Pest Megyei Hirlap, 1965. június (9. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-20 / 144. szám

1965. JÜNIUS 20, VASARNAP «sr MEGY Cl kJCwIod ;MAeyAR lÁsixo Ksr A4!AVATATLAN /il HA NAGYON RÁÉRŐS AZ IDŐM, olykor öreg újságok­ban böngészek, mert jó néha kicsit elborongani a múlandó­ságokon. Olvasva a letűnt la­pok szenzációit, ámulva lá­tom, hogy talán soha olyan gyorsan nem lepte be őket a por, mint ebben a mi szédü­letes iramban száguldó kor­szakunkban. Ami tegnapelőtt megremegtette a világot, az mára már régmúlttá szürkül és szinte jogalmunk sincs, mi az ördögöt találtunk izgulni valót rajta. De azért, egészen ritkán, az örökkévalóságból is akad kóstolni való a betűren­getegben. Ennek az izét éreztem egyik ifjú kollégám hetekkel ezelőtt megjelent kedves írásában, amely egy mezőgazdasági fő­könyvelő frappáns ötletéről számolt be. Pontosabb megha­tározással arról a fricskáról, amelyet a bürokrácia kapott tőle. A derék férfiút az bő- szítette fel, hogy töméntelen sürgős tennivalója közben vagy harminc példányban kellett összeállítania és har­minc címre szétküldenie egy olyan jelentést, amelynek adataira senki sem kíváncsi és bizonyosra vehető, hogy el sem olvassa soha senki. Eb­ben a meggyőződésben írhatta nyugodt lélekkel a tizenhar­madik és a huszonnegyedik példányra fogadalmát, hogy tíz liter bort kap tőle az, aki jelentkezik érte. Hónapok tel­tek el, de bizony senki sem jelentkezett, pedig a szétkül­dött jelentések ott kerültek postára, ahol a megye legtüze­sebb bora terem. A BÜROKRÁCIA tehát ke­mény fricskát kapott, de nyil­ván kibírja ezt is, mint ahogy hosszú évezredek óta nem te­hetett kárt benne semmiféle hasonló merénylet. Ebből vi­szont arra lehet következtetni, hogy születése pillanatában, amely pillanat egybeeshetett az Ember teremtésével, sért­hetetlenséget és halhatatlan­ságot nyert az istenektől. határa fölért egy régi vár- § megyével. Nem kevesebb, § mint száznegyvenezer katasz téri hold tartozott hozzá, dé- ^ len Szabadkával, északon § Félegyházával volt közös ha-5 tára. Ezen a roppant terüle ten kellene tehát négy hét§ alatt összeszámlálni az élő- $ fákat. Ha befognák ehhez a ^ munkához a város egész köz igazgatási apparátusát, amely i több mint ezer főből állott,\ akkor is legalább fél esztendő ^ kellene a művelethez. S Pali bácsi kétségbeesve sza- ^ ladt át a városháza bölcsé-$ hez, nagytatához, és neki pa- \ naszolta el a dolgot. — Ne törődj semmivel — ^ nyugtatta meg a főjegyző —, ^ hagyd csak itt azokat a papi- s rosokat, majd én elintézem. ^ El is intézte, mégpedig ^ egyetlen délutánon. Persze a ^ kitűzött határidő legesleg- utolsó délutánján. Maga elé S terítette a rovatos árkusokat § és sorra kitöltötte a rajtuk ta- * Iáit rubrikák ezreit. Egyet­lenegy se maradt üresen. Le lehetett olvasni róluk, hogy hány fűzfa, akác-, bükk-, kő­ris-, szil-, nyár-, cser-, fenyő-, valamint hány alma-, körte-, barack-, cseresznye-, meggy-, dió-, mandula-, szilva- meg egyéb gyümölcsfa él a rop­pant szegedi határban, gondo­san részletezve tanyarészek és kapitányságok szerint. A rubrikák alján megvolt az összesítés is. A polgármester-helyettes másnap, amikor átvette nagytatától a kitöltött lapo­kat, belesápadt az ijedtségbe. — De hiszen ezeket a szá­mokat hasból írtad! — ször- nyülködött. — Hát aztán? — vont vál­lat nagytata és szép, halvány­kék füstfelleget fújt vörösre szítt, öblös tajtékpipájából a jól megépített mennyezet felé. — Aki kételkedik, utána- számolhatja. FÖL IS KÜLDTEK a rova­tos íveket. Néhány hét máiva l hivatalos írást kapott a nemes város magisztrátusa. Az állt , benne, hogy a statisztikai j adatgyűjtést a legszebben i legpontosabban Szeged vé- i gezte el. Dicséret illeti érte. i — Nahát! — kacsintott a \ tanácsülésen Pali bácsi felé \ a nagytata, amikor a polgár- i mester felolvasta a dicsérő i leiratot. i PAPP MIKLÓ gyere, gyertek, fussatok mind­annyian”. A tanári szobába elsőnek ér­keztem: velem voltak a busz­ból jött arcok, és elhatároztam, hogy minden órán jó leszek, átkaroló: mint a szemek, a fák, mint a „jó reggeltet” köszöntő idegen. Nem tudom, hogyan fogom elmondani. A rádió tánczenét játszott; nem ezt akartam hallani. — Képzelődöm — futott át az agyamon, ez is olyan nap, megint olyan mint a többi. (Pergett az eső, mint a borsó a héjból, s hideg patakok fu­tottak le az üvegen. Szürke volt az ég is, akár az előttem lévő könyvek.) — Túljátszod megint a vilá­got — szúrtam a lelkem felé: a dolgozatokat kell kijavítani. (Pergett az eső, mint a patak.) — Na, javítsunk — súlyo- sodtam rá a székre, s piros tin­tával húztam alá az apró bal­gaságokat. Tik-takkoit a fali óra. Jegy. Új füzet. Piros vona­lak. Jegy. Új füzet... A tangó lassú ütemébe bele­vágott egy hang: — Megszakítjuk műsorunkat és most már mindenkinek szó­lunk, kedves hallgatóink: a nagyhatalmak képviselői meg­egyeztek: minden atomfegyvert megsemmisítenek, fél éven be­lül megvalósítják az általános és teljes leszerelést. A népek önrendelkezési jogának már semmi sem állhat útjában, bé­ke lesz minden embernek, bé­ke!... Kiáltott és közbe sírt is, dübörgött a hangszóró, magá­tól erősödött, pengett: halálba- fogott négerek köteleinek pat­tanása, a lasszók és jó bőr kor­bácsok ízekre szakadása, sze­mek villanó tüze: villámok, csillogó kapuk összetörése, egy fehér és egy fekete, meg egy sárga, meg minden fehér és fe­kete és sárga kéz összefonódá­sa, fel csattanó vígságkiáltá- sok, dávidszemek ... — Béke, emberek, béke! Szűk volt a tanterem. — Gyerekek, menjünk ki a kertbe, ma a szabadban tart­juk az órát. A szégyenlős eső­cseppek gyorsan elpárolog­tak ... így lesz azon a megfordult reggelen. Csillogó szemünk lo­bogózza majd föl a házakat. Jobbak leszünk, mint a fa, a földnél is illatosabbak, mert mi a legszebb kenyeret hoztuk, a pórnás kezet, és jó lesz a sza­vunk, olyan igazán jó, mint a csecsemők dundi teste. Azon a napon ünnepet fog­nak kongatni a harangok, fed- iobáljuk piros kedvünk a víg levegőbe; ha ősz lesz nagyon gömbölyű gesztenyét szedünk i gyerekeknek; , ha tavasszá üt na a nap, meghempergünk i nekünk-lett földön; a nyári őzben kiszaladnánk oda, hoz­zájuk; vagy sokan, együtt hó- golyóznánk, fehéren, mint akik — sokszor fázva — de tisztán, 'ehéren csinálták a leggömbö- yűbb hóembereket... Ezt mondom nekik. Magamnak is. Ezt. \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\w Az öreg halász és a tenger Hemingway kisregénye amerikai filmen (Kovács Sándor linómetszete) — Nincsen új a nap alatt — bölcselkedtem magamban, el­olvasva a tréfás beszámolót, amely egy nagyon régi frics­ka emlékét idézte elém. A bü­rokrácia ezt közel fél évszá­zaddal ezelőtt kapta Szöged hírős város akkori főnótáriu­sától, Taschler Endrétől, akit „Nagytata” néven ismert min­denki a szőke Tisza partján és akinek hivatali jelszava és alaptörvénye akként szólt, hogy „sohasem volt jó az a nagy sietség, mert majd csak lesz valahogy, hiszen úgy még sohasem volt, hogy valahogy ne lett volna...” Történt pedig, hogy a tör­vényhatósági joggal felruhá­zott szabad királyi város pol­gármestere vaskos levelet ka­pott a Központi Statisztikai Hivataltól. A levélből kide­rült, hogy pontos statisztikát kell készíteni az ország élő faállományáról és a statiszti­kai adatok összegyűjtése az ilyen meg ilyen számú kor­mányrendelet alapján a köz- igazgatási apparátus hivatali kötelessége. Intézkedjék tehát a polgármester, hogy Szeged területén lelkiismeretesen szá­molják össze az élőfákat, fa­jonként, nemenként és kor szerint, készítsenek róluk a mellékelt lepedőnyi rovatos papírlapokon részletes kimu­tatást, keresztül-kasul össze­gezve, a lelőhelyek feltünte­tésével és meghatározásával, a kimutatásokat pedig záros határidőn belül (négy hét volt a határidő) terjesszék föl a Központi Statisztikai Hivatal­hoz. A POLGÁRMESTER elin­tézés végett kiadta az aktát a városi tanács mezőgazdasá­gi ügyosztályának, amelynek élén az akkori helyettes pol­gármester, Bokor Pali bá­tyánk tevékenykedett. Pali bácsi komoly, lelkiismeretes ember lévén, elszörnyedve vakarta meg kopasz fejét, amikor áttanulmányozva az iratokat fölmérte, hogv mit is akar a statisztika. Szeged kémények szétbomló oszlopai közt, lerázza a kormot magá­ról és szemembe nevet az a fa, amelyre rászáll. — Tessék beszállni! Jók és ismerősek az arcok. Ahogy visszaszáll a tény: min­den sugárban valami közöset ismerek fel. Tisztábban, mint máskor. (Meglepett ez a tava­szi-hajnali öröm és úgy gon­doltam, hogy jó, hogy várnak fiúk és lányok: ezt az egy-jót elmondom nekik.) Az indulás fölmedvéző brummogása kizökkentett a meglelt jóságából, de utána a busz mintha jobban futott volna, mint máskor. Közhe­lyekről beszélgettünk, hogy hol lehet a legjobb kenyeret venni, meg hogy este vendé­gek jönnek, és mennyire ro­han ez a fölgyorsult idő... — Nem baj, csak ilyen fia­talok maradjunk — mondta valaki megneszelt jókedvvel és rácsapott az ülés támlájára. (Nem emlékszem pontosan vissza erre a reggelre, hiszen valójában csak bennem volt, de a fák minket figyeltek, meg abban se vagyok biztos, hogy levél-ujjakkal integet­tek-e, vagy csupasz karjuk­kal ...) — Igaza van — és örültem, hogy ebben a jelenes, múlt-jö­vő ritmusban így összeértünk egy pillanatra. A kerekek lel­kűnkként perdültek, s az útkö- vek, akár a gyerekek anyjuk­hoz, úgy szaladtak elénk. Va­lami különös íz érzett ezen az elkövetkezendő reggelen, mert a nap is odadugta arcát és si- mogatóan melegített össze minket. Ahogy beértünk a vá­rosba, elbúcsúztunk egymástól, ahogy máskor szoktunk. látszólag olyan nap indult hozzánk, mint az eddigiek A szél felhőruhákat mosott az égen, és gyöngyös, fénylő cseppek hulltak a földre. — Jó reggelt — köszöntött egy ismeretlen arc. (Különös, furcsa, gondoltam magamban). Mellettem iskolások és ide- genek-ismerősök mentek. — Kipp-kopp, újra kipp-kopp, csengtek össze a mozdulatok: lépést váltottam én Is, hogy teljesebb legyen a reggel. Az ősi iskola lépcsői így be­széltek: „gyertek, te jobban § S látszólag ugyanúgy fogunk | fölébredni, mint máskor \ Álmosan, visszabújni akar- ^ va, de a megszokott ritmus ^ tudatalatti hangjainál botla- ^ dozunk elő a dunnamelegből. ^ Mosakodás, a tea forró íze ki- ^ mossa torkunkból az éjszaka S bomló ízeit. Lassan formát § nyernek a jól ismert dolgok: ^ a homályból elővillannak a ^ testünkhöz tartozók: bútorok ^ mozdulnak a szembe, a ho- ^ mályból elővillannak a mai ^ muszájok; dülöngősek a lép- § tek, mint a részeg emberéi. Lassan foszladozik künn is a ^ világ: valami álomutáni, éber- ^ lét előtti állapot: az alvás $ bambasága még ott lóg a sze- $ műnkön, de agykérgünkben ^ már mocorgós sejtek ágál- ^ nak, követelik, hogy gondol- í kozzunk; szinte érezni, hogy $ gyorsul a vér: parancsa lök- ^ dösi, fölböki a suta molekulá- ^ kát: belefrissül tudatunkba ^ látszólag minden nap: a rossz ^ gondok és a felpárázó örömök, meg a napok mögötti is: harc, ^ küzdelem — szól a szék, hogy ^ nekimentünk: új ruhát kell ^ venni a kisgyereknek — ^ ahogy cipőjét, a piszkosat lá- ^ tóm; valami elmaradt belő- lünk, ahogy kitisztítom ... $ így fogunk ébredni, látszó- | lag ugyanúgy, mint máskor | ősz, nyár, tél, vagy tavasz § lesz odakinn. Ha hullnak a ^ lombok és belefásulnak a fo- ^ gadó földbe: holnapi virágok | énekelnek. Nőjön a búza s * várja boldogan a testét kérő y gépet: kenyér lesz belőle s öröm az emberekben: meleg­ei ség, újra kalász, meg hit: em- 'j béri kenyér. Hulljon a hó és ^ fehér paplannal terítse a j, hosszú földeket: tavasz-csírá- ^ kát bugyolál. És ha a hancú- ros szélfiúk ugrálnak bakot a ^ levegő hátán: a meglelt bol- ^ dogság igézete nevet a fűvek j arcán. y í, ugyanúgy megyünk el % majd dolgozni, mint más­\ kor y ^ A buszmegálló is látszólag ^ olyan nyugodt, mint mi va- ^ gyünk. Hétköznapi, megszo- ‘j kott, sosem változó. Megfes- tett téglái piszkos-szürkék, né- £ hol ijesztően rútak, és sablo- nosan egyformák. Dolgozni ^ kell... Egy madár vág át a í \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\ vág a kötél, de nem engedi el, csáklyáját elveszti, de veri, üti, öli evezőjével, kezével, késével a nagy halat faló cá­pákat. Egy pillanatra sem adja fel a harcot, de tudja, hogy ő mégis erősebb, az em­bernek győznie kell, mert az embert ez teszi naggyá. Spen­cer Tracy halásza olyan, mint ahogyan Hemingway képze­letében élhetett. A színész úgy hitt ennek a magányos öreg halásznak emberi erejé­ben, nagyságában, mint aho­gyan az író hihetett, amikor megteremtette. A művész azonosult azzal, akit életre kellett keltenie, másfél órán keresztül szinte egymaga volt a képben és száz alakkal né­pesítette be a vásznat. De ugyanakkor ez a száz alak mégis egy volt, az EMBER. csupa nagybetűvel. Nem több ő, mint a fáradt, nagyon-na- gyon magányos öreg halász, az élete végén járó, őserdők­ről és oroszlánokról álmodó öreg, nem csodálni való hős. aki a győzelemtől hatalmassá nő, csak ember, s ez minden­nél több. Hemingway az em­beri erő himnuszát írta meg,: és Spencer Tracy csak ezt: mondja el nekünk, sem töb­bet, sem kevesebbet. Azaz a j legtöbbet, mert így fölemelke-í dett Hemingway mellé. John Sturges rendező nemi próbált meg semmit hozzáten-í ni Hemingway regényéhez. SÍ ha bármiképpen is megpró-í bálta volna mozgalmasabbá ; tenni mondjuk az erre csábi-; tó halásztanyai jeleneteket,; csak meghamisította volna a< •művet. Művészi alázattal ra-j gaszkodott a kisregényhez ésí így alkotott igen értékes fii-; met. Méltó társa az operatőr, J James Wong Howe, akinek; képei és elsősorban a Spencer; Tracyröl készült közeli fel-; vételei egymagukban is izgal-J masak. Nagy alkotást produ-í kált ez a három nagy művész, J miközben a lehetetlenre vál-J lalkozott. Hogy is mondta He- j mingway? „Az embert legyőz-; ni nem lehet soha!" j Sebes Erzsébet j B aranyi Ferenc: FÜSTEZÜST Hajamra száll a város füstezüstje, tekintetem is szürke-sugaras, immár dúdolva járok, nem fütyülve huszonnyolc éves, őszülő kamasz. A lányokat se szólítom le folyton virtuskodó mohón ma már sehol, szórakozottan magamhoz mosolygom akibe vágyam éppen megbotol. Nem csattanok fel már az asztaloknál, csak lassan szólok, csöndes-élesen, s ha megkötöz az intrika-folyondár, nem tépi, csak lefejti a kezem. A wurlitzerbe nem dobok be pengőst, rossz csiny a hamis pénzen vett ricsaj, még a veszélyes csinytevés se fed hőst, , legföljebb vásott vakmerőt takar. En jól tudom, hogy nem megalkuvás mé„ a férfikorral ez a fegyelem, csak — mint vetőjét formázza az árnyék — éveimet majmolja jellegem. Tudom, hogy az a konok lobogás, mit szememben hordtam — szivembe kerül, és majd annál fehérebben parázslik, minél mélyebbre zárom ott belül. Emest Hemingway Nobel- és Pulitzer-díjas kisregényét, Az öreg halász és a tengert 42 nyelvre fordították le. A mű nálunk is több kiadásban je­lent már meg, s nagyszerű elő­adásban a rádió is sugározta. Rövidesen pedig megismerhe­tik a nézők a kisregényből ké­szült nagyszerű amerikai fil­met is. John Sturges rendező nehéz, szinte lehetetlen fel­adatra vállalkozott a történet filmrevitelével. Régi gyakor­lat már, hogy a kiváló irodal­mi művek filmváltozatai gyen­gén sikerülnek. Ezúttal azon­ban sikerült az a bizonyos ki­vétel. Nemcsak hogy a lehetet­lent oldották meg, amikor ar­ra vállalkoztak, hogy egyetlen ember küzdelmét egy nagy hallal, magányos vívódását a tengeren, belső monológjait olyan izgalmasan vigyék film­re, mint ahogyan azt Heming­way megírta, hanem azt kitű­nően, igen magas művészi fo­kon tudták „lefordítani” a kép nyelvére. Mindvégig vissza tudták adni a legnehezebbet, a hemingway-i hangulatot. A filmet tulajdonképpen a kisregény egyetlen mondata köré építették fel: „Az ember nem arra született, hogy le­győzzék, — az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha!” Hemingway kis­regénye a küzdelemre képes emberi erő himnusza. Ez a film pedig el tudja zengeni az embert dicsőítő himnuszt. He­mingway hőse egy pillanatra sem adja fel a harcot, egyedül a hatalmas vizen küzd a nálá­nál látszólag sokkal erősebb ellenféllel, véres kezébe bele-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents