Pest Megyei Hírlap, 1966. január (10. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-23 / 19. szám
MST HEGYEI p/fíHao 1966. JANUÁR 23., VASÁRNAP A fáraó — Hamvak _ Holnap Mexikó _ Gyöngyök és dukátok A Magyar Filmátvételi Bizottság hazaérkezett Varsóból és négy film bemutatási jogát hozta magával. A bizottság megvásárolta Jerzy Kawalero- wicznak nemrégen elkészült új munkáját, „A fáraó” című nagyszabású, színes, látványos játékfilmet. A rendező B. Prus ismert regényét vitte filmre. Megismerhetik nézőink a világhírű rendezőnőnek, Andrzej Wajdának, a „Hamvak” címmel forgatott új filmjét A filmátvételi bizottság megvásárolta a „Holnap Mexikó” és „Gyöngyök és dukátok” című filmet is. Új vízművek kutak országszerte Völgyzáró gát a Mátrában — A latin-amerikai és távol-keleti élményeiről tart előadást a megyei sportakadémia keretében Rezner Győző, a Vasas SC elnökhelyettese január 24-én a Budai Járási Tanács földszinti nagytermében délután 17.15 órás kezdettel. A Vízügyi Építő Vállalat dolgozói az idén csaknem kétszer annyi vízellátási és csatornázási munkát végeznek az országban, mint tavaly. Többek között új kutat adnak át Esztergomban, üzembe helyezik a kiskunlacházi, az ürömi és a nagyatádi új vízmüvet, s megkezdik a nagykátai, a mohácsi, a gyulai és a szolnoki vízmű bővítését. Az idegen- forgalom fejlesztését is segítik a vízellátással. így a nyár elejére befejezik a munkát Harkány községben, a második félévben pedig Mátraházán szüntetik meg a vízhiányt. A mátraházi üdülők részére a völgyből, a Nagypatak medréből szivatty C .ák fel a vizet a Vörösmarty turistaházhoz, majd onnan az üdülőhely új vízmedencéibe. Ezekkel a munkákkal több mint kétszeresére növelik Mátraháza vízellátását. S így az eddigi 250 helyett 540 köbméter vizet kap majd naponta a szép üdülőhely. Nem hiánycikk a viharlámpa Szigorúan ellenőrzik a lovaskocsik kivilágítását Megoldódott a viharlámpaprobléma. A kereskedelem 120 ezer viharlámpát importált az NDK-ból. Ezenkívül a hazai ipar az eddiginél jóval több, az idén 60 000 viharlámpát gyárt. A következő évekre az igényeknek megfelelően, sőt még tartalékkal is számolva, évi 80 000—90 000 viharlámpa importjáról gondoskodott a kereskedelem. A érvényben levő közlekedési rendelet betartása érdekében ezután a rendőri szervek szigorúan ellenőrzik a lovas kocsik kivilágítását, és a mulasztókat megbírságolják. Az idén kezdődik meg a Mátra vidéki regionális vízmű építésének csaknem hároméves munkája, amellyel Párád és Parádsasvár környékének vízellátását oldják meg. A szokott módon, forrásfoglalással már nem jutnának elegendő vízhez. Ezért Parádsasvár mellett, a Köszörű-völgyben csaknem 350 000 köbméteres víztároló tavat építenek, hogy a téli—tavaszi csapadékot visszatartsák, elraktározzák a nyári nagy vízfogyasztás idejére. A tavasszal kezdődik a munka. A keskeny völgyben mindössze 170 méter keresztgát épül, de ez lesz az ország legmagasabb völgyzárógátja. Magassága meghaladja a 23 métert, tehát majdnem akkora lesz, mint egy nyolcemeletes lakóház. Természetesen nagy víztisztító művet, kiterjedt csőhálózatot is kell építeni. Ezenkívül gondoskodnak arról is, hogy a köszörűvölgyi patak hordaléka ne tölthesse fel az új tavat. így másfél kilométernyire a tótól mintegy hat méter magas hordalékfogó gátat építenek, amelyet — ha már összegyűlt előtte a hordalék — tovább magasítanak. A tervek szerint 1968-ban adják át az új regionális vízmüvet, amely naponta mintegy 2000 köbméter jó ivóvízzel látja el majd Párád és Parádsasvár környékét. „Virágzik a paprika eleje../' A lányok mosolya tavasz. S ahol még zsenge friss zöld is hajt hozzá, a virágzás évszakának kis oázisát teremti meg. Biztató előleg még üvegtetők alatt is. Parányi sűrű dzsungel: arasznyira nőtt paradicsompalántát rendezgetnek a vékony ujjú kis kezek a ráckevei üvegházban. Tízezer tő lesz nem is olyan sokára, friss primőr paradicsom termő töve. (Kép az 1. oldalon.) Megállás nélkül készíti a maroknyi földedénykéket az ügyes kis masina. Tápkockákat markol, formál, a közepébe lyukat nyom, hogy — míg. lassan előrehaladnak a kis földedények — a picinyke paprikapalántát beleültessék. Százezret nevelnek. „A paprika eleje**, öregebbje már virágzik, március utóján kezdődik a szüret. Halványzöld levelek, hosszú sorban; gusztusos szinte kóstolásra kívánkozik. De korai lenne, ilyenkor még keserű a saláta. Am egy hónap múlva ötvenezer fej friss zöldnek örvendhet a vásárló háziasszony. S odakinn már természetes fűtés mellett, de még üveglapok alatt kezd bokrosodni nemsokára a sok palánta. Trágya melengeti nedvesség és tápkocka erősítge- ti az idei év első termését, amely jó pénzt biztosít a ráckevei Árpád tsz embereinek. Gábor felv. Negyvenet egy emberért... — Ilyenkor nem szabad utazni, szombaton délben — dünnyögi egy testes, hatalmas ember, aki vastag keretű szemüveget, piszkoszöld erdészkalapot visel. — Annyir an vannak, mint a nyű... — morgolódik és préseli magát a peron sarka felé. Parasztos külsejű: csizmás, kucsmás ember támasztja a fülke falát, s olyan egykedvű, olyan türelmes, mintha ő nem is itt ebben a tolongásban szemlélődne, hanem valami látványosság előtt. Most egy kicsit mégis elhúzza a száját. — Nem szabad utazni... Hát ő minek utazik akkor? — Hazafelé? — kérdezem, mert sejtem, hogy eljáró munkás lehet. Bólint. — Haza. — Hová? — N-be. Szabolcs-Szatmár. — Minden héten haza megy? — Minden héten. Ebben a pillanatban megrándul a vonat: indulunk. Végre. — Ezt jól kifogtuk — mondom az egykedvű embernek, aki N-be utazik, mikor kiderül, hogy pont a büfé elé sodródtunk. — Mindegy, így is hazaérünk, itt a sarokban megférünk. — Maguk minden héten így utaznak? — Nem küldenek értünk külön repülőt. — Akkor maguk vasutasok, nemde? — mondja egy kis, alacsony ember, mintha már ő is kezdettől fogva itt beszélgetne velünk. Nagy kortyokat húz sörből, amit most vehetett, amikor elindultunk. — A vasutasok járnak haza minden héten — állapítja meg. A kis ember világos, csaknem új vattakabátot visel, ami alatt magasnyakú pulóvert hord. Az arca fiatalos, pedig talán nem is olyan fiatal már; a fürkésző kék szeme, a vékony száj, s a hegyes áll fiatalítja, meg az az érces, metsző hang. — Miért baj az, hogy a vasútnál vagyunk? Mi van abban? — kérdezi a kucsmás szabolcsi. — Hát aztán ... ! — Krampácsolnak mi? Verik a követ a talpfa alá. így van? — Ahogy maga téved — legyint a szabolcsi. — Színit se láttam csákánynak, amióta itt vagyok. De jól tudja, hogy mit csinálunk ... Földmunkát végzünk mi szaki... — Nem baj, nem úri munka — jegyzi meg az alacsony ember, s egy kicsit elmosolyodik rám, hogy most cukkolja az öreget, aztán meghúzza a sörét. — Miért, maga hol van? — kérdez most már a kucsmás, valamivel emeltebb hangon, mint aki ugyancsak be akar olvasni. — A mélyépítőnél. — A mélyépítőnél ? — Ott-ott. — Na, az aztán úri munka — nevet a másik, a kucsmás. — Derékig vízbe, az úri munka ... Menjen már szaki... — Tudja mennyit keresnek nálunk az emberek bátyám? Havi ezerkilencszáz, kétezerkettő közt. Hol van az maguknak? — Tartsák meg. Sehogy sem értem ezt a ci- vódást. Mit akarhat ez a kis ember ettől a békés szabolcsitól. Ha tetszik neki á vasút, mi köze van ehhez emennek? Védelmére is kelek a kucsmásnak, jobb híján, egy ócska közhely segítségével. — Mindenkinek ott jó, ahol jól érzi magát. A kis ember, mintha helyeselne, bólint, hogy elég is volt ebből, s hangnemet változtat. — Nem is erről van szó, hanem tudja mit bátyám ... ! Jöjjön el a mélyépítőhöz, nem bánja meg. — Hová? — kérdezi a kucsmás és mosolyog, mint aki már mindent megértett. — T-bányára. — Maga onnan jön? — Egyenesen. Ott vagyok brigádvezető. A kucsmás lassan ingatja a fejét. — Nem lehet. Jól van ez így, ahogy van. Kezd világosodni a dolog. A kis ember szervez, csábít. Most is mindjárt azt kezdi magyarázni, hogy szó sincs vízről, úri munka, betonnal dolgoznak; 2200 forint úgy megvan, hogy észre sem veszik ... — Önkényes kilépőt is felvesznek? — kérdezi a kucsmás. — De mennyire, ezzel ne törődjön. — Csak nem kap munkaruhát, meg egyebet. — Micsoda! — háborodik fel a kicsi, s nyújtja a kezét. — Fogadjunk, ha ma belép, akármilyen önkényes, holnap mindene megvan. Na, fogadjunk. A kucsmás hajthatatlan; csak mosolyog. — Ne féljen lesz nekem emberem — mondja végül lemondóan a kis brigádvezető. — Maga nélkül is lesznek ... Most már megkérdezem: — Toborozni megy? — Igen — mondja. — Hétvége van: fizetik a napidíjat, meg 40 forintot egy emberért. — Negyvenet egy emberért? — Mit csodálkozik? Kell az ember, ennyit megér a vállalatnak. Mondanám, hogy de bizony otthon is kell az ember, azokban a falvakban, kisvárosokban, ahová értük megy a toborzó; s ez a csábítás nem rendes dolog, — azonban más jut eszembe: — Ide hallgasson! Magának érdeke, hogy minél több embert toborozzon. így van? — így. — Mi történik akkor, ha olyan munkafeltételeket, anyagiakat ajánl, csakhogy ráálljanak az emberek az egyezségre, amelyeket aztán a vállalat nem teljesít, mert nem is tud teljesíteni? — Ilyen nincs — mondja a kis ember. — De lehetne — vetem ellen. — Vele nem találkoznak többet, akiket beszervezett — mondja epésen a kucsmás. — Eltűnik. — Egy vállalatnál vannak 5 is, meg azok is, akiket toborzott. Nem tűnhet el. — Úgy is van — helyesel a kis ember. — Nem lehet okoskodni. A kucsmás legyint, hogy tudja, amit tud. — Akkor meg megverik; megverik, akiket becsapott. — Miért? Volt már ilyen eset? — Ajaj! — nevet a kucsmás, akinek az arcán van, hogy mennyire nem kedveli a toborzót. — Papírból beszélünk itt — mondja a kis ember —, nem vasút ez bátyám. — Aztán elmegy, hogy kicseréli a sörösüveget. — Majd a végállomásnál megmutatom magának a papírokat — szól vissza, ahogy tolakszik a büféhez, de nem sodródik visz- sza a papírokkal egész úton. Olyan furcsa, s hihetetlennek tűnő ez az egész; negyvenet egy emberért. Kisstílű vállalati manőverezések. Ha kell az ember — akkor is... Nézem körülöttem ezt a sok fáradt munkást, az utazástól elgyötört arcukat... Szombaton mennek, vasárnap fordulnak vissza... Hétről hétre így... Üres, fárasztó kilométerek egymás után .,.. Sók és túl nagy ez a mozgás ... A kucsmással együtt haragszom a toborzóra ... Dékiss János \""""""y"""y"yyy"""'"/fSSSSSS/SSSSSSSSfSSSSSS/SSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSS/SS/SSSSSS/SSSSSSSSSfSS///SSSSSSS/S//SSSS//SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS//SS/S//SSSSSSSSSSSSSSSSr POZTALANUL szégyellik magukat és tesznek valamit. Hát valami ilyesmiről akartam írni. Ügy képzeltem, hogy Paulusné alkalmas modell lesz, hogy hőst faragjak alakjából. Nem így történt ... Illetve nem úgy, ahogyan azt előre kiterveltem.) ■j---------------- Paulusné sötét I A pad | és fényűzőnek---------:------ egyáltalán nem m ondható konyhájában találtam rájuk. A zománcozott tűzhely képviselte itt egyedül a huszadik századot. Egyébként roskatag bútorok, ócska, kiszolgált edények alkották a berendezést. A sarokban nagy halom krumpli, a tűzhelyben meleget alig adó tűz. — Ez itt a fészke — mutat Paulusné egy rozoga padra. Ez a fajta támlás pad majd’ minden parasztházban megtalálható e vidéken. Rendeltetése semmi esetre sem az, hogy valaki éjszakai nyugalmát biztosítsa. A pádon összetöppedt dunyha meg párna, Belánné ágyneműje. — Ágyam nincs. A szobában két fiammal lakom, oda nem tudom tenni. — Jó ez — mondja az öregasszony — nagyon jó ... nem esik be az eső ... meg amikor főznek, meleg van ... — Nincs a néninek senkije? — kérdem Belánnét. — Van egy lányom... de az nem az én lányom... Csak hatéves koráig neveltem, aztán örökbe kellett adni. — Nem néz a felé, de hát igaza van. Nem is lánya neki. Más nevelte — tesz igazságot Paulusné. — Magának hány gyereke van? — Öt. Kettő még itthon van. De plost egy. A másik a börtönben ül. — Mit csinált? — Nem rendes az. Ötvenhatban meglőtték. A májába ment a golyó. Azóta, ha iszik, össze-vissza beszél, hogy ő meghal. Nem szabadna inni neki, de iszik. Marha ereje van, és használja is. Most is szilveszterkor verekedett. Ezért is vitték el, mert már előtte rendőri felügyeletben volt... — A másik itthon van? — Az igen. — Nem haragszanak a fiúk, hogy idevette Bélán nénit? — Jó gyerekek azok — mondja Belánné. — Nem zavarok nekik... — Megmagyarázná, miért fogadta be őt? — kérdezem. Szinte dühösen válaszol: — Miért? Mert kellett. Hol lakott volna? Azt hiszi, nekem ez jó? Nincs senkije! Volt egy fia még, azt két éve elütötte a vonat. Az öregasszonyra nézek. Szenvtelenül igent bólint, igazolásul. — A fia nőtlen volt? — Nem. A felesége itt lakik a közelben. Van egy házuk, meg egy kislányuk. — Hozzájuk nem mehetett volna? — Azokhoz? — legyint Pauasszonyt előjegyzésbe vették... — mondja a tanácselnök. Igenám, de a viskó már nem tudta bevárni, amíg az ígéretből valóságos ágy lesz valamelyik otthonban. Egyre fenyegetőbben roskadozott. Ekkor történt, hogy az egyik szomszédasszony, a már említett Paulusné magához vette az öregasszonyt. Teljesen önzetlenül. Annyira, hogy amikor a tanács felajánlotta, hogy arra az időre, amíg Belánné nála lakik és ő tartja el, neki folyósítják a 150 forint szociális segélyt, visszautasította. Pedig Paulusné is nagyon szegény asszony. Alig gazdagabb, mint gondozottja. (Most az olvasó szíves elnézését kérem, hogy az újságíró kikönyököl a történetből és egy kicsit magáról fecseg, meg műhelytitkokról árulkodik. Ügy mentem el a szereplőkhöz, hogy a történetből egy szép, meleghangú riport kerekedik. Vártam, hogy szereplőim majd szépeket mondanak, elmesélik életüket és megindokolják tetteiket. Az olvasók szeretik az effajta írásokat, melyeknek végül is még az a hatásuk is meglehet, hogy az embereket valami jóra sarkallják. Hiszen mindenütt van esett ember, magára maradt öreg, elhanyagolt szülő. Az ilyen történetek nyomán előfordul, hogy az érintettek el----------------- Amikor a történetet meghallottam, azt akartam megírni:----------------- íme, milyen jó i s tud lenni az ember. Milyen nemes, milyen emelkedett lelkű. A nagy jótevőtől, özvegy Paulus Mihálynétól, lesütött, szerény tekintetet és szép szavakat vártam. És attól, akivel a jót tették, könnytől hálás szemeket. Az eset különben így történt, özvegy Bélán Lő- rincné 75. évére úgy maradt egyedül, hogy mindössze a rajtavalót és egy roskatag falusi házhoz toldozgatott kutri- cát mondhatott a magáénak. Meg azt a havi 150 forint jövedelmet, amit szociális segély címén Vácrátót község tanácsa szavazott meg neki. Az idő azonban kegyetlen. Megtámadta a kalibát. Az egyetlen kis szobácskábán szabadon cserkészett a szél, akadálytalanul jutott be az eső. Aztán a fala is dőlni kezdett. A községi tanács két gerendával megtámogatta ugyan, de hasztalan. A kutrica összeomlással fenyegetett. — Nekünk nincsen semmi lehetőségünk, hogy lakást adjunk. A legtöbb, amit megtehettünk, hogy kérvényeztük Belánné felvételét egy szociális otthonba. Ha helyet még nem is kaptunk, de egy papírunk már van. Szegény öreg-
