Pest Megyei Hirlap, 1965. november (9. évfolyam, 258-282. szám)

1965-11-14 / 269. szám

1965. NOVEMBER 14, VASÁRNAP

Htot

9

7€/'S'£*h$z.ktf Í7. :

CÉZÁR

A.

y«m

Ha naplót írnék r(>ia, körülbelül így festene.

Az első nap.

Be kínos volt, be kínos! Hivatalból jövök haza aznap, mikor áthelyezlek. Még nem ismerem a kisvárosi utcát.

Hát egy rácskapunál, egy borjúnyi szent- bernáthegyi rohan a kapunak. És ordít, vonít, kínjában és dühében, hogy nem marhat le. Ezer szerencse, hogy a kapu zárva. így is, úgy ugrok félre, mint a lövésre az a nyúl, amelynek szülei nem voltak párducok Núbiában.

Ez semmi volna. De az ablakban, ahol el kell haladnom, egy bájos leányfej, s egy idősebb hölgyé, nyilván az anyjáé.

A rémülettől lépteim elvesztik a ritmusukat, s úgy megyek, mint mikor járni tanultam. Pont az ablak alatt pedig megbotlom.

Be kínos! Ilyen gyáva fráter! De mit tegyek? Ez az idegek gyávasága, nem a lelkü- leté. Azazhogy hagyjuk ezt.

Másnap.

Amikor jövök, a kutyát — ezúttal messziről — kinn látom feküdni a járda szélén. De már nem vonulhatok vissza, mert az ablakban ott van a bájos ismeretlen, anyjával, s restellném.

Kacagtatóan undorító, ami bennem végbemegy, amikor közvetlen közelből, a kutya, ahogy meglát, fölkel és jön elém. Nem ellenséges ezúttal. Ügy látszik, csak a nadrágomat akarja megszagolni.

De a nadrágomban a lábaim már reszketnek és szemeim előtt dűlnek össze az utca házai, mint egy berúgott bál és az ég rogy alá és a föld hullámzik talpam alatt, mint a tenger.

A kutya orra három ujjnyira a lábikrámtól, így haladnánk el édes-kettesben az ablak alatt.

Rohanj neki! Iramodj! Míg beléd nem mar ez a fenevad! — sistergi minden idegem. Kivált, amikor a kutya, pont az ablak alatt egyszerre elém kerül.

Csak pacsit akar adni? De hát nem fogadom el. Hallatlan büszke vagyok. A levegőbe tartom az orromat.

De a kutya nem enged. Szökdösni kezd előttem. Két ízben a kabátomat végigsimítja mancsával, s lába bele is akad a kabátzsebembe.

Az ablakból hallom a mamát:

— Cézár! Nem jössz vissza mindjárt! — majd nekem címezve a szavakat: — Ne féljen, kérem, nem bánt, csak játszik. Cézár! Te engedetlen!

Erre illenék, hogy visszanézzek. De ezt sem teszem. Nem mosolyogtak ugyan rajtam. De annál rosszabb. Mert sajnáltak.

A veszélyen túl düh csap fel bennem. Na, ilyesmi nincs többé! Szerzek valahol egy fegyvert. És ha megint hozzám közeledik ez a dög, egyszerűen lelövöm.

Nonono! Néhány perc múlva már inkább azon töprenkedem, hogy kellene a másik utcán kerülni ezentúl, feltűnés nélkül, mivel negyedórányi út

Néhány nap múlva.

Estefelé tartok haza. Messzebbről láttam már, hogy egy vézna fiú, egy csomaggal a hóna alatt, benyitott a ház kapuján.

Nyilván nem tudott a kutyáról.

Mikor odaérek a ház elé, nagy jelenet. A kutya ráugrott a fiúra, úgy, hogy az szegény hanyatt esett az ijedségtől, sőt el is ájult

A háziak éppen most rohannak ki a fiú ordítására. Az idősebb hölgy kétségbe van esve. Elriogatja a kutyát és feltápásztaná a fiút.

Erre én segítek. Ügy viszem be a tornácra

— karomban. Persze semmi baja. Egy pohár víz és már csak reszket éppen, egy kissé.

Én a háziakkal ismerkedem, és csillapítom zavarukat. Fejtegetem felváltva a mamának és lányának a félelem természetrajzát. De nagyobb előszeretettel a lánynak.

Valóságos hősnek érzem magam, annyi bizonyos. Már alig rezzenek össze, amint az eb ott ólálkodik körülöttünk és szagolgat.

Tizednapra.

Ahogy jövök látom a kutyát az utcán, dehogy átkozom már! „Drága, jó kutyuskám!”

— így becézem magamban. Neki köszönhetem, hogy mindennapos vagyok a háznál s az if~ jabbik, bájos gazdája egy hét múlva hivatalosan a menyasszonyom.

Ez lenne ennek a históriának rövid naplója.

Ha másutt olvasnám, kevesebb hitelt adnék neki.

MUNKA KÖZBEN

Ladányi István

Kerek hét esztendeje, talán éppen ilyen ködös, nyirkos novemberi estén, együtt vártuk a nagy pillanatot, a születés pillanatát. A kis terem zsúfolásig megtelt, akár csak most, ezen a pénteki napon, hét esztendő távolában. Ma nyugodtak vagyunk és bizakodók, akkor csak szorongtunk, s felkészültünk a bukásra is.

Hét esztendővel ezelőtt

mutatkozott be első alkalommal a közönség előtt a gödöllői Juhász Gyula Irodalmi Színpad. Két életrehí- vója: Ladányi István és

Hídvégi Nándor. Ladányi járási népművelési felügyelő, Hídvégi járási könyvtáros. Ez volt az első kezdeményezés, hogy a megyében is polgárjogot nyerjen az irodalmi színpadok mozgalma.

— Erre a színpadra mindig büszke leszek — mondja Ladányi István, a hetedik évad Uj magyar líra című, évadnyitó előadásának szünetében. — Most látom csak igazán, mennyire érdemes volt akkor elkezdeni. Ma már több, mint félszáz irodalmi színpad működik a megyében s nem is rosszul. Uj bázisa ez a népművelésnek, amely mozgékonyabb, elevenebben ható, mint bármelyik öntevékeny színjátszó csoport.

Ladányi István tanárként kezdte felríőtt életét tizenöt esztendővel ezelőtt. Az isa- szegi általános iskolában, mint orosz szakos tanár. Hat esztendővel később járási népművelési felügyelőnek nevezték ki, de az iskolától még nem szakadt el végérvényesen. Hetente három napon továbbra is' tanította az orosz nyelvre az isaszegi diákokat.

Nyolcesztendős

pedagógusmunka után vált függetlenített népművelővé a gödöllői járásban. Hatvanegy októbere óta pedig a megyei tanács népművelési tanácsadójának vezetője, s ezzel szinte egy időben lépett be a párt tagjai sorába.

Európa öt fővárosában: Moszkvában, Varsóban, Prágában, Berlinben és Párizsban tanulmányozta a népművelési munka különböző módszereit s a látottak, tapasztaltak alapján végzi sok színű, érdekes, kísérletező munkáját.

— A népművelési tanácsadó legfőbb feladata új

módszerek keresése, kísérletezése s azok széles körű elterjesztése. Szóban, előadásokban, módszertani kiadványok megjelentetésében. Érdekes és változatos, mindig új feladatokat jelentő munkakör. Ha arra gondolok, hogy ötvennyolcban még csak kísérlet volt a gödöllői irodalmi színpad, ma pedig félszáznál is több működik a megyében, vagy hogy ugyanebben az esztendőben a tizenötezer embert megmozgató gödöllői népitánc-fesz- tivál jelentette a népművelés egyik fő formáját, ma pedig a libresszók, képpresszók, klubok hatókörének, tevékenységének kiszélesítése, akkor mérhető csak igazán, hogy mennyit változott hét esztendő alatt a néoművelők munkaköre, feladata.

Csengetnek,

a szünet véget ért. Még csak annyit mond munkájáról:

— Most egy olyan képes kiadvány megjelentetésén dolgozunk, amely a megyében húsz esztendő alatt elhelyezett képzőművészeti alkotásokat mutatja majd be, festményeket, szobrokat, plasztikákat. Hatvannyolc művel gazdagodott az elmúlt két évtized alatt Pest megye.

A nézőtér elsötétül, Jobbágy Károly költő lép ki a pódiumra. Folytatódik az előadás.

P. P.

EGY ARC A BRIGÁDBÓL

Kotroczó íclv.

A

ki még nem tudná, én vagyok az a slá- gerszerző, aki a „Hallod-e te Európa!” kezdetű dal szövegét írta. Nem akarom magam dicsérni, de ezt énekli ma az egész város. Zenéjét Csoki szerezte, s mindez együtt az egri minaret tetején történt.

Szóval. Nekem Csoki a barátom. ö egy afrikai fiú, most ötödéves a Zeneakadémián, jobban ismeri már Pestet, mint a bennszülöttek, és van valami rendes neve is, talán Ali Ben Zaher ben mittudom- énmicsoda, de egyáltalán nem haragszik, ha Csokinak hívják,

Vicces körülmények között ismerkedtünk meg. Volt nekem ugyanis egy menyasszonyom, az Andrea. Öt vittem magammal Dorovicsékhoz, és ott találkoztunk Csokival, akibe Andrea pillanatok alatt belehabarodott. Nem tagadom, Csoki jópofa, ragyogóan gitározik. dehát épp akkor éjjel komoly szándékaim voltak Andreával. Nekem mindegy, hogy valaki néger, vagy nem néger, viszont Csokira akkor borzasztó dühös lettem. Mivel meglehetősen jólnevelt vagyok, azért csak akkor kiabálta -1 oda neki, hogy „hülye néger”, amikor már teljesen berúgtam. Nos, akkor ott a szobában nagy ccend lett. Csoki lassan felállt Andrea mellől, és az ablakhoz lépett. Nyavalyás nasv csend volt, és ettől eszembe jutott, hogy már nekem is mondtak ilyesmit. amikor összetévesztettek egy arabbal.

Azóta vagyunk mi jó barátok. s én komolyan szeretem Csokit, mert nagyon tó sztorijai vannak. Hát példát nem mondok, mert most egy sem jut eszembe, viszont itt van ez az eset a mecsettel, amit elkezdtem mesélni, ez is egy TV’gvon jó kis példa.

K

ét hónapja történt, azt hiszem, kedden, úgy hajnalfelé. A Rákóczi úton kóboroltam, és pocsékul éreztem magam, és akkor összetalálkoztam Csokival, aki szintén egyedül volt, és szintén pocsék hangulatban mászkált.

— Neked ml bajod van? — kérdezte.

Egy tőmondatban elárultam neki.

— Majd kinövöd — válaszolta, s megvakarta a fülét. Oda se néztem, tudtam, hogy nők mentek el mellettünk, akik Csokit bámulták. Kellemetlen dolog, ha az embert megbámulják. Mivel Csoki mégsem viselkedhet úgy mint Zsóka, aki ilyenkor nyelvét nyújtva, különböző útbaigazításokat ad, ezért Csoki a fülét vakarja — persze, mondanom sem kell, hagy ezt is diszkréten teszi.

Na jó. Udvarias lévén, én is megkérdeztem Csokit, hogy neki mi a baja. Mit tesz Isten, erre ő a Rákóczi út kellős közepén a nagy hajnalo- dásban elmeséli, elkapta őt a vágy, hogy atyái vallása szerint imádkozhassék.

— Eleget röhögtél? — kérdezte negyedórái türelmes várakozás után. Hajnalban kevés villamos jár a Rákóczi úton, azonban a közönség — ha kisszámú is volt — mégis nagyon lelkesnek bizonyult — És azt fogod ismételgetni. hogy Allah ... Allah ... — mondogattam még mindig nevetve. Három locsolóautó jött, egymás mögött.

Csurom vizes lett a ruhám, az a rohadt sofőr még ki is röhögött.

— Tessék egy cigaretta — nyújtott felém Csoki egy Csomag Fecskét.

— Tudod, hogy Kossuthot szívok — mondtam dühösen, de aztán ismét eszembe jutott Csoki szomorúsága, s így megint jókedvű lettem. „Allah... Allah!”

Csoki most a bajusza helyét simogatta. Ez nála már azt jelenti, hogy dühös. Végtére is a barátom. Mieghali- gattam hát magyarázatát: hogy ő nem vallásos, hogy ő már majdnem materialista, dehát értsem meg, ha egy városi ember elmegy egy faluba, akkor ott csodálja a szántóföldet, az aratást, a csizmát. de végül is csak keresni

kezdi az eszpresszót, nem így van?

zt elismertem, s nyom- han el is kapott a buzgalom.

— Gyere! — rántottam meg a ruháját.

Jó darabig futottunk, majd lihegve elmagyaráztam Csokinak, hogy felmegyünk Lovászához, elkérjük a kocsiját, és elmegyünk Egerbe.

— Minek? — ijedt meg, mert fél az egerektől.

— Az egy város, ahol van egy mecset, még minaret is, tehát Allah is, meg minden, ami neked most kell — mondtam egyszuszra, és szaladni kezdtem, mielőtt megsértődne megint.

Lovászi a közelben lakott, ott állt a sportkocsija a ház előtt, míg a házmester jött, megrugdaltam a kerekeit.

Az a bolond még aludt. Addig csengettünk, mig a fél ház fél nem riadt.

Nagynehezen megkaptam a kulcsot és elrohantunk. Mire beindítottam a kocsit, a tapintatos Csoki gyerekként örült már az utazásnak.

Szép az ébredő város. A Körétről lassan eltűnnek a részegek, s a villamosokon egyre több az akta táskás ember. A csörömpölés erősödik, az emberek álmosak, mogorvák még, de percről percre világosabb lesz az utca.

Egy nagyszerét imádkozhatsz majd — ígérgetem Csokinak, aki fázósan, de lelkesen húzódott meg a nyitott autó mélyében.

— Igazi minaret? — kérdezte.

— Igazi — nyugtattam meg. — Még Ali pasától örököltük.

Ettől kezdve az egész úton egy slágert énekeltem: „Ali áll a sarkon és nyújtja a kezét” stb... (Mivel szerény vagyok, így csak zárójelben jegyzem meg, hogy az én verseim ennél mintegy ezerkétszázszor jobbak.)

Nyolc óra körül értünk Egerbe. Csoki állapota egyre romlott. Hát még amikor meglátta a minaretet! Ki akart ugrani a kocsiból.

N

o ez a minaret! Elvergődtünk odáig, a karcsú torony előttünk magaslott, s Csokit csak bámultam, mert annyira elfogta őt az idegesség, hogy rángatni kezdte a csukott kerítésajtót.

Felnéztem a toronyra. Az ég, amelybe belenyúlt, egyre kékült, s láttam a fekete bőrű Csokit, aki a kerítést rángatja. Ekkor értettem meg igazán. Ez a vacak öreg torony jelent neki valamit. Neki most itt az égbolt hatalmasnak tűnik, és a levegő forrónak, és most ő már el is utazott egészen messzire. Ekkor jutott eszembe először: hallod-e te Európa!,

mert Csoki az anyanyedvén válaszolt, amikor megszólítottam.

— Várjál — tettem a vállára a kezem. Körbejártam a templomot, míg végre megtaláltam a kulcsot őrző Öregembert. Először tiltakozott, most nincs látogatási idő, „Ez ez Isten háza” — mondtam dörgedelmesen, de nem ez használt, hanem a kétszáz forint. Mire visszaértünk, iskolába menő gyerekek za- jongtak Csoki körül, Egerben ritka látvány egy igazi afrikai, egy egy copfos kislány már autogramot akart kérni.

Csoki a rács előtt állt, és a földet nézte. „Mars innen

kölykök!” kiáltottam, mire még nagyobb lett a zaj. „Gyerekek” — szóltam halkan, de ez sem használt, ekkor elkergettem őket.

Szűk volt a toronyban a lépcső. Alaposan megizzadtam, míg felértünk, mert Csoki ment elől... Végre! A szűk nyílás kitárult, s a keskeny erkély egybeolvasztott bennünket az éggel. Csoki még mindig hátat fordított nekem, s morgott valamit. Lentről a gyerekek száj- tátva bámultak, odaveródött valahonnan két öregasszony, akik hányták a keresztet. Egészen megható volt a helyzet.

— Hallod-e te Európa! —

kiáltottam bele a mélységbe, s meghatóan néztem Csokit, a barátomat, Afrika fiát.

völtésemtől megriadt, megrázkódott. •— Mit mondasz? — fordult felém. Megismételtem, bár most már kevesebb átéléssel. Aztán mindketten az alattunk szétterülő várost figyeltük. Apró házak, emeletes új épületek, balra a vár romjai, a piacra éppen most fordult egy teherautó.

— Nézd azt a szőke nőt — mutatta Csoki. Néztem. Ott bámult ő is a közben nagyra- nőtt tömegben, kendőbe kötött hosszú haját lobogtatta a szél. — Hogy is mondtad? — fordult felém. „Hallod-e te Európa!” — nem is rossz. — Dobolni kezdett kezével az öreg falon, és valami érdekes zenét is dúdolt hozzá.

Azonnal kapcsoltam. Ott fenn a karcsú minaret tornyában percek alatt összedobtuk a slágert. „Hallod-e te Európa, pampapam ...” de hiszen ismerik, ezt fújja most az egész város. Lent a torony alján mindjárt el is énekeltük a közönségnek. Akkor már tudtam, hogy bomba sikerürlc lesz A szöveg kicsit bárgyú, de a cím azért nem rossz. Csak az a kár, hogy nem tudjuk elég hangosan k’"Ham.

Benedek B. István

VSfffSSSfSSSSfSSSSSSSJ’mSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSf/SfSfSSSSSSSSS/'SSSSSS/'SSSSSSSSSSSfSSSfSS

Hallod-e te, Európa!

fSSAfSA/^SSSSSySS^/^fSSSSJ'SSSSSSSSS/^Afjrf/^SSSSJ'jfSfSSSSjySSSSSSSSSSSjrSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS