Pest Megyei Hirlap, 1965. június (9. évfolyam, 127-152. szám)
1965-06-06 / 132. szám
a r*s» menti kSCíHssip 1965. JÜNIUS 6, VASÁRNAP Baráni/ Tdmss: mmm Bár-§ véare S MER3 AN A//BÜÚ AN* Anya vásárolni van, ami- lor a fiatalasszony megérkezik. A kulcsért benéz Szi- koránéhoz, Gyurikát is ott találja Óvatosan nyomja le a kocsi fogantyúját, úgy tolja át a gyereket magukhoz, vigyázva. Most itt alszanak mind a hárman, amióta ő otthagyta Károlyt és hazaköltözött a gyerekkel. Gyurika ébredezik már, amikor anya megérkezik a körútjáról. Nyügösködik; mindig ilyen ébredés után. Felveszi, dajkálja. Anya körülnéz; megpillantja az asztalra kitett új ruháját — Elmégy még? Szótlanul bólint, s a gyereket ajnározza. De idegeiben veszélyt neszei; úgylátszik, készül valamire. Ha nyomja a begyét valami, akkor ilyen fojtott, ideges, halk szavú. De halksága mögött éles hangok feszülnek — ó milyen jól ismeri ezt a vihar előtti csendet! Tessék, már itt is áll előtte. — Szóval, mit akarsz? Eldöntötted már? Széttárja karját tehetetle- lül. Anya messzire néz, va- .ahová a semmibe. — Itt járt az este... Gyuri megint nyekereg. Milyen szerencse! Te, apád -ia! Mintha csak Györgyöt rátnám, nézze! Szakasztott az apja! Anya sóhajt — Megijedtem tőle, anyaira megváltozott. Lefogyott. Valósággal lötyögött nyakán az ing... A gyerek lassan megnyugszik; mindig így szokta. Felébred, zsémbel, aztán megbékél a világgal. — No, menj szépen! — Feláll, Gyurit a földre hup- pantja. S most fordul csak anyához. — Mit akart? — Azt se vettem észre még soha, hogy ennyire húzza a lábát... Biccent — Ha ideges, húzza. Hogy utálom olyankor! — Ivott is! — int komoran anya. — Még ezt is?! — Fejét rázza. — És mit mondott? — Nem szólt, csak körülnézett. Még a kamrába is benyitott utánad. Csak aztán beszélt. — Máskor se nagyon beszédes ... — Felcsattan. — Épp ez a baj vele! Órákig ül és hallgat Ha meg beszél, mindig csak az üzemről. Úristen! piszkálja, Anya hátra se a tüzet fordul. Harmadik napja nem alszik. — Miattam? Anya most ránéz. — Hogy odabent se lát, az üzemben... Nem érti. Elmosolyodik elégedetten. — Első ránézésemre kiírt az orvos... De ma már bent voltam. Anya feláll a kályha mellől, nehézkesen, öregesen. Elébe áll. — Meddig akarod ezt még csinálni, mondd?! — Nem tudom. Talán most már örökké. — Innét pedig elmégy! — csattan fel az öregasszony. — Délelőtt nálam, este a barátodnál?! Nem! Én nem palástolom a szégyenedet, vedd tudomásul! Egyszer csináltam csak, hogy megmentselek ... De a cinkosod nem leszek, abban ne reménykedj! Megvonja a vállát. Tudja, hogy ez bosszantja anyát. A nemtörődöm hangot gyűlöli. — Elmehetek. Majd nézek valámi albérletet. Vagy végleg odaköltözöm őhozzá. — Én meg vesződjem a gyerekkel, míg a hölgy éli a világát, mi?! — Jó. Akkor viszem Gyurikát is. Anya a gyerekhez ugrik, felkapja, magához szorítja. — Dehogy adom! Úgysincs mása szegénykének, mint a nagyanyja! Mosolyog. — No látja! Egy ideig csend van. De még nincs vége a csatának, látja jól; még nem adott kimindent. Kimegy a konyhába, behozza a zöldséget, leül és tisztogatni kezdi. Időmúltán megszólal. — Miért, és ez mondta, hogy elvenne? — Még nem. Anya ránéz. — És fogja mondani? Cseppet tűnődik, aztán elmosolyodik. — Olyan kedves, hogy az elmondhatatlan. Mindennap hoz valamit, mozijegyet, süteményt, narancsot. Gondoskodik a szórakozásról. S ha nem, hát ülünk otthon. Beszélgetünk. — Odaugrik anyához; szinte boldogság önti el, hogy végre beszélhet erről valakivel. — Mert ezzel van miről! Érti? Minden gondolatunk közös! Ez a hozzámvaló ember. És micsoda feje van! — Süteményt, narancsot... — Anya felnevet. — Te liba! Így kezdődik a lánykérés? — Miért? Így is kezdődhet. Herseg a vastag répa oldala, ahogy futkos rajta a kés foka. — És nem félsz, hogy megunja? Elmosolyodik. — Ez? — A másik! Anya hangja csattan. Szerelem (Fotó: Kotroczó) úr meg jó ember volt Ha keresnek, az utcában minden gyerek ______________megmutatja, hol lakom. Könnyen megismerik az ablakaimat. Az egész utcában csak az én ablakaimon nincs függöny. Nem azért, mintha nem volna miből vásárolnom. Elég szépen keresek. Egyiknek mosok, másiknak takarítok. Öreg kabátokat fejtek, ha fordíttatják, vagy tollat fosztok a férjhez menő lányoknak. Tudnék én függönyt venni, miért ne. De nem akarok. Szeretem, ha az ablakon nincs függöny, mert így elnézegethetem a járókelőket, meg a ház előtt játszadozó gyerekeket. És szeretem, ha valaki felkeres. Utána jó néhány napig járnak hozzám az asszonyok, hogy megtudakolják, ki volt Ilyenkor letörölgetem a székeket s megkérem őket, üljenek le egy kicsit. Mindig letörölgetem a saékeket. Tiszta asszony vagyok, igazán, noha egyik-másik szomszédasz- szony azt mondogatja, nem vagyok az. Szeretem, ha az asszonyok hozzám jönnek s eldiskurálgatok velük. Olyankor rendszerint minden fontosabb dolgot megtudok, ami az utcában történt. Márpedig minden áldott nap történik valami fontos dolog. Egyiknek a tyúkját lopják el, vagy valaki húsdarálómasinát vesz magának, vagy pedig valamelyik lány az utcai lámpa alatt csókolózik a fiatalemberrel. De most már rég nem jártak nálam az asszonyok. Hidegre fordult az idő. Mindennap szekerek húznak el az ablakom alatt, fát fuvaroznak. S állandóan esik. Én még nem fűtök a szobámban. Pedig fűthetnék. össze tudnék annyi pénzt kupor- gatni, hogy fát vásároljak. De nem akarok. Kortyolok egy kis pálinkát s attól felmeleg- saem. Másként nem innék pálinkát. Nem vagyok iszákos, igazán nem vagyok az, csak egyik-másik szomszédasszony rebesgeti, hogy az vagyok. Inkább a jó ételt szeretem. A zsíros zsgáni- cát, a salátát, meg a túrós rétest. Gyakran szoktam süteményt vásárolni magamnak, meg az öreg köszörűsnek, aki mellettem lakik. Azért veszek neki is sütemény, mert a szomszédom, meg öreg s mert senkije sincsen. Semmi másért, igazán. Nem vagyok olyan asszony, habár egyes szomszédasszonyok azt beszélik, hogy az vagyok. Pedig még nem vagyok olyan öreg, hogy ne lehetnék. De nem akarok olyan lenni. A köszörűs azt mondja, csinos vagyok. Finom ember. S mindenkit ismer a városban. Valamennyi mészárost is. Meg a vágóhíd igazgatóját. Ha nem volna olyan öreg, talán kapható is lennék. Nekem mindig tetszettek a finom emberek. Meg aztán, tudja, én is tetszettem nekik. A finom emberek szeretik a jól megtermett nőket. S valamikor szép vastag hajfonataim voltak és sokkal szebb voltam, mint manapság. Kár, hogy nincs fényképem magamról. Megmutathatnám. A finom emberek szeretik a termetes asszonyokat. Először akkor fény- képeztettem magam, amikor a városba jöttem. Harminc év előtt. S azt a képet sokáig őrizgettem, mint emléket. Mert a fotográfusnál ismertem meg az én Jóskámat. Maga biztosan nem ismerte őt. Pedig sokan ismerték, őrmester volt. Már mondtam, hogy nekem mindig a finom emberek tetszettek. Jóska akkor szintén lefényképeztette ma---------gát. Tudja, mint ahogy ezt az őrmesterek szokták. Mellette állt egy kis szék s azon hevert a sapkája, meg a kardja. Mögötte pedig a falon nagy kép függött, rajta szép lépcsősor, tenger, meg egy kis bárka. Jóska kipödörte a bajuszát és kidüllesztette a mellét A fotográfus akkor letakarta a fejét fekete kendővel s azt mondta: tessék barátságos arcot vágni! Amikor én fényképeztettem magam, a fotográfus elvitte a székről Jóska sapkáját, meg kardját és egy virágvázát tett a helyébe, benne rózsákkal. Művirágok voltak, de olyanok, mintha