Pest Megyei Hirlap, 1965. június (9. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-06 / 132. szám

1965. JÜNIUS 6, VASÁRNAP

rtsi

ilECVEt

<&C$vktp

9

— Felvételre jöttünk! — mondták a filmgyári portásnak.

Vitek biztosra ment. Mozdulatlan faarca hirtelen duzzadni kezdett, mint a léggömb, ha a gyerekek belefújnak. Gadó homlokán pedig ugrándozott a sötétszürke Eden-kalap, amit erre az alkalomra vett föl. A portás meg sem lepődött, megszokta már a csodabogarakat.

— Statisztajelentkezés B- épület, földszint három.

Vitek dühös volt a portásra. Sajnálta tőle a mosolyt is? Gadó azonban reménykedett.

— Gadó és Vitek — mutatkozott be.

A langaléta Vitek nem hagyta cserben társát. Hanyag mozdulattal rákönyökölt Gadó kalapjára és úgy álltak egy pillanatig mereven, mintha képeslapból vágták volna ki őket.

Ez sem használt.

— Mondtam, B-épület, földszint három — ismételte meg a portás.

Mentek keresztül az udvaron és keresték a B-épületet.

Egy különös térre érkeztek, a házak homlokzatán barokk, ciráda, erkélyek az emeleten, az üzletek bejárata fölött régies cégtábla.

— Próbáljunk — mondta Gadó.

Szembementek egymással a díszlettér járdán. Mint két szórakozott járókelő egymásba botlottak.

Létrával egy villanyszerelő jött, a kapcsolótáblát nézegette, ahová a kábeleket bekötik.

— Maguk meg mit csinálnak itt?

— A B-épületet keressük.

A villanyszerelő mosolygott.

— Arra ...

Vágtattak végig a díszletjárdán.

Vagy harmincon álltak a folyosón. Egy lisztarcú, vékony férfi rájuk szólt:

— Érkezési sorrendben, tisztelt kollégák.

Alitok.

— Mi ketten együtt fogunk szerepelni — mondta Gadó közlékenyen a fehérarcúnak.

Az csak vállat vont.

— Attól függ, a rendező hová állítja a kollégákat.

— Mi ketten mindenkit halálra tudunk röhögtetni.

A statiszta végigmérte őket.

— Azt hiszik, hogy szavas szerepet kapnak?

— Mi némán is feltűnünk majd — szólt most Gadó és mozgatta homlokán a kalapot.

Ebben a pillanatban fekete pulóveres fiatalember haladt el a várakozók mellett. A lisztarcú köszönt:

— Jónapot Rábai kartárs.

^ Hunyadi István:

\ Vallj a világról

Ne a szirtfokokat zúgd amiért fogaikkal felhasítottak,

Ne a szenny csatornákat,

melyek bűzös üledéke fölbomlott cseppjeidben ^ S ne a hordalékot,

^ mint játékos düheid lesodortak,

^ A jajokat, siratásokat,

— bár mélyeid földverték, sokszorozták — ä az elragadott fiúkért,

kiket visszakértek apadt-mellű anyák,

Vagy csapzott-fürtű, özvegy menyasszonyok $ vijjogó sírásait,

árral kivetett, csonkított vőlegényekért, s ne a számonkért, csupasz tűzfalakat, vágyakat, melyek iszapba merültek, ne a halált, , ,

mely ikerpárja a létnek, törvény, de sohase’ befejezés!

§

^ A változatlanból mutass valamit,

az ég tükreiből,

^ az élők mozgásaiból, feszüléseiből,

ahogyan megidézik a hajnalt, a mindenkire egyformán kifénycsedőt!

A part fövenyén ölelkezőket tükrözd, a holdnak kitakart, villogó testű asszonyokat, kik a holnap kisdedeit

^ kínlódva, mégis újongva szülik meg!

Míg mérhetetlen vizek feloldanának, vallj a világról!

Gadó és Vvték úgy néztek rá, mint a bennfentesre.

— Ez a felvétetvezető volt.

Ok azt sem tudták, mi a felvételvezető. A múlt héten kapták a válaszlevelet a filmgyárból: „Jelenkezésük alapján közöljük, hogy próbafelvétel március 10-én lesz.” Gadó és Vitek a szerelőműhelyben mindenkinek megmutatták a levelet, a szaktársak pedig sorba gratuláltak nékik.

Ok voltak a kettes motor- szerelde jópofái.

Érdekes, ha külön-külön voltak, egyiküknek sem jutott eszébe a bolondozás. De együtt...

A mindennapi műsor az öltözőben kezdődött. Ki tudná felsorolni, mennyi gyerekes ötlet jutott az eszükbe. Egyszer, mintha csak véletlen történt volna, kicserélték egymás munkanadrágját. Viteknek a térdéig ért, Gadón pedig csüngött társa nadrágja. Máskor labdát hoztak és faarccal fejeltek az öltözőben. Aztán Vitek bezárta a szekrénybe Ga- dót, aki úgy állt bosszút, hogy másnap egy marék hintőport tett barátja cipőjébe.

Aki csak elhaladt a két barát munkapadja mellett, mind tett valami tréfás megjegyzést. Elvárták a vidám visszavágást, vagy a 'komikus fintort, amelyen jót lehetett nevetni. Amikor Szántó születésnapja volt, ők ketten köszöntötték vas- forgácscsokorral, melyet szépen selyempapírba burkoltak. Es énekeltek egy szemtelen vaskos nótát. A szöveget Gadó találta ki, a dallamot Vitek kereste hozzá.

Aztán elérkezett az a nap is, amikor ott komédiáztak azt üzemi színpadon. A kultúrotthon igazgatója kérte fel őket. Amikor fellebbent a függöny és a széksorokból megpillantották a két figurát, akik kissé félszegen várakoztak a jelenet kezdésére, máris kitört a taps. A főhajtás is olyan gyámoltalan volt, hogy majd megszakadtak a nevetéstől. Különben egy rövidke jelenetben kifigurázták a művezetőt, a raktárnokot, sőt megát az igazgatót is. Az igazgató nem sértődött meg, az előadás végén odahívta őket az asztalához, ahol néhány meghívott vendég is ült: a főigazgatóságtól és a minisztériumtól. Elérkezett a pillanat, amikor Gadó és Vitek úgy érezte, hogy csodálatos képességük van, amivel az embereket meg tudják nevettetni.

Ez a hír úgy rájuk tapadt, hogy nem tudtak szabadulni tőle. Egyszer Gadó szólásra jelentkezett komoly arccal a gyári termelési értekezleten, de már amikor nyújtotta a kezét, a teremben elkezdődött a kuncogás. Az alacsony férfi ekkor méregbe gurult, „Komolyan beszélek” — kiáltotta, s ettől még nagyobb lett a derültség.

Aztán valaki azt mondta nekik, hogy ők ketten akár a színpadon, vagy a filmen is megállnák a helyüket. Először csak legyintettek, de csak beléjük fészkelődött a gondolat. Igaz is. Mi lenne, ha megpróbálkoznának a filmgyárban? Hiszen ezzel a csodálatos képességgel nagy sikert érhetnének el...

Olt álltak tehát a folyosón a statisztafelvételre várakozva.

A tisztviselő megkérdezte a nevüket, közben észrevették, hogy a sarokban egy fényképezőgép áll, mögötte egy bamaköpenyes férfi várakozik rájuk.

Egyszerre akartak a gép elé állni, de a fényképész intett:

— Külön-külön, kérem!

Gadó odaszólt:

— Mi együtt lépünk fel. Egyébként Gadó és Vitek vagyunk.

A név semmi hatást nem tett a fiatalemberre.

— Tessék a gép elé állni.

Vitek közelebb lépett.

— Mi most bemutatnánk •valami számot.

A rendező, vagy akit annak hittek, kérdőn nézett a fényképészre. Az beleegye- zően bólintott.

A két barát villámgyorsan munkába kezdett, megismételték azt a néma jelenetet, amit az előbb a díszletváros járdáján próbáltak. Amikor már két perce kergetözT Tó+K -Pál r

K

ezüket fázósan összecsapkodva igyekeznek befelé a kupéba, de arcukon mosoly ül és szemük is ragyog, mint a fiataloké általában, ha érzik, hogy figyelik őket. Nincs a viselkedésükben semmi kihívó, külsejük is egyszerű, hétköznapias, mint a munkába induló embereké. Otthonosan telepednek le az egyik pádra, kis ideig tollászkodnak, akár csak a galambok a dúc végén, majd lassan megnyugszanak. A kocsi népe sem ügyel tovább rájuk, folytatódik a megszokott zsongás, terefere.

Csaik a szembenülő férfi, akinek olyan a keze, mint a saeneslapát, nézi őket lopva, a szeme sarkából. Nagy eres kezei vannak, tele böraiatti sötét foltokkal, szénporral, vasreszel ékkel. Fiatalember még a kinézése után ítélve fűtő, vagy méginkább kovács. Meresztgeti szemét a lányokra, különösen a soványabbikra, akinek olyan ábrándos a pillantása, mint valami szép moziszínészmőnek.

A vonat megáll, majd újra megindul. Keszeg harcsaba- juszú, bőrkabátos férfi jelenik meg az ajtóban, hóna alatt degeszre tömött aktatáska. Egyenest a közeli szabad hely felé indul, s táskáját hanyagul az ablak melletti csomagtartóba lódítja, de úgy, hogy a kovács külsejű fiatalember odébb kapja a fejét.

A bőrkabátos gúnyosan vigyorog és a meleg bundasapkáját is az ablak melletti tartóra, a sarokban ülő feje fölé akasztja. Közberf a lányokat lesd, mint aki meg van elégedve a véletlennel, ami pont ide vezérelte.

— Pardon! — mondja bocsánatkéről eg, de a hangja egyáltalán nem árul el sajnálkozást, sőt, nyegle fölényt lehet kiérezni belőle.

O

datelepszik a kovács külsejű mellé. Most már ketten figyelik a lányokat. Az egyik álmos, lapos pillantásokkal, a másik kihívóan és szemtelenül.

A bőrkabátosnak nagyobb gyakorlata lehet ebben, s egy kis szesz is fűtheti, mert árad róla a rumszag. Kedélyesen szól át a szembenülőknek:

— Hova, hova, nyulacskák? A lányok nevetnek és egymásra néznek, mintha azon tanakodnának: ,,Mit is lehet erre mondani?” Végül is a kisebbik, a pirosképű szólal meg nyelveskedve:

— Láthatja, lakodalomba!

— Nem temetésre? — ugratja őket a bőrkabátos. — Mert oda én is elmennék.

— Temetésre? — csodálkozik a soványabbik, a kékszemű őszintén.

— Hát persze, a munka temetésére! — röhög a bőrkabátos és csapkodja a térdét jókedvében.

— Ez aztán meg is látszik

magán — vágja rá a kisebbik —, most is ott volt, biztosan.

— Ott én, nyulacskák, azért van ilyen virágos kedvem. Hanem ti azt sem tudjátok, mi az, ugye? Szívesen megtanítanálak rá benneteket.

— Tanítsa az öregapját! — duzzog a kicsi.

— Mikor ittunk pertut? — ráncolja a homlokát a kékszemű.

A bőrkabátos azonban nem hagyja magát, most már beleízeledett a heccelődésbe, s látszik, hogy nagyon élvezi a helyzetet.

— Pertut? Azon aztán könnyen lehet segíteni — kap az alkalmon és már nyúl is a

belső zsebébe. Rumos üveget húz elő, ami félig van még itallal. Lecsavarja a kupakot, ami pohárnak is szolgál, tölt és nyújtja a haragosabb kislánynak, s közben az üveget a

■ másik kezével maga mellé he■ lyezi az ülésre.

— No, galambon, egy kis

; szíverősítő!

A kékszemű azonban nem nyúl a pohárért. Csak gubbaszt

■ és zavartan, segélytké- rően pislog jobbra, balra.

— Begyulladtak, tán félnek tőlem? Ne féljenek, nekem egy-két ilyen kis nyulacska a fél fogamra is kevés.

Bal kezével bizal maskodóa n a lány térdére tenyerei, s jobbjával a kupicát egyensúlyozza.

nak lefelé, mint a pihenő pi rölyök. A lányokhoz fordt mintha hozzájuk tartozna:

— Mehetünk, Rozika?

Azok meglepetten nézne

rá, de csak néhány pillán: tig, mert azután elértik cselt.

— Mehetünk! — pattal nak fel szinte egyszerre, s mi sietnek is a többi utas utál Mögöttük a magas, váll: férfi ballag csendesen, köhf cselve, s közben oldalvá egy-egy sokat sejtető pi lantást vet a dermedten hal gató bőrkabátosra.

E

bben a pillanatban a kék szemű ellöki a puha, párnás kezet a térdéről. Az ülésre tett rumosüveg megbillen és tartalma végigfolyik a padlón, d.e a bőrkabátra is jut belőle. A harcsabajuszost düh önti el, vörös lesz a méregtől és felordít:

— Az istenit! — és törül- geti a kabátot, nézegeti az üveget, de abban alig maradt egy kortynyi ital. A padlóhoz csapja a bakelit kupakot s úgy néz a lányokra, mintha mindjárt fel akarná öklelni őket.

A lányok szepegve hallgatnak. Most mi lesz? A vonat közben megáll a végállomáson s a kupé utasai már tülekednek is kifelé, senki sem figyel rájuk. Csak a sarokban ülő férfi nézi meredten a lejátszódott jelenetet. Aztán, mint aki fásult álomból ébred, megmozdul. Ropogtatja a csontjait, nyújtózkodik és lustán felál!. Most látszik csak, hogy majd egy fejjel magasabb a bőrkabátosnál. Rövid télikabátja megfeszül a váltaknál, s lapátkezei úgy lógA lányok frissen ugrá nak lé a kocsiról, s mej várják, hogy alkalmi lovaj juk is lekászálódjon.

— Köszönjük — mondja kék szemű és huncutul, mir a cinkosok nevetnek mind ketten. Kárörömmel figyt lik, hogy a harcsabaj uszc egy kocsival előbbre húzc dik, s ott száll le, hogy n kelljen mégegyszer találkozni velük és szégyenkeznie a fel sülésén.

— De honnét tudta, hog Rozinak hívnak? — kérde zi az ábrándos tekintetű.

— Maguk mondták beszél közben — nevet most már ; lovag is. — Én meg Misk; vagyok, azaz Mihály, Dócz Mihály.

Hát akkor... — búcsúz kodnak a lányok.

— Az estelivel jönnek?

— Azzal.

— Akkor találkozunk.

— Ha megismer bennünket.

— Meg én! — nevet Misks kivillanó fogsorral, visszanéz és úgy dörmögi:

— Ezer közül is, nyulacskák.

§ Krlezsa könyve nem köny- ^ nyű olvasmány: az író sajátos \ stílusa — amit. korábbi mű- ^ veiben is megtaláltunk — ^ miég inkább elmélyült, egye- ^ divé vált, s az úgynevezett ^ „futó” olvasáshoz szokott i; könyvbarát az elején bizal- inatlanul ízlelgeti. De csak a S könyv elején — azután elra- $ gadják az események, az él- $ mélyült, művészi lélekrajz, s ^ az a hihetetlen téma-ismeret, § amely Krlezsát jellemzi. Ka- \ mill Emericzy, a fiú hősi ha- ^ Iáit hal — halála értelmet- 5S len, s mert az, kétségbeejtő, ^ apja mégis azt tartja a leg- 8 fontosabbnak, hogy a császár !; „Legfelsőbb Elismerését” fe- $ jezte ki az ifjabb Emericzy $ elhunyta alkalmából... Két $ világ már ez, egymástói $ messze eltávolodott életutak- 5 kai, s Krlezsa könyve megér- | teti az olvasóval, melyik út í jelentette a jövendőt, az em- ! beribb holnapot.

> A KÖNYV nehéz és bonyo- ! lult feladat elé állította a for- : dítót, Csuka Zoltánt, A nem ! könnyű feladatot azonban tel» j jes sikerrel oldotta meg, hűen i megőrizve Krlezsa művének ; atmoszféráját.

(Európa Könyvkiadó.)

(m. o.)

Miroslav Krlezsa:

A fekete sas

MIROSLAV KRLEZSÁT nem kell bemutatni a magyar olvasóközönségnek: művei — például A Glembay család és A horvát hadisten — megtették már ezt. Nagy műveltségű és nagy tehetségű írót ismertünk meg könyveiből, s most, az ünnepi könyvhétre megjelent műve — amelynek részleteit olvashattuk a Nagyvilágban — még bizonyosabbá teszi véleményünket. A fekete sas — az Osztrák— Magyar Monarchia hírhedt jelképe, s annak árnyékában ott élnek horvátok, dalmátok, a nemzetiségek, akik sorsa valóban az árnyékban lévők sorsa volt: megaláztatás, az önállóság teljes hiánya, s ugyanakkor a vágy és akarat a függetlenség, a szabadság iránt.

E BONYOLULT KÉRDÉS

— komplexum a regény tárgya. Krlezsa társadalmi körképet ad, s ezért regényét joggal nevezhetjük történelmi regénynek, bár szerencsére, híján van a műfaj sokszor megtalálható gyengéinek, a zsúfoltságnak, a témyleírás szárazságának, az adatok szabta számyszegettségnek. Krlezsa történelmi regénye úgy történelmi regény, hogy

árnyékában

nem a történelmi eseményeket, hanem az emberi lélek változásait kíséri figyelemmel, azt kutatja, hogyan reagálnak különböző emberek a kor eseményeire, mi az, ami tetteik rugóját adja? Apa és fiú, a két Emericzy a főszereplője a könyvnek. Az apa a megrögzött konzervatív, sőt, reakciós, s a fiú, aki érzi, hogy fullasztó és kibírhatatlan mindaz, ami a fekete sas teremtette légkörben és körülmények közepette az emberre vár, s csakis az azzal vadó szembeszegülés hozhat friss levegőt, amelyben már szabadabban lélegzik az ember. A történés ideje: az „aranykor” vége, századunk első évtizede, illetve a háború kezdete. Krlezsa személyes élményeit is beleszőtte a könyvbe, kiváló ismerője az akkori viszonyoknak, s könyörtelen leleplezóje az uralkodó osztály rothadtságának, vezetésre képtelenségének.

tek-bolondoztak, egyszerre csak megállította őket a fiatalember:

— Ez a maguk nagy száma?

— Van más is — szólt Ga- dó reménykedve.

— Elég. Nekünk még sok dolgunk van. Álljon oda a függöny elé.

Gadó Vitekre nézett, majd odasétált. Komoran, egykedvűen nézett a lencsébe.

— Mosolyogjon! — biztatta őt a fényképész.

Gadó tehetetlenségében el- vigyorodott.

— Kétezerháromszázhetes — szólt a tisztviselő.

Vitek nézte a barátját és nem mozdult.

— Maga jön — szólt türelmetlenül a fiatalember.

— Én leszek a kétezerhá- romszáznyolcas? — kérdezte a langaléta statisztajelölt.

— Igen — mondta a tisztviselő az irataiból felpillantva.

Vitek vállat vont.

— Akkor nem megyek.

Csodálkozva bámulták rá, de ő karonfogta a barátját. Mozdulatlan faarca hirtelen duzzadni kezdett, mint a léggömb, ha a gyermekek belefújnak. Gadó pedig felvette a sötétszürke Eden-kalapját és homlokán ugrándoztatta.

— Az én nevemet is kihúzhatják.

Aztán kinn a filmgyár udvarán még egyszer találkoztak a villanyszerelővel. Meg-, álltak mellette. Vitek azt', mondta:

— Vigyázzon öregem, mert i ebbe a vasoszlopba könnyeni kóboráram kerülhet.

A szerelő feltolta a sapká-\ fát a homlokára.

— Maguk talán szaktársak?\

A két ember bólintott, az-\ tán elindult kifelé.