Pest Megyei Hirlap, 1965. november (9. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-07 / 263. szám
I nsr HEGYEI K^Círlap 1985. NOVEMBER % VASARNAP NÄDASS JÓZSEF: Találkozásaim Ivánnal tJ EMBER SZÜLETIK (Szász Endre rajza) I s MOLNÁR ZOLTÁN: ATŰZÉÍV (EGY VÖRÖSKATONA EMLÉKEIBŐL) em rövid életemben világcsavargó voltam. Alig-alig saját akaratomból, sokkal inkább, mert űztek, mert menekülnöm kellett, bebarangoltam egy tucat országot. Hogy hány nép fiát, lányát ismertem meg közben, nem is tudom, van vagy két tucat. Az orosz fiúval 1944 koraőszén találkoztam először. Nemcsak a hely; ahol megismerkedtünk volt riasztóan lehangoló — a mauthause- ni haláltábor 19. számú barakkja —, de ő maga sem volt különösen rokonszenves. Hogy miképp került a mi barakkunkba, ahol jórészt magyarok raboskodtak, nem tudom. Lehet, hogy valamelyik hadifogolytáborból szökött meg, Magyarországon fogták el újra és ezért szállásolták el minálunk. Először csak arra lettem figyelmes, hogy egy enyhén himlőhelyes arcú, alacsony termetű, erőteljes fiatal rab szörnyen hajbakapott barakkunk két háziszolgálatosával, valamiféle szláv nyelven káromkodik, villog a szeme és az öklét rázza. Iván — valóban ez volt a neve — különösen akkor gurult dühbe, ha bármilyen gúnyos megjegyzést tettek rá, vagy, ha úgy vélte, hogy az oroszokat szidalmazzák. A barakk „közvéleménye” méregzsáknak tartotta. Hetekig tartott, amíg meggyőződtem róla, hogy ez nem igaz. önérzetes volt, érzékenyen védelemezte nemcsak jogos érdekeit, a becsületét is. Ha meggyőződött arról, hogy barát közeledik hozzá, azonnal megenyhült, és kész volt a legönzetlenebb baj- társiasságra. Minden, a legkisebb, leghalványabb sértésre, igazságtalanságra fellázadt, és hangos szóval, vagy akár kemény ököllel védte meg jogát ebben az elvadult, nyomorúságukban oly sokszor farkascsordává torzuló közösségben. Alig múlt húszesztendős, és a húsz évéből három borzalommal, megpróbáltatásokkal volt kikövezve. Mindezt csak akkor tudtam meg, amikor egy nagy botrány után, végre közelebb engedett magához. z első időben Iván kötelessége volt az undorító mellékhelyiség tisztántartása. Egy ideig vállalta ezt a viszolyog- tató munkát, de egy hét után kereken kijelentette: most aztán már kerüljenek mások sorra, mint ahogy a barakk egyéb szolgálataiban minden héten más és más tevékenykedett. Orosz—ukrán—német keveréknyelven érvelt, a mondatokban sűrűn fordult elő a burzsuj szó. A sarokba vágta a felmosórongyait és indult kifelé. Amikor vissza akarták tartani, jócskán oldalbavágta azokat, akik útját állták. Békebírónak léptem fel. Iván szóba se akart állni velem. Legszívesebben „to- varis”-sal kezdtem volna a beszélgetést, de tudtam, az SS különösen kegyetlenül bánik az orosz kommunistákkal. Éppen ezért, amikor hozzáléptem, így szólítottam meg: — Grazsdanyin... Rámnézett, villant egyet a szeme, lerázta a * vállára tett kezemet, szó nélkül otthagyott. * Nem akarom részletezni, milyen komisz büntetéssel kényszerítette Vili, többszörös rablógyilkos szobafőnökünk, hogy még tovább is ellássa a kellemetlen hivatalt, nem is emlékszem rá pontosan. Arra viszont igen, hogy az esti vacsoraosztás után amikor megpillantottam őt, amint magányosan, a barakk előtti kis élőkért kőkerítésén üldögélt, mellételepedtem. Már nem hagyott ott, bár csak szűkszavúan mogorván válaszolgatott kérdéseimre. Lassan engedett gyanakvása, aztán a következő hetekben barátok lettünk. Ha a nyelvi nehézség miatt kissé akadozott is a beszélgetés, a táborban kialakult „Häftling”-nyelven jól megértettük egymást. Nyílt eszű, kedves fiú, teljesen más ember, mint amilyennek hosszú ideig a többiek látták. A fogság előtti életéről kevés szót ejtett. Bizonyosan túl fájdalmas lett volna felszakítani az emlékeket. Családjáról csak annyit árult el, hogy bevonulása óta semmi hírt nem kapott felőlük, de egy fa- lujabelijétől, valahol a fronton, megtudta, hogy szülőfaluját felperzselték és minden lakosát elpusztították a barbárok. Hogyne lett S * | i IBI volna tele gyűlölettel azokkal szemben, akiket ellenségének vélt | ovember elején nagyobb baj keveredett körülötte. A hajnali létszámellenőrzésnél még ott állott közöttünk az Appel-platzon, de azután hiába kereste Vili, majd Kari, a barakkfőnök. A déli keserves ebéd, a marharépa-leves osztásakor sem járult a kondérhoz rozsdás csajkájával, a barakk vezetői dühöngtek, féltek is, mi lesz, ha kiderül Iván megszökött ezt jelenteni kell az irodán, az SS, a Gestapó kiszáll, nyomozni kezd, ha Ivánt nem találják, ők sem ússzák meg szárazon. Egyelőre tehát hallgattak. Este megkönnyebbülve látták, hogy a sorakozón, az utolsó pillanatban újra felbukkant. Vili villogó tekintete, halkan dörmögött fenyegetései jelezték, hogy mihelyt a barakkba visszatérünk, kegyetlenül leszámol vele. Igen ám, de az esti Appel után megint csak nem tért vissza a barakkba. Egész éjjel távol volt, és másnap reggel bukkant fel. Utána pedig, mintha misem történt volna, bevonult a többiekkel és nekilátott szolgálatának. Amikor faggatták, hogy hol volt, tegnap egész nap, vállát vonogatta, csökönyösen hallgatott. Aznap este megint melléültem a kőkerítésre és most már én kérdeztem: — Nem jó, így elmaradni egy egész nap, egész éjjel! Ha Viliék jelentik a dolgot a halálfejeseknek, karóba húznak! Hol voltál? Kicsit csúfondárosan nézett rám, hallgatott Tovább faggattam: — Ha nagy titok, persze, ne mondd meg, de azt hittem, barátok vagyunk... H vállamra tette a kezét, nevetve mondta: — Barát, barát... Buta barát.. Nem tudod, mi volt tegnap? Ünnep. A legnagyobb ünnep... Még a fronton is megünnepeltük, érted... Mikor kisgyerek voltam — papával, mamával gyönyörűen ünnepeltük ... Nem törődünk most Vilivel, Karllal, nácival, büntetéssel... Itt is megün- neplem... Itt is... Senki sem veheti el tőlem ... Senki... Megvilágosodott az agyam, kmek volt itt, ebben a pokolban naptárja, hányán tudtuk, hogy tegnap november 7 volt? ... Az igazsághoz tartozik, hogy még két alkalommal találkoztam vele. Elkerült a barakkunkból, mert Vili és Kart únta már a vele való bonyodalmakat, elintézték, hogy máshová helyezzék át az oroszok egyik barakkjába. Így hát sokáig nem láttam. Hónapok múlva véletlenül megpillantottam. A tábor valamelyik sikátorában jártam és egy kőrakás mögött, váratlanul felfedeztem. Ott kuksolt, foszlott könyvvel a kezében. Örömmel léptem hozzá, hogy üdvözöljem. A fiú, zavart bosszúsággal az arcán, letette kezéből a könyvet, talán el akarta rejteni, de már megláttam a címlapot, amelyen ez állott: „Trigonometria”. Végül még egyszer, utoljára, 1945. május közepén találkoztam vele. Tizenhatodika volt, akkor kezdődött meg a már felszabadított tábor kiürítése. Elsőnek a szovjet bajtársak mentek el. Mi, többiek, az Appelplatzon sorakoztunk. Milyen más sorakozó volt ez, mint az addigi, sok száz, gyötrelmes. A szónoki emelvény előtt ravatal, rajta a felszabadulás után meghalt egyik orosz bajtárs holtteste. Ünnepélyes dallam csendült fel, a Lenin- gyászinduló. Velünk szemben a távozó négyezer szovjet fogoly, volt fogoly, volt rab sorakozik. Feszes vigyázzban állunk, amikor példás rendben, zárt sorokban elvonulnak előttünk. És, íme, egy tömzsi, erőteljes, majdnem, hogy kivirult legény fél méterre kilép a sorból hozzám ugrik, megölel, és kurjant egyet: — Zdrasztvujtye! Tovaris! iért tagadjam? Elérzékenyültem, könnyes szemmel néztem utána, sokáig ... Még láttam hetyke sapkáját, aztán elveszett, beleolvadt a hazájuk felé menetelő, énekelve vonulok tömegébe. M A TÉLI FALOTA OSTROMA Von vagy százhúsz magyarunk — mondta a yolo- csinszki ezredparancsnok —, a/zak, ha ők is akarjak, ittmaradhatnak. Ránéztem. Hm, százhúsz ember, Ez is szörnyen kevés erre a feladatra. De mégsem ötven, amennyien most vagyunk. Felmásztunk a mi páncél- vonatunkra. Az emberek odagyülekeztek. Ügy mondtam el a helyzetet, ahogy van. Kamenyevsz- Podolszk éls Proszkurov elesett. Itt van a kettő között ez az állomás, Jarmolinci. A hadosztálytól maradt itt lőszer; az ő vonatjuk is itt marad a szárított hallal. Van egy páncélvonatunk. Megkíséreljük tartani ezt a vasutat, legalább amíg visszavonuló csapataink lélegzethez jutnak. Aki önként velünk marad, lépjen ki! Csend volt. Emésztették a dolgot. Lehet, hogy ez a legrosz- szabb pillanat, gondoltam akkor, de az is lehet, hogy a legjobb, s odafordultam a kamenyevisz-podolszki pán- célvonat legénységéhez: — Természetesem nektek sem kötelező itt maradni, elvtársak. Ez mostantól fogva önkéntes vállalkozás! Köszönöm, amit eddig tettetek; aki akar, nyugodtan elmehet a volocsinszkiakkal! Komoran néztek rám vissza, szótlanul. Végre egy ukrán elkáromkodta magát, és benyomva a tisztítórudat az ágyúcsőbe, folytatta az abbahagyott munkáját. A volocsinszkiak közül akkor kivált egy középtermetű, vaskos gyerek; felkapaszkodott a páncélvonatra, a kezét nyújtotta: — Taliga vagyok — azt mondja —, tüzér. Hát mi maradunk. Ugye, fiúk? — fordult a többiekhez. Halk moraj keletkezett, és a volocsinszki ezredből lassan szedelőzködrU kezdtek a magyarok. Itt-ott búcsúzások, ölelkezések, aztán átjöttek a mi oldalunkra. Taliga odafordult az ezredparancsnokhoz. — Hót isten velük, elvtárs' — és összeölelkeztek. Azok szótlanul), gyorsan sorakoztak az álloanásépület előtt. Eszembe jutott, hogy jól tettem-e én, amit most tettem? Vajon nem hiábavaló veszélybe viszek-e bele százhetven embert? Ám nem sokáig töprenghettem, mert katonásan elé- bem áll ez az én új Taliga emberem: • — Hát akkor, parancsnok elvtárs — azt mondja —, akár el is kezdhetjük ezt a ki>s munkát! Se azelőtt, se azóta nem láttam másik ilyen tüzért. Elég hamar rákerült a sor, hogy megmutassa, mihez ért. Ahonnan még nem vártuk, Proszkurov felöl jött a támadás. Gyorsan felraktam páncélvonatomra az egész bevethető gyalogságot. Kamenyevsz- Podolszk felé éppen csak biztosítókat hagytam. így vasúton eíilbe mentünk az ellenségnek. Mikor a közelükbe értünk, leraktam mindenkit, akire csak nem volt okvetlenül szükség a páncélvoncuton. Csendben indultak el, fegyverzörgés nélkül. Hátha sikerülne meglepni az ellenséget. Na, jól van, ügyesek vagytok, fiúk! Csak az idegesített, hogy semmit sem láttam a saját embereimből. Erdő volt előttünk, abba úgy belevették magukat, mintha csak az lett volna a parancsuk, nyelessék el magukat azzal az erdővel. Végre aztán egyszer pus- kalövéseket hallottunk. Akkor meg már jobbról, balról, szemben, mindenfelől ropogott. Jöttek az összeköttök és jelentették, hogy csapataink felvették az érintkezést az ellenséggel. Jól van már, na, hisyen hallom is, hogy felvették. De Valahogy nem tetszett nekem ez a dolog. — Szólok az én tüzéremnek! — Na, Taliga elvtárs — mondom —, ne lőjünk-e egyet-kettőt ijesztésül? — Lapuljunk inkább még egy kicsit! Csendben gubbasztott az ágyúja mellett és fülelt. Na, jó, lapuljunk, hagytam rá. Különben is a lövöldözés az erdőben távolodott. Ahogy így morfondírozok magamban, egyszerre csak balra, az erdőn túl megszólal egy ágyú. Abban a pillanatban már fel is lélegeztem egy kicsit, mert azt gondoltam: lehet, hogy erre vártam! Ha mondjuk, kicsalták volna az én embereimet ennek az ágyúnak a kar- tácstüze elé! De vagy nem volt annyi eszük, vagy elha- markodták magukat. Abban a szempillantásban, amikor az az ágyú megszólalt, Taliga is felugrott, s már tekergette is az ágyúján a kis fogantyúkat. Szinte a füle is kihegyesedett, úgy figyelt. S ahogy a hangot hallotta, úgy tekerte, vitte arrább a csövet. A negyedik, vagy az ötödik dördülésnél aztán megállapodott. — Most megvan — kacsintott rám —, odasózhatok? Te jó isten, csak nem a hang után akar ez a tüzér lőni? Hiszen ez ellentmond minden tüzértudománynak! De bólintottam. — Tűz! Egyetlenegyet lőttünk. Az ellenséges ágyú elhallgatott. A fiúk aztán elmesélték a \ többit. Már kiértek az erdő; szélére, mikor az ellenség\ ágyúja megszólalt egy tanya- ; udvarról. Lefeküdtek, nem j mentek tovább. Aztán lát- > ták, hogy a mi ágyúnk te- \ libetalál. Tisztára seperte az! ágyú környékét. Nem is volt kit rohamoz- \ ni. Az ágyú körül csak ha-! lottak feküdtek, sebesültek\ nyögtek. A lovak közül is; egynek ők adták meg a ke-1 gyelemlövést. A petljuristák rövideséül magukhoz tértek, és ellen- \ támadást indítottak. — Mi van most azon a ta-; nyán? — kérdeztem. — ügy látszik, megerőltet-\ ték, hogy minket onnan ki- \ kergettek, van most ott leg-\ alább egy zászlóalj. — Na — nézek Taligára —,! mi lenne, ha még egyet oda- j pörkölnénk? ■ — Lehet, parancsnok elv- \ társ. És odapörkölt. A lövés után ugyanúgy fü-\ lelt, mint az imént az el- \ lenséges ágyúzásra. Várta aj becsapódást. — Na, elég ez nekik mond-1 ta a hatodik lövés . után, s l mi el is hittük neki. Megállt, mint az oszlop, \ az ágyúja mellett, rágyújtott> egy cigarettára, karba font ; kézzel füstölt. Mi meg csu-> dálattal néztük, mint a jó\ mesterembert, aki megmu-! fatta, hogy mit tud. Az őr-! dög vigye el, nem hiába ügyi mutatkozott be nekem teg- \ nap, hogy „Taliga vagyok,\ tüzér”, mert valóban tüzér, i