igazi rózsák lettek volna. Senki sem mondhatta róluk, hogy nem igazialt. Jóska egész idő alatt engem nézett Én egy kicsit féltem a férfiaktól. Épp akkortájt jöttem a városba. De Jóskának gyönyörű szép bajusza volt Még megvan a képe, de berá- máztattam s nem hordhatom magammal. Nem volt rossz ember. Ha most rágondolok, tudom, nem volt rossz. Minden vasárnap találkoztunk. Délután négykor. Tisztességes lány voltam. Nem akartam később találkozni. Csak négykor. Hatkor haza kellett mennem. Egy tekintélyes családnál szolgáltam. A nagyságám szigorú asszony, nem szerette, ha sokáig kimaradok. A nagyságos S a legfinomabb ember, akivel életemben találkoztam. Mindig lábujjhegyen járt. S mindig kopogtatott a nagysága ajtaján. Nem volt annyira beszagosítva, mint Jóska. Csak ebben az egyben nem volt eléggé finom. S nem viselt bajuszt. Sápadt arcú. És olyan lágy, mint a bolyhos törülköző. Egyszer bejött a szobámba. Előzőleg szépen kopogtatott az ajtómon, mint a nagyságáén szokott. Tudtam, hogy ő az. Senki más odahaza nem kopogtatott az ajtón. A nagysága barátja sem. Nem ijedtem meg. Már egy év óta a városban laktam s nem féltem többé a férfiaktól. Jól emlékszem. A nagyságos úr azt mondta, tetszem neki. Miért csodálkozik? Sajnálom, hogy nincs meg az első fényképem. Nem mindig volt visszeres a lábam. Meg a hajam is dús volt és ragyogó. A nagyságos úr finom ember volt, másként nem lettem volna kapható, hogy beengedjem. S többször is beengedtem. Mindaddig, amíg a nagysága észre nem vette, hogy gyermekem lesz. Már mondottam, szigorú asszony volt. És azt mondta, tüstént hordjam el magam. A nagyságos úr később bekopogtatott hozzám. Lábujjhegyen jött be. Egy darabig hallgatott, aztán adott egy kevés pénzt. Es Jóska is finom ember volt Mikor vasárnap délután négykor találkoztunk, azt mondta, feleségül akar venni. Minden vasárnap délután négykor ' ezt mondta nekem. De én semmit sem szóltam neki arról, hogy gyerekem lesz, sem azt, hogy elmentem a nagyságáéktól. A következő vasárnapon azonban Jóska mindent tudott. Valaki megmondta néki. Mindig arra gondolok, biztosan a sze --nő. Tetszett neki Jóska és szerette volna, ha 3s- ka faképnél hagy. Ott is hagyott. Finom ember volt. Ha más lett volna: elver. De nem vert el, habár szentül hitte, hogy a nagyságos úré. a gyermekem. Pedig nem az Övé. ő túl finom ember volt ahhoz, hogy az övé lehetett volna a gyerek. A Jóskáé. — Tudtam. Mikor megszületett, mindjárt Jóskára ismertem benne. Sötét bőre volt és anyajegye a szája fölött: Ilyen bőre csak Jóska fiának lehetett Mert a nagyságos úrnak nem volt bajusza, és a bőre sápadt volt Nincs fényképem a kisfiámról. Akkorjá------------------------ ban nem volt sok pénzem, s kenyeret kellett vásárolnom, meg tejet. Meg az a mi fotográfusunk is meghalt, másképp lefényképeztettem volna. Ug yanazon a széken, amelyre Jóska a sapkáját tette, meg a kardját nálam pedig a virágváza állt ott, a rózsákkal. S megkértem volna a fotográfust, hagyja ott azt a képet a falon, a lépcsőkkel, a tengerrel, meg a kis bárkával. De nem akarok a kisfiámról mesélni. Soká tartana s nem is volna érdekes. Az asszonyok azt mondják, sok olyan fiatalember van, aki a háborúban esett el és egyik történet olyan, mint a másik. Pedig tudom, hogy az én fiam egészen más. De nem szeretem untatni az asszonyokat Róla csak akkor mesélek, ha egymagám vagyok. Magamnak mesélek róla. Meg nagynéha a köszörűsnek. A köszörűs hamar elszúnyókál, ha az ember valamit mesél neki. Finom ember, de öreg. Meg az eső is álomba ringatja. Engem az eső nem altat el. A kisfiámra emlékeztet. Rá emlékeztetnek a fát fuvarozó szekerek is, amelyek mögött férfiak lépkednek s az utat mutatják a kocsisoknak, merre hajtsanak. Ha a fiam élne, ugyanilyen, fával megrakott szekeret hozna ide nékem. Mindig tűz ropogna a szobánkban s nem lenne hideg. De így pálinkát kell kortyolgatnom, hogy ne fázzam. Másként nem pálinkáznék. Nem vagyok iszákos, igazán nem vagyok az, noha a szomszédasszonyok azt mondják, az vagyok. De ők mást is mondanak. Ha valahol megtudnak ilyen vagy olyan csekélységet, pletykálnak. Ezért arra kérem magát, ne mondja el senkinek, miről beszéltünk. Tessék, itt van, a fehérnemű is készen van. Nézze csak meg az inget. Ugye nagyon szépen hajtogattam. Mindig nagyon ügyeltem a férfiingekre. A nagyságos úr, ha a legkisebb ráncot is észrevette az ingen, visszaadta. Ilyen volt Jóska is. Az én kisfiamnak csak egy szál inge volt. De nem akarom magát az én kisfiámmal untatni. Kész vagyok 1 a munkámmal. Köszönöm ------------------az uzsonnát. Nagyon szépen megfizetett. H a szükség lesz rám, tessék csak felkeresni. Az utcában minden gyefek megmutatja, ho! lakom. Csák azt tessék kérdezni, hol lakik az Anka. Csuka Zoltán fordítása — Az, sajnos soha. Bár- !i csak megunná! És én végre 5 megint szabad lehetnék! — 5 Nagyot sóhajt, aztán a tüköré elé lép és vetkőzni kezd. —$ Tett fel vizet mama? — Tettem. s — Köszönöm. Anya végzett a kövér sár- $ garépával, megöblíti; de nem $ nyúl másikért. — Vigyázz! Nem lehet a $ végsőkig feszíteni! A férfit ^ is tudni kell tartani, fiam. Azt $ is fogni kell... — Károlyt „fogni”. Nohisz! $ Türelmetlenül int. S Ugyan, anya! Az öregasszony leteszi a $ kést, feláll és odalép hozzá. $ — *Menj vissza Károlyhoz, $ fiam — mondja csendesen. S 5 szinte könyörög a hangja. — ^ Gondolj a gyerekedre! A blúzát húzza le éppen; 5 bosszúsan ránt a vállán. — Megőrjít a féltékenységé- $ vei! r~-~, s — Istenem... legyint anya. § — De arra emlékezz, amikor ^ melléd állt a bajodban, szé- $ gyenedben! Ilyen jó em-J bért nem kapsz még egyet! ^ Maga elé tarja a blúzt, meg- ; fordul és az öregasszony sze-; mébe néz. — Nekem nem jó ember ^ kell, hanem szerelem! Jogom ^ van rá, nem? Egyetlen éle- J tem van! Ez az, amit nemij kapok még egyet! Anya hallgat, hallgat, aztán S mélyről sóhajt — Egy asszonynak tűrni $ kell fiam. Az az ember Iá- ^ nyának sorsa itt a földön.. . > Rcímered. Hirtelen olyan mélyről törő, vad keserűség!; vesz erőt rajta, hogy a torká- $ hoz kell kapjon, mert úgy ér- $ zi, megfullad. — Múlt századi mese ez, ^ mama! — kiáltja nyomorultul.^ S felnevet kínzottan. — En-!; nek köszönhetem, hogy itt i tartok! Bár sose hallgattam $ volna erre a pokoli bölcses- $ ségre! Nézzen rám! Itt va-$ gyök huszonkét évesen, élve $ eltemetve! — Megcsendül fü- $ lében anyja hangja; még a $ hang hordozására is emléke-§ zik. — „Mire vársz? Az ál- $ ruhás hercegre?” így mond- $ ta, igaz? Hát ez most nem $ álruhás herceg, csak rádió- § műszerész, és nem is kellett^ volna olyan sokáig várni rá! 5 Csupán egy esztendő tűre-! lem... $ s Anya rémülten nézi; ilyen-$ nek még sohasem látta. Bá- $ tortalanul végigsímít a vál- $ Ián. $ — Ilonkám... $ Ellöki a karját. — Mert ezt szerethetem aj fejemmel is, mint Károlyt, $ ahogyan maga prédikálta, de; a szívemmel is, mint Györgyöt $ annak idején! Érti?! — És! most már kitört belőle a sí-! rás. Ezzel boldog lehetnék, 5 ha maga engedett volna vár- $ ni! Ha nem irigyelte volna $ tőlem ezt a boldogságot... $ A díványhoz támolyog s $ lehull rá; fél délután rázza az; elfojtott zokogás. Az öregasszony meg csak$ áll, áll, nem érti mi ütött a $ leányba. Hiszen világ életé- $ ben csak jót akart neki —; hát nem az volt az egyetlen $ vágya, hogy legalább az egy-; szem lánya boldog legyen? $ $ 'SfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSfSfSfMmsSSSSf* I
