Pest Megyei Hirlap, 1965. október (9. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-31 / 257. szám
1965. OKTOBER 31. VASÁRNAP mtetet K/Círlan 9 Halász Péfer: JHutaxd az a re ód-— ----------- ültek a szobában. Apám jobbI Kelten | kezével öcsém fejét simogatta--------------- amikor beléptem. A redőnyön á t-átcsillanó és a benne úszkáló .milliárdnyi apró porszem az álmok sajátos hangulatát varázsolták apám dolgozószobájába. — Miért simogatod annyit annak a gyereknek a fejét, még a végén elkopik! — szóltam. — Ne pimaszkodjon fiatalember! — fordult hátra apám. Az arcát nem láttam, mert a redőnyön beszüremlő délutáni fénysugarak a szemembe vetítették a levelek táncát. Csak apám kezét láttam, amin a nap fénycsíkot húzott, s öcsém fején lassan lecsúszott, majd előreborzolta haját. — Ha irigykedsz, ülj ide és megsimogatlak téged is, feltéve, ha őfelnőttségednek mindez nem difamáló — hívott. Leültem a másik oldalára. Lassú mozdulattal felemelte a kezét és fejemre csúsztatta. Kellemes meleg öt ujja végigszántotta hajamat Jó volt a simogatása, biztonságérzetet adott Meg akartam nézni apám arcát, de sehogy sem sikerült. Megérezte, hogy meg akarok fordulni és gyengén, de tiltón megszorította a nyakam. Csak a redőny nyílásait láthattam. Visszacsúszott a keze a fejemre, simo- gátott. — Milyen lehet az arca mikor így simogat? ... Milyen lehet az arca... ? oldalra rántottam a fejemet de csak a tarkóját meg hátul a feszesen sorakozó hajszálakat láttam, öcsémet nézte. — Miért nem nézhettek az arcodba?! — kérdeztem bosszúsan. Halkan elnevette magát, öcsém is nevetett. Idétlennek éreztem a helyzetet, nem tudtam én sem visszatartani a nevetést. Egyre hansogóbban nevettünk. Apám, mint máskor — ha nevet — köhögni kezdett, elég csúnyán. Napi hetven cigaretta! Nyaka vöröseslila lett, nevettünk, nevettünk. Felém- fordult, de nem figyeltem rá. Nevettem, öcsém abbahagyta a nevetést, apám is. Már csak köhögött, de a köhögése gyengült. Szuszogtunk és lihegtünk, mint mikor az ember nem vesz levegőt. — Mi volt ez... ? Miért nevettem? Nincs is valami fényes hangulatom... — Tudjátok fiúk az élet... — kezdte, de a folytatás elmaradt. Lomhán felemelte a ke| Hirtelen Gellert Oszkár: Mondd ki már Mondd ki már: mért riaszt a csupa fenség, kemény, szigor, zord komorság, mért hajszolsz csipetnyi morzsát, s üdvözölsz mint vakszerencsét versek közt is, mint a báj gyöngyöz közben és nem azt, ami nem tud csak panaszt, sötét tüzűt, ami fáj, s óda hangon orgonái — mondd ki már. Mondd ki már: mért inkább a csillagokba nézel békén mosolygva, ha sötétül a határ? S mért nem tetszik neked az a csak balsorsra váró haza, s madarak közt szívesebben nem az ölyv, ha fellegekben szemed elől ragadozva száll. Mért kedvesebb a dalos madár? mondd ki már. Mondd ki már: ha a tüdőd beleheli, mért kedvesebb a mezei andalító vadvirágos illatár, mint parfőmös budoár? S veszélyt jelző szirénánál méltóbb hangot hol találnál annál, ha felbúg a mélyszavú gyár? S mondd ki már: hideg fény a holdsugár. Idelenn, a földön fújják Ember, a te hallelujád, s odafenn a lét sivár: nem az isten, aki vár. SZANTHO IMRE M atatott a ruhája kivágásában és előhúzott egy kártyát. Az ívlámpák fényénél William elolvasta a szöveget. „Engedély Mrs. Sara Trimball részére, a keltezéstől számított egy hónapra, hogy leányát látogassa Randall’s Isländern” — Ez én vagyok — mondta Mrs. Trimball alkoholittas büszkeséggel. — Odafenn dolgozom Randall’s Islanden, afféle fuss ide-szaladj oda vagyok én az orvosoknak, meg a nővéreknek. Ma volt fizetésnap. Bejöttem ezen a hosszú úton a városházára. Három óra után öt perccel értem oda és nem kaptam meg a pénzemet. Érted, he? Egyáltalán nem kaptam pénzt jövő péntekig. Ez a pokol! Az orvosok és a nővérek, azok megkapják a pénzüket öt órakor. Én miért nem kaphatom meg? Tudják, hogy még aludni sincs hova mennem... Aztán azt mondtam magamban, egye fene, alszom a parkban. A város nem fizeti a munkámat, akkor a városi parkban alszok. Aztán jön a városi rendőr, és aszongya, hogy ki innen!... Most aztán hova menjek? A pokolba! Ez aztán a jó mulatság, mi? Hukk. — Lánya is van? — Naná, hogy van. Tizenhat éves. Ebben a korban már kint lehetne az utcán, hogy ő keresse a pénzt és gondoskodjék öreg napjaimról. De hát én nem akarom. Isten tudja, miért zárom így el... Miért nem akarom, hogy a lányom az legyen, ami én voltam... Mindig jól éltem, kutya bajom se volt. De hát az ember azt akarja, hogy a gyereke másmilyen legyen. De, ha én elmentem, úgyis rászorítja az élet... M rs. Trinball először enyhén, majd egyre hevesebben köhögni kezdett, végül egész testét rázta a köhögés. Lassan leereszkedett a köd. William érezte, hogy finom, éles tűk szurkálnak keresztül a ruháján. Az utca túlsó oldalán alvó részeg felhorkant, tüsszentett és lassan felült. — Miért nem hagyják aludni az embert — mormogta — az a nyavalyás köhögés ... — Öh, egek — mondta Mrs. Trinball elhalóan, mikor elmúlt a görcs. — De jó lenne inni valamit. — Mennyibe kerül egy szoba? — kérdezte William. — Negyed dollár. Neked kell szoba? Tudok egy jó helyet a negyedik utcán... De hát neked nem kell... — Nem. De magának igen. Kérem, várjon egy pillanatra. Nem könyöradományt akarok adni. — Odanyújtott felé egy negyeddolárost. — Kölcsönképpen. Majd visszafizeti, ha megkapja a pénzét. — Beleejtette a pénzt az asszony remegő tenyerébe, de az elejtette és a pénz csilingelve gurult el a kövön. A szemközti pádon ülő részeg egyszerre felélénkült, utánakapott, és pillanatok alatt elszaladt a kinccsel. Mrs. Trimball félig felemelkedett ültéből. — Részeg, csavargó! — visított élesen. — Gyere ide, azonnal, te mocskos, tolvaj! — Ne törődjön vele — mondta William és a vállára tette a karját. — Akad még ott, ahonnan ez való. Tessék. A nő óvatosan eltette a pénzt. — Nagyon szépen köszönöm — mondta Mrs. Trimball méltóságteljesen. — Barátok között a kölcsön rendjén való. Hukk... Kérem, adja meg a nevét és címét és visszajuttatom. I< otorászott a táskájában és egy agyonrágcsált ceruzát és darabka papírt vett elő. — Talán egy krajcárt még hozzátehetne,, hogy valami kis meleg étel jusson a gyomromba. William habozott egy pillanatig. — Természetesen — szólt, aztán összeszedte a gondolatait, megfeszített erővel próbált emlékezni mindarra, amit a vasárnapi lapok társasági rovataiban olvasott. Aztán leírta a papírra: „Courcey de Peyster Stuyvesant. Hotel Plaza”. — Ugye, megmondtam! — kiáltott fel a vénasszony. — Én ismerlek titeket... Hukk ... Engem nem csaptok be. Apukától kapjátok a pénzt, én meg térdenállva dolgozom hét napot egy héten. Cifra egy neved van. Nem igaz? Nem szégyellnél néhány lépést menni egy ilyen vénasszonnyal, mint én vagyok Mr. Courcey de Peyster Stuyvesant? — Egyáltalán nem. Örömmel megyek, biztosíthatom. William felállt és karon fogta az öregasszonyt. Didergett. Rossz volt felállni, mert így kitette a szélnek és hidegnek testének azon részeit is, melyek ültében védbe voltak. — Jól nézünk ki — mutatott körbe Mrs. Trimball. — Választunk egy elnököt, az megígéri, hogy minden szép és jó lesz, aztán mit kapunk a pénzünkért: rendőröket... De azért, te elég rendes fickó vagy, ahhoz képest, hogy kapitalista. Csak egy kis kemény munka hiányzik neked, semmi más ... William Booth Wrenn lassan visszament a Washington Squarre. A nedvesség most már egészen átáztatta a ruháját, s a pad alatt, melyen az előbb üldögélt, megtalálta annak a cigarettának csikkjét, melyet az előbb szívott. A nyirkos gyufa csak a negyedik próbálkozásra akart meggyulladni. Hirtelen egy jól táplált, vastag posztóruhás rendőr toppant elé és hevesen integetett a gumibotjával. — Gyerünk innen — szólt kurtán —, itt nem üldögélhetsz. William szívott egyet a cigarettáján és megkérdezte: — Ember, tudja, ki vagyok én? rendőr egy pillantással felmérte a piszkos gallért, az olcsó kalapot és az átázott cipőt. A rendőrök szeme élesebb, mint az öregasszonyoké. Előre hajolt, és William arcába bámult. — Igen, —, szólt —, tudom, hogy ki maga. Maga az a fickó, aki a múlt éjjel kétszer kergettem el a parkból. No, tűnjön el, gyorsan, amíg szépen beszélek.,. /\ Farkas András: Fordította: Zilahi Judit A jót, a legnagyobbat... A jót, a legnagyobbat életemből Szeretném még megírni csak, Rövid és lázas lesz, szerény, de fenkölt, Mint két tenyér, ha tapsra csap. Emlékmű lesz! A tiszta szó le nem dől, Nem söpri el szél és iszap, Mert dallamát sorsomból építem föl, És így gránitnál biztosabb. E mondatot sejtem, mióta élek, Párája hitnek, könnynek, szenvedélynek, Együttérzés mindenkivel, Testben-Iélekben mindig kétszerezve, Mosollyal szól ránl. a..... a perc s az eszme, S most így hangzik: Veretni kell! — Kiállításra készülök... a zsűrit várom ... Novemberben nyílik önálló tárlata a szentendrei Ferenczy Károly Múzeumban. Mintegy ötven-hatvan kép, az elmúlt „ esztendők termése. | — Utoljára ötvenhétben §volt önálló tárlatom — mondája s én jól emlékszem, milyen S bizarr körülmények között, a \ temetkezési vállalat volt he- | lyiségeiben. | Hogy említem a dolgot, ma S már ő is csak mosolyog a dol- § gon, S aztán rövid hallgató? § után indokol: S ^ — Textiltervező vagyok mar \ tizenhat esztendeje. A textil- \ tervezés nagy fegyelmezettsé- ^ get követel. Bizarrságom, vagy ^ ha úgy jobban tetszik, szerte- ^ lenségem, egy kicsit ennek a S nagy fegyelmezettségnek a § visszahatása. Valamiben ki ^ kell élnie magát az ember- \ nek. A visszafojtott vágyak ^ nehezítik az életet... ^ Vitathatatlan tény: Szánthó ^ Imre tehetséges és eredeti fes- tőművész. Elevenen ható hu- § mora a jól komponált művek- $ ben remekül érvényesül. Né- ^ hány vonallal is kifejező il- ^ lusztrációi mindig a lényegre § tapintanak, s § Kísérletező művész: erre ^ vall ábrázolásának sok színű- ^ sége, eredetisége. Sokat látott ^ és tapasztalt ember, megfor- S dúlt már Európa jó néhány § országában, rajzok, metszetek, $ S 'S/ssssssy/sssssssssssssssssss/ss/sssss///ss A szentendrei házban rajzok, metszetek, festmények között találom. Képek a fála- kön, a heverőkön, az asztalokon, a falakhoz támasztva a földön is. Mentegetőzik. olajképek adják bizonyságát. Jó szemű és biztos kezű művész, aki nemcsak a különöset fedezi fel, hanem a tipikusát is. Jól ismeri a hétköznapok életét, eredményeit és visszásságait egyaránt s ezt a gazdag ismeret- és élményanyagot gyümölcsözteti művészetében. — Az idei szeszélyes tavasz sajnos tétlenségre kárhoztatott — magyarázkodik szerényen. — Negyven napig közel másfél méteres víz alatt állt a házam. Nehéz időszak volt. Nemcsak mint művésznek, embernek is ... Az idei nyárnak volt azonban egy szép emléke is. ö készítette az idei szentendrei kulturális napok postai emlékbélyegzőjét. Ki tudja, hány. bélyeggyűjtő őrzi azóta otthonában féltett kincsként a ritka bélyegzőlenyomatot. Elégedetlen önmagával. Igaz, soha nem volt elégedett. Mindig többre, nagyobbra, újabb művészi eredményekre vágyott. Ez az elégedetlenség az ihlető múzsája. S így van ez jól. A művészember, aki úgy érzi, hogy elégedett a megtett úttal, az megreked fejlődésében. Szánthó Imre azonban nem az a típus, aki megtorpanna, betokosodna. Erről meggyőződhetnek maid a novemberben nyíló kiállítás látogatói is. P. P. Wz//////////////////////////////////////// zét és újból simogatott, de most már za- S vart. ^ — Milyen színű a szeme? Ja igen, barna, ^ vagy várjunk csak, mégsem... de barna, égé- ^ szén biztos ... de nem látom ... Meg kellene $ nézni az arcát — tépelődtem. — Miért nem nézhetem meg az arcod? —i kérdeztem ismételten. | Hirtelen felugrott, morgott valamit az orra ^ alatt, amit nem értettem. Gyors léptekkel ^ fel s alá járt a szobában, arcát tenyerébe te- ^ metve. | — Hagyjatok békén az örökös nyavajgáso- ^ tokkal! — kiabálta. — Nincs semmi ba- $ jóm, semmi! Semmi, semmi! =-------;—j- és súlyát meghazudtoló ügyes-§ I Korát I séggel odaugrott az ajtóhoz és ^------------- kirohant. Utánaeredtem, de va- ^ l ószínűtlenül gyorsan szaladt. Hogy lehet § száz kilóval így szaladni?... Kiáltani akar-^ tam, hogy álljon meg és nem kérdezek már i semmit, de torkomon akadt a szó. Nem, ezí nem lehetséges, így rohanni száz kilóval, biz- § tos álmodom. Csattogott az utcakövezet. — Állj meg! Állj meg! — kiabáltam, de^ nem figyelt, csak rohant. Az épülő házhoz ért, 5 bekanyarodott a telekre. — Fordulj meg, legalább az arcod hadd lás- $ sam! — kértem kétségbeesve. — Senki ne lássa! — üvöltötte többször^ egymás után. — Senki ne lássa! Aztán tovább az épülő ház lépcsőjén, én & utána. ^ — Nem jössz fel, megértetted! Nem jössz ^ fel. ^ Már a második emeleten járt és a távolság^ egyre csökkent. — Az arcod mutasd! S s Gyors mozdulattal megragadott egy nagy ^ kerekű malteros kocsit és felémgördítette. S — Ott maradsz, ott kell maradnod! § s A dübörgéstől már semmit sem halottam, ^ a kép is összefolyt $ § T—------------;f meg egyet rátott a re-5 I JNagyanyam | dőny húzóján, reggel- volt. jj A nap bevilágította aj szobát. Amikor nagyanyám megfordult, gyor- 5 san lehúnytam a szemem. Kiment a szobából ; óvatps léptekkel. Biztos azt hitte, hogy mégj alszom. Most álmodtam először apámról, pe-> dig már majdnem egy éve halt meg. Csak az arcát nem láttam... ; MUNKA KÖZBEN
