Pest Megyei Hirlap, 1965. június (9. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-27 / 150. szám

1965. JÜNIUS 27, VASÁRNAP ‘^íívíap fitWNG V A földvári az egyik leg­nagyobb balatoni camping. Kétezer személy befogadására képes. A tábor ideális he­lyen, hatalmas meredek part és a Balaton között fekszik. — Ki nyaralhat a sátor­táborban? — Sátorral, vagy akár sá­tor nélkül hazai, külföldi egy­aránt jöhet — mondja a tá­bor gondnoka. — A helyet előre kell foglalni, mert jú­lius elejétől már állandóan telt ház van. Most még alig vannak négyszázan, legna­gyobbrészt idegenek. — Milyen országokból jön­nek? — Legtöbb a cseh, lengyel, német, de jönnek finnek, své­dek, oroszok, hollandok, an­golok, sőt kanadaiak is. Az árbocokon most is hat kü­lönböző nemzet zászlóját lo­bogtatja a szél. — Hogyan történik a be­költözés? — Aki előre helyet foglalt, vagy kap helyet, itt, a por­tán bejelentkezik. Aki a mi sátrainkban lakik, kap egy táblát, azt ki keli tűzni a sá­torra, távozáskor le kell ad­ni. — Felszerelés? — Víz, villany, zuhanyozó, angol vécé, gáz, szabad tűz­helyek. Lehet pingpongozni, újságot olvasni, külön saját önkiszolgáló éttermünk van, de 50 vagy 30 forintos napi ellátást a Motel étterme is biztosít. Minden nyáron ren­dezünk egy-egy műsoros es­tet. Júliustól orvos is van a táborban. — Rendszabályok? — Tíz órától csendrendelet, különben szabad kijárás meg­kötések nincsenek. — A Balaton-parton az idén is van szabadsátorozás? — Megszűnt. Egészségügyi okokból kellett betiltani. — Mibe kerül egy éjszakai szállás a campingben? — Sátorral érkezőknek jú­liusig 8, júliustól 10 forint lesz egy éjszakára a hely­pénz, ehhez jön még 2 forint táboralap. Autó után napi 10, motorkerékpár után napi 5 forintot kell fizetni. Mi 48 forintért adunk kétszemélyes sátrat egy éjszakára. Több- személyes sátraink is vannak, ennek az ára arányosan nö­vekszik. Kecses lábon üvegkalitka Egy óriási gombára hasonlít. Kerítésén a táblai Siófoki vi­harjelző és Balaton-kutató ál­lomás tíz éve épült. A vihar jelző csoport veze­tője Tänczer Tibor. — Viharjelzés már har­minc éves a Balaton körül. Azóta mind a munkamódsze­rek, mind az eszközök sokat fejlődtek. Állandó kapcsola­tunk van az ország összes meteorológiai állomásával, Budapestnek óránként adunk jelentést. Az időjárási térké­peket továbbító géptávírónk európai állomásokkal áll ösz- szeköttetésben. Rádióadóval történik a távszélmérés is. Ilyen úton pontosan figye­lemmel tudjuk kísérni Euró­pa legtávolabbi széláramla­tait, szignálni tudjuk a légtö­megek pontos mozgását állomások két-három órával hamarabb jelzik a vihart, mint ahogy az ideér. Ilyen­kor a révkapitányság rakétát lő ki: kis veszély esetén sár­gát, komoly vihar előtt piro­sat. A rádió is naponta há­rom adásban továbbítja a ba­latoni prognózist. Ezenkívül sokszorosított kiadvánnyal tá­jékoztatjuk az üdülőket, ez a következő napi időjárást és a vitorlások számára pedig a széltérképet tartalmazza. Bár­ki megrendelheti, s az intézet kihordója vagy a posta kéz­besíti. Itt van például a holnapi szám, pillanatnyilag kedvező idő elé nézünk. És meddig tart? — Távolabbi jóslatokba nem bocsátkozhatunk, maguk biz­tos nem áznak meg. . Ezúttal a prognózis be­vált ... Szintén bonyolult elektro­nikus szerkezet. a vil­lámszámláló készülék: szám szerint rögzíti a külön­böző távolságú körzeteken belül történt kisüléseket. A számláló több százezer vil­lámlást mutat. Ezenkívül per­sze egyszerűbb megfigyelő eszközökkel is dolgozunk, mint például a vízhőmérö, szél iránymérő, hőmérő, csa­padékmérő. — Vannak-e a Balatonnak sajátos meteorológiai je­lenségei? — A széljárás. Nappal gyorsabban felmelegedő part­ról felszáll a levegő, a szél a víz felől fúj. Éjjel viszont a víz melegebb, a szélirány megfordul. — Mi igaz abból, hogy ha a Badacsony pipál, egész biztos vihar lesz? — A nyugatról érkező csa­padékos hideg légtömegek, a Bakonynál megtorpannak egy rövid időre, de összetorlód­va és a kellő nyomást elérve hirtelen átzúdulnak a hegy­láncon. A Bakony fekvése folytán ezek a légtömegek először a Badacsony felett jelennek meg. — Hogyan értesítik a nya­ralókat a viharról? — Rádió- és telefonösszeköt­tetésben állunk a siófoki rév­kapitánnyal, ő pedig a többi nyaralóhellyel. A határszéli Vége a tilalomnak: a horgá­szok ismét a víz szélén kupo­rognak. — Vart hal? — Van hát — mondja a férje mellett kuksoló asszony, mintegy korholásképpen. — A vízben van... — az öreg hallgat, csak a vizet nézi. Egy fiatalember emeli ki a szakot a vízből. Legalább két kiló hal: fogas és kisebb-na- gyobb keszegek. — Mennyi idő alatt fogta? — Nem egész négy óra alatt. Távolabb is csillog az egyik horgász damilján egy ficán­koló áldozat. Ez volt Siófok, Földváron viszont ritka a fogás. A kér­désre rezignálton csóválják a horgászok a fejüket. A móló végén egy félmeztelen szikár ember áll mozdulatlanul. — Akad, akad? — Három napja egy kapá­som sincs. — Hát akkor miért horgá­szik? — Nem horgászok én, na­pozok. Már egy fél órája be van akadva. De itt legalább nyugtom van a famíliától. D óska és Géza lompa járással követi az elől­haladó gumimatracos lányt Jóska kezé­ben táskarádió. — Miért nem hajtotok rá erre a nőre? — próbálom a barátkozás hangját megütni. — Ne idegesíts édesapám, úgy jól laktunk alig tudunk menni. — Hol vagytok? — A SZOT-üdülőben. Olyan kaja van, hogy már teljesen hasat eresztek. — Mi a szakmátok? — Villanyszerelő. — És hova valósiak vagytok? — Szentendreiek — válaszolják gyanakod­va, hogy tán nem is ismerem ezt a helyet. Jogos is az aggodalom, az ilyen fiatal srácok itt legtöbbször pestiek. — Milyenek a földvári nők? — Á ne is mond, én még egy magyar csajt se láttam. Csupa cseh, meg német. Tudod, hogy ezek a németek milyen kövérek és fe­hérek? Ha meg akarunk valamit, nem győ­zünk mutogatni. írjBeszélgetés közben a strand végére érünk, I®1 a két ^ve kibetonozott part igazi buda­iéi pesti módszerekkel szezon idején feltör­ve, kupacokba halmozva várja a nyaralókat. Egy rövid sértetlen szakaszon hosszan kitere­getett nadrágok és pulóverek közt ülnek az indiánok. Az európaitól idegennek tűnő, rá­juk olyan jellemző lompos megjelenésmódot nyugtázza ez a tömör elnevezés. Kanyó, Szőrös, Mester, Jegenye és egy nő. Az öt indián. Napoznak. Felváltva vetik a vízbe magukat. Csak a lány van teljesen fel­öltözve, úgy látszik hófehér bőrét félti a nap­tól. Kanyó víztől csöpögve egy gitárt szoron­gat, amiről az E-húr hiányzik. —: Játsszál már valamit — kezdem a barát- kozást. — Én nem tudok, te tudsz? — Én nem, de te biztos. A többiek is biz­tatni kezdik. Játsszál Kanyó! Dobd be az It’ s oil right-ot! Kanyót zavarhatja a személyem­ben jelen levő idegen, mert nem a kért dalt, hanem a gitárt dobja és bevágódik a vízbe. Most Szőrös hóna alatt van a gitár, de ő sem csinál semmit, csak hosszan kaparássza az egyik hurt. Aztán leteszi és ő is be a vízbe. A szentendrei Géza aki Jóskával a közelben telepedett le és egyre türelmetlenebbül nézi a gitárt, most odajön: akkor majd én játszok. Jön egy ismeretlen hasonló indián, nézi Gé­zát, aki valami divatos számot kezd pötyög- tetni, majd indítványt tesz: — Gyerünk innen a fenébe srácok. |em lehet, a Szőrösnek szárad a ruhája — és elmesélik az esetet. — Szőrös ide- jövet halkonzervet evett és ráborult az olaj az orkánjára. — Mosd ki gyorsan, most még kijön — kiabált rá Jegenye. Épp a víz mellett jöttek, beugrott. — Remélem nem volt későn — mondta mikor utána a nadrág­ját kezdte csavargatni. — Jó fej ez a Szőrös — szólok oda Jege­nyének. Pestre valók vagytok? — Igen. — Sulinak vége? — Kinek hogy... — Meddig maradtok? — Este megyünk. Nincs kéglink. Meg nők sincsenek. Elmegyünk. — Stoppal? — végignéz rajtam honnan szalajtották ezt az elmaradott ürgét. — Tehervonattal. — Á, persze. Na és mennyibe kerül így a kétheti nyaralás? — Változó. Néha csak egy tizes, máskor huszas. Mester aki eddig bágyadtan hevert a nad­rágján átveszi a gitárt és valami dallam után kaparászik a húrok közt. Most veszem ész­re, hogy Kanyó hátán egy óriási odatetovált csontváz éktelenkedik. — Megengeded, hogy lefotózzam? Állj már ide a háttérbe te is — mondom Mesternek. — Jaj de meg leszel tépve, ha elkap a rendőrség — mondja, de azért engedelmes­kedik. Odamegyek a lányhoz. Tőle tudom meg, hogy Mester már egy hete lóg a suliból. Nem mer hazamenni, nehogy lekapcsolják. Ezért fél a rendőrségtől. B áratlanul egy nő halad el előttünk. Ré­szegítő formáit elismeréssel nézzük. Ka­nyó behunyja a fél szemét és egy darab száraz gallyal leméri az arányait. Szőrös a nő után kiált, de az nem érti, idegen lehet. Édes­apám — mondja Jegenye elismerőleg. Mes­tert elönti az érzelem és a húrokba kap. Pák... A gitár jókorát dördül. — A-húr volt — mondja Szőrös hűvösen és szomorú mozdulattal a bokorba hajítja. BÚCSÚ Lány, fiú: 15 évesek lehet­nek. Rettentő felszegek. Pil­lantásukkal kerülgetik egy­mást, míg a vonatra várva be­szélgetnek. Látszik, hogy friss az ismerettség. — És az oroszórákat szere­ti? — Igen, mindig 5-ösöm volt belőle. — Nekem négyesem. — Legjobb a biológia óra. — Azt én is szeretem, meg a kémiát. A hangos bemondja, hogy jön a vonat. Reszkető hangon: — Én a földrajzórákat is szeretem. — Azt én nem annyira, de négyesem volt belőle. — Nekem ötösöm és matek­ból is. A vonat berobog az állomás­ra. Elcsukló hangon kiabálva: — Azt is szeretem csak a nyelvtant nem. — És a törté... — Hát akkor én... — Hát akkor... Toporognak. A vonat itt van az érkezők is lekászálód­tak most már nincsen mese el kell búcsúzni. De hogy is kel­lene most elbúcsúzni. A lány szoknyájára szorítva végre ki­simítja tenyerét, és előre­nyújtja. — Viszontlátásra — fejét már kapkodja a vonat felé. A fiú is ötven helyre néz egy­szerre, míg ügyetlenül meg­fogja az odanyújtott ujjakat. Aztán a lány keze kisiklik s már fenn van a vonaton. — írjon majd, jó? — Iiiiigen,, írok — a vonat már indul, gyorsan eltűnik, a fiú még mindig zavarodottan néz utána. — Elment. Aztán megnyugodva elindul, hiszen azért olyan szépen el­beszélgettek, és olyan sokat elmondtak egymásnak ... Szeretem, amikor szól hozzám a hajnal. Sok napfel­keltére emlékezem. Tanyai hajnalokra. Eszembe jut a reggeli munkásvonatok sűrű emberszaga. Meg az, amikor otthon az utolsó villamos- csörömpölést követő kétórás csend után egyszerre ébred­nek s megszólalnak a város összes madarai. A hajnal emblémája szememben: feke­terigó zöld mezőben. Emlékszem az alföldi város­ra, ahol a vasútállomásról jö­vet lestem meg sokszor az éb­redést, amikor a virágos aká­cok világítani kezdtek, s a városka lassan megmutatko­zott. Az egyetlen élőlény á környéken egy macska volt, amely az éjszaka és a hajnal határvonalán gondtalanul ját­szadozott egy lámpa alatt va­lami bogárral, - amelynek vi­szont ez volt életében az utol­só játék. De ahogy jobban ki­világosodott, letelt a macskák ideje — olyan elégedetten és hivatalosan vonultak haza, hogy csak az aktatáska hiány­zott a hónuk alól. Most a siófoki eszpresszó te­raszán érzem a hajnal távoli kisugárzását. A szomszéd asz­taltól az elegáns férfitársaság a téren parkoló kocsiba száll, menekülnek a keletről szűrődő fény elől. A hátam mögött egy kalapos nő azt mondja a ba­rátnőjének, hazamegy, mert itt már hárman meg akarják verni. Kissé bicegve megindul, fájhat a lába a cipőben, a ka­lapja épp oly rendesen, mere­ven ül a fején, mint este, ami­kor feltette. Egyedül megy, egész este táncolt, rengetegen felkérték, de most egyedül van. Kikaparom a vermútos- poharamból a citromszeletet, megeszem. A pincér fizetés­kor vállonvereget, elmesél egy viccet, és kapok tőle egy szál piros rózsát Azt mondja, azért, mert valaki otthagyta, még szép virág. A kollégám meg­jegyzi, hogy pirkadatkor a le­vegő állítólag másfajta töltés­sel telítődik. Nem tudom, de nekem nagyon jó kedvem lett. Az asztalunk mellett az ut­cán egy férfi vonul. A szem­közti borpincéből jött, onnan, ahol tavaly láttam a nyugat­német turistákat a Lili Mar­lent énekelni. Az ember, aki a borpincéből jött, elhozta asztaláról az égő gyertyát. Énekel ő is, valami szelíd dalt. Legelőször a vasútállomás melletti büfékocsi nyit ki. Az éjszakát átlumpolók, a mun­kából hazatérők — zenészek, taxisofőrök, csaposok, pincé­rek — és a munkába igyekvők találkoznak itt egy pillanatra. A kocsi előtti fadobogón sor­ba kell állni a feketéért, a másnapi lángosért, a csípős ízű, paprikás pogácsáért, sö­rért. Pálinkát is mérnek, so­kan isszák. Szemközt egy hor­dóra cigánycsalád telepedett. Arrébb vasutasok várakoznak. Egy ragyásarcú, füstösképű, kopott öregember hegedűjét hóna alá szorítva a vasúti vá­róterem felé kacsázik. Nap­közben a büfék, borkimérések előtt vagy a hajóállomás kö­zelében látni, ott húzza a ki­vörösödött arccal éneklő tu­ristáknak, hogy utána kalap­jával kezében körbejárjon. Most olyan hátulról, mint egy megőszült, fáradt, sokat látott néger muzsikus. Hová utaz­hat? Honnan került az idegen- forgalmi hivatal kitatarozott, neon cégtáblás épülete elé a járdára az a két cigánypurdt'r Ülnek a közön, meztelenül Hiába szólítgatjuk őket, cso­dálkozó, ártatlan némasággal néznek vissza ránk, keleti ba­bák. Később- még egyszer vi­szontlátjuk a hároméves for­ma kislányt, egykedvűen kap­kodja kövér lábait, szalad mellette egy kerékpáros rend­őr, aggodalmasan dorgálja: tessék hazamenni szépen! INemsokára befutnak az első vonatok. Turisták, nya­ralók rajzanak majd ki, vala­mennyien tarka reményeket fűznek az elkövetkező két hét­hez. Nemsokára kinyit a pala­csintasütő, a tejbolt. az yjsa- gosbódé, az eszpresszók. Az utcák megtelnek torzonborz fiatalokkal, külföldiekkel, szép lányokkal, kövér család­apákkal, elegáns asszonyok­kal. De most még vagy egy óráig tart a csend, és ez jó. A villák, az új üvegszállodák alszanak. Az egyik ajtaján át látni, ahogy egy fürdőruhás apa a sportszerűen élő embe­rek irigylésre méltó öntudatá- tával lesétál a lépcsőn kisfiát vonszolva: úszni fognak! Tő­lük eltekintve üres még a part, teljes hosszában. A Bala­ton sem bontja meg a hajnal mozdulatlanságát: vize egy moccanatlan tömegben, si­mán áll. Távol néhány vitor­la. Majd egy középkori hangu­lat: ívelt orrú hajók úsznak sorban egymás mögött, gá­lyáknak tűnnek. Térdig belá- bolok a vízbe, s a talpamtól a hajamig átjár a hideg, éles reggel.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents