Pest Megyei Hirlap, 1965. június (9. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-13 / 138. szám

ME«,» KI 1965. JONIUS 13, VASARNAP Az út kezdetén Úgy gondoltam, hogy amo­lyan sematikus riport előtt ál­lok, Két fiatalról akarok ír­ni, akiket kiváló munkájuk alapján külön engedéllyel korhatár alatt felvettek tagje­löltnek. Szóval két példakép­ről kell írnom. Csakhogy tu­dom, hogy az ifjúság nem na­gyon szereti a példaképeket. Legfeljebb tiszteli, felnéz rájuk. Dehát ki szeret felnéz­ni? Nem akarok a nyelvészek szakmájába kontárkodni, de biztos jelent valamit, hogy a fiatalok sajátos nyelvén a leg­nagyobb dicséret nem a ki­váló, hanem a „belevaló”. A fiatalok előtt a legnagyobb ér­dem egyi vasúnak, közéjük tartozónak lenni ... Ezen gondolkoztam, amikor megérkeztek riportalanyaim. Bán Katalin. A Nagykőrösi Konzervgyár egyik KISZ- a lapszervezetének titkára. Húszéves. Konzervipari szak­munkás. Félszegen, mondhat­ni gátlásosán beszél. Csendes és szerény. Modem, divatos ruhát visel. Amikor leül, szok­nyája felcsúszik a térde fölé, ez mindvégig zavarja. A lát­szat: felnőtt nő. Ha megszólal, bájosan bakfisos kislány. Fe­szélyezi a komor szerkesztő­ségi szoba, a szerszámaival fontoskodó fotoriporter. Kövesdi László. A duna­keszi területi KISZ-szervezet titkára. A Járműjavítóban dolgozik lakatosként, ö is húszéves. Nem bejön. Berob­ban. Nem mentegetőzik a ké­sés miatt, csak közli az okát. Magabiztosan, gyakorlottan beszél, néha kinyilatkoztat. Látszatra kamasz. Ha beszél, felnőtt, magabiztos politikus. Tanácsot ad a fotósnak. Ehhez is ért. A KISZ-munkáról beszélgetünk. Azért erről, mert mindketten KlSZ-titká- rok és mert ezért érte őket a megtisztelés, a koron aluli tagfelvétel. Bán Kati 1961-Töéh lépett'áz ifjúsági szervezetbe. Lassan haladt előre. Csendesen és megbízhatóan dolgozott. Előbb az iskolában _ az évfolyamá­nak titkára volt, aztán bevá­lasztották a városi KISZ-bi- zottságba. Már a konzervgyár­ban dolgozott, amikor elküld­ték öthónapos KISZ-iskolára. Azóta az egyik gyári alap- szervezet titkára. Kövesdi „üstökös” típus. 1960-ban beadta a felvételi kérelmét, de elveszett. Har­madszori kísérlet után a KISZ-taggyűlés elé került. Az első alkalommal felállt és éle­sen, merészen megbírálta a KISZ-vezetőségét, amiért az előfordulhat, hogy egy felvé­teli kérelem háromszor elkal­lódik. Persze azonnal felfi­gyeltek rá. „Ilyen ember kell nekünk” — mondták és azon­nal megválasztották iskola­titkárnak. Hamarosan őt je­lölték a küldöttértekezletre is. Azóta mindenben benne van. Amikor az iparitanuló­iskolát elvégezte, a községi KISZ-alapszerv titkára lett. Ezzel együtt a község életébe is berobbant: tagja a gyám­ügyi, a művelődési, az ipari és kereskedelmi, valamint az ifjúságvédelmi állandó bizott­ságnak. Ezenkívül a dunake­szi kultúrház igazgatóhelyet­tese. Amikor funkcióit felso­rolja, Bán Kati csendesen megjegyzi: — Ennyi helyen nem lehet rendesen dolgozni... — Mit csináljak? Valaki­nek csak ott kell lenni! — védekezik Kövesdi. — Nincs senki, aki a KISZ vezetőségéből maga helyett vállalna egy-két bizottságot? — Próbáltam. Nem megy! Már ők vitatkoznak. Az új­ságírónak csak figyelni kell. Milyen érdekes, Kati azt mondja: „lányok”, vagy „fiúk”. Kövesdi: „az ifjúság széles tömegei”. Bán Kati szeret olvasni. Kövesdi esténként egy-két órát „foglalkozik az olvasással”. Bán Kati kü­lönböző esetekről beszél, ami­kor a dolgok természetének megfelelően cselekednie kel­lett. Kövesdi általában „akti­vizál”, „leül beszélgetni a fia­tallal”. — Nálunk a fiatalok azt mondják, hogy nem hajlan­dók az idősebbek helyett dol­gozni — mondja Kövesdi. — Nem is kell helyettük dolgoznunk. Nekem az a ta­pasztalatom, hogy az időseb­bek jobban végzik munká­jukat. Lehet, hogy vannak ellenkező példák is, de álta­lánosítani semmiképpen sem helyes — mondja nagyon csendesen Kati. Hangja sze­rény, majdnem bocsánatké- rő, és mégis nagyon hatá­rozott A fiú sokkal dina­mikusabban beszél, magára vonja a figyelmet. Impo­náló, magabiztos fellépése. Kati más alkat. Ilyen csen­desen, hangsúlytalanul csak az tud beszélni, aki nagyon biztos igazában. Két embertípus. Mindkettő egy célért küzd, de egyik a gyorsabb, „forra­dalmibb” utat választja. Dön­tő fegyvere egyéniségének szuggesztivitása. A másik nem siet Úgy véli, hogy a szívós és következetes munka a döntő. Egyénisége háttér­ben marad, tevékenysége ke­vésbé látványos. Mindkét al­kat ismerős, mindkettő köny­velhet ed magának sikereket. Azt hiszem nincsenek egye­dül üdvözítő módszerek. Bán Katira nehéz lenne Kövesdi rokonszenves lendületét, tem­peramentumát rákényszeríte­ni, épp úgy mint ahogy a fiút is nehéz lenne kicsit „világmegváltós” alapállásá­ból, csendessé és félszeggé tenni. Az út kezdetén állnak. Majd Kati is megtanulja, hogy bi­zonyos helyzetekben nagyobb „rámenősség” kell és a fiúból Is kikopik ez a néha felleng­zősnek ható lendület. Rá­jön, hogy néha a következe­tesség, a szívósság célraveze­tőbb. íme a példaképek. Azt hi­szem nem a kiválóságuk, ha­nem éppen a belevalóságuk a döntő. Kati egy lányalapszer- vezetben, csendes bakfis, vagy talán nőies magatartá­sával érte el, hogy felfigyel­tek rá és a szervezet eredmé­nyeire. Kövesdi, kicsit jóérte­lemben vett „dühöngő” fiatal. Fiúsán lendületes, aki a ta­nácsüléseken hangosan pole­mizál az elnökkel, harcol az ifjúsági klubjukért. —■ Volt a klub felszerelésére 12 000 forint. Elvették. Hát én megmondtam a véleménye­met! — pattog Kövesdi. — Ki és mire vette el e pénzt? — A tanács... Zeneiskolai felszereléseket vettek belőle. — Kell a zeneiskola a köz­ségben? Kövesdi elcsendesül. Igen­lően bólint. De aztán újra fel­csattan: — De az ifjúsági klub is kell... — majd hozzáteszi: — Ennek ellenére meg is lesz őszre. Máris mondja a terveket. Bárpultot csinálnak, bizto­sítják az állandó zenét. Amo­lyan ifjúsági presszót akarnak létesíteni, hogy a fiataloknak ne kelljen Pestre járni, ha táncolni szeretnének, vagy egy fekete mellett beszélgetni. És végezetül talán a legjel­lemzőbb epizód. Mindketten tudják, hogy a beszélgetésből riport lesz az újságban. A fo­tós szorgoskodásából az is nyilvánvaló, hogy a képük is megjelenik. Búcsúzáskor szó esik a riportról is: Bán Kati: — Sajnos nincs jó fénykép­arcom ... Muszáj képet is kö­zölni? Kövesdi László: — Azt ne írja bele, hogy annyi funkcióm van és azt hi­szem, hogy mindent csak én tudok elintézni. Nem lenne jó hatással a fiatalokra... örülök a velük való talál­kozásnak. íme a sematikus ri­portalanyok helyett két igazán mai fiatallal találkoztam. Egyeznek abban, hogy mind­ketten tenni akarnak valamit a közösségért. Fiatalos ener­giáik jelentős részét az ifjú­sági mozgalomnak adják. De különbözőek egyéniségükben, módszereikben, elképzeléseik­ben. Az út elején állnak. Az elkövetkezendő évek formál­ják őket valóban tudatos, kép­zett közösségi emberré. Iga­zukat eredményeik bizonyít­ják majd. És, hogy ez a bizo­nyítás eredményes legyen, ab­ban segít majd a párt. E fel­vétellel nem két kiforrott, tö­kéletes ember került a párt tagjelöltjeinek sorába. De két becsületes fiatal forradalmár kapott lehetőséget, hogy ösz­töneik, lendületük és energiá­juk helyes irányt kapjon, munkájuk tudatos legyen. ök is tudják, hogy ez a fel­vétel nem befejezése, hanem kezdete valaminek. Egy tar­talmasabb, gazdagabb, tevé­kenyebb életnek. Elbúcsúzunk. ök ketten elhatározzák, hogy a véletlen született kap­csolatot „magasabb szinten” a két alapszerv között folytat­ják. Talán a dunakesziek el­mennek a Nagykőrösi Kon­zervgyárba, az ottani lányok pedig a Járműjavítót látogat­ják meg. Legalább is erről tárgyaltak. Búcsúzóul Bán Kati kislányos gyöngybetűi­vel beírta nevét Kövesdi Laci műanyagkötésű blokktömbjé­be. A gesztust a fiú egy ele­gáns nyomtatott névjeggyel viszonozta.., ősz Ferenc Vis a zsili Vakító napsütésben | j indul velünk Ráckevéról a vízügyi motoroshajó lejeié, Dümsöd irányába. Innen, a megduzzadt, szélben fodro­zódó Duna-ág közepéről, gyö­nyörű a táj. A Csepel-sziget és az Alföld partján üde­zöld facsoportok, bokros li­getek, nádasok között, apró, színes horgásztanyák húzód­nak meg, sok kilométer hosszú láncot alkotva. Igen, a horgászok paradicsoma ez a vidék. S most is olyan idil­likus, nagy csendjével, a kivetett horgok zsinórját éberen, türelmesen figyelő pecásokkal, mintha teljes béke honolna a Dunán. Ide nem hallik a sebesen sodró­dó, egyre áradó anyafolyam menti partrészek lüktető zsongása, a dömperek zúgá­sa, a gátépítők erőfeszítése. Pedig itt is, a holt ágban is, nagy a víz. Ezt akkor látni igazán, amikor a motoros ki­köt a tassi zsilip előtt. A nyolc évvel ezelőtti nagy áradás­kor megbillent, folyómeder­be süllyedt áramfejlesztő épü­lete meredek szögben me­rül a vízbe. A Csepel-sziget legdélibb csücskén, a gátőr­házat is körbefogta a víz. A gyümölcsfák között a vetemé­nyeskert alámerült. Kicsiny­ke szárazföld szegélyezi csak a lakóépületet. ______, élők | A tassi parton | éppen------------------------------ ezért á llandóan figyelnek a zsili­pen túlra, a nagy folyóra. A szakaszmérnökség dolgozói pedig állandóan őrködnek, mérik, milyen magas a viz. Mert bizony, nagyon magas. Itt, a lezárt zsilipek biztos vé­delme ellenére is, három mé­terrel fölötte van a sok évi át­lagnak. De túl az alsófőn — innen az átemelő betongátjá­ról is jól látni — 70 centimé­terrel magasabban áll a víz­szint, jócskán a zárt, leeresz­tett zsilip fölé emelkedett. S VELENCEI Az idén — augusztus utol­só vasárnapja helyett — né­hány héttel előbb rendezik meg az agárdi strandfürdőn a hagyományos „velencei kar­neválit. A rendezvénysorozat első napján, július 24-én, szom­baton az úttörőket és a KISZ-fiatalokat szórakoztat­ják kulturális és sportműsor­J S/50 */*/ m • • hogy nem zúdult be, vissza a soroksári ágba, ez a mérhe­tetlen víztömeg, az csak az időben elhelyezett, felszerelt magasító betétgerendáknak köszönhető. Milyen jó, hogy itt van most az átépített, kor­szerű, 75 tonnás átemelő berendezéssel felszerelt zsi­lip. Pedig akadtak sokan a part menti falvak lakói ke zül, akik gúnyoros megjegy­zéseket tettek rá két eszten­deje is, amikor a régi elzáró rendszer helyén elkezdték az újat építeni. Minek az, csak a horgászokat szolgálja! Nem volt már igazuk akkor sem, hiszen elsősorban a hajózást könnyíti meg. A fővárosba, felfelé tartó vízijárműveknek — az átemelőn túljutva — könnyebb az útjuk az enyhén áramló folyamágban, mint az erős sodrú nagy Dunában. A szállítás, az áruellátás, az utazás, fölfelé és le, délre is, gyorsabb, olcsóbb így. idén | Hiába készült el \má­--------------------------------jusra az új átemelőmű. Akkorra, már megnőtt a víz, a hajó- forgalom kétévi szünet után nem indulhatott meg rajta keresztül. Megkezdi majd békés feladatának ellátását a tassi zsilip, ha elvonul a nagy ár, akkor majd gyorsan el­indul a bezárt Duna-ág áram­lása is és fokozatosan feloldó­dik a folyó vizében az itt fel­gyűlt szennyeződés. Most, hogy a Duna napról napra nő, látják, értékelik már a zsilip védelmező hasznossá­gát a környék lakói. Együtt figyelnek, vigyáznak a szak­emberekkel, idevezényelt mun­kásokkal, hogy ne, törjön be a zsilip fSlett az áradó víz. Csak a parton önfeledten játszó gyermekek és feljebb, a nádasok szegélyén figyelő horgászok nem sejtik: hogyan mérkőzik már hosszú hetek óta itt is a folyam árjával az ember céltudatos ereje. (hetesi) KARNEVÁL ral, amely az esti órákban jel­mezes karnevállal fejeződik be. A vasárnapi programban gazdag sportműsor, továbbá Fejér megye legjobb önte­vékeny művészegyütteseinek bemutatója szerepel. Este a Velencei tóra épített színpa­don a Magyar Állami Ope­raház balettegyüttese ad mű­sort. ■fSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSWSSSSSfSSSSSS/YSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/ySSSSSSSSSSSSfSSSJmSSSSfSSS/rSSSSSSfffSSSSSSSSSSSSSSSfSfSSSSSSSSfSSSSSSSSSSSfSffSfffSSSSSSSSS/SSSSSSSSfSSSSmSSfSSSSSSSSSSSfSSSSSSffSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSfSSSSS/SSSSSSSSSSfSSfSM magát vetetni egy fiatal fiúval, másnak úgysem kell. Tényleg — gondolta az asszony. Ilyen erő­szakosan erkölcstelen perszóna. Elcsábította Béluskát és még most mit nem akar az én kisfiámtól. De hangosan csak ennyit mondott: — A szemét!... — Ezt is már csak azután, hogy befejezték a mosogatást. A viharfelhők elmúltak kis családi életük egéről, az élet a maga kitaposott medrében folydogált. Apa beszélt Bélával, de Béluskát nem volt szabad idegesíteni, mert államvizs­gázott, egyébként is mindenben egyetértet­tek, miért kellett volna hát vitatkozniok. Az anya a vasárnapokat szerette legjobban. Kicsi birodalmában, a konyhában az egész szívét beleadta a vasárnapi ebédekbe, délben a férfiak dicsérték őt és a főztjét, s ilyenkor kislányosan elpirult. Most is jól sikerült, minden olyan meghitt, olyan harmonikus volt. A férfiak már meg­itták a feketéjüket és ledőltek egy kis ebéd utáni szunyókálásra. Rózsi ott ügyetlenkedett mellette a konyhában. Először föl sem tűnt, de amikor a mosogatást is magára vállalta, őt meg küldte lefeküdni, egy kissé meglepő­dött. — Mi ütött beléd, te lány? Hiszen egy fél éve felém sem jöttél, messziről elkerülted a konyhaszagot? — kérdezte nevetve és titok­ban arra gondolt, hogy este megint lrikunye- rálja az éjfél utáni kimaradást. Gondolatban máris elengedte. Laci aranyos, rendes fiú. Rózsi pedig tud magára vigyázni. Fiatalok. Úgyis annyit dolgoznak, tanulnak. Halványan azért ott derengett benne: ma vasárnap van, ilyenkor Laci már háromkor jön Rózsiért és mennek, mert hat hónapja mindig mehetné- kük van. De e gondolat csupán csak érzés maradt, végig sem gondolta egészen. Biztos ma későbbre beszélték meg, ezzel elhesegette az egészet. C sinos ez a lány — állapította meg. Igaz, nem házias. Nagyon önfejű, de önálló, tudja mit csinál. Már kis­lánykorában is ilyen volt. Akkor azt hitték, majd kinövi. De Rózsi már tizenhat éves korában kioktatta őt, hogy nem él okosan, hogy mindig csak főz, moso­gat, ne csodálkoziék, ha apa, ugyebár... — Anya, te olyan maradi vagy. És naiv. Aranyos, jó mami, de maradi. Harminckilenc éves vagy mindössze és úgy élsz, igen úgy élsz — tetszett meg Rózsinak a hasonlat — mint egy szűz kislány, akit szülei elfelejtet­tek fölvilágosítani. Mikor velem először be­széltél nagylányos dolgokról, emlékszel? — folytatta. — Akkor is elpirultál és dadogtál, mintha nem te szültél volna bennünket. Bé­lát és engem. Olyan kínos volt akkor téged hallgatni. Te egész biztos szűzen mentél apá­hoz — szögezte neki a kérdést és ő érezte, megint elpirul. — Hát ez a múlté — kiáltott fel a lány. — Én nem hivatkozom neked a tudományra, a technikára, a világ fejlődésére, még a mo­dem életfölfogásra sem. Egyet azonban sze­retnék neked megmondani, szeretnélek téged utólag felvilágosítani. Nincs az egész föld­kerekségen, nincs egyetlen olyan férfi, még a legmamlaszabb sem, aki gyakorlat nélkül menne a házasságba. Igazság ez? Becsületes dolog ez? — Te és apa hirdethetitek az egyenjogú­ságot. Apa hivatalból, te a nőszövetségben, társadalmi munkában. Azután apa „hivatal­ból” megcsal téged, mert ő az okos vezető, az elfoglalt, a nagy, a körülrajongott, a di­vatos negyvenes férfi. Úgy tudok rajta ne­vetni. Milyen hiú! Meddig keféli őszülő ha­lántékát a tükör előtt. Mennyit kötözködik a szabóval, mire eltünteti a pocakját. Micsoda zoknik, micsoda nyakkendők. S mindezt nem neked, nem teérted édes anyukám. És te? Te pedig társadalmi munkában hűséges vagy, mert ez a te élethivatásod, a hűség. — Ne bántsd apádat, nem engedem — vált komorrá az asszony arca. — Ö rengeteget ta­nul, dolgozik és szeret bennünket. A lány mintha nem is hallotta volna a gyenge ellenvetést, folytatta: — Minden barátnőmnek tetszik. Azt mond­ják, milyen jó nekem, hogy Ilyen aranyos az apucikám. Erről persze apa nem tehet. Minderről csak egyedül te tehetsz anyukám. Mert elhanyagolod magad, mert naiv vagy, mert... Az első beszélgetés után az asszony meg­döbbent. Bement a szobába és sírt egy kicsit. A következőknél már határozottan haragot érzett a lánya iránt. De azért leült a férjé­vel a dolgokat megbeszélni. — Marhaság! — válaszolta a férfi és az asszony örült, hogy ezt hallotta és nem az igazságot. N em is tudni, hogy ezek a beszélgeté­sek hová fajultak volna, Rózsi med­dig feszítette volna benne a fájda­lommal vegyes gyűlölet érzését, ha meg nem jelenik családi életük kis színpadán Laci. De megjelent, bemutatkozott, néki kezetcsókolt, s ez olyan kedves volt. — Ezzel a fiúval járok — mondotta Rózsi hanyagul, de hangja rekedt volt. Laci csinos, értelmes fiú. Figyelmes és sze­rény. Az asszony csak a harmadik hónapban vette észre, hogy tulajdonképpen a fiú meg­mentette őt azoktól a kellemetlen beszélge­tésektől. Rózsi is megváltozott. Kedves volt — és hiába nem talált jobb szót — alázatos. Rózsival együtt már ő is várta a fiút, min­den este, de különösen vasárnap. Beszélget­tek egy keveset, aztán lánya tekintetétől ve­zérelve, tapintatosan kivonult. Hogy kitavaszodott, Rózsiék táncolni jártak, vasárnaponként kirándulni. Gyakran elma­radoztak, Rózsi időnként hajnalban járt ha­za. Ekkor kicsit kifosztva érezte magát, hogy már nem lehet tanúja boldogságuknak. De gondolatban velük volt, részese szerelmük­nek és- ez megvigasztalta. Lacit úgy kezelték, mint vőlegényt. Egyéb­ként is ebben a házban Rózsi ismerőseit mindenkinek úgy kellett kezelnie, mint Ró­zsinak. Akit ő szeretett, azt itt mindenkinek szeretnie kellett. És akit gyűlölt, azt gyűlölni. Lacit még apa is ozérette. Azt mondta ró­la, új típusú értelmiség, belevaló kölyök. Az asszonynak egyszer azt is megsúgta az ágy­ban, amint éppen az újságot lapozgatta, hogyha a gyerekek összeházasodnak, a fiút oda veszi a vállalathoz. Valahogy Lacival az egész családi légkör, élet kiegyensúlyozottá vált. Ö volt, ő lett a jó szellem, mindenki kö­zött az összekötő kapocs. És most nem jött. És az asszony nem tud­ta, csak érezte, éz talán valamit jelenthet. — Mi ütött beléd te lány? — kérdezte még- egyszer és nevetve megkötötte Rózsi dere­kán a kötényt. — Milyen jól áll neked. Nem­sokára úgyis szükséged lesz rá, ha asszony leszel. — Aztán azt is megkérdezte, Laci mi­kor jön. — Ö, anyu úgy látom, te jobban odavagy Laciért, mint én — ezt a régi, már majdnem elfelejtett flegmatikus hangon mondta. — Igaz, miért is ne? Viszonylag fiatal vagy és csinos. Plusz: ártatlan. Ez ma nagy kincs. Laci azt mondta, azért jár azzal az új lány­nyal, mert nemcsak okos, de nő is. Nőies, ártatlan, bája, sarmja van. Nekem viszont csak hideg, számító eszem. Tulajdonképpen minden férfi egy kicsit az édesanyja jósá­gát, kedvességét keresi a nőben — ezt mond­ta és otthagyott R ózsi eddig tartotta magát. Itt elfogyott az ereje. Letette kezéből a rongyot, a tányért és sírva fakadt. Az asz- szony megdöbbenve kérdezte: — Otthagyott? — Igen, faképnél hagyott, és állapotosán. Anyjának eleredtek a könnyei. — Tudja? — Igen ... — Es? — Azt mondta, erkölcsileg nem tartozik nekem, hiszen nem ő volt életemben az első férfi, aztán pénzt adott orvosra. Az arcába vágtam a pénzt és, és ... — a lány nem tudott szólni, ő is sírt és csuklott. Elszállt minden okossága és fölénye. Egymásra borultak és könnyük összefolyt. „Rothadt strici, lelkiismeretlen kéjelgő lé- lekgyilkos. Elcsábította a lányomat!” — gon­dolta az asszony, de csak annyit mondott: — A szemét... Suha Andor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents