Pest Megyei Hirlap, 1965. augusztus (9. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-01 / 180. szám

1965. AUGUSZTUS 1. VASÁRNAP “‘hírlap H armadszor jött fel a nap: az összehúzott fehér függöny megszűrte a fényt, kelle­mes, puha derengés lett belőle, s hűs simí­tásként siklott végig a takaróként szolgáló lepedőn, a hófehér, szép és iszonyúan meg­viselt arcon. Alig milliméternyi moccanások mutatták csak, hogy emelkedik és süllyed a mellkas, hogy az ágyban fekvő — éL J obb kézzel fogta csak a kormányt. Az acélszürke Ferrari karcsú teste nyílként rohant előre, élvezte az arcába csapó szelet, a visszapillantó-tükörben látta, hogyan ma­rad el tőle a megelőzött Volga. Még beljebb nyomta a gázpedált, finom, egyenletes láb- mozdulattal, piros kendője csiklandozta a nyakát, megmarkolta, maga mellé dobta az ülésre. Végre, végre: itt. Itt? Hol? Itthon? A keskeny betonszalagot jegenyék őrizték. Olykor egy-egy korcstörzsű eperfa. Eperfa. ízlelgette a nagyon mélyről, emlékezete rég­múltjából felbukkanó kifejezést. Ügy volt, mint azok, akik elvesztik, s csak fokról fokra nyerik vissza emlékezőtehetségüket: új és új szavak jutottak eszébe, mekkorát nevetett a szállodában, amikor rájött, hogy a levesben levő apró valami — tarhonya. És most az eperfa! Három nap, s már mennyi régi, el» felejtett, majd most újra megtalált szó, ki­fejezés. Igen, igaza volt, hogy eljött. Ide el­kel 1 e 11 jönnie. Miért? Ezt kérdezte tőle Anthony is, nem tudta megmondani neki. Igen, kellett, s így, egyedül. Mennyi tanácsot adott Anthony, mi mindent a lelkére kötött. Ne tegye ki a karját a kocsi ablakába, re­umát kaphat. Ne hajtson száz felett. Félti, mennyire félti. Tízévi házasság után is úgy bánik vele, mintha gyerek ienne, s nem tud­na magára vigyázni. Félig hátrafordulva visszaintett az apró Trabantnak, élvezte, ho­gyan siklik el a kocsik mellett, a szembenjö- vök nem titkolt fürkész pillantásait, mindent. Igen, pontosan tizenkét éves volt, amikor bevégeztetett. K érem, nem tudok sokat a hölgyről. A szállodaportás várakozóan tekintett a férfire. Mondja, ne mondja? Végeredmény­ben mi bűn van abban, ha elmondja, amit egy vendégről tud? Azért megkérdezte: — Újságíró? — Nem. — Hát akkor? ... — Orvos vagyok, tessék, itt az igazolvá­nyom. A klinikán, nálam, az én osztályomon fekszik Mrs. Book. Csak a nevét tudom, s azt, hogy Angliából jött. A mentők leadták az útlevelét. Más nem volt nála. — És a doktor urat, már megbocsásson, de nem akarom hogy kellemetlenségem legyen, szóval a gyógyításához kell, hogy én mit tu­dok ... Belezavarodott a mondatba, maga is érez­te, ostobán viselkedik. Dehát ez az egész: itt voltak a követségről, járt itt a rendőrség, most meg ez az orvos. Szegény Mrs. Book. Milyen kedves, rendes volt. Első nap este legalább tíz percig támasztotta a pultot, s beszélt... beszélt, mintha megfulladna, ha nem. beszélhet, mindegy, kinek, csak mond­hassa. Az orvos türelmetlen mozdulatot tett: — Igen, bocsásson meg, elgondolkoztam. Sajnálom, nagyon sajnálom. Mrs. Book ma­gyar. Nem nézte az útlevelében a lánynevét? Éva Lench. Lencsés Éva. A férje textügyá- ros. Birminghamban vannak nagy üzemei. Gazdagok persze. Tíz éve ment hozzá fele­ségül, a férje nagyon szereti. Ö az egyete­met hagyta ott, művészettörténésznek ké­szült. 1945-ben ment ki, illetve akkor vitték el. A nagybácsija. Ö tizenkét éves volt. On­nét tudom, mert mondta, nagyon sok ma­gyar szó nem jut az eszébe, nem találkozik magyarokkal, legalább tíz éve nem beszélt magyarul. — Ennyi az egész? — De doktor úr, hát mit akar még? — Rokonai, ismerősei? — Azt mondta, senkije nincs. — Minek jött ide, nem mondta? Kedvte­lésből, vagy miért? — Nem, ezt nem tudom. A második nap este italt vitetett fel a szobájába, s akkor — mondták nekem — valami olyat mondott, hogy az embernek egyszer el kell mennie oda is, ahová soha nem akart. M ár félórája ült az apró asztalnál, s néze­gette a túlsó oldalon a klinika szárny- épületének ablakait. Többen is ráköszöntek, akik átugrottak egy feketére, bólintott csak nekik, fújta a füstöt. — Kér még egy kávét adjunktus úr? — Igen, hozzon egy fél konyakot is! A meghökkent arc láttán bólintott: igen, konyakot kért. Hogy délelőtt fél tizenkettő van? Na és? Nem, nem megy vissza. Minek? „Az embernek egyszer e! kell mennie oda is, ahová soha nem akart,” Mi ez? Rendben van. szépen, tudományosan megmagyarázhat­juk, minden kézikönyvben ott a precíz ma­gyarázat. Lencsés Éva. Mit keresett ott, azon a hegyen? F őhadnagy elvtárs, kérek engedélyt jelen­teni! Intett csak, üljön le. Az őrmester feljebb tolta homlokán a szemüveget, látszott, vasta­gon belepte a por. A bőrruha is szürke volt. — Jelentem ... — Hagyja ezt most. Mesélje el. — Egy gyerek találta meg. Egy pillanat — Mdaltáskájából jegyzetfüzetet vett elő — králik Mózes A kocsi mellett feküdt, arcra borulva. A gyerek megijedt, kiáltozni kez­dett. Félt, hogy halott. Az apja, aki lentebb volt, a gyerek kiáltozására odaszaladt, majd rögtön elküldte a fiút rendőrért. Meg kell mondani, a városi kapitányság jól dolgozott, azonnal mentőkocsit is küldtek, idős Králik Mózest kihallgatták, a legaprólékosabb jegy­zőkönyvet vették fel. Tessék, egy példány — mondta, s átnyújtott néhány gépelt papírla­pot a főhadnagynak. Az átfutotta, s olyan hangsúllyal, mint aki úgyis tudja a választ, megkérdezte: — Tehát bűncselekménynek semmi nyoma? — Ahogy olvasta, főhadnagy elvtárs. A mentőorvos megállapította, hogy valami ideg­görcs vagy mi, mondták a latin nevét, de hát nem tudtam megjegyezni. Valamitől nagyon megijedt. — Megijedt? — Igen, az orvos azt mondta. A város széle előtt megállt. Hagyta, fus­son a lendülettől a kocsi, s az út szé­lén, a fák árnyékában állította le. Rágyúj­tott, kiszállt. Csend volt, úgy érezte, hogy túl nagy a csend. Bekapcsolta a rádiót, hegedű szólalt meg, nem ismerte fel a dallamot. Tehát itt van. Húsz éve, s mégis, most egyszerre m i n- d e n az eszébe jut. A templom körül a ko­pott, zöldre festett támlájú padok, a Sikló utca meredek lejtője, ahol télen levágtattak a szánkókkal, az emeletes iskolaépület, a fo­lyosókon csendre intő, az osztályokban simo­gató mosollyal tanító materekkel, és a házuk. Megvan-e? Ebben a pillanatban döbbent csak rá, hogy i 11, igen itt van. A ház megvan-e? Hát a ház a fontos? Tekintetét a város mögött ma­gasodó hegyre kapta. Olyan, mint volt. Fa­csoportok, bokrok, meztelen sziklák. Oldalán hosszú cérnaszál az út. Azon az úton fel kell mennie. Majd csak azután nézi meg a várost. A házat. Ha megvan... két civilruhás férfi, akiket szintén lelőttek, de hogy mikor, azt úgy látszik nem hallot­tam, mert az állatokkal törődtem. A gyer­meket nem láttam sehol. A későbbiekben megtudtam — többek kö­zött Babos Ilonától, Lencsésék szolgálójától, valamint Pócsai Menyhérttől, aki a szomszéd­ban lakott —, hogy a százados úr, két másik tisztel együtt odahagyta az egységét, s haza­jött, mert itt vonultak el a város mellett. Nem "is mentek vissza, hanem itt bújtak meg a házuk pincéjében. Valaki azonban felje­lenthette őket, mert Bircsák meg a többiek, a velük levő német tábori csendőrökkel együtt egyenest a pincébe mentek, s a nagy­ságos asszonyt, meg a kisleányt is velük együtt egy teherautóra parancsolták. Babos Ilona csak úgy menekült meg, hogy amikor látta, mi történik, akkor a kert hátsó részén át elfutott Pócsaiékig, majd másnap kiment a szüleihez a tanyára. Kérem, hogy a fenti két személyt is hallgassák ki tanúként, akik igazolhatják az általam mondottakat.” figyelmeztettünk mindenkit, hogy az út mel­lett nem legeltethetnek. Ha naponta csak egy autó jön, akkor i$ baj lehet. Ez a szegény nő is, elhiszem, hogy megijedt. Majd néhány perccel később: — És jobban van már? — Nem tudom, nem telefonáltak még Pest­ről. — Azért még ilyet sem hallottam. Hogy valaki ilyen iszonyúan megijedt volna. — Hajaj, és az a pilóta, aki mire lehozta a gépét, teljesen ősz lett? Nem olvasta szá­zados elvtárs az újságban? A volt megyeháza öreg, roskatag, sárga épületében, az első emelet hármas szo­bájában a mennyezetig érő polcokon sárga iratkötegek. Évek óta nem nyúlt senki hoz­zájuk, feldolgozásra, selejtezésre váró anyag. Az 1-Pol. 18/1.945. jelű íratcsomag 1-Pol. 18— 2211/1945 számú irata: „Városi Rendőrkapitányság Politikai Nyomozó Osztálya Tanúkihallgatási jegyzőkönyv Kali Sándor (szül. 1890. jún. 12,. anyja neve Fehér Borbála, foglalkozása: gazdálko­dó, lakik Hegyi u. 12.) a következőket adja elő: A Bircsák Norbert és társai ellen indított nyomozás jogos, mert ezek nyilasok voltak és rettegésben tartották a várost. Ennek bi­zonyítására, mint szemtanú, a következőket adom elő: 1945 március elején, már nem emlékszem pontosan a napra, de úgy tizediké felé lehe­tett, hallva sokaktól, hogy a visszavonuló né­metek meg nyilasok mindent elrabolnak, ar­ra gondoltam, hogy a kecskéim biztonságba helyezem. Akkor volt úgy kilencvenkét-ki- lencvenhárom jószágom, mert apám is kecs­ketartó gazda volt, a hegy ellátta eleséggel a jószágot, de ez nem tartozik ide. Hajnal­ban, hogy reggelre már odaérjek, fiammal együtt hajtani kezdtük a jószágot, át a hegy túlsó felére, ahol egy jó emberem lakott, tá­vol az utaktól, s ahol, gondoltam, a vész el­múltáig, meglehetnek a jószágaim. Neki. kel­lett menni a hegynek, mert az azt megkerülő utakat ellenőrizte a katonaság, így hát nagy keservesen nekivágtunk, mert a jószág nem szereti, ha zavarják, de nekünk azt kellett tenni. A hármashoz érve — ezt a részt azért neve­zik így, mert ott háromszor fordul az út —, amikor a második kanyart is elhagytuk, azt láttam, hogy az út emelkedő felöli odalán több német autó is áll, a lejtő felöli oldalon pedig feltartott kézzel három férfi, egy asz- szony és egy kisgyermek, leány, úgy tízéves forma. Mire a fiamnak szólni tudtam volna, hogy baj lesz, addigra az autók mellett álló németek lőttek, géppisztolyból, de nem talál­hattak mind, mert csak az asszony, meg az egyik férfi tűnt el a meredek széléről, a gyer­mek, meg a két férfi állva maradt. A jószág a lövésre megriadt, futni kezdett, nagy össze­keveredés lett, aminek a végén engem elfog­tak, s akikor láttam, hogy a németekkel együtt ott van Bircsák Norbert, szintén gép­pisztollyal, Hamaskó Pál, Litkóczi Sándor és még két másik nyilas karszalagos, akiket nem ismertem. Bircsák csúnyán megvert és megrugdosott, hogy mit keresek én a hegyen, és azt is mondta, hogy engem is agyon kel­lene lőni, mert olyasmit láttam, amit nem lett volna szabad. Én a kezükből csak úgy szabadultam, hogy a németek nagyon sür­gették Bircsákot, aki dühében belelődözött a még mindig szaladgáló, megrémült jószágba, amit a fiam megpróbált összeterelni, meg­nyugtatni. Bircsák és a többiek a németek autóin távoztak. Akkor én leültem, mert csú­nyán megvert ez a Bircsák, hogy egy kicsit kipihenjem magam, meg letöröljem a vérem, mert a szám felrepedt. Akkor láttam, hogy a meredeken, egy bokorban fennakadva ott fekszik Lencsés Gábor nagyságos úr, aki ka­tonatiszt volt, százados, lentebb a felesége, akit szintén ismertem, az út szélén pedig a A hegy lábánál már látta, kilátót építettek a csúcsára. Fából volt, de jó nagy. Úgy látszik a kilátó miatt az utat is rendben tart­ják, mert a kocsi alig érezte meg, hogy lefu­tott a betonról. Hajtott és figyelt, hogy így szorítsa vissza a mind jobban rátelepedő, tor­kot szárító, iuUasztó izgalmat. Megállt, ki­szállt a kocsiból, de azonnal visszaült. Nem, fentebb volt. Egészen kicsit lassított csak a kanyarnál, s amikor kibukkant mögüle, akkor látta, hogy második következik. Most már jobban vigyázott, keskeny volt az út, a szélén meredeken zuhant alá a szikla. Talán ez az. Tatán itt volt... Egy pillanatra el­gondolkozott, s ez elég volt ahhoz, hogy be­lerohanjon az utat ellepő, a sziklákra ágas­kodó, s onnét füvet tépkedő kecskenyájba. Az állatok rémült, egybefolyó mekegése kibirhatatlan kórus. Érezte, a másodpercek tört része alatt, ahogyan a kerekek ráfutnak a puha húsra, lehuppannak, s újra maguk alá gyűrnek egy testet. A szakállas, a rémü­lettől vágtába kezdő állatok összekeveredtek, lökdösték a kocsit, mások az út felfelé vezető részén tolakodtak. A kecskék. A kecskék! Elfeketedett előtte minden, utolsó gondola­ta az volt, hogy ez az. Rikoltani «kart, görcsbe ránduló ujjai kinyitottálc az ajtót, s volán mellől a földre zuhant. A megrémült állatok közül néhány rátaposott. Ifjabb Králik Mózes ijedten dobta le a könyvet, mert hallotta, az állatokkal valami nagy baj történhetett. A hűvösben ült, olva­sott, hagyta, szedegessen, csipegessen a nyáj. Pedig apja a lelkére kötötte, mindig az álla­tok előtt, ne mögötte legyen. Nagyon félt, verés lesz a vége. Kaphatnék egy korty italt? — Nem, nem szabad. Annyiféle gyógyszer van most magában ... — Tényleg nem lehet? — Nem. — És cigarettát? — Azt mondjuk. Egyet. A fehér függönyt kicsit széthúzták, a ré­sen benézett a nap. Négy nap után most elő­ször csillant, meg a nyitott szemen. — Jobban van? Hogy érzi magát? — Én nem is tudom, mi történt velem. »— Nem baj. Hagyja csak. — Ugye a hegyen? — Igen. Az volt az, ahová el kellett men­nie, bár sohasem akart? — Ezt honnét tudja? — Egy orvosnak mindent tudnia kell. — Mindent? — Igen. — Mit akar tudni? Hogy az apám és az anyám ott haltak meg? Hogy jött egy kecs­kenyáj, amelyik megmentette az életemet? Gurulni végig egy hegyoldalon, zuhanni... nem ... nem!... — már kiabált. — Nyugodjék meg. Majd máskor beszé­lünk róla. Egyszer erről beszélni kell. A ma­ga érdekében. A kék-fehér Warszawa lassan gurult le a hegyről. Az első ülésen egy százados, a hátsón egy hadnagy és a fényképész. Mielőtt ráfordultak, volna a városba vivő betonútrá, a százados annyit mondott: — Králikékat meg kell büntetni. Hányszor A szálloda telefonközpontjának kezelője harminc perce kapcsolta Birminghamot a 224-esnek. Háromszor is közbekérdezett, de élég barátságtalanul ráripakodtak: beszé­lek. Egy vagyont kifizethet — Anthony drágám, nem nincs semmi baj, jól vagyok, hidd el, hát hányszor mondjam neked... Szép, igen szép, hidd el nekem ... majd te is eljössz velem jövőre, vagy amikor tudunk, hidd el, nem bánod meg... A nthony Book méltatlankodva hallgatta a vonal túlsó feléről barátja leckéztető hangját: — Kérlek, bocsáss meg, de igazán nem ér­tem. Hogy Éva hogyan keveredhetett ebbe a dologba bele. Hosszú évek óta ismerlek ben­neteket, de ilyet? Hogy Eva, a te feleséged tüntessen?! Le az atomfegyverekkel! Békét! Megáll az ember esze, már bocsáss meg, de te a barátom vagy, ne haragudj meg az őszin­te szavakért, egész egyszerűen nem értem ... természetesen nemsokára otthon lesz... már intézkedtem... nem, persze, hogy nem lesz semmi következménye... elintézem ... Re­mélem, hogy valami félreértés az egész, mert különben hogyan keveredhetett ebbe bele? ... <SSSS//SSSSSSSSSSSSSSSSSS//SySSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSS/JSSJSSSSSSSS/SSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSfSSS*S* Xfcí 2Latm4M %- mm®***-'' ^ &QA\cÁQ4 Öceáhj Az. asszony a férfire pillantott: s — Egyet ^ kérek tőled — mondta hal* 5 kan. | — Egyet?! — csodálkozott a § férfi. — Mindent kérhetsz. ^ — Nem — rázta fejét. ­^ Csak egyet. % — Mit? ^ — Azt, hogy mondd majd ^ meg, ha — lenézett az asztal- ^ ra, mintha a fehér abrosszal ^ beszélgetne: — ha már nem 6 szeretsz. ^ — Szeretlek. Tudod. ^ — Most igen — felelte az \ asszony. — Eljön az idő, ami- ^ kor majd nem. Ügy érezte, ha még egyet szól, sírni kezd. A férfi átnyúlt a poharak S fölött, megsimogatta a rezze- | nő fehér ujjait: ^ — Gondolod? — kérdezte. | Jó lenne nem gondolni — | mondta rá magában az asz* § szony. Hangosan nem vála* | szolt, elnézett a hegyekre. ^ Nem vették észre, mikor ^ merült el a nap. Az égalja ^ arany zöld volt, s meleget le- ^ helt, de föntebb már kék ^ volt, hűvös kék. A hegyek pu- § hán nyúltak el, álmosan, ^ mintha a város füstjeiből a az est párájával formálta! volna őket egy láthatatlan valaki. A férfi magafelé billentet* te kezét a fonott karfán, s a karórájára pillantott: — Nemsokára mennünk kell — mondta tompán. — Igen — biccentett az asszony. — Mennünk. — Hirtelen kitört — de miért?! De miért?! —visszhangozta a férfi valahol gondolatai leg­mélyén és nem felelt. — Ö, legalább gyűlölni tudnám! — mondta tovább az asszony. Szemét bepárázta a könny. — Nem, azt nem lehet — tiltakozott azonnal a férfi. —1 Nincs okunk a gyűlöletre. —- Magában hozzátette: Bár lenne! Az asszony erre is gondolt. Hangosan a választ mond­ta rá: — Nincs. — Majd fellob­bant: — lnnék valamit! — Én is — bólintott a fér­fi, s konyakot rendett. Rajtuk kívül alig volt ven­dég a teraszon. A fiatal gye­rek arcú pincér hamar hozta az italt:- Parancsoljanak — tette eléjük könnyű, kimért moz­dulattal a két metszett poha­rat, s lesütött, szalmaszőke szempillái alól azt leste: ész- reveszi-e az asszony, milyen finoman tud kiszolgálni? Igen, észrevette. — Köszönöm — mosolygott rá könnyű, kis biccentéssel,1 de tovább nem törődött vele; a férfit nézte. — Mire iszunk? — emelte az fel a poharát. Az asszony csak nézte, néz­te, azután mondta: — Amire te akarod. A férfi arca hirtelen me­rev lett. Hátradőlt a nádfo­telban s felmutatott: — Nézd! Az asszony felpillantott. lej­A kék sötétség jebb szállt: A hegyek már feketék vol­tak, s élük volt, amely kes­keny, zöld barázdát hasított) az ég aljára. — Mint megnyíló, kék óceán alatt — mondta a férfi. — Igen — barzongott össze az asszony. Azután ittak. A férfinak iskolai atlasza villant fel, látta maga előtt a szétszórt, apró polinéz szi­geteket, körülötte a rengeteg kékséget s rajta körben a felírást: Nagy vagy Csendes­óceán. Elmosolyodott. Az asszony megkérdezte: — Mire gondolsz most? Or­ra fölött vékony, kis redők szelték ketté fehér homlokát. — Nagy vagy, Csendes­óceán! — mondta a férfi hal­kan, kissé szavalva. — Diák­koromban mindig így, igének

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents