s valamit szólt társainak, úgy látszik azt, hogy tartsák szemmel a kijáratokat. Aztán megindult vele befelé. Az asszony elöl, mögötte a német. Kinyitogatta sorban a szekrényeket, az ágyak alá kémlelt, mindent végigkutatott. A konyhával hamar végeztek, aztán elindultak a pincébe. Az asszony valamivel nyűgödtabban lépkedett a fegyver csöve előtt, bár szíve erősen dobogott. Szavukat meghallhatták ott benn a fürdőszobában is, hisz elég hangosan beszélgettek. Csöndben lapultak, várták a fejleményeket, de azért minden eshetőségre készen lövésre tartották géppisztolyukat. Mert most már Péter is kézbe kapta a magáét. Megértőén néztek össze: közös az ellenség. A szovjet katona kezét nyújtotta. — Szergej. — Péter. Alig várták az asszonyt. Jó félóra is eltelt, mire elhúzták a konyhaszekrényt az ajtó elől. Az asz- szony intett nekik, hogy nyugodtan kiléphetnek, de azért ő odaállt a konyhaablakhoz. S bár a lövöldözés már távolabbról hallatszott, le nem vette szemét az udvarról és a kapuról. Gyorsan elmagyarázta a helyzetet, már amennyire tudta. A fiúk mellé álltak s úgy figyeltek. Péter szeme ismerősen futott végig a környéken. — Értem már, onnan tüzelnek a gépfegyverrel. Nem mondom, kitűnően megválasztották a kiszögellést, magam sem tudtam volna jobban. Kézzel-lábbal magyarázott Szergej- nek. A fiú megértőén bólintott. Már azt is világosan látta, mit akar Péter: a géppuskafészek hátába kerülni, elfoglalni, majd oldalozó tűzzel rést nyitni az előretörő szovjet egységeknek. A kilátás most még jobb volt a konyhaablakból, mint azelőtt, hiszen el lehetett látni az Avarhátig, amit eddig két villa takart. A szőnyegbombázás megtette a magáét. Alaposan körülnéztek. Tisztán látszottak a torkolattüzek. Mint valami terepasztalon, olyan pontosan tudták követni az arcvonalat. Már Szergej is világosan látta, hogyan került be egy zsákba, amikor nagyon előrehatolt, elvesztette társaival az összeköttetést, s ha nincs ez az asszony, akkor... Most a német vonal mögött vannak, de nem sokáig, hiszen ezt a domboldalt már nem lehet tartani. A domb két oldaláról szovjet aknavetők és ágyúk ontották a tüzet a Várra. Az ellenség Így is nehezen engedte át helyét. Az asszony vissza akarta küldeni őket a fürdőszobába, Péter elhárító mozdulatából mindent megértett; ha nem szólt volna, akkor is. — Nem bújhatunk el, anyám, nekünk ott a helyünk! — s a gépfegyverre mutatott. Ha azt el tudnák némítani, akkor rést üthetnének a vonalon. Megkerülik a házat, aztán hátulról megközelítik a géppuskafészket. A németek hárman, ők ketten, de a meglepetés is számít. Előre hát! Egy-két kézmozdulatból tökéletesen megértették egymást. Helyére tolták a szekrényt s elindultak. Az anya nem is kísérelte meg marasztalni őket. Ismerte fiát. Ha nem aggódott volna annyira, óikkor talán most büszke is lett volna rá. Az események gyorsan peregtek, öt perc, tíz perc telt el, maga sem tudta volna megmondani. A gépfegyver vadul kelepeit. Egyszerre aztán mintha elvágták volna: elhallgatott. A gépkezelő oldalra dőlt, társa a szívéhez kapott. A harmadik futásnak eredt, előre. Nem láthatta, hogy vesztébe rohan, a bokrok eltakarták előle a rohamozókat. De az asszony mindent látott. A gépfegyverrel szemben magyar katonák, igen, igen ... Kiáltani szeretett volna, hogy vigyázzanak. De mi az? Most elfogják a németet. Hát akkor, akkor... Nem ért rá tovább törődni velük, szeme azonnal újra a gépfegyver felé fordult. Szergej keze a fegyver agyán, fia pedig áll és integet. Valamit kiabál. A rohamozó katonák hadonászva futnak felé, aztán__összeölelkeznek. Egy pillanat az egész. Péter mutogat Szer- gejre, két oldalra, aztán a raj legyezőként szétterül, Szergej lassan balra fordítja gépfegyverét s tüzelni kezd. Azt csak később tudta meg, hogy a budai magyar ezred egyik szakasza göngyölítette föl gyors sikerrel fia és Szergej segítségével a németek előretolt állásait az Avar-háton. És Szergej? És Péter? És a többiek? ☆ Alig győzte szóval a kis úttörőket, akik meglátogatták. Gyűjtik az adatokat az avarháti iskola úttörői a környék felszabadulási harcairól. Hát ennyit tudott nekik elmesélni. — Hogy milyen érzés egy hős édesanyjának lenni? — Magam sem tudom, gyermekeim. Egy bizonyos: sokat kellett aggódnom, sokat is sírtam. Hiszen akkor még sokáig nem láttam fiamat. Csak február 14-én jutott haza. Szergejjel jött: kissé sántikált, Szergej karja föl volt kötve. De mindketten mosolyogva integettek, amikor a kertajtóban megpillantottam őket. Hát ezért a pillanatért, ezért az egyért is érdemes volt, gyermekeim. Kotroczó István felvételei ! Benedek B. István: S Ha nincsen pénzed j § P ersze, most is a menzán ebédeltünk, aztán teletömtük a f zsebünket kenyérrel és ebben a dög hidegben kimentünk ^ a Szabadság-hidra sirályokat etetni. Lefagyott a lábunk, de ^ nem mozdultunk, míg el nem szórtuk az utolsó darabokat. Én ^ személy szerint határozottan dühösen távoztam, mert egy nagy ^ csőrű fehér madár szinte minden falatot elkapott társai elől. ^ Utálom a nagycsőrű fehér madarakat. | — Fiúk — mondta Tomi — ugye nincsen pénzünk? § Egy piroscsizmás lányt bámultunk, majd perecet vettünk § volna a csarnok előtt, de aztán mégsem. i — Akkor csináljunk valami jó heccet — fejezte be rövid ^ beszédét barátunk. S Azért négyen összekapartunk egy harmincast. A kisven- & déglőnek nevezett kocsmában csoszogó öreg pincér jelképezte ^ a hely szerénységét. | — Mit parancsolnak? — kérdezte komolyan. ' Az étlapot böngésztük. & — A legolcsóbb az asztali — segített az öreg enyhe un- & dórral és már el is tűnt. ^ — Tudjátok — támaszkodott az asztalra az udvariatlan- $ ságáról híres Simonyi — sokat hallottam arról, hogy milyen $ jó a kömlődi halászlé. | — És? — kérdezte Béla, a hazudós. Megjött a másfél liter a legolcsóbból. | — Aztán eljutottam oda a múlt héten — folytatta Si- ^ monyi. > Pocsék volt a bor. $ — És? — szólt közbe ismét Béla, aki mindig hazudik. — És... maradj csendben! — torkolta le Simonyi, de foly-^ tatta: — Ettem két pogácsát... § A hazudós Béla fejezte be helyette a mondatat: — Mert rossz volt a gyomrod... Gyorsan megittuk a másfél litert; és megegyeztünk: esi- <5 nálunk valami jó heccet. Az udvariatlan Simonyi nyomban ^ előállt egy jó ötlettel. | — Tüntessünk! — mondta vigyorogva — Mi ellen? — kérdezte a hazudós Béla ^ Javasoltam, hogy követeljük: fessék be feketére a nagy- ^ csőrű fehér madarakat, ezt azonban egyhangúlag elvetették. | A Rákóczi út zajos járdáján végre a hazudós Bélának tá-1 madt egy valamire való ötlete. Azt mondta, hogy menjünk ^ vagy száz métert négykézláb és kukorékoljunk közben. Dél- ^ előtt fizikából vizsgáztunk, én például a dobozba zárt elekt- ^ ronok egyenletét húztam, így gyorsan elfogadtuk a tervet. ^ — Énekeljünk is — jelentette ki az udvariatlan Simonyi. ^ Csak arra emlékszem, hogy furcsa látványt nyújtott a ^ Rákóczi út, onnan, alulról nézve. Az emberek megnőttek, a Jj szürke házak forogni kezdtek, s a kezünk sáros lett a latyak-^ ban. Az emberek nevetése beleolvadt a város zajába. Vagy ^ negyven méter után viszonylag engedelmesen nyújtottuk át ^ igazolványainkat a két rendőrnek. | — Egyetemisták? — kérdezte az egyik rendőr. Egy öreg néni értetlenül ismételte velünk. tj — Műszaki egyetem... Pedig oda komoly emberek Jár- ^ ha.tnak. Aztáp egy. sógorát hozta fel példának, de erre már| ném figyelhettünk, mert az alacsonyabbik rendőr pénzbírságot^ emlegetett. A hazudós Béla utólag úgy mesélte el a mi kis § heccünket, hogy a két rendőr meghívott minket egy-egy po-| hár whiskyre a Pipacsba, aztán másnap reggel mindnyájan jelesen vizsgáztunk mechanikából. ^ Ez tíz éve történt. — Szívesen megtenném ma is — je- ^ gyezte meg a napokban a hazudós Béla. § vsjyrssjrjrssssssssss/jvjyzfssssssssAmsssArssMMrssssssssstmsssssMmmxrxmxtrs!
