Pest Megyei Hirlap, 1965. október (9. évfolyam, 231-257. szám)

1965-10-31 / 257. szám

ft reai HECiet 1965. OKTOBER 31, VASARNAP Íróasztalok Jégzokniban, posztópapucs­ban, flanellpizsamám fölött három fürdőköpennyel, va­cogva ülök a konyhában, a hokedlin. Fejemen szegény nagytata szőrmebéléses sap­kája. A fültté dók bánatosan lifegnek kétoldalt. Könnyelmű ember volt a nagytata, egye­dül eztl a sapkát hagyta rám örökségül — de most leg­alább hasznát veszem. Kicsit fulladozom, mivel órák óta ég a gáz — ez most a fűtés — és fogytán a friss levegő. A radiátor — fehér és rideg, mint Grönland az iskolai tér­képen, — távoli kocogásokat továbbit. Tudatja, hogy este is dolgoztunk a szerelők. Csí­kos öltözetű, kopasz állam­polgárok Morse-jelei csöpög- tetnek ekkora reményt a szomszéd cellák lakóiba, érez­tetve a közösség jelenlétét a rideg magányban. Mert ezek a kopogások azt ígérik, nem­sokára meleg lesz! A langy jövő feletti örven­dezésembe üröm vegyül. A je­len hidege. Nem a fűtőtest kopogása reményem egyedüli felkeltő­je. Felébresztette azt még néhány napja a házunk har­madik emeletén élő nyugdí­jas bácsika, a lakók ügyeinek bajnoka, ö volt, aki bekopo­gott nemrég az illetékes iro­dába, s szólt az illetékes író­asztalnak: október van im­már, jó lenne, ha hozzákez­denének a bekötéshez! Mert a munka biztos nem három napot igényel. (De nem ám!) Még azt is elárulta a bácsi, hogy az íróasztal mögött ülő valaki a fejére csapott: jó, hogy szólnak, majd elfelejt­keztem a dologról! Szóval, ülök a konyhában. Hideg van. De remény is van, A remény nem melegít. Cik­ket kellene írnom, azonban rémesen didergek. A fűzős rosszindulatúvá tesz. Mind­untalan azt az íróasztalt em­legetem, amely bizonyára egy jó kis cserépkályha mellett áll és ahonnét könnyű elfe­lejteni, hogy a távfűtés csak akkor fűt, ha a táv felöl ér­kező csöveket bekötik a fű­teni kívánt épületbe. Külön­ben hűt. Szóval nem megy az írás. Pedig hálás témám lenne. Egy kis hegyvidéki falu, ahol, ha nem is minden, de sok min­den szép és jó, s az emberek is őszinték, kedvesek. Nem megy. A hideg, úgy látszik, megártott. Unos unta­ién lelki szemeim elé tolak­szik az a bizonyos íróasztal. De már nem egyedül, össze­sen négyet látok. Kápráznak lelki szemeim? Nem egészen. A három másik is ismerős. Pont abban a faluban ültem velük szemben. Most már a négy íróasztal körbefogódzik, táncot jár. ☆ A három íróasztal a közsé­gi tanács irodájában áll. Fél­órája vagyok már itt, s be­szélgetek a beosztott dolgo­zókkal. Egyoldalú ez a társal­gás. Én beszélek inkább, ők hallgatnak. Az újságíró: De mégis, mi újság? Hiszen itt élnek, itt dolgoznak. Ebben az irodában minden összefut. Miről be­szélnek az emberek? Legége­tőbb problémáik? Mit építe­nek? Az egyik kartársnő: a ta­nácselnök házon kívül. Csak ő adhat felvilágosítást... Hogy miről beszélnek a falu­ban, azt nem tudom, nem törődöm ilyesmivel... Az épít­kezésekkel sem én foglalko­zom. Kolléganője hosszas habo­zás után elmondja — miköz­ben a másik szemrehányóan nézi a fecsegőt — hogy ér­dekes levelet kaptak. Csak nem tudja, szabad-e megmu­tatnia? Mondom, ha nem sza­bad, ne mutassa, beszéljen a tartalmáról, s • fűzze hozzá saját véleményét. Ű ehelyett iktatási könyvben lapoz so­káig, reménytelenül. Majd diadalmasan felkiált: meg­van. Elolvasom a levelet Egy átutazó turista érdektelen hö- börgése. A feladó reprezenta­tív vendéglőt, osztályon felü­li kiszolgálást reklamál. Bejön az építési ügyek elő­adója. Ö sem szavakkal vi­lágosít fel: ez és ez épült, eb­be belebuktunk, ezért és ezért, amazt szeretnénk... Nem. Kimutatások közt ma­tat. Már azt hiszem, annyi minden épült ebben a kis fa­luban, hogy fejben nem lehet számon tartani. De hisz csu­pán a csatornázást említi! Számokat körmöl egymás alá. Mormol: hatvannégy első, má­sodik negyedévi ráfordítások... Másol, összead. Ki sem néz, ki sem lát a számokból. Aki az imént a levelet mu­tatta — mégis csak benne a legtöbb kezdeményezés! — látva, hogy nem tágítok egy­hamar, gondolkozni kezd. Es — nyilván épp ezért — eszé­be jut néhány téma. (Igaz, közbe-közbeszúrja: erről nem lehet írni. Vagy: ezt nem tő­lem hallotta!) S én — kinek időközben legalább annyira érdekessé váltak a jelenet szereplői, mint a kérdésekre várt válaszok — megtudako­lom, régóta dolgozik itt? Sze­reti a munkáját? A válasz kissé lehangol. Az irodának ez az aránylag beszédes dol­gozója most készül állását el­hagyni ... A levont következ­tetés hangol le. ö már nem az íróasztal mögül látja a fa­lu életét. Tán ezért frisseb­bek észrevételei, önállóbb a véleménye? Kedvetlenségem csak ak­kor múlik él, amikor végig­sétálok a falu főutcáján. Ki­derül, hogy a háromszázezer forintos járda fedő- és csa­tornázási munkákat — az ada­tot köpi az első szembejövő! — a községbeli kőművesek az állami építőipart megszégye­nítő gonddal végzik. Az új járda, és a geometrikus raj­zolatú betonárok miniatűr áruházhoz vezet. Régi paraszt- házból alakították át, de amit egy ilyen épületen a mai technika korszerűsíteni tud, az megtörtént. Hatalmas üvegkirakat, kövezett padló, mosható festés, betonraktár. (Tartozom annyival a hiteles­ségnek, hogy elmondjam: a tanácsházán említették a na­pokban megnyíló áruházát, de csak annyit szóltak, hogy fel­épült, és hogy közelebbit a tulajdonos fmsz — mondhat.) A község emeletes pedagógus- lakásokat épített. Nemrég tár­sadalmi munkával épült az új óvoda. Folytassam? Estig a faluban tartózko­dom, s megtelik a jegyzet­füzet. Kiderült tehát, hogy van építkezés — több is, szebb is, mint máshol. Továb­bá, hogy akadnak problémák. Hogy igenis vannak állandó témák, amelyekről újból és újból beszélnek az emberek. Beszéltek nekem is. Senki nem mondta: ezt nem tőlem hallotta! Azt sem: erről nem lehet inni. Mert 'az élet változik, ala­kul, fejlődik, újraépül ebben a faluban is — melyet húsz évvel ezelőtt a környék leg­nyomorúságosabb településé­nek tartottak. S újraépülésé- hez hozzájárul a három kar­társnő, ott az íróasztal mö­gött. Munkájuk — vagy an­nak egy része — bizonyára szükséges, fontos. Észrevételük, véleményük is az — lehetne. De hogy az is legyen, ugyan, nyissák már ki az ablakot, és tekint­senek jobban szét környeze­tükben. (Amit nyilván meg is tesznek — magánemberként.) Akkor nem idegemediik el az új betoncsatorna a ráfor­dítások negyedéves lebontásá­nak végösszegévé. Az irodától öt lépésre levő áruház, mely­re tíz év óta vár a falu, olyan ködös és sejtelmes do­loggá, melyről csak az fmsz nyilatkozhat. S ha majd nem lehet ott kapni cipőpertlit, akkor sem az áruterítés hiá­nyosságainak kiküszöbölésé­ről lesz szó, hanem a cipő­madzagról — már azért is, mert az „áruterítést” soha nem fogja tudni magába ol­vasztani a magyar nyelv... Akkor a hegyekről és tavak­ról nem intéző bizottságuk jut majd eszembe óhatatlan társításként, hanem a víz, a szél, a levegő, a napfény, a szállodák. Elkalandoztam. Tán igaz­ságtalan is vagyok. Hiszen az áru terítése, azaz a nagy- és kiskereskedelem jó kapcsola­ta kell ahhoz, hogy kapható legyen a cipőmadzag. A táj­egységek intéző bizottságai­nak működése is fontos, plá­ne, ha valóban működnek. Az íróasztalok szükségesek. De ne legyenek aikkorák, hogy a mögöttük ülő ember elől eltakarják az életet. Mert az utóbbit szolgálja az író­asztal — és nem fordítva. ☆ A hideget is meg lehet szok­ni. Már öt órája fázom itt a konyhában, s lám, már nem is fázom annyira. Cikket is írtam. Tessék. Padányi Anna | tSSSSrSSSSSSSfSSSSS//SSSSS/SSSSfSSSSSSS/S/SSSSSSSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSfSSSSS/SSSSSSSSSSrSSS*SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/> aktuálisak. Eszközei Mariano Azuela: ODALENN Európa Könyvkiadó, 1965. ságát pedig: a kétévnyi cselek­ményt 150 rövidke oldalon valóságos forgatókönyvvé tö­mörítő képeket lobbantó szűkszavúság, a stilisztikai gazdaságosság — arról győz­nek meg, hogy az idő nagy tömbjeit összémarkoló, szó­fukar kisregényformát, ame­lyet gyakran jólesően hi­szünk jelenkori prózánk le­leményének, többek között Azuela „kísérletezte ki”. Az Odalenn hősei szünte- nül vonuló alkalmi katonák. A regénykezdő, egyénivé raj­zolt figurákból mind többen adják át helyüket a már- már arcnélkülien egyforma, csak körvonalakkal elhatá­rolt új tömegnek. A győze­delmesekből végtére kerge­tett megvertekké változó hegyvidéki parasztok több­szörösen vannak „odalent Az Odalenn Pálóczi Hor­váth Lajos fordításában je­lent meg magyarul. A köny­vet a múlt esztendei buda­pesti kiállításról ismerős Juan Carlos Castagnino tus­rajzai díszítik, s Hargitai György ismeretgazdag utó­szava egészíti ki. Hars György fs*f**ssssssss/*ssssjy/’s*ssssssssswrsss*rswrssjvsssssjrsssssssssjr*ssyssssssssj7*ssssss ALKONY? Az elmúlt öt esztendőben a Beatlesek és hozzájuk ha­sonló dzsesszegyüttesek zené­je Anglia legjövedelmezőbb exportcikkeihez tartozott. En­nek a konjunktúrának azon­ban, úgy fest, kezd leál­dozni a csillaga. Egy angol cég, amely ed­dig havonta 120 ezer plasz­tikból készült „Beatles-gi- tárt” hozott forgalomba, most közölte, hogy katasztrofáli­san csökkent a kereslet, az eddiginél jóval alacsonyabb osztalékot tud fizetni a rész­vényeseknek és kénytelen más cikkek gyártását is meg­fontolás tárgyává tenni. Jellemző, hogy az Erzsé­bet királynő jelenlétében minden esztendőben novem­ber 8-án megtartott repre­zentatív varietéelőadásra az idei évben már nem hívták meg a Beatleseket és job­bára igen konzervatív dzsessz- számokat mutatnak be. A Rolling Stones és a többi hí­res „yé—yé-együttes” sem ke­rüli el a Beatlesek sorsát. |3QHkl t AÉwumysm. N edves, ködös novemberi éjszaka. Szürke, fényes, pasztellszínű éj, mely hihetetlenül meglágyítja a csupasz fák körvonalait, eltünteti az árnyak szélét és ezüstös glóriát fon a lámpák gömbje köré. A be­tonjárda fekete féldrágakőnek tűnik, melyet acél­szürke esővíztócsák ékítenek itt-ott. Észrevétlenül szemer­kélő eső tölti be a levegőt, nedves lesz az ember keze, arca, s mégis ^háromszor körbemehetsz a Washington Squaren anélkül, hogy összeáznál. Ezen az éjjelen történt, hogy William Booth Wrenn el­indult valahonnan-sehová és megállt a Washington diadal­ív alatt, hogy összeszámolja a vagyonát. Már majdnem éjfél volt. William Booth Wrenn épp most kapott segélyt, az egész hatvanöt centre rúgott. Ezúttal már harmadszor számolta meg. Sietős és kevéssé figyelmes szemlélő azt állapította volna meg, Mr. Wrennről, hogy rendes körülmények között élő, rendes fiatalember, minden bizonnyal eladó valamilyen jól- menő rövidárú üzletben. Cipője arról árulkodott, hogy fris­sen tisztogatták, kalapja angol posztóból készült, esőkabát­ja éppen a kellő hosszúságú volt. Olyan férfinak látszott, aki ért az öltözködéshez. De hát, fontos, hogy ilyen látszatot keltsen az ember, ha munkát akar találni New Yorkban. A közelebbi vizsgálat azonban felfedte volna, hogy Wrenn gal­lérja gyűrött és piszkos, és nem is az ingére, hanem valami­féle rongyra hajlik ki. A cipőtalpán két lyuk tátongott, s az angol posztókalap majd szétmállott az esőben. Miután megszámolta „vagyonát”, feldobott egy pénzda­rabot. Fej-re esett, s ezért William jobbra fordult a tértől, s zsebében csörgette az aprópénzt. Az utca két oldalán kemény fapadok álltak. A gyér fény­ben is észrevette a két alakot, akik két egymással átellenes pádon kuporogtak, az egyik egy eszméletlenségig részeg fér­fi, kényelmetlenül nekidőlve a vas támasztékának, amelyet a városi hatóság szögezett a padokra, meggátolva a hajléktala­nokat abban, hogy a pádon éjszakázzanak. A másik egy öreg­asszony volt. Dőlt belőle a whisky szaga, őszes haját zöld, harmatáztatta sál fedte, s ügyetlen csomóra volt kötve az álla alatt. Erősen csuklott, de ez nem gátolta abban, hogy részeg hangon valami pikáns kis nótát dúdoljon. William pénzcsörgetésének hallatára azonban hirtelen abbahagyta és rászólt: — Gyér’ ide! William megállt és udvarias mozdulattal emelte meg a kalapját. — Parancsol, asszonyom? Gyér’ ide, azt mondtam. t illiam melléült a padra és kíváncsian az arcába bámult. Ez az arc egész elképesztően ráncos és elnyűtt volt, fonnyadt, mint azoké az öreg ta­karítónőké, akiket munkaidő után a hivatalok­ban lát az ember. Az alsó ajka öregesen reme­gett. Az asszony lassan feléfordította tompa, ködös tekin­tetét — ördög vigye a lelkedet! — mondta. — Hát annyi se ... hukk ... még annyi modorod sincs, hogy ne csörgesd az ember képibe a pénzedet? William elmosolyodott. — De hát, jóasszony — kezdte a legjobb modorában. — Jóasszony... Ördög vigyen el! — mondta a nő. — Ismerlek titeket, gazdag pernahajderokat. Lefogadom, hogy egy percig se dolgoztál még a pénzért, az apád hagyta rád, nem igaz? Gondoltam. Ismerlek téged, te... — emlékezeté­ben kutatott a megfelelő szó után. — Te, kapitalista. A kellemes elégedettség öntötte el William arcát. Bele­egyezően bólintott. — Miből találta ki? — Kitalálni?! — nevetett az asszony kellemetlenül. — Az is nagy dolog! Dolgoztam én is finom házaknál, nem hiszi? Elhiszi, hogy nekem is gazdag udvarlóim voltak, fia­tal lány koromban? Akkoriban levették a kalpagjukat a férfiak, most meg csak a pénzt csörgetik az orrom előtt... — Asszonyom, biztosítom, hogy ... — Űristen haragját! Csak úgy elgondolkodtam, mikor csörgetted a pénzt. Fura, mi, hogy mindent csörgettek, ami­tek csak van. Te is, én is, mindenki. Szóval arra gondoltam, nem akarsz eljönni velem egy kicsit szórakozni, mi? E lőredőlt és a férfira vicsorgott, elszállt ifjúságának ijesztő paródiájaként. A silány whisky illata újra meg­csapta Williamot. — Gyere! Hé, kisapám ... hukk ... Legyen egy kis örömed. Nem akarsz egy kicsit szórakozni valahol? — Nem. Köszönöm. Ma nem — felelte William ked­vesen. — Igaz — szólt a vénasszony — ismerhetnélek titeket, ti kapitalisták. Akkor adtok munkát, amikor nem akarjuk. De akkor nem adtok, amikor akarnánk. Vedd ki a kezed a zsebedből. Nem kell a mocskos jószívűséged. Én megdolgo­zom azért, amit kapok. No, gyere, csinálunk egy jó kis... — Miért üldögél idekint? Még megfázik ... — Miért? Mit gondol, mi az öregistenért ülnék itt? Nem akarom a budoáromban tölteni ezeket a szép, nyári estéket! Ha megkaptam volna a pénzt a munkámért, biztos nem ül­nék itt. Jézus atyám! — kiabált rá dühösen. — Te a vá­rosházához tartozol? William a fejét rázta. Zsebéből egy dobozt húzott elő, már csak két cigaretta volt benne. — Nem haragszik, ha rágyújtok? — kérdezte udvaria­san. Az öregasszony rábámult. — Haragszom, ha rágyújtasz? Mi a francot akarsz tő­lem, te fiatalember? Minek kérdezed, hogy dohányozhatsz-e? Mi közöm hozzá... De egyet elfogadok, hogyne. A férfi tüzet adott. — Kapitalista vagy te, ugye — folytatta, s a cigaretta remegett az ajkai közt. — Nem lennél ilyen udvarias hoz­zám, ha nem lenne valami hátsó gondolatod. Ismerlek... Te nem tartozol a városházához, te megkaptad a fizetésedet. Én odatartozom, és én nem kaptam meg. Nézz ide! — vjyer W; kel fest. Merthogy közben született. A Porfirio Diaz háromévtizedes diktatúrája ellen 1911-től öt esztendőn át forradalmárként harcoló, a legendás népvezér, Pancho Villa seregében orvos-katona író, Azuela, a felkelő csa­patok vereségét követő emig­rációja során, 1916-ban al­kotta meg könyvét, a for­radalom ideiglenes hanyat­lása idején. Amelyre a kö­vetkező évben hozta meg a győzelmet, a végsőkig meg­alázott, kisemmizett mexi­kói parasztszegényeknek a viszonylagos megkönnyebbü­lését. Azuela pályáján e forra­dalom ihlető alkalmát töb­bé nem követte hasonló. Ha­láláig (1952) nem múlta fe­lül egyetlen műve sem az Odalenn páratlan sikerét, amelyet még évtizedekig vi­tattak. Hatása a latin-ameri­kai prózaírásra máig is ele­ven; korszerűsége ötven év után is időálló, mert tanul­rsSSSSSSSSSSSYSSSSySSASSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSJ A szemhatáron lovasok vo- ; nulnak. Mögülük fehérlik ! szét a nap: sziluettek így, j hátban a fénnyel. Nincsen ar- \ cuk. Csak körvonaluk... ; Filmvégre illő képsor: ki- j tartja hosszan, rezgeti to- \ vább az elbeszélés hangját; \ meghatározza a továbbkép- l zeit regényfolytatás hangu- \ latát. ! Szükségszerűen befejezet- | len könyv Mariano Azue- \ Iáé, az Odalenn. Nem a szer- \ kezete szerint, hiszen a re- \ génybeli sorsok parabolái \ teljes ívet leírva röppennek \ fel s zuhannak alá. A tör- \ ténet maga hiánytalan. A \ távlat utólagos tudata, a meg- \ írt — most már történelmi • — esemény befejezésének j mai ismerete láttatja lezá- \ ratlan epizódnak azt a két : esztendőt, amelyet az Odalenn j végesnek mutat. A század \ eleji mexikói forradalom i máig leghatásosabb ábrázo- ! lása — a valóságos végső \ árnyalatnál mélyebb színek-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents