Pest Megyei Hirlap, 1965. szeptember (9. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-12 / 215. szám
mar HEGYEI K^CSriap 1965. SZEPTEMBER ÍZ, VASARNAP (plíj&brs, ^ (30) Hitler, Horthy, Szálasi — egyikőjük sem volt tanoncnak mondható - a gyilkos szakmában, s ezek mind az én bőrömre verbuválták kis világégető ktsz-üket. S milyen apparátust mozgattak meg a cél érdekében! Becsületszavamra még ma is hihetetlen számomra, hogyan tudtam megúszni a második világháborút. Annyit lőttek akkoriban, hogy még ma is fizikai képtelenségnek tűnik, miért nem találtak el. A lényeg azonban, hogy megúsztam, s ezt jó néhány millióan nem mondhatják el magukról. Ám ami ezután következett, az sem volt gyerekjáték. Éhezés! kampány, némi lódöggel és melasszal enyhítve, majd az infláció. Emlékszem egy télikabát árával indultam el otthonról, s mire a sarokra értem örültem, hogy egy bucit tudtam venni azon a pénzen. Ezután jöttek az államgondok: elhatároztam, hogy építek néhány várost, finanszíroztam a koreai háborút, és a Szabad Nép székházában is van jó néhány téglám. Mindezt mint magánember, mellényzsebből fizetni... S mint már említettem megint lőttek. Igaz, mindössze néhány napig tartott a kavalkád, de nekem ennyi is untig elég volt. Ezt is megúsztam. S még mindig nincs vége. A múltkor olvastam az újságban, hogy az alaszkai amerikai támaszponton egy kancsal lokátoros tiszt a radarernyőn szovjet atombombázóknak nézett egy vad- kacsarajt. Mi van, ha még néhány percig tévedésben marad ez az ember? Megnyom egy gombot és mint kedvencem, Bilicsi énekli: itt van újra a csinn-bumm cirkusz gyerekek . . . Néha nagyon is forrónak tűnik ez a hidegháború. Két állás között, időnként elmerengek a világ sorsán, mert ilyenkor időmilliomos vagyok. Elképzelem, hogy egy amerikai atomtámaszponton szolgáló tisztet megcsal a felesége. Ez ugyebár nagyon könnyen előfordulhat. Nyilvánvaló, s teljesen érthető, hogy a derék katona elkeseredik. S most lehet totózni: mit tesz bánatában? Megöli az asszonyt? A csábítót? Esetleg mind a kettőt. Lehet, hogy csak megveri őket, ez már vérmérséklet dolga. Az azonban teljesen bizonyos, hogy aznap felzaklatott lelki állapotban megy szolgálatba. A feleségéből kiindulva azt mondja magában, hogy rohadt ez az egész élet. És megnyom egy gombot. A következő másodpercben teljesen eltűnik a város és a falu közötti különbség. Szóval csak morzsolgatom napjaimat. Mert mit tehetek mást? Drukkolok a Nefelejts utca 48-ban, hogy nőtlen katonatisztek szolgáljanak az atomtámaszpon tokon. Olyan kötéltánc ez, amelyet az én idegeimen járnak. Azt hiszik talán, hogy ritkaság egy ilyen vadkacsa féle elnézés? Ennél cifrább esetek is előfordultak már. A Murányi utcában lakott egy Remete Dénes nevű tisztviselő. Olyan ember volt, mint a tisztviselők általában — sovány, pápaszemes, kopaszodó, csendes és udvarias, félszegen mosolygó, aprókat köhögve nevető. Az irodában régi klottnadrágból varrt könyökvédőt hordott. Rendszeres életet élt. Minden reggel félnyolckor a sarki tejboltban megivott egy pohár tejet és mindig ugyanazon az útvonalon begyalogolt a hivatalba. Soha nem késett egy percet sem. Egy ízben azonban furcsa eset történt vele. Reggel, szokásához híven bement a tejboltba és felhörpintette napi adagját. A következő pillanatban szörnyű görcsök támadtak beleiben. Megtántoro- dott, elszédült, hideg verejték lepte el az arcát. Rettenetesen megrémült, hogy ütött az utolsó órája. Minden erejét összeszedve, a fal mellett kúszva, mászva elvánszorgott a kórházig. Félájul tan esett be a rendelőbe. Nyögve, sziszegve magyarázta az orvosnak, hogy milyen pokoli fájdalmai vannak. Azonnal bevitték a röntgenbe. Közben kapott néhány fájdalomcsillapítót. Már egészen jól érezte magát, amikor szólt a nővér: — Remete úr, fáradjon be a rendelőbe, elkészült a röntgen- felvétele. Remete izgatottan várta a diagnózist. Ám az orvos egyre mélyebben hallgatott, s ettől újra rájött a gyomorremegés. Nyöszörgő hangon rimánko- dott: — Könyörgöm doktor úr, ha Istent ismer... Ekkor megszólalt az orvos: — Nos, jó ... — és kis szünet után mélyen a beteg szemébe nézve suttogva kérdezte. — ön férfi?! — Azt hiszem — rebegte megilletődötten Remete. — Nős? — Nem, hál ist.., — Anyja, apja? — Volt... — Hát akkor meg kell tudnia az igazságot, önnek súlyos, gyógyíthatatlan gyomor- rákja van. — Ez azt jel... — Igen az azt jelenti — bólintott megértőén az orvos. — Hogy meghalok? — riadt fel Remete és sikítani akart, de az orvos megnyugtatta: — Barátom, biztos, hogy meghal. Az orvostudomány ma már ilyesmit teljes biztonsággal megállapít. Hiába a fejlődés barátom ... — De drága doktor úr, könyörgöm mennyi időm van hátra? — Ha vigyáz magára, még két hete is lehet. — Két hét?! — Mondom, ha nagyon vigyáz magára és betartja az összes orvosi utasításokat. Remete élő halott volt, amikor kitámolygott a kórházból. Megállt a sarkon és órákig bambán bámult maga elé. Aztán betért egy kocsmába. Életében először. Megivott három féldeci rumot, majö határozott léptekkel elindult a hivatal felé. A főnöke magából kikelve, rikácsolva fogadta. — Mit képzel maga!... Remete szó nélkül összerugdalta a főnököt, meglocsolta egy liter tintával, majd bepofozta az egyik rollós irat- szekrénybe, rázárta az ajtót és a kulcsot bedobta a legközelebbi kanálisba. Miután hivatalos ügyeit ilyenformán elintézte, ismét betért egy kocsmába, megint rumot ivott. Azaz csak akart inni, mert hirtelen arra lett figyelmes, hogy valaki kiveri a poharat a kezéből. Egy levegőben úszó férfi volt. összeverekedett két vagány banda és kitörő lelkesedéssel ütötték, késel ták egymást. Remete felbuzdulva vetette közéjük magát. Rendkívül egyszerű módszerrel verekedett. Felszaladt az ellenfele hátán, aztán ügyes mozdulattal fejberúgta. Amikor végül elfogytak alóla a vagányok, elindult haza. Kicsit csapzot- tan nézett ki, gondolta rendbe hozza magát. Az ajtó előtt a kórházi orvos várta. — Uram, könyörgöm bocsásson meg, fatális tévedés történt. Elcseréltük a leletét, önnek mindössze gyomorrontása van, valószínűleg savanyú volt a tej, amit ivott. Még egyszer elnézést uram ... Elképzelhetik, hogy szegény Remetének hirtelen elgyöngültek a térdei. De hát most nem is ez a fontos. Azt akartam csak kérdezni: gondolják, hogy ilyesmi egyedül csak a Murányi utcában fordulhat elő? Elcserélhetik egy atomlegény leletét is. Az is éppen úgv gondolkodhat, mint szegény Remete: nekem már úgyis mindegy. És megnyomja a gombot. Ha erre gondolok, komolyan irigylem honfoglaló őseinket. Náluk legalább mindig maradt valaki, aki megtartsa a halotti beszédet. A legjobb az ilyesmin nem tépelődni, mert a végén elkerülhetetlenül úgy jár az ember, mint a házunkban Vekke- res Móricz, a többszörösen kitagadott ügyvéd. Az igazi nevére nem is emlékszem már. Azért hívtuk így, mert időnként a fejéhez kapott és felordított: már megint csörög a fejemben a vekker! Komolyan mondom még szerencse, hogy a megélhetés apró napi gondjai elterelik az ember figyelmét ezekről a világfájdalmakról. Én legalább is elfeledkezem a hidegháborúról, az alaszkai és egyéb támaszpontokról, ha kifogy a zsebemből az utolsó forint, így jártam 1957 tavaszán is. Azért mondom, hogy is, mert nem ez volt az egyetlen ilyen eset életemben. A pénztelenség azonban akkor különösen bántott Körülöttem valahogy minden a helyére került, a villamossínek és az élet is. Egyedül csak én nem tudtam egyenesbe rázódni. A legnagyobb nyomor küszöbén, mint már annyiszor újra a segítségemre sietett a gondviselés, ezúttal Lassus- tophné személyében. Kocsikerék kenőcsnek beillő avas zsírból főzött ebédet a jó asz- szony. Ebéd után gondoltam megiszom egy feketét és átsétáltam törzshelyemre, a sarki Tulipán eszpresszóba. A történelmi hűség kedvéért be kell vallanom, hogy nem végig sétálva tettem meg az útat. Szerintem az utolsó száz méteren világrekordot javítottam. Az illemhelyen, amikor már ráértem, egy kis dobozra lettem figyelmes; Brixol fertőtlenítő és illatosító. Közelebbről is megvizsgáltam. A lukacsos dóhoz egy korongot tartalmazott és ezen is ott volt a védjegy: Brixol fertőtlenítő és illatosító tabletta, ára 14.60 forint. Zseniális ötlet jutott eszembe, ott rögtön a helyszínen. Átvillant az agyamon, h"~v nemcsak a Tulipánban kell fertőtlenítővei illatosítani, hanem Budapest valamennyi eszpresszójában, éttermekben, színházban, az összes nyilvános szórakozóhelyeken. Korlátlan lehetőségek, kimeríthetetlen kincsesbánya — így kiáltottam fel boldogan és hanyag mozdulattal zsebrevág- tam a Brixol tablettát. Megittam a feketémet, majd magamra erőltetett higgadtságai, jeges nyugalmat tetetve kisétáltam a Tulipánból, zsebemben a zsákmánnyal. Az első papírkereskedésben vásároltam egy blokktömböt és egy gyerekeknek való kézi nyomdajátékot. Ezután haza rohantam. Bezárkóztam a szobámba és a játék gumibetűkből kiszedtem ezt a mondatot: Brixol-csere Vállalat, Budapest, VII., Nefelejts u. 48. Ez lett az új Stibinger cég pecsétje. Lebélyegeztem a blokktömböt és ettől rögtön hivatalos nyugta tömb lett. Néhány perc múlva felszerelve nekivágtam a városnak, hogy felvirágoztassam a vállalatot. Betértem az első vendéglőbe. — Parancsol? — kérdezte udvariasan egy köpcös, kis mosolygó pincér, s választ sem várva bizalmasan hozzám hajolt —- Remek őzpörköltünk van, ha uraságod kedveli... — Nem. Utálom a vadat. — Érdekes, én se szeretem. Bár őszintén szólva ez a pörkölt nem is igazi őz. Sőt egyre jobban emlékszem, hogy szabályos tehénből készült. Ha uraságod óhajtja ... — Nem kérek. — Akkor talán egy vesepecsenyét ajánlhatok... — Köszönöm, de az sem kell. — Van paprikás krumplink is. — Az üzletvezetőt kérem. — Igen, egy adag üzletvezetőt! — kiáltott boldogan és terjedelmét meghazudtoló fürgeséggel elrohant. Néhány pillanat múlva előgurult egy másik kis dagadt, az üzletvezető, ö is így kezdte: — Parancsol? — Brixol! — feleltem tömören. — Csutora — válaszolta és barátságosan kezet nyújtott — Pardon, nem a nevem Brixol. — Nem? — csodálkozott a dagi. — Pedig éppen kérdezni akartam, hogy vajon hol hallottam már becses nevét. Vagy valahol olvastam? Már magam sem tudom. Olyan ismerősnek tűnt ez a név. — Ez természetes válaszoltam magabiztosan — a Brixol világmárka. — Ja vagy úgy! Maga ügynök! — Nem. Én képviselő vagyok. — Országgyűlési? — A Brixol Vállalat képviselője vagyok, ön fizet nekem 14.60 forintot és én ezért hivatalos nyugtát adok, ráadásul kicserélem a használt és elkopott Brixol tablettájukat. — Honnét vegyek én magának használt Brixol tablettát? Azt sem tudom, hogy azt a vacakot eszik-e vagy isszák — felelte egyre mérgesebb hangon az üzletvezető. Elhatároztam, hogy kibővítem ismereteit: — A Brixolt nem eszik és nem isszák. A Brixolt szagolják — magyaráztam tagoltan, de valószínű ez rosszul hatott a vérnyomására, a kis kövér egyre ingerültebb lett: — Menjen a drogériába, itt nem szoktak szagolni a vendégek. — Nem?! Ezt elég rosszul teszik. Különben nem hiszek magának — mondtam élesen, s összeszűkült szemekkel néztem rá. — Nos jó. Mutassa meg azonnal, merre van itt a mellékhelyiség. Feltűnés nélkül előttem megy, fél lépéssel követem! S elindult kinyújtott kezekkel, mintha alvajáró lenne. Az illemhelyen aztán kajánul felkacagtam: — Most lelepleződött! Kár tagadnia! Hahaha ... itt a Brixol, itt a bizonyíték! S valóban a faion ott lógott a már ismert Brixol doboz. Rutinos mozdulattal szedtem ki belőle a tablettát és zsebre vágtam. A Tulipánból szerzett Brixol korongot tettem a helyére. Ezután kitöltöttem az előre lebélyegzett nyugtát és az üzletvezető kezébe nyomtam. Szó nélkül kiguberált 14.60 forintot. — Viszontlátásra egy hónap múlva! — köszöntem el tőle, de azt hiszem nem is hallotta mit mondtam neki. Elrévülten motyogta maga elé: Brixol... Brixol... Gondoltam biztosan azért ismételgeti, hogy el ne felejtse, amíg újra találkozunk. Nem egyedül a kis kövér járt így. Még aznap tíz vendéglőt rohantam le és mindenütt hasonló volt a hatás. Egyetlen üzletvezető sem tudta, hogy Brixol-tulajdonos, én viszont készségesen felvilágosítottam őket. Néhány főnököt ez alapjaiban megrázott, másokat pedig egészen egyszerűen mélabússá tett. A búcsúzásnál azonban meghatottan suttogták valamennyien: Bri- zol... Brixol... Töprengtem is — nem kellene megalakítani a vendéglősök kórusát? Nagy átérzéssel dalolhatnának egy Brixolról szóló kis indulót. Szavamra meg is éredmelte volna ezt e nagyszerű találmány. Méltó arra, hogy diadaldalt zengedezzenek róla. Bomba üzletnek bizonyult. Néhány nap múlva már teljesen elkopott a zsebem, annyiszor kellett kivenni, betenni a használt tablettákat. Már messziről megismertek Budán és Pesten, az eszpresszókban és éttermekben: — Jön a Brixolos pali! Annyit kerestem, amennyit csak akartam. Néhány óra alatt akár tíz vendéglőben is kicseréltem a tablettát. Természetesen némi rezsim is volt, például az autóbuszjegy, az újabb és újabb nyugtakönyvek. Minndezt le kell vonni a jövedelmemből, de őszintén szólva, még így sem panaszkodhattam. Két-háromszáz forint napi tiszta bevétel, ez csak átlagteljesítmény volt nálam. Hiába, ez már így van. Ha egy üzlet megindul... Attól se kellett félnem, hogy szűkül majd a működési területem. Budapesten óránként nyílnak új mackók, csárdák, eszpresszók. És nekem ez mind új kuncsaftot jelent. Amint látják, mindent alaposan megfontoltam, és semmit sem hagytam számításon kívül. A lelkiismeretem is nyugodt volt, mert legjobb meggyőződésem szerint nem követtem el törvénytelenséget. Mindössze azt ígértem a vendéglősöknek, hogy kicserélem Brixol tablettájukat és ezt meg is tettem minden alkalommal. A Brixol hivatalos árát pedig nem én állapítottam meg, azt már a gyár belepréselte a korongba. Ha jól meggondolom még önzetlenül is cselekedtem, mert egy fillért sem számítottam fel a saját munkámért. Némelyik helyen pedig akrobata mutatványokat végeztem, mert majdnem a plafonra szerelték azt a vacak tartódobozt. A Brixol- csere Vállalat megteremtéséért tehát semmiképpen sem érhet vád. Büszkén vallom ma is e vállalat szülő atyjának magamat, pedig dicstelenül kimúlt. Ismét közbejött az a bizonyos narancshéj... A „Kék bajadérhoz” címzett egyszerű kis mulatóban dolgoztam. Elkalauzolt a mellék- helyiségbe itt is az üzletvezető. Szolgálatkészen cipelte utánam a létrát, hogy ne kelljen a lehuzón felmásznom. Nagy szakértelemmel néztem körül munkahelyemen: — Hol a Brixol — kérdeztem és már nyúltam is a zsebembe a nyugtakönyvemért. Itt hamarkodtam el a jövő- met. A Brixol doboz ugyanis üres volt. — Hová tették a Brixol tablettát? — kérdeztem mérgesen. — Fogalmam sincs — rebegte rémülten a főnök. — Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy ezt az ügyet el le- •het intézni egy vállrándítással! Nekem szükségem van a használt Brixolra. — Azonnal utána nézek — szabadkozott bocsánatkérően, s néhány pillanat múlva felsorakoztatta a személyzetet a hátsó folyosón. Gyanakvó tekintettel méregette őket és hátra dugott kezekkel járkált fel, s alá a séfek, pincérek és konyhalányok előtt. Mennydörgésszerűén rivalt rájuk váratlanul: hol a Brixol? A mixernő csuklani kezdett, a főnök abban a pillanatban egy detektív ügyességével termett mellette. — Azonnal adja elő! A nő megperdült a tengelye körül és szó nélkül elájult. — Megmotozni! — Utasította az üzletvezető a személyzetet és többen is azonnal ugrottak teljesíteni a parancsot. — Ha megengedik, majd én... elvégre én vagyok a Brixol szakértő — szóltam és a hölgyet valóban alaposan átkutattam. Utána megkértem az egyik konyhalányt, hogy segítsen felöltöztetni. Mondanom sem kell azonban, hogy a korongot nem találtam meg nála. A Kék bajadér főnöke nagyon resteilte magát a történtekért és ezt a személyzethez intézett kis szónoklattal akarta rendezni. — Emberek! És asszonyok! Gyalázatos eset történt a Kék bajadérban! Szőrén-szálán eltűnt a Brixol. Eddig elnéztem, hogy egyesek rendszeresen lopják a konyakot, s nem szóltam azért sem, hogy erősen vizezik a bort. A konyha személyzete a múltkor hazavitte a borjúhúst és egy macskát szeletelt fel aznap a vendégeknek. Maguk csak hitték, hogy erről nem tudok. Hát nagyon tévednek kartársaim. A macska gazdája hozzám fordult panasszal. Saját szemével látta, amikor azt a dögöt a séf bedugta egy zsákba. A végtelen türelmem azonban ne tévessze meg önöket! Ha nem kerül elő a Brixol, akkor mindannyiukat kirúgom. Most ugyanis nem egy vénasszony magántulajdonában lévő macskájáról van szó, hanem állami tulajdonról. A Brixol nem macska! Az államot nem engedem megkárosítani senkitől! Ezt vegyék egyszer s mindenkorra tudomásul! Ezután nagyon szépen megkért, hogy még most az egyszer ne vegyek fel jegyzőkönyvet az esetről, mert neki ez nagyon kellemetlen lenne. Sok haragosa van a vendéglátóipar kerületi igazgatóságán és többen is pályáznak a Kék bajadérra. Feltétlenül megfúrnák, ha kiderülne, hogy eltűnt náluk a Brixol. Megsajnáltam és betettem a dobozukba az egyetlen cseretablettámat. Gondoltam, hogy veszek majd egy újat. bőven fedezi ezt a rendkívüli kiadást is az üzletmenet. Az első fes- tékesüzletben azonban úgy néztek rám, mint egy sült bolondra: — Brixolt? Ez jó. Csak így egyszerűen tetszik kérni egy Brixolt. Toronyórát nem parancsol hozzá? A második, üzletben már ba rátságosabban fogadtak: — Nincs kérem. Már hóna pok óta nem kapunk Brixolt Talán a jövő héten tessék be nézni, akkor érkezik ugyani- friss árunk. Lejártam a lábam, Brixo azonban nem volt sehol. Min dig így van ez, ha valami* akarok venni. A kirakatok zsúfolva roskadoznak a reu geteg árutól, csak éppen a' nincs, amit venni akarónk Teljesen mindegy, hogy w ről van szó,, akár télika bátot, vagy zongorát seri sünk, az éppen nincs, vjí nekünk kell. Lehet, hogy valamilyen furcsa varázs!? vagy járvány Budapesté • Egyszerű földi halandó esz. vei ugyanis szerintem kéi telenség úgy megszervez* az áruellátást, hogy mindé más legyen, csak éppen a hiányozzon, amit venni aka runk. A legbonyolultabb elektronikus számológéppé is- nehéz ezt előre kikalki: lálni. Mégis nálunk ezt má tökéletesen megoldották Ezért az okos ember Buda pesten nem azt vásárolja, amire szüksége van, hanem ami éppen kapható. A múl1- kor például egy kampós szöget szerettem volna venni. Kifogyott! Vettem hát egy lavórt helyette, mert éppen akkor érkezett egy na gyobb szállítmány, amikor / ' , voltam az üzletben. (Folytatjuk)
