Pest Megyei Hirlap, 1965. augusztus (9. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-20 / 196. szám
tt HEGY KMjríap 1965. AUGUSZTUS 2«, PÉNTEK dl) A sorsom Detroitba vetett. Nem a'jó sorsom elhiheted. Egyre ocsmányabb szériába ■kerültem, elkapott a gépszíj, s a szörnyű tragédia már előre vetette árnyékát. Ott tartottam már, hogy én, a pesti éjszaka császára, fényes nappal csikkeket szedegettem a detroiti utcákon. Lehet, hogy ez otthon meglepetést okoz, itt azonban senki sem ütődött meg rajta. Rám se figyeltek. Néha egy-egy elgondolkozott siető alak a kezemre is taposott a csikkszedés közben. így akadtam össze a dagadt Samukéval is. Ismered jól, Sa- muka Lajos, akit csak zabá- lósnak hívtunk otthon. Talán emlékszel, rendkívül csinos, szőke felesége volt. Az asz- szony itt lelépett tőle, és egy szikár, gyomorbajos cirkuszi kardnyelővel megszökött. Biztosan változatosságra vágyott, s aki ismeri Samukét ezen nem is csodálkozhat. Tehát ott hagytam abba, hogy csikkgyűjtő lettem. Éppen egy nagy darab Camel csutka után kaparásztam a járda szélén, amikor egy negyvennyolcas cipő nehezedett a tenyeremre. Természetesen üvöltöttem, mint a sakál. A cipő tulajdonosa, egy dagadt pali sértődötten rámtámadt. Még neki állt feljebb. Szerinte szándékosan akadá- i lyoztam őt az utcán. Majdnem ölre mentünk, amikor dühünkben szinte egyszerre magyarul kezdtünk káromkodni. Ekkor a torkunkra forrt a szó. Néztük egymást. A dagadt könnyezve borult a nyakamba: — Tóbi, hát nem ismersz meg? Kiderült, hogy ő Samuka. Otthon talán tíz szót sem váltottunk, s itt egy perc alatt rerpek barátok lettünk. Elsírtam neki nyomoromat, s egy vendéglőbe tuszkolt, jóllakatott. — Ne törődj semmivel, öreg fiú! — bíztatott jólelkűen. — Segítek rajtad. Beprotezsállak a gyárba, ahol én is dolgozom. — Te mivel foglalkozol most? — kérdeztem tőle, s a válasz kissé meghökkentően hangzott: — Jelenleg éppen gályarab vagyok. Egy nagy konzervgyárban dolgozott. Hatalmas, házmagasságú, krómozott, villanyfűtésű üstben főzték a gyümölcslekvárt. Az üst peremén, egy vékony pallón segédmunkások jártak körbe-körbe, s hosszú, evezőszerű lapátokkal kavargatták a rotyogó masz- szát. Ezeket a kavargatókat hívták gályaraboknak. Samuka szavának állt és szót emelt értem a főnökénél. Felvettek gályarabnak. Eddig sem rajongtam különösen a lekvárért, de ott Det- roitban már az első napokban szörnyen megutáltam. Aki még nem volt gályarab, az el sem tudja képzelni, hogy milyen rothadt bűzök csapnak fel a fortyogó löttyből. Azt hittem, hogy kifordul a gyomrom. Amikor nem vette észre senki, bosszúságomban, s undoromban néhányszor bele is köptem. Az amerikaiak mégis megvették. Azok itt mindent megesznek. Megették Samukét is. Ez a következőképpen történt: Égy szép napon Samuka tökrészegen, dülöngélve állított a gyárba. Könyörögtem neki: — Lajos ne bomolj, menj haza mert baj lesz. — Ne félts engem, tudom mit csinálok! — pökhendiske- dett. S, hogy megmutassa milyen józan, úgy ahogy volt, utcai ruhában, micisapkában már mászott is fel a tizenöt méter magas és tíz méter átmérőjű üst legtetejére. A peremén, a keskeny pallón megállt, s megragadott egy evezőlapátot. Alig kavart azonban néhányat, máris megbillent és zutty, fejjel előrebukott a lekvárral telt szörnyű mélységbe. Egy rottyanás, s teljesen eltűnt a fortyogó lekvárban. Még egy rottyanás, s elmerült a micisapkája is. — Uram egek! — kiáltottam fel rémülten. — Segítség! Samuka a lekvárban! Vad kiáltozásomra odarohant a bős — otthon műhelyfőnöknek, vagy górénak nevezik. — Kérdi, hogy mi történt. Zihálva, a borzalmas látványtól még mindig rémülten dadogva magyaráztam neki: — Tragédia! Azonnal fel kell fordítani az üstöt! Ki kell kotornunk a lekvárból Samukét! ... Sietnünk kell, mert szétfő! — Megőrült Tóbi? — kérdezte gyanakodva a bős. — Vagy talán részeg? — Én? Dehogy. Egy kortyot sem ittam ma. Samuka volt részeg. Ezért is esett a lekvárba. — Honnét veszi ezt a marhaságot?! — Hogy-hogy honnét? — kiáltottam fel sértődötten. — Vegye tudomásul, hogy mindent láttam. A szemem előtt történt az eset. Samuka felment az üst legtetejére, kavart egyet, s beleesett a lekvárba. Dehát ez őrület! Amíg mi itt csevegünk, Samuka teljesen megpuhul. Lekvár lesz belőle is! A bős megfordult és elment. Néhány perc múlva két díjbirkózó külsejű égimeszelővel tért vissza. Jól ismertem őket, fenegyerekek, a gyár detektív- jei voltak. Bevittek egy félreeső szobába. Leültettek egy székre, ők pedig velem szembe, a lábukat lóbálva egy íróasztalra telepedtek. Nyugodt, udvarias fahangon érdeklődtek: — Mondd csak öregfiú, hogy történt ez a dolog? És én elmondtam: — Mindent láttam! Samuka bent van a lekvárban. — Dehogy láttad! Te még ma nem is jártál az üst felé — felelték barátságosan. Tiltakoztam: — Mi az, hogy nem jártam az üst felé?! Pontosan ott álltam, amikor az eset történt. — Ugyan, ugyan ... tévedsz. Ilyesmi előfordult már nálad nagyobb emberekkel is. — Nem tévedek! Esküszöm, hogy láttam. Szavamra a Samuka még most is a lekvárban rotyog. — Nagyon egészségtelen dolgokat állítsz — szólt mosolyogva az egyik gorilla. — Persze, hogy egészségtelen szétfőni egy ilyen rohadt nagy kondérban. Szegény Samuka! — sóhajtottam, de a hekus közbevágott: — Nem így gondoltuk. Neked egészségtelen ilyesmit mondani. Ha így folytatod nagyon rossz lesz a közérzeted. — Mi az, hogy rossz lesz a közérzetem? Már most pocsékul érzem magam. Láttam elpusztulni a legjobb barátomat. Ráadásul még a temetésére sem mehetek el. Hogy fogják ezt a Samukát eltemetni? Üsttel együtt? — Teljesen félreértesz minket! — mondta most már kissé ingerültebben a másik detektív. — Azt szeretnénk, ha megértenéd, hogy nem láttál semmit. Samuka Lajos soha sem dolgozott a gyárban. A lekvárba pedig senki sem esett bele. Erről adsz egy nyilatkozatot, aláírod és kapsz kétszáz dollárt. Rendben van? — Maguk teljesen megőrültek! Miért mondják, hogy szegény Samuka nincs a lekvárban? Ha ezt a nyilatkozatot aláírom, holnap már kimérik az üzletekben a lekvárt. Nem engedhetem, hogy megegyék Samukát! A két üzemi detektív közrefogott. Mindegyik revolvert rántott elő. — Meglátod Tóbi ennek nagyon rossz vége lesz. Hát nem akarod megérteni, hogy mit Meg akartam írni szegény Tóbinak, hogy ne keseredjen el, nemcsak ott, nálunk sincs Amerika. Rugdal engem is eleget az élet. Tartottam azonban attól, hogy Tóbihoz el sem jut a levél. Különben sem volt akkoriban nálunk egészséges külföddel levelezni. Egy ismerősöm még fel sem nyalta a bélyeget a borítékra, s máris Kazincbarcikán találta magát. Csíkos munkaruhában. Másik barátom pedig nem is írt, csak gondolt rá. Aztán Kazincbarcikán találkoztak. Bánatomat magamba fojtva tengődtem egyik napról a másikra. Egyedül maradtam teljesen. Szegény anyám örökre elhagyott, elvitte az ázsiai influenza. Egy fillérem sem volt a gyász napjaiban. Ezért a Fővárosi Tanács nevében felhívtam a Virágért központját, s egy lovaskocsi rakomány virágot rendeltem a temetésre. Azt gondoltam, hogy anyámat a tanács saját halottjának tekinti. A gyászszertartást egy kriptából néztem végig. Nem mertem mutatkozni, hátha a legmeghatóbb pillanatokban tör ki a botrány. Szerencsére nem lett baj, a tanács szó nélkül fizetett és a sírt beborították szebbnél szebb virágokkal. Azóta is minden évfordulón küld egy kocsi őszirózsát a Virágért — a tanács számlájára. Ügy látszik bekerült a költségvetésbe, mint visszatérő állandó tétel. Nem volt már ki szidjon, ki megvigasztaljon. Nem dicsekvésből mondom, de néha éheztem is. Próbáltam pedig mindent, de valahogy semmi sem sikerült. Az életrajzaimban is megírtam mindig, hogy voltam lapterjesztő, üzletszerző a Képcsarnok Vállalatnál, csatornatisztító és fiatal ember létemre karácsony táján hófehér szakállas télapó is. Sehol sem tudtam megmele- gfcdni, pedig megvolt bennem a jó szándék, hogy dolgos élethez kezdjek. Egyszer például hallottam, hogy Komlóra toboroznak bányászokat. Aláírtam a szerződési ívet. Kaptam gumicsizmát, munkaruhát és egy kevés előleget is. Szentül meg voltam győzőrve: most végre révbe érkeztem. Most is vacog a fogam, ha eszembe jut e történet. Peckesen, nagy öntudattal indultam munkára az első nap. Beléptem egy vasketrecbe és az abban a pillanatban süvítve, zuhant velem a feneketlen mélységbe. Ez a világ vége — gondoltam rémülten. Pokoli volt. A gyomrom a torkomba szaladt, a szemeim kidülledtek, fülem zúgott, lábaim elgyengültek — szóval kész voltam. S csak ezután jött a jaakarunk tőled?! Tényleg ilyen tyúkeszű vagy? írd alá nyugodtan a nyilatkozatot, s utána mehetsz a fenébe. És ne legyenek lelkiismeretfurdalá- said, a barátodon már amúgy sem tudsz segíteni. Különben is jól ismered az üstöt, tudod, hogy tizenöt méter magas és tíz méter széles. Több tonna lekvár főtt benne. Ha ezt most kidobnánk a szemétbe, sok ezer dollár veszteség érné a gyárat. Ezt nem tehetjük meg. Próbálj józanul gondolkozni: ezt a rengeteg lekvárt egy decis dobozokba töltik. Te szerinted mennyi Samuka jut egy ilyen kis dobozba? Még egy gombostűfejnyi sem. írd hát alá a nyilatkozatot!... Aláírtam és sürgősen eltűntem. Elhatároztam, hogy végzek Amerikával. Útjaink elválnak. Nem tudok tovább olyan emberek között élni, akik kenyérre kenték, s jó ízűén elfogyasztották egyetlen barátomat. Mexikóba megyek szerencsét próbálni. Ha felragyog a ma még nyavalyásán pislákoló csillagom, akkor újra jelentkezem. Addig is tarts meg jó emlékezetedben. S végül komám egy jó tanács: ha rosszra fordul sorsod, jusson eszedbe szegény, szerencsétlen Samukánk. Akadtak a történelemben férfiak, akikre jobban rájárt a rúd náladnál is. Üdvözöl Tóbi. va. Négyrét hajolva kellett közlekedni a bányában, s ebben a lehetetlen testhelyzetben dolgozni nyolc órán keresztül. Rögtön megállapítottam, hogy ez képtelenség. Munkára azonban nem is került sor. Csetlettem, botlottam néhány lépést, amikor szörnyű robbanás rázta meg a bányát. Akkor úgy éreztem, hogy az egész világot. Felor- dítottam, s a lehető legnagyobb sebességgel, amit csak kifejthettem, fejjel nekirohantam egy ácsolatfának. Azt hittem, hogy a Himalája szakadt rám. Odajött néhány bányász hozzám, s magyarázták, hogy felesleges rémüldöznöm, semmi ok a félelemre, ez most itt a rendes munkamenet. A robbantás is hozzátartozik a bányász szakmához. Köszönöm, ebből elég — mondtam, s amikor végre újra a felszínre értem, megcsókoltam az édes anyaföldet. Esküvel fogadtam, hogy engem csak koporsóban visznek le még egyszer a föld alá. Azóta is, ha az újságokban a bányákról olvasok, menten elfog a halálfélelem. így történt, hogy kicseppentem bányász állásomból és a többi jó helyről is. Ott tartottam, hogy fel kell keresnem egy szemorvost, mert hónapok óta nem láttam egy százast. A válság legnehezebb órájában mosolygott rám szegény megboldogult Samuka az égből, barátom a mennyben megelégelte szenvedéseimet. Lakógyűlésre kolompolták házunk népét. Akkoriban ez a divat járta. A házmester a porolóra akasztott síndarabot ütögette egy kalapáccsal, s erre a jól ismert hangra mindenki pattant, sürgősen megragadott egy széket, s máris rohant az udvarra, gyűlésezni. Nagyon be voltunk már dre- szírozva, két perc alatt mindenki a helyén ült. Ez alkaIII. FEJEZET Most leszűrhetjük azt a tanulságot, hogy minden rosszban van valami jó. Előfordulhat ugyanis, hogy ami nekünk rossz, abból másnak haszna van. Ez sem változtat azonban a tényen, hogy nem érdemes felvágni, s egy üzemszervező még nem isten. Hősünk mindezt belátja, valamint azt is, hogy hiába való küzdeni a múlt csökevényei ellen, ha egy revizort gyermekkorában megrugott a ló. lommal egy kerületi elvtárs azt akarta megértetni velünk, hogy miért rothad az imperializmus. Rajtam kívül azt hiszem senki sem értett egy szót sem az egészből. Valószínű, hogy ezt észre is vette, mert szegény újra és újra elkezdte, de a vége felé teljesen belezavarodott. Megsajnáltam. Szót kértem, hogy kihúzzam nagy bajából. Felálltam s az elvtárs előadásához, mint példát, elmondtam a ház lakóinak Samuka Lajos tragédiáját. Óriási sikert arattam. Bőgött az egész ház. Ha akkor valaki kiadja a jelszót, a Nefelejts utca 48 lerohanja Amerikát. A kerületi küldött a nyakamba borult. Azt mondta, hogy sürgősen nagygyűlést rendeznek, mert az egész világnak meg kell tudnia, hogyan pusztult el kanibáliában egy szegény, becsületes magyar munkás. Ebben meg is állapodtunk. A nagygyűlésen újra elmondtam a történetet és ezreket ríkattam meg Samuka Lajos szomorú sorsával. Aztán újabb nagygyűlések következtek, bejártam az egész országot Elkerültem Pécsre is. A Széchenyi téren megtartott nagygyűlés után odajött hozzám a város legnagyobb üzemének a Betoncsavargyárnak káderese. — Stibinger elvtárs, ön az én emberem! — Helyes — feleltem, s kezet ráztam vele. Ezután, mint aki szerint a téma le van zárva, elindultam az állomás felé, hogy elérjem még a budapesti gyorsot. A káderes mellettem loholt: — Stibinger elvtárs, ön az én emberem! — lihegte. — Úgy rémlik, mintha valahol ezt már hallottam volna. — Én mondtam — vágott közbe. — És okom is volt rá, hogy ezt állítsam. Könyörgöm álljon meg egy pillanatra, mert rohanás közben nem tudok beszélni. Doberdónál tüdőlövést kaptam. Azt akartam felelni, hogy minek jár ilyen helyekre, de nem hagyott szóhoz jutni. Lihegve, fújtatva magyarázta: — öh ... öh ... öh... A mi gyárunké a jövő... öh ... 1 ssiii... öh ... Micsoda perspektíva!... kriiies... ön tapasztalt ember, öh ... öh ... hiiii... hiiii. Úgy beszélt arról az amerikai gyárról, mint akinek kisujjában van az üzemszervezés tudománya ... öhöh ... Jöjjön hozzánk dolgozni. Jó állás, jó fizetés ... piety ... Legyen nálunk üzemszervező. — Miért nem ezzel kezdte? Egy csomó sípolástól megkímélhette volna magát. Természetesen vállalom. Ez igen, üzemszervezés. Ez nekem való! Most utólag bevallhatom: halvány segédfogalmam sem volt a betoncsavargyártásról és pontosan ennyit tudtam az üzemszervezésről is. Drága édesanyám mostoha anyagi körülményei nem engedték meg, hogy serdülő ifjúságomban ilyenirányú tanulmányokat folytassak. Később pedig egész egyszerűen ilyesmire nem volt időm. Idegesített helyzetem — azt hittem, hogy tőlem várják a korszerű technika forradalmi, lampionos bevonulását a gyárba. Én pedig úgy álltam a feladat előtt, mint az a bizonyos bibliai Lótné — sóbálvánnyá meredve. Lelkiismeretem is furdalt. Gondoltam — bűn becsapni a naiv hittel bennem bizakodókat, Már az első napon töredelmes vallomást akartam tenni — elnézést, de méltatlan vagyok e tisztes állásra. Szerencsére időben észbekaptam. Rájöttem, hogy kár magamba szállnom. Észrevettem ugyanis: akadnak mások is a gyárban hasonló tiszteletreméltó pozíciókban, akiknek ugyancsak nem fertőzte meg elméjét semmiféle tudomány. így töprengtem: illő, hogy előbb ők törjenek meg, és csak utánuk én. Később jöttem, tehát mindenképpen őket illeti az elsőség, az önkritika néven ismert lelkigyakorlatokban. Üj ember, új helyen ne tülekedjen — ez az elvem. A szerénytelenség káros jellemvonás,, nagyon rá lehet fizetni. Emlékszem, Plets Dávid híres esetére, amely jól bizonyítja ezt a mély igazságot. Az utcánkban volt egy Steinfeld nevű hentes. Foglalkozásához egyáltalán nem méltó termetét gyakran gúnyoltuk gyermekkoromban. Ez a Steinfeld ugyanis alacsony, vézna, göthös kis alak volt. Emlékezetem szerint legalább huszonnyolc dioptriás szemüveget viselt, s ezen át úgv látszottak, mintha szüntelenül guvadnának a szemei. Ez a hentesmester egy ízben véletlenül kampósszöget is beledarált a hurkába. A kritikus disznóságot Suhajdáné vette meg és még az este kisütötte a férjének. Az ember olyan mohón habzsolta a forró hurkát, hogy későn vette észre és torkán akadt a furcsa töltelék. Krákogott. köhögött, de mégsem tudta kiköpni. Az asszony segített végülis rajta: puszta kézzel lenyúlt a torkába, s kirángatta a kampósszöget. Igen ám, de a kampóba akadt a mandulája is, néhány jelentéktelen hangszálával együtt. Az egyszerű kis műtét után Suhajda még órákig is úgy sikított, mint egy szopósmalac, később pedig csak már vinnyogni tudott. Meglehetősen furcsa látványt nyújtott így nyüszítés közben, mert különben behemót egy nagy darab ember volt. Iszonyatos erejű kazánkovács. A manduláját nem sajnálta, még kicsiny gyermek volt, amikor javasolta az orvos, hogy vetesse ki sürgősen, csak nem tudta rászánni magát. Azt azonban már képtelen volt elviselni, hogy szétzilálták hangszálait Állandó tagja volt a Pöröly dalárdának és mint bariton, néha szólókat is énekelt. A hurka végképp betette a kaput művészi ambicióinak, és ez szörnyen elkeserítette. Annyira, hogy nagyon megverte Steinfeldet, a hentest, s ez rendkívül könnyű munka volt neki. Ekkor történt Plets Dávid tanulságos esete. Plets valamikor bokszolni tanult, és erre nagyon büszke volt. Sokszor kérkedett, hogy Joe Luis, a híres fekete bombázó egyedül csak tőle félt valamikor. Több ízben is levelet írt neki: nagyon kéri, ha istent ismer, ne hívja, ki qt„ .megmérkőzni, mert neki gyerekei vannak, akiket etetni keli, és mint hülyére vert bokszbajnok, ezt csak nehezen tehetné meg. Meg is mutatta néha a leveleket, és mi csak azon tépelőd- tünk, hogy Joe Luis mikor tanult meg magyarul, mert hazánk nyelvén íródott valamennyi. Szóval ez a Plets éppen a hentesüzlet előtt sétált, amikor Suhajda azon iparkodott, hogy a betbnba taposs#. Steinfeldet. A hajdani bokszo ló bőszülten ugrott a vereke dők közé, és rákiáltott a má- csak suttogni tudó kazánkr vácsra: — Szégyelje magát! Könny\ ezt a nyavalyás kis hentes verni. Kezdjen ki magáh' valókkal. Engem üssön me ha mer! A következő pillanatb: i olyan pofont kapott Suhajd tói, hogy magával sodort h: rom fogason lógó félmarhá egy rakomány kolbászt, a hús vágó tőkét, s végül az üve pénztárfülkét a nikkelezet National kasszával egy üt Másfél óra múlva tért maga hoz, s megdöbbenve csodálko zott, hogy került a fülébe eny nyi tíz- és húszfilléres. Mindezt nyilván elkerülhette volna, ha kevésbé szerénytelen, és nem ugrál, hogv majd megmutatom, majd én ... , 1 (Folytatjuk)
