Pest Megyei Hirlap, 1965. november (9. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-07 / 263. szám
W«5. NOVEMBER 7, VASARNAP «leer« WCírlao Jevgenyij Dolmatovszkij: 1 MISKOLCZI MIKLÓS: IGAZSÁG Igazság hány van? Egy vagy kettő? S ha egy van, akkor melyik az, amely nem elnéző-felejtő, hanem könyörtelen-igaz? Nos azt, hogy két igazság volna, én még ostyában sem veszem be — ám vállalt igazságomra a testem-lelkem felteszem. Lenintől kaptuk ezt az egyet, s az ínség iskoláin át októberszabta sorsunk ez lett: fekete liszt, de tisztaság, tisztesség, lelkiismeret, katonaeskünk s rendületlen bizalmunk: együttvéve lett igazságunk, mely egy. Egyetlen. Radó György fordítása + HÁBORÚ VOLT Haza vagy —-------------;——----------j Chevroleten, vagy I Jöttek és jönnek: | Volkswagenen, s-------------------------------- mesélnek, mennek id e, oda, látná, hallani, inni magukba a hazai színeket, szavakat, vagy éppen mondani, mesélni, bizonygatni; jó... igen, nagyon jó nekik. Legtöbbjük majd tíz esztendeje választott új földet magának napnyugta felé. Futott, mert vétkezett vagy megijedt, mert vonzotta az álom: a kocsi, á pénz, a sok pénz, amiért mindent megvehet Nap nap után, év — évre; és sokuk már a napokat számolta, mikor indulhat, jöhet — haza. Ha csak két hét, három, akkor is — hazajött, itthon van, nem gondol arra, hogy vissza kell mennie. És vannak, akik ■már nem hazajönnek, csak ide, s a szavakat is ehhez rn^ik. Mesélnek: kocsiról, villáról, jó állásról. A Lehetőségről, igen, így, nagybetűvel, s mégis, akik hazajöttek, bevallva, akik csak ide, bevallatlanul, de szorongva, fájva, újra és újra arra gondolnak, ami megfogal- mazhatatlan, s ami már nem az övék. Ml ez? A napfény a Margitsziget lombjai között, a táj a suhanó vonat ablakából, fekete kendős parasztnéni a váróterem kopott padján ülve, ismerős arcok az utcán, s ismeretlenek a villamoson; minden, ami a hazát jelenti. És ez az, amit megvenni pénzért — bármennyi pénzért is — nem lehet „Mindent” — kocsit, lakást jachtot amit akarsz — igen, de ezt? Volt aki sírva ment vissza, s olyan is, aki fapofa mögé igyekezett rejteni mindazt, amit érez. A búcsú perce mindig meztelenül mutatja az érzelmeket: lehull az önfegyelem s a szinészkedés leple egyaránt, csak az marad, amit érez, kiül az arc minden vonására, a szemben ez tükröződik; pedig ott újra a pénz, a kocsi, a lakás, a Lehetőség... s mégis; mert az lenne a minden? .—---------—------p lenne — meditálok maI Botor dolog I gamban, a szubjektív ér----------------------- zéseknek csendet parancsolva, a tárgyilagosságot társul véve — azt mondani, hogy valamikor világnak futott hazánkfiai közül sokan nem csinálták meg a — sokat emlegetet — szerencséjüket. Anyagi javak bővebb forrásához tarthatják a tenyerüket, ami itthon sokaknak évekig való gyűjtögetés eredményeként jut, az már régen az övék. Mégis — ez minden? Persze, vannak, nem is kevesen, akik megtoldják ezzel—azzal azt, amilyük van. A három szobából öt vagy hat lesz, a pici tejivóból hatalmas bisztró, a csöppnyi tervezőirodában való görnyedésből busásan fizetett tudományos kutatómunka; de üsse kő, dicsekedjenek. Nem irigylem. Nem nekem dicsekednek, nem azt akarják, hogy engem egyen a sárga irigység; görcsösen, sokszor már kétségbeesetten — önmagukat igazolják. Hogy jól jártak, hogy nem tették rosz- szul, hogy érdemes volt... Idézzek hideg— rideg statisztikából, tanulmányokból, könyvekből? Robert Lámpán az amerikai szenátusnak készített jelentésében azt írja: „Az amerikai fiatalok jelentős része az öröklött szegénység állapotában indul neki az életnek...” Ök is tudják, az őszintébbek beszélnek is róla. Arról, hogy Eldorádóban sem megy jól mindenkinek. És hogy küzdeni, könyökölni, aláz- kodni, ügyeskedni kell. Taposni, ha úgy hozza a sors, s megtapostatok ha az érdek — frankban, fontban, dollárban, márkában — úgy kívánja. Nyelni, ha a főnök reggeli mérgét kiadva, ajtót mutat, tudomásul venni, hogy a mosogatógépkezelő órabére 68 cent, ha férfi, és 55, ha — nő... Ülni a pazarul — vagy kevésbé pazarul — berendezett lakásban, s arra B ékésen a sárga kukorica kifeszül, csörgő csuhéjból, jajsza barnán bukik föld felé, fekete üszők permetez, gyantaként tapad bőrömre feL Széna sziszegő, száraz, szelíd, széna, szálas ajkkal földet szúrja, rendre szédül bőre szépül, szagát szívja szürke szérű. Legközelebb szerdán mentem vajért. Waltraud mindig három órakor jött, de ezúttal fél négyig kellett hallgatnom Vogel nénitói Klaus történeteit. Végre jött. Azt mondta, nem ér rá, megkezdődött a vizsgaidőszak. Találkozzunk vasárnap. Szerdától vasárnapig az négy nap, kilencvenhat óra. Azzal ütöttem el az időt, hogy bejártam azokat a helyeket, ahol nemrég Waltrauddai együtt voltunk. Elbúcsúztam a színháztól, a Tamás templom mögötti pádtól, összecsomagoltam a holmimat. Hétfőn el kellett utaznom, lejárt a vizűm. Megvettem a helyjegyet a vonatra. Sétáltam és a győztest megillető gyűlölettel gyűlöltem Klaust. V asárnap megcsókoltam. Visszacsókolt. Közömbös dolgokról kezdtünk beszélgetni, de benne volt a levegőben az, ami néhány perc múlva kirobbant. Waltraud tudta, hogy hétfőn hazautazom Magyarországra. Nagyon kedves volt. Arról beszélt, hogy jövőre, a megbeszélés szerint eljön hozzám, vagy én megyek ki újra Németországba. Jövőre már szigorló orvos lesz. Váratlanul megcsókolt és nevetett. Láthatóan boldog volt. Nem tudtam tovább elviselni a boldogságát. Belül egy kielégítetlen szerelemmel, kívül Klaus árnyával és utazásra kész holmimmal egyenesen szerencsétlennek éreztem magam. Minden átmenet nélkül gonoszkodni kezdtem. Bántani akartam. Vagy színvallásra bírni. — Beszéltem Klaus Vogel- lel — mondtam hirtelen. Rám meredt. — Mit nézel? — azt hiszem, remegett a hangom. — Beszéltem vele. Tikkadtan, mint aki vízért kiált, csak annyit mondott: — Hazudsz! Igaza volt, de magabiztossága feldühített. — Miért hazudnék? Tegnap bejött az anyjához a boltba. Éppen ott voltam én is. — Hazudsz! — így van — erősítgettem tehetségtelenül. — Beszélgettünk is, mint férfi a férfival. Mondd? Miért nem mondtad meg, hogy te és ő..., hogy közietek van valami, akkor én... én mást kerestem volna. Ebben a pillanatban lángot vetett a szeme: — Aljas vagy! — kiáltotta, és futni kezdett, végig az állatkerti sétányon. Nem mentem utána. Ha ez ilyen érzékenyen érintette, akkor úgy is hiába. Estig ültem ott a pádon, és azt hiszem, sírtam is. Befelé biztosan. Hétfőn 24 óráig el kellett hagynom az NDK területét. Este nyolckor indult a vonat Lipcséből Drezdán át a határ felé. Délben elmentem Vogel nénihez elbúcsúzni. Mást találtam a boltban. Vogel néni beteg volt, de megadták a lakáscímét. Estefelé becsengettem hozzá. Meglepődött, de tudta, hogy elutazom, nem érte váratlanul a búcsúzó szándék. — A fiam is itthon van — mondta és tessékelt a szoba ä felé. s 5 Igaz, legalább nem megyek $ el úgy, hogy ne ismerjem. ; ys itárta előttem a szobaaj- ; tót és maga elé eresztett. $ Az ajtóval szemben, a szoba 5 falán gyászkeretes fénykép 5 függött. Egy fiatal férfit áb- ; rázolt a jól ismert egyenruhá- ! ban. A kép alján arany zsinó- ! ron pléh dögcédula lógott: ; Klaus Vogel 357 345. ! Szó nélkül hátatfordítottam ! és négyesével szedtem a lép- ! csőt lefelé. Rohantam egyene- ! sen Waltraudhoz. Nem volt ! otthon. Moziba ment hattól. ! Lipcsében tizennégy mozi ! van. i > A vonatból hosszan lehetett ! látni a város fényeit. rült Vogel néninek. Ilyenkor mindig fátyolos lett a szeme és elrévedt. Nagyon szerethette a fiát. — Képzeljék csak kedveseim — mondta. — Faragott egy hajómodellt és a szomszéd feljött, hogy ne ko- pácsoljom. Waltraud megadóan hallgatta a banális történeteket és valami izgató huncutság tanyázott a szeme körül. Kezdtem haragudni erre a Klausra. Hajómodellt farag, biztosan csatahajóét. És ráadásul Zoll Beamter. Ha az ember nagyon ráér, már pedig én ráértem, és nincs egyéb gondja, könnyen csinál magának szerelmi problémát. Egyik délben az egyetem kapujánál vártam Walt- raudot és nem bírtam tovább: — Mondd meg őszintén, ismered te Klaust? Nevetett. Megfogta a kezem és azt mondta, hogy én nem értek ehhez. Moziba mentünk. I egközelebb ismét kipro- J vokált Vogel nénitől egy K.aus históriát. Nem volt túl nehéz, hiszen a néni csak azt várta, hogy hallgatósága legyen. Ekkor már gyűlöltem ezt az ismeretlen fiút. A házi nénimtől tudakozódtam utána, csak úgy félmondatban, hogy gyanút ne keltsek. Nem mondott róla semmit, csak elszomorodott és legyintett. Ebből arra következtettem, hogy ez a Klaus valami nagy svihák lehet. Szegény édesanyja biztosan nem is sejti. Talán Waltraud sem tudja, kit tisztel meg érdeklődésével. És vajon valójában csak érdeklődés ez? Vasárnap volt, amikor előre megfontolt szándékkal előrukkoltam kitalált történettel. — Képzeld, mit hallottam Klausról — mondtam közömbösséget színlelve. A lányt szíven érhette a mondat, mert felkapta a fejét. Engem viszont ez döfött szíven. — Mit...? — Valami kis nőt felvitt a lakásra, amíg Vogel néni a boltban dolgozott. — Klaus Vogel? — Igen — mondtam határozottan és azt hittem, hogy nagyon ravasz vagyok. — Az lehetetlen. Ki mondta ezt neked? Bántott, hogy annyira lehetetlennek tartja. Ennyire bízzék egy fiúban!? — Vogelék házában lakik a házi nénim barátnője, ő mondta — hazudtam tovább. — Nem igaz! Ugye nem igaz, csak kitaláltad... — mondta és mosolyogni próbált. Megérkeztek a barátaink és nem tudtunk tovább beszélgetni erről. 1^ agyon nehéz volt kivárni, •L* hogy a szokott időben Vogel néninél találkozzunk. Még az első hónap derekán kaptam Waltraudtól egy fényképet. Most kitettem a szobaasztalra. A lánynak szép, vastag szálú, barna haja volt és pimaszul fitos orra. A házi néni mosolygott, amikor meglátott bennünket kettesben. W altraudot az első este ismertem meg. A tizenkettes villamossal jött ő is. Nagyon csinos volt. Nem véletlen, hogy éppen tőle ér- déklődtem: hol kell leszállni a Feldiner utcához. Leendő, lipcsei háziasszonyom ugyanis a Feldner utca 23-ban lakott. Nála töl- ; töttem két hónapot. Nemcsak ; kényelmes otthont, hanem in- i gyenes nyelvleckéket is adott, i mert mindig volt ideje be- I szélgetni, lévén özvegy és i nyugdíjas. ! A második napon beje- ! gyeztettem magam Vogel né- I ni könyvébe is. Vogel né- | ninek a sarkon volt fűszer- i üzlete. Könyvét azért fek- j tette fel, hogy tudja, ki- : nek adott már vajat és ki- i nek nem. Bejelentőm alap- ! ján jogom volt heti egy ! font vajhoz. Háziasszonyom > biztatására mentem el a fe- ! hér hajú, reszketős kezű, ! szimpatikus néni boltjába. ■ — Magyar? — kérdezte, • miközben nagy nehézségek • árán bevéste nevem a j könyvbe. ! — Igen. > — Nekem is van egy ilyen| forma fiam, huszonkét éves. í Mit lehet erre válaszolni? i Valami udvariasságfélét mo- ! tyogtam. ; — Zoll Beamter, vámalkal5 mázott — dicsekedett a né- I ni — nagyon rendes fiú. i Nem tudom miért, de rög- ; tön arra gondoltam, hogy S Hitler apja is Zoll Beamter 5 volt. De nem fűzhettem to- 5 vább a gondolatot, mert mö- ; göttem valaki meglepetten fel- J kiáltott: 5 — Óh ...! $ Igen, Waltraud volt 1 — Megtalálta a Feldner utí cát? — kérdezte. ; Nagyon boldog voltam, hogy 5 megismert. J 17 ét hónap alatt nyolcszor S J\ voltam Vogel néninél. ; Ott nyolcszor találkoztam $ Waltrauddai, és nyolc alka- 5 lommal másutt — aszerint, $ hogy a boltból kijövet hol $ beszéltünk meg randevút. Ti- 5 zenhat találkozás története 5 olyan hosszú, hogy nem éri ^ meg elmesélni azért a sze- J gényes kis tanulságért. Min- s denesetre Waltraudnak kö- , szönhetem, hogy Lipcsét meg- j ismertem. Tudom milyen kö- * rülmények között élnek a lip- 5 csei egyetemisták, melyik a ; törvényház, ahol a Dimitrov- ; per folyt, hol van a leg- ; meghittebb cukrászda és ho- ^ gyan kell kivillamosozni a 5 Népek csatája emlékműhöz. $ Waltraud csodálatos lány J volt. Azt hiszem tudta, hogy 5 már a harmadik találkozá- 1 sunk óta szeretem. Soha sem J mondtam neki. ö sem kér- 5 dezte. Azt hiszem biztos J volt benne. Különösen ami- S kor észrevette, hogy Klaus v neve hallatára a féltékeny- ! ség látható jelei ütköznek ki ; rajtam. 5 Ez a Klaus, Vogel néni j fia volt, a Zoll Beamter. ; Ha együtt voltunk Vogel né- ! ni boltjában, Waltraud nem ! mulasztotta el megkérdezni: 5 ! — És Klaus, Klaus mit csiä nál? ä Klaus mindig csinált vala- | mit, amelynek hiteles re- j konstruálása tíz percébe kegondolni: ha holnap a tulaj kedve úgy adja, s kivág, miből fizetem a részleteket? Nyelni, nem törődni a világgal, a másikkal, semmivel, csak a pénzzel. Mert az a minden. És haza — vagy idejönni, ahol mindez idegen, messzi, múltba veszett ismeretlen. I------------------------------;------ irattárában I Az amerikai szenátus | két éve poro- --------------------------------------- sodik egy hivatalos vizsgáló bizottság készítette jelentés, amely e szavakkal kezdődik: „Az öregeknek legalább a fele — körülbelül nyolcmillió ember — nem engedheti meg magának, hogy tisztességesen lakjék, rendesen táplálkozzék, megfelelő orvosi megelőző és gyógykezelésben részesüljön ...” Öregség? Messze van. Akkorra majd gyűjt, szerez, ő nem jut erre a sorsra! Ha gyűjt, ha szerez, ha nem jut erre a sorsra. Sok abban az életben a ha. A kétség, a bizonytalanság. A részletet fizetni kell, tehát hallgass. Ne figyelj a másikra, ne állj mellé, ha kiteszik a szűrét, mert ártasz magadnak vele. Tedd, amit parancsolnak, s ne gqndolj arra, hogy — még akkor sem, ha egyedül vagy otthon, s a tükörbe nézel — jól fizetett szolga vagy. És mégis, újra és újra ez tolul fel mind sűrűbben, hogy jólét vesz körül, anyagi javak sokasága, s ez lenne a minden? Nem, nem ez a minden. Mindene megvan: keze, lába, szeme, füle, pénze, kocsija, lakása, s mégis, valami otthon maradt. Ezért jön újra és újra haza, hátha magával viheti, s csak amikor visszaér, akkor döbben rá — ismét nélküle maradt. Vannak, kevesen, akik pénzre váltották át az érzelmeket: csörgő apró lett a hazai, lombját hullató erdő, papírpénz a műszak utáni korsó sör a barátokkal, s bankbetét a föld, a gond, az öröm, ami sajátságos, sehol fel nem idézhető, mert egyetlen helyhez, egyetlen néphez kötött, mert — magyar. j— ----------- — mondom — ilyenek. És I Vannak | vannak — sokan — akik ön- --------------- magukat keresve jönnek haza. Már túljutottak a pénz bűvöletén, ami az első években elkapta őket; már tudják, nem ez a minden. Magukat keresik: a régi sétát valakivel, a régi gyárkaput, ahol jobbra, a hulló vakolatú portásfülke mellett függött a blokkolóóra, az utcáról felfütyülő barátot — a két sráccal sétált el a hotelhez, s arról beszélt, Pityu művezető lett, Jancsi meg technikumba jár, banális szavak, mégis, úgy hallgatta, hogy mereven a mennyezetet nézte — a mama palacsintájának ízét, a Váci útra kiforduló villamost, a falu mellett futó patak vizének csillogását, madárdalt, hajnalok tehénbőgésének, malacsivításának hétköznapi, de ott annyira hiányzó muzsikáját. H allgatjuk, hallgatom őket; bólogatunk, persze, persze, mondjuk, talán irigyelnénk is mindazt, amit a magukénak mondhatnak anyagiakban, ha nem tudnánk —, de tudjuk, mennyire tudjuk! ■— mit kellett fizetniük érte. Te megcsináltad a szerencsédet, nem? Felkapja a szóra a fejét, de már visszagyűri a kibukni készülő szót, mert napokig kellene mesélni, mondani, hogy nem, hogy miért nem. Hogy a szerencse és a boldogság nem egy gyökérről ered, hogy a pénz nem szül elégedettséget, hogy jó kocsi a Fiat, az Opel, s mégis, egy tömött villamos kedvesebb lehet. I---------------, Talán azt számolja, mit hagyI Hallgat. I jón el, hol takarékoskodjon, ----------------- mert akkor jövőre megint hazajöhet... Mészáros Ottó
