Pest Megyei Hirlap, 1965. szeptember (9. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-05 / 209. szám

1965. SZEPTEMBER 5, VASÁRNAP ‘"sJCMap 9 GEREBLYES LÁSZLÓ: VALLOMÁS Éveken át Párizs lakosa voltam S a Mona Lisa volt a kedvesem. Es napra-nap A Louvre lépcsőit róttam. Mosolya hívott, vitt a szerelem. Egy ejjelen A Szent Mihály tér táján, Lisa egyszercsak mellettem terem A bisztróban, Hol üldögéltem árván S mosolya táncba fog rejtelmesen. S pörög, pörög. Akár ördögpille szélben, Poharam alján Lisa mosolya, S egyszerre csak A bisztró kellős közepében Szétbontott héjjal Lisa áll oda Ropni a táncot Oly tűzzel, mint egy Cinka Panna, S mindenifi ámul pajzán mosolyán, Mely rejtelem S tisztán csak arra fénylik, arra, Ki megszerezte szerelem jogán. Vigyázz, vigyázz! Valaki mintha intett volna: Az ő helye a falon a keret!... Bűnbe viszed? ... Sustorgott minden gomolyogva, — S képzelet, vágy bennem dermedett. De ő táncol! Mit se törődve a világgal! S a bisztró, mint a lobbant képzelet Fölsisícreg, S fölzúg a forradalmi táncdal A Carmagnol-t járják itt mindenek. REFLEKTORFENYBEN PSOTA IRÉN ■I A gitáros lány (Foto: Kotroczó) A Yermához mindenki /I gratulált. A közönség vasiapssal, a kollégák élőszóban. Megszok­tuk. hogy Psotának évek óta minden sikerül, Rosszat nem csinál, bukása sincs, sokan azt hiszik, hogy talán sose volt. Volt. Nem rögtön, teljes „fegyverzetében” robbant a színpadra, a sikerért keserve­sen meg kellett küzdenie. A főiskolások már az ő növen­dék korában szerephez jutot­tak. Osztálytársai közül Hor­váth Terit, Váradi Hédit, Be­rek Katit, a korán elment Soós Imrét főiskolásként is­merte már az egész ország, amikor Psotát még alig. A Madách Színház tagjaként is évekig vergődött. Amikor ne­vének különcsége miatt szól- tak, egy ideig Dávid Irén lett. Aztán meglátott az utcán egy cégtáblát: „Dávid, órás”. Hát nem! Semmi kifogása az órá­sok ellen, de mégis Psota ma­rad, ha nehéz is kimondani. Majd megjegyzik ezt a nevet, ha érdemes! Ha meg nem ér­demes —, akkor Dávid is hiá­ba lenne... ~T~ Bubay Miklós István ki- B—B rály című darabjában _£. -L figyeltünk fel rá elő­ször. ő kezdte a dara­bot, a színészek tudják, hogy ez milyen nehéz. Ahogy a színpadra lépett és először megszólalt, már fojtott, drá­mai légkör feszült köré. Oda kellett figyelni! Nagy mélysé­gek, bensőséges őszinteség, drámai erő — egy átütő egyé­niség körvonalai sejlettek fel epizódalakításában. Hitt is önmagában —, csak mások nem bíztak benne so­káig. Evekig ő volt a „másod­szereposztás”. Ezt mondogatta magában: Ki kell vámom és ki tudom várni, amikor eljön az idő, hogy egy szerepre azt mondják: ezt nekem kell el­játszani, csak én játszhatom él!” Aztán egyszerre, hirtelen jött el a sikerek éve. De ak­kor minden műfajban, min­den oldalról, fellángolva és mégsem szalmalángként. A Madáchban Brecht Kurázsi mamájának néma Katája, a moziban csúnya, púpos vén­lány a Ház a sziklák alatt cí­mű filmtragédiában, férfifaló a Felfelé a lejtőn című film­vígjátékban, aki mellett „el­aludni nem lehet”. A Ház a sziklák alatt díjat nyert a San Francisco-i fesztiválon. Ebben Psota alakításának nem kis része volt. Sose fél rútnak mutatkozni, pedig gro­teszknek tartja magát, ön­mérsékletre és belső harmó­niára vall, hogy mégsem akar örökké szépnek látszani. Az elmúlt években annyira elkoptattuk az „izgalmas” jel­zőt, Psotára mégis ez illik igazán. Hallatlanul izgalmas egyéniség, akármit csinál. Sokoldalúsága is párját rit­kítja. Néhány éve Ruttkai Éva, kubai élményeit mesélve, lelkesen beszélt a gyönyörű kubai nőkről. Közben felug­rott, mindjárt megmutatta, milyenek, hogyan mozognak, így jellemezte őket: „Megtelik velük a levegő, ahogy szemtá­volságba kerülnek. Vibrál kö­rülöttük a tehetség, mint mi­kor Psota bejön a színpadra!” Ezt a mondatot is a szép em­lékek közé tehetjük. Csak az igazi tehetség tud szívből lel­kesedni az igazi tehetségért. „Enmellettem elaludni nem lehet!” Azt hiszem, Darvas Szilárd egyenesen neki írta ezt a szöveget. Psota olyan sikert aratott vele, hogy utá­na valósággal szétkapkodta a közönség. Farsang idején vé- gigpendlizte a szombat esté­ket, az esztráddobogó ünne­pelt sztárja lett. — Szeretek énekelni — mondja erről —, sehol olyan közvetlen kontaktust nem le­het teremteni a közönséggel, mint a pódiumon. Nincs körü­löttem három színpadi fal, nincs rendező, nincs partner, csak a közönség van és én. Két-három percig tart az egész, az alatt kell minden mondanivalót közölni, hitele­sen, s hatással. Otthonában beszélgetünk. — A pódiumon ismertem meg azt a felséges érzést is — folytatja —, hogy rám fi­gyelnek, azt adom, amilyen vagyok, s ezzel érem el a ha­tást. A hajdani gátlások is felol­dódtak. Korábban mindent rögtön idézőjelben látott, nem cinizmusból, hanem mert úgy érezte nem figyelnek rá, gro­teszk lény, tehát maga is gör­be tükörben szemlél. De aztán eljött az első igazi nagy szín­padi siker, ő onnan keltezi az „igazit’: Gruse a Kaulíázusi krétakörben. Itt már nincs idézőjel. IJgy játszotta el a fogadott gyermekét sajátja­ként szerető fiatal nő drámá­ját és örömét, olyan átéléssel, annyi érzelemmel, hogy a nagy színpadon, partnerek kö­zött is minden szem rá figyelt, akárha pódiumon lenne egy­maga. A z új évadban ismét lesz Z| egy nagy tragikai fel- -LJl. adata: Médea. Egész nyáron készült már er­re ... „Az ünnep másoké” — mondja Yermának a Jókedvű asszonyt játszó Kiss Manyi a darabban. Az ünnep mind­annyiunké, valahányszor Pso­tát látjuk., A művészet ereje varázsolja nekünk ünneppé az előadást. Barabás Tamás-------------- aki szemben ült | A férfi, | velem a vasúti --------------- kocsi fülkéjé­ben, kellemetlen volt. Bőrét arcának jobb felén, homloka tetejétől a nyakáig, s gondo­lom, azon túl is, ahol már az ing takarta — forradások tor­zították el. Mintha leforráz­ták volna, s a forrázás okozta sebeken a többszöri plasztikai műtét se volt képes segíteni. Nem akartam megismer­kedni vele, s annak is örül­tem, hogy csak a legritkáb­ban pillant rám, és eltorzult jobb arcát nem mutatja. Hogy mégis megismerkedtünk, an­nak a kalauz volt az oka. Kér­te a jegyeket, s megkérdezte, hová utazom. Megmondtam a falu nevét, ahová tartottam — a község bányászairól akar­tam riportot írni — s ekkor észrevettem, hogy a falunév hallatára útitársam is felfi­gyel. — Jobban tette volna — szólalt meg rekedtes han­gon —, ha a gyorssal uta­zik ... Valahogy fgy elegyedtünk beszédbe. Megtudtam tőle, hogy ugyanabba a faluba tart, ahová én megyek. Ott is la­kik. 0 az igazgató az általá­nos iskolában... A faluban — amikor az emberekkel beszélgettem — egyszer önkéntelenül szóvá tettem, hogy együtt utaztam a vonaton az iskolájuk igaz­gatójával. S akkor hallottam a történetet... A dolog úgy kezdődött, hogy a falu öreg iskolája 1941-ben már nagyon rozoga állapotban volt. Űj iskola kellett volna, de nem volt rá pénz. A falu emberei akarták az új isko­lát, s amikor látták, hogy senki más nem segíthet szük­ségükön, csak ők maguk, az elöljáróság úgy cselekedett, ahogy cselekedhetett. Ami ke­vés pénzt az adóból félre tudtak rakni az iskolaépítés­re, „forgatni” kezdték. A bí­ró értett az üzleteléshez 6 ha már — töke híján — a maga javára nem űzhette, az elöl­járók jóváhagyásával tette a falu javára. Aztán fát vásár roltak az erdőn, felvágták, beszállították a városba. Amit nyertek rajta, kölcsönadták a kocsmárosmak, aki új vendég­lőt akart építeni s mi taga­dás — jó kamatot kértek. így gyarapodott lassacskán az összeg. Idővel összejött az épületfa, az alapozáshoz a kő, a malterhez a homok... De teltek az évek, s 1943-ra még mindig csak az alapozási mun­kálatokkal készültek el. Pedig kott falak. Ekkor vitték el a frontra a falu ácsát. Ács nél­kül pedig ... Hiszen, ha pén­zük lett volna! De nem volt már egy pengőjük se arra, hogy ácsot fogadjanak a vá­rosból, vagy máshonnan a környékről. Éhtől fogva az emberek nem törődtek a felhúzott falakkal, amelyekben vakon ásítoztaik az ablakok és az ajtók nyílá­sai. Ott járt el a falu napon­ta — a mezőre menet, meg a munkából jövet — a leendő iskola előtt, de mindenki csak bosszúsággal tudott ránézni a félibenmaradt alkotmányra. se emlékszik rá, hogyan ütöt­ték nyélbe az üzletet, annyi mindenesetre tény, hogy egyik nap az ács féltucat má­sik katonával nekiesett a ko­pasz falak mentén felhalmo­zott épültetfának. A szekercék gerendákat faragtak a fatör­zsekből, a gerendákat erős kezek emelték a magasba, s alig másfél hónap múltán kész volt a tetőszerkezet. Már hoz­záfogtak ahhoz is, hogy fel­szereljék a léceket, amelyre majd a cserepeket rakják, de ekkor egyik napról a másikra elvezényelték a faluból a ka­tonákat ... ß'E.tl&ÄS'I ZAVOg! rí FÉtJfíCU EMBER a tanító maga is együtt dol­gozott — cipekedett, kubikolt, döngölt — a többi önkéntes­sel. Akarták az iskolát, s leg­erősebben maga a tanító akar­ta: nem saját magának — a gyerekeknek, akik egymás he- gyén-hátán szorongtak a nyir­kos. vén iskola két szűk he­lyiségében. Az öreg iskolaházban lakott a feleségével, s az új iskola az öreg ház mellett épült. És egyre keservesebben épült, mert a faluban hónapról hó­napra fogyott a férfiember. Vitték őket a frontra, katoná­nak, s odahaza jobbéra csak az öregek maradtak. 1943-at írtak akkor. Sokan elvesztették már a türelmüket, de a tanító nem. Azt mondogatta az emberek­nek: húsz éve düledezik már az öreg Iskola, hát ennyi idő után már igazán nem számít, hogy egy évvel korábban, vagy későbben épülnek fel a falak, s kerül tető a házra. És bár csigalassúsággal, mégis felnőttek a kőből, téglából rá­jött a tél és a tanító ócs­ka deszkákkal fedte be a.- fa­lak tetejét, nehogy kárt te­gyen bennünk a téli fagy, az eső, a hó. S valaki ekkortájt azt mondta róla a kocsmában, hogy kezd megbolondulni. Az iskola miatt... 1944-ben, a nyár elején kez­dődtek a bombázások és a já­rási főszolgabíró elrendelte, minden ház udvarán légoltal­mi bunkert kell ásni, ennyi és ennyi centi mélyre és ilyen meg ilyen vastag földréteggel a tetején. Az emberek megás­ták a bunkerokat, de tovább­ra is az udvaron állva bá­multák, hogy szállnak nagy kötelékekben észak felé az ezüstfehér repülőgépek százai, kondenzcsíkot húzva maguk után. Később — ekkor már a Kárpátokban folytak a har­cok — katonaság is került a faluba, messziről való kato­nák, s köztük egy, akinek ci­vilben ács volt a mestersége. A tanító kapva-kapott ezen az alkalmon. Ma már senki Télre a tanító összekunye- rált tucatnyi ponyvát a gaz­dáktól, s ezekkel takarta be a tetőszerkezetet, nehogy megrongálja a gerendákat, lé­ceket a téli csapadék. Elkese­redett, hogy most már talán sohase készül él az épület. De aztán tovább reménykedett. Hiszen csak mihamarabb len­ne vége a háborúnak! Haza­jönnének a legények, a falu­beli férfiak... Egyszerre meglódult a front s nem telt el több idő két hétnél, már a szomszéd falut verette a tüzérség. A vissza­vonuló fasiszták a tanító fa­lujában akarták megvetni a lábukat. De ehhez már nem volt erejük. Három maradék páncéltörő ágyújukat egy vö­rös csillagos repülőgép lőtte ki, még a határban, s ők kézi fegyverekkel szorultak be a falu házai közé. A tanító prepa kora óta nem beszélt németül, s ekkor is csak annyit értett meg a vezénylő fasiszta hadnagy or­dításából, hogy valamit fel kell gyújtani. Utána látta, hogy szürkészöld egyenruhás katonák ágakra csavart kóc- csutakokat mártanak meg egy hordóban, meggyújtják a csó­vát és odatartják a legköze­lebbi ház eresze alá. Az egyik fasiszta az iskola felé futott, s kezében füstöl­ve lángolt a gyújtó csóva... A tanító eddig a feleségével együtt, a bunkerban volt. De most... A felesége sikított, 5 azonban nem törődött vele. És nem törődött azzal sem, hogy néhány száz méterrel odébb már közelharc folyik a fasiszták és az előrenyomuló szovjet zászlóalj között, s a falu házai előtt puskagolyók és géppisztolylövedékek röp­ködnék ijesztő sivítással. Ő csak annyit látott, hogy a fa­siszta a fel sem épült iskola felé fut, odaér, s a csontváz­ként sárgálló tetőszerkezet sarkához tartja a csóvát. A gerenda száraz maradt a té­len, s amikor elérte a láng, egyszerre végigfutott rajta a tűz, s belekapott a cserepező lécekbe is. A fasiszta már to­vább rohant. Valahol az utca közepén érte egy golyó. Elej­tette a csóvát és maga is rá­bukott. De ezt csak mások látták, a tanító nem. ö ekkor nem gondolkozott, csak az izmai dolgoztak. Fel­emelte a létrát, amely az öreg iskolaház padlására ve­zetett, és odacipelte az űj épülethez. Felkapaszkodott a létra fokain s más eszköz hí­ján, a puszta kézzel pofozta, verte a lángokat. Még feljebb lépett. S mintha a kétségbe­esés megsokszorozta volna erejét, egyetlen rántással le­tépett három égő lécet a ge­rendáról, lehajította a földre s még magasabbra kapaszko­dott. A gerenda! Ha a ge­rendán nem bírja eloltani a tüzet, pár perc múlva már fecskendővel is hiába ostro­molják a lángokat... De mivel, mivel oltsa?! Se egy fejsze, se egy lapát ide- fönt! A falu utcáján már tankok robogtak, távolabb gépfegyve­rek kelepeltek, s néhány ve- rejtékes szovjet katona pilla­natnyi csodálkozással nézett fel az emberre, aki a magas­ban az égő gerendával győz­ködött. Aztán tovább futottak a katonák, mert nekik roha- mozniok kellett, így szólt a parancsuk... Neki a tüzet kellett lebír­nia, bármi áron. Mert ha nem ... esztendőket öltek be­le ebbe a fel se cserepezett iskolába! S ekkor, egy kétségbeesett lendülettel, ráborult az égő gerendára. Átölelte, rászorí­totta magát... Érezte, hogy a lángok belekapnak ruhájá­ba s iszonyatos fájdalom per­zselte arcát, nyakát, karját, beborította a füst, de a ling elfulladt a teste alatt. Másfél óra múlva szabad volt a falu, s még aznap dél­után, egy viharvert teherautó robogott az eszméletlen taní­tóval a legközelebbi szovjet hadikórház felé... ■ . . , ,—i áll. Tetején | Al iskola I már megsöté­---------L_..... tedett az egy­kor piros cserép, amit a ge­rendákon húzódó lécekre rak­tak tizenöt esztendővel ez­előtt. D élben indult vissza a vo­natom. Tizenegy óra után pár perccel értem az iskola elé. A tavaszt levegő utat kért ma­gának: nyitva volt az iskola minden ablaka, s az egyik tan­teremből vékony gyerekhan­gok énekeltek ki. Lopva benéztem az ablakon. Az igazgató ott állt a kated­rán és éppen feleltetett. Csak félszemével figyelte a gyere­keket, mert arcának jobb fe­lét az ablak felé fordította, azzal a megszokott tartással, amit már a vonaton felfedez­tem nála. Pedig — ezt a falu embereitől tudom — sem ők, sem a gyerekek, nem látják, hogy forradások torzítják el az igazgató fiél arcát.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents