Pest Megyei Hirlap, 1965. szeptember (9. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-12 / 215. szám

1965. SZEPTEMBER 12, VASÁRNAP res r tiEcret 9 Béri ha Bulcsú: VÁRAKOZÓK Évek óta látom őket a tér sarkán, egyked­vűen nézelődnek... Sokan talán azt gondol­ják, hogy unatkoznak, és fantáziátlan em­berek, azért töltik minden szabad idejüket ácsorgással, de nem így van. Be kell valla­nom, hogy valamikor bennem is feltámadt az alaptalan gyanú, s arra gondoltam, hogy az unalom vastag ás tompa vattaházából mene­kültéit ezek a fiatalok a tér sarkára, s a vá­ros vibráló forgalmában, nézelődésben, fény- ivásban keresnek szórakozást és felüdülést. Egyszer aztán észrevettem, hogy nem így van. Megyek pihenni, mondtam néhány évvel ezelőtt magamnak és nagy akarással, eltö­kéltséggel felvonultam a hegyekbe. Hanyatt feküdtem a fűben, és arra gondoltam, hogy ez lenne az igazi élet, feküdni ilyen haragos­zöld tisztásokon, s vonuló felhőket nézeget­ni... Nagy és mérhetetlen nyugalom áradt rám mindenből, s a természet örök színei­ben, kékben, zöldben, barnában igyekeztem feloldódni. A teljes megnyugvás küszöbéről azonban visszarántott valami. Tíz perc, ta­lán negyed óra telhetett el, amikor az agyamban és a szívem táján felbukkant a nyugtalanság. Végigszaladt a hátgerincemen, és arra késztetett, hogy felüljek, körülnézzek, megszámoljam a közeli fákat, statisztikát ké- izitsek a felhőkről... Visszafeküdtem a fűbe, de a nyugtalanságom nem oszlott el, inkább néhány perc alatt idegessé transzformáló­dott ... Nem bírtam tovább a fűben feküdni. Ogy éreztem, hogy valamiről lemaradok, va­lami nagyon lényeges eseményt mulasztok el, valahoi történik valami, és én nem vagyok ott. Pontosabban, az évtized legjelentősebb eseménye játszódik valahol, amig én a fű­ben nyújtózkodom. Rohantam a menedékhá­zig, ott taxiba ugrottam és néhány perc múlva már a városban voltam. Lázas izgalommal kutattam, hogy mi tör­ténhetett az elmúlt fél órában, miről marad­tam le? Berohantam a kávéháziba, de sem­mi. Ugyanazok a panoptikum-fejek hajoltak az újságok, poharak és apró cetlik fölé, ame­lyek tegnap, tegnapelőtt és öt éve... Kimen­tem az utcára, és figyeltem az emberek ar­cát. Kicsit gúnyos volt az arcuk, úgy tűnt, hogy rejtegetnek előlem valamit... Éreztem, hogy történt valami, de titkolják. Akkor én is megálltam a tér sarkán a többiek között és várakoztam. Semmi... Csak a képzeletemben bukkant fel egy te­niszpálya képe, és Ili tünékeny figurája. 1945-ben egy összebombázott bérház pincé­jében laktam ... A bérház udvarán három­négy teniszpálya is volt. Az egyik pályára szép, szabályos tölcsért vágott egy eltévedt angol bomba. Akkoriban mi egész nap a bombatölcsér szélén ültünk, és a békákat bá­multuk, hogyan sprintéinek a gödör aljában Összeszaladt sekély vízben. Órákig ültünk mozdulatlanul, de minden közeli zajra, ro­bajra, felkaptuk a fejünket. Vártunk vala­mit. Hogy mit, azt magam sem tudom, de nagyon kitartóan vártunk. Azt hiszem, vala­mi csodát. Egyszer megjelent közöttünk egy vézna, fekete kislány, és felcipelt bennünket az egyik összebombázott ház második eme­letére. Az emeletből valójában csak a sínek maradtak, s mi ezeken egyensúlyoztunk az összeégett falak között. Hát ott fönt, ég és föld között, a megtakeredett síneken lebegve, közölt velünk valamit a kis fekete lány: — Itt hamarosan történik valami furcsa­ság ... Ettől kezdve a bombatölcsér széléről mi állandóan szemmel tartottuk a romos házat. A fekete kislány pedig minden nap meg­jelent közöttünk, és kiosztotta a karácsony- fadíszeket, ízetlen csokoládét, amiket a ro­mok között Összeszedett. Vártunk. De sem­mi sem történt. Azaz, hogy mégis ... Embe­rek jöttek, lebontották a házat és elkezdték újjáépíteni. A cselekvés eloszlatta a baboná­kat ... Néhány hét múlva már a patak part­ján kóboroltunk, és a mederbe zuhant tan­kokat bámultuk ... Álltam a tér sarkán, és abban reményked­tem, hogy hirtelen lefékez egy autó, és tit­kolózó arccal, karcsúan és feketén kiszáll be­lőle Ili. Megáll előttünk, és kiosztja a kará­csonyfadíszeket, melyeket magával hozott a messzeségből. Az autók mind továbbsuhannak ... Másnap írtam az unokahúgomnak. Két hét múlva megérkezett a válasz: Ili férjhez ment egy esztergályoshoz. Két gye­reke van. Néha látom, amikor sétáltatja őket a patakparton ... ■ ŐSZI FÉNYEK (Foto: Kotroczó) Mai angol drámák rssArs/sssAmssss/m'ssvrssssssssssssm-sssssmsArmsssssmssssssssssssssssssrssssssssfsssssMssssssssssssssssmmsj’fssfSSMt jelentkeztek Angliában az abszurd dráma képviselői, akik nem a társadalmat, de az egész világmindenséget hibáz­tatják. Vezetőjük Samuéi Beckett. Az a kép, amelyet Beckett a létről, az emberről nyújt, olyan siralmas — hogy ellenkezést vált ki. Egy sze- lídebb írását közli a kötet. Az utolsó tekercs egy morbiditá­sig énközpontú, magányos öregember estéjét mutatja be: hősünk saját, évtizedek­kel ezelőtti hangját hallgatja magnetofon-tekercsről. If­jabb énje elmondja: estéit a folyóparton tölti és kívánja, hogy végre meghaljon az any­ja. Majd egy szerelem emlé­két eleveníti fel a hang, egy szerelemét, amelynek a férfi önzése véget vetett (Huszárik Zoltán rajza) S 1956. május 8-án mutatták be Londonban John Osborne Dühöngő ifjúság című darab­ját, s ettől az időtől számít­ják nemcsak a „dühös fiata­lok” megjelenését az iroda­lomban, de az angol dráma új fellendülését is. Osbome jóval későbbi mun­kája a kötetben szereplő Bamberg-vér. Témája: a kirá­lyi Bamberg-ház egyik trón­örököse, Heinrich herceg „meleg, mint a kályha”. A má­sik, Wilhelm herceg saját es­küvője előtt egy nappal autó­jával kétszázas tempóban át­szalad a másvilágra. A Bam- berg-házat egy, a fenséges hullára megdöbbentően ha­sonlító fotoriporter húzza ki a slamasztikából: hajlandó el­vállalni a házasulandó trón­örökös szerepét. Megkezdőd­het a királyi parádé. S mi­közben buzgó riporterek idió­ta szövegekkel érzékenyítik a rádióhallgatóikat, „Királynék, királyok, Hercegnők, hercegek — Félistenek — Mind élje­nek!” — énekli a tömeg az esküvőn. (Osbome nemcsak dühös, de alkalomadtán dühít­het is sokakat.) A fiatal írócsoport másik tagja, Arnold Wesker mun­kástárgyú darabjairól ismert. A királynő katonái külvárosi fiatalokról szól, akik kilenc- hetes katonai előképzésben vesznek részt, mielőtt légi alakulatukhoz kerülnének. A tábor célja: egy gépezet gon- dolattalan alkatrészeivé kö­zömbösíteni, alázni az újonco­kat. Sikerül. A dühös fiatal írók között a legdühösebbnek az ír Bren­dan Behant tartják. A kötet­ben szereplő Reggeli üvöltés tartalma: mi zajlik le egy fog­házban abban a 24 órában, amelynek utolsó percében akasztást hajtanak végre? Lé­lektani pillanatfelvételek so­rozata, mikronealizmus egy szélsőséges környezet perifé­rikus embereinek ábrázolásá­ban. De a tolvajok, sikkasz­tok, fiatalkorú bűnözőik, gyil­kosok — mégis ismerős, majd­hogynem mindennapi embe­rek, mivel elsősorban embe­rek, akik valamennyien irgalommal, rémületteljes együttérzéssel élik át az elítélt sorsát, hogy a kivégzés pilla­natában iszonyú, kollektív üvöltésben törjenek ki. „Nem történelmi példázat”, ez az alcíme John Arden Mus- grave őrmester tánca című drámájának. A darab a múlt század végén játszódik. A sztrájkoló bányászvárosba négy katona érkezik. A la­kosság megrémül, hogy ellen­állásukat leverni jöttek. De az egyenruhások a brit gyarmati hadsereg katonaszökevényei, akik meghasonlottak önnön véres, szennyes zsoldos életük­ben. Egyiküket bibliai ihletés, másikukat a puszta elkesere­dettség hajtja. Általános láza­dást hirdetnék. Aztán megér­kezik az „igazi” katonaság... „Minket alighanem maga­sabbra felhúznak, mint amek­korára a legtöbb almafa meg­nő, őrmester úr. Mit gondol, lesz-e belőlünk gyümölcsös?!! — kérdezi az egyik elítélt ka­tonaszökevény, és vele kér­dez az író is. Van értelme a lázadásnak? De — bár ezt nem válaszolja meg — müve nemcsak a lázadás szükségsze­rűségét érteti meg, hanem fel­térképezi azokat a történelmi pilléreket, amelyeken a mai Anglia jólmenő, polgári ház­tartása nyugszik. Elfeledett nemzedékek szennyes öldöklé­sét a gyarmatokon, proletár­generációk éhségét, nyomorát, levert lázadásait. A dühös ifjakkal egyidőben A Mai angol drámák kiadá­sában szerepel még John Mor­timer műve, az Ebédidő, amely két tisztviselő szigo­rúan időhöz kötött szerelmi találkájáról szól egy olcsó kis szállodában. Harold Pinter darabja, A gondnok arról tu­dósít, hogyan próbál meg együttélni három őrült egy házban. Távolról sem ad optimista képet a kötetben megszólalta­tott hét angol szerző. Börtö­nök — így tudnánk jellemez­ni e darabok színhelyét, té­máját. A kiképzőtábor börtö­ne, a királyi ház börtöne, a lázadás börtöne, a magány börtöne, az érzelmek börtöne, a börtön börtöne. Periférikus helyszínek, jellemek, szituá­ciók. De ha a végletes hely­zetek ábrázolásával az írók nem is adnak úgynevezett ti­pikus képet — hiszen a brit átlagember alig szerepel ezek­ben az írásokban — mégis, ha e drámák által adott ha­tárpontokat összekötjük, ka­punk egy olyan határkörvona­lat, amelyben jól elképzelhe­tő egy test, egy adott társa­dalom teste. (Európa Könyv­kiadó. ' P. A. . ______________a partvidék felől gomolygó, nyirkos I Már egy hete | nyári köd fullasztotta Maine államot:---------------------- a hatalmas, rojtos, szürke pára takarók s zennyes füstként terültek a földre, lesimították a dombokat, gyapjas esőfelhők bebugyolálták a hegycsúcsokat s északabb­ra, Kanada felé tolták őket. Tegnap a köd a szilfák koronáiba kapaszkodva, a háztető fölött lebegett, ma, vasárnap pedig már annyira nyirkos lett a levegő, hogy az ablaküvegeket zavaros vízháló vonta be. Catherine átfutott a kert nedves füvén és bement a ház­ba. Csendesen kinyitotta a konyhaajtót s lassan becsukta ma­ga után. A vénasszony rávágott botjának kampójával és károm­kodott. A lány megtántorodott, s a konyha másik sarkába me­nekült. A nyirkosság ide is behatolt. Vízcseppek csüngtek a poros pókhálón, időnként leszakadtak és végigfolytak az asztal­lábakon. — Eridj, szedj szamócát! — szólalt meg a vénasszony. — Szedj szamócát! — rivallt a lányra. — Hallod-e, te átkozott, hogy vinne el az ördög! De egész vödörrel hozz, különben itt helyben agyonütlek! ■— Jó — suttogta rémülten Catherine —, megyek. — Na, mit álldogálsz, kotródj rögtön, mielőtt fejbecsaplak! elvette az asztalról a gyümölcsszedéshez hasz­Catherine j nált kis vödröt és kiugrott az ajtón. A köd---------------- hajához simult, s könnyei már vizes arcán g ördültek le. A szamóca a folyócska másik partján termett, túl a réten, ahol juhok legeltek. Ezen a tájon húzódott az ál­lam észak-déli irányú főországútja. Catherine gyorsan szedte a nedves gyümölcsöt, amilyen gyorsan csak bírta, tudta, hogy a vénasszony készenlétben tartott kampósbottal várja a kony­haajtónál, hogy megverje, mert nem jött meg korábban. Tel­jes erejéből igyekezett, gyorsabban már nem mozoghattak ujjai. Autók robogtak észak felé. Kanadába s az ellenkező irány­ba, Maine államba. Körülötte erdő, sűrű, sötét erdő, amelyben telente favágók dolgoznak. Többnyire kanadai franciák, akik­nek nem érti beszédét. Most senki sem dolgozott errefelé. A legközelebbi falu negyven mérföldre fekszik délre, az erdőt csak kirándulók járják, de azok mindig továbbmennek, itt so­hasem állapodnak meg. Ö még sohasem került ki az ország­úira, csak az autómotorok zaját hallotta szamócaszedés köz­ben, és néha férfiak, meg nők nevetését. A vénasszony közel se engedte az úthoz. Miközben szedte a gyümölcsöt, úgy tűnt: megállt egy autó. Hallgatózott, az út felől nevetés és beszéd hallatszott, de túl messzi volt ahhoz, hogy megérthesse. Még mélyebbre ha­jolt, serényen dolgozott, hogy mielőbb megtöltse a vödröt. Dél lett, mire befejezte a munkát, sietett vissza a házba a vénasszonyhoz. Leereszkedett a lejtőn, a folyóhoz, s megint hallotta a han­gokat, a nevetést. Elért a hídhoz, s onnan már a ködön át, a gátnál emberek — öt-hat férfi és nő — körvonalait vette ki. Átment a hídon s a parton haladt, arrafelé ment, ahol az embereket látta. Először azt hitte, hogy halásznak, csak ami­kor közelebb került, jött rá, hogy úsznak, s alá-alámerülnek a vízben. Néhány pillanatra felszaladt a köd, s Catherine egész közelről, tisztán látta őket. Tágra nyílt szemmel bámult rájuk s látta, hogy egy fiatal ember, meg egy lány kilépnek a vízből s újabb ugrásra ké­szülve, megállnak a szélén. Annyira elámult ezen a látványon, hogy elállt a lélegzete és moccanni sem bírt. A szíve döngette mellét, egész testében reszketett az izgalomtól. Mialatt csodálkozva állt, az egyik lány partra kapaszko­dott és nekifutott a rétnek. Aztán hátrafordult, kiáltott: — Jimmy, sohasem érsz utol! A lány kacagva továbbszaladt, és elnyelte a köd. A többiek hangosan nevetve hancúroztak a vízben. Catherine csak állt a parton. Soha életében nem látott ilyesmit, s hihetetlennek tartotta, hogy férfiak meg nők így mulathatnak együtt. Valószerűtlennek érezte, pedig hallotta beszédüket, s látta játékukat. És mégis ügy tűnt: mindez nem igaz. Sohasem találkozott még vele egykorú fiatalemberekkel és lányokkal, ezért találta oly különösnek a kirándulók visel­kedését. Annyira szaporán vert a szíve, hogy nem bírta tovább a mozdulatlanságot. Szerette volna a vízbe vetni magát, szere­tett volna közöttük lenni, velük együtt kacagni. Hirtelen meg­érezte a szamócás vödör súlyát a kezében, s teljes erejéből el­iramodott a ház felé, ahol a vénasszony várta.---------------------- kikapta a kezéből a vödröt és mohón I A vénasszony | nekiesett a gyümölcsnek. Catherine---------------------- bement a szobába, bezárta maga m ögött az ajtót. Fölkavarva állt az ágya mellett, egész tes­tében reszketve idézett föl mindent, amit a folyónál látott és hallott. Egyik ablaktól a másikhoz futott, próbált valamit ki­venni a sűrű ködön át. Tudta, ha nem volna köd, megpillant­hatná őket. De az ablakból semmit sem látott, mindent elta­kart a köd. Mialatt a vénasszony a konyhában a szamócát falta, Catherine csendesen kiosont a házból és szaladt a folyóhoz. Futás közben hallgatózott, próbált hangokat elkapni. Szeretett volna azokkal együtt lenni, odadobni magát melléjük a fűbe. Szeretett volna nevetni, a folyóba ugrani, csapkodni a vizet. Odaért s látta: már elmentek. Felöltöztek, összeszedték hol­mijukat, autóba ültek s most már bizonyára messze járnak. Nem volt itt semmi keresnivalója. Egyedül lenni a folyónál nem akarózott. Valakivel együttlenni akart, nevető, játszó fiúkkal meg lányokkal. Alit a parton és sírt. A nyirkos köd csontig átjárta. Catherine reszketett. Köny- nyei hideg cseppekben hullottak kezére. Lassan megmászta a dombot, hazafelé tartva egyre ismé­telgette a szavakat, amelyeket hallani vélt, miközben boldo­gan rohant a folyóhoz. A vénasszony nem vette észre távollétét. Még mindig a konyhában ült, ette a szamócát. Catherine a szobában sírt, ágyán elnyúlva zokogott, fejét a párnába temette, hogy meg ne hallja a vénasszony. Később fölkelt. Járkált a szobában, az ablaknál megtor­pant, tekintetével próbált áthatolni a szürke ködfüggönyön. De nem látott senkit és őt sem látta senki. Minden úgy volt, mint reggel a réten, amikor a nevetés és vízsugarak széttép­ték a ködöt, ám ő most már nem bírt volna nevetni. Vacsora után, amikor a vénasszony lefeküdt aludni, Catherine nesztelenül kilépett a házból és nyirkos, sötét éjsza­kában a rétre ment. A folyónál semmit se látott, még a füvet sem a lába alatt. Érezte a ködfoszlányok hideg érintését. Köd, fekete, nyirkos köd fogta körül. Ügy rémlett, autórobogást hall. Próbált fölkacagni, de nem bírt nevetni egyedül a ködben. Átvágott a szamócás tisztáson, az utat kereste. Kitért az útra és várt. Éjfél már elmúlt. Várt, de egy autó se haladt el mellette. Az út közepén állva, tisztán hallotta ugyanazt a nevetést, amely reggel annyira fölkavarta. Hallotta annak a lánynak a hangját, aki reggel kiáltotta: „Jimmy, sohasem érsz utol!” S nyomban azután férfihangot is messziről. Később a többi fiú és lány beszédét és nevetését is felismerte. Rájött, hogy me­gint a folyóban fürdenek vagy a parton fekszenek a fűben. De túl messze voltak tőle, s tudta, hogy a sötétségben, ködben képtelen felkutatni őket. Várt és figyelt: nem jön-e autó az úton. Csönd vette körül. Állt az út közepén úgy, hogy mindenki láthassa őt. I----------------j- első sugara átvergődött a ködön, s öt az I \ virradat | úton fekve «találta. Élettelen teste félre­----------------- dobva feküdt ott, ahova a sötétségben át­s záguldó autó vetette. Mozdulatlanul feküdt és mosolygott, s úgy tűnt, mindjárt elkacagja magát. A mosoly széppé tette, p legszebb lánnyá, akit valaha láttam, útban Kanada félé. Szántó Irén fordítása

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents