Pest Megyei Hirlap, 1965. május (9. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-01 / 102. szám

reá# mtCYEi 19SS. MA TVS 1, SZOMBAT A MŰHELYBEN még ^ történt semmi sem. Annyira új minden: a falak savanyú mész szagot gőzölnek, s az ab­lakokat sem fogta be a vas kébessszürke lehelete. Az em­berek is alig ismerik egymást. Csak ennyit tudnak: ez Sztre­ga, ez meg Lajló elvtárs, a mester és az ott hátul a Bor­zas, aki mindig dzsesszdalo- kat énekeL Délidőben rendesen a foci a téma: „Azért, amit a Szusza csinált..Ezzel töltik ki azt az időt, ami megmaradt a fél­órából, mire visszaérnek a szemközti gyár ebédlőjéből. Napközben úgyis csak a mun­káról esik szó. A mesteren meg a bizaimin kívül, akik bejárnak a központi telepre, nem is igen tudják egymásról még azt sem, ki nős, kinek van lánya, kinek fia. Bartos már gondolta is néha: hej, de nehéz társaság. Ha még egy hónapig így marad, elfüstö­lög innen, csak a nyomát sza­golhatják. Mert akármilyen rossz a munka, nem számít, ha emberek közt, jóízű félsza­vakkal szalad a nap. S Bartos ezt' szerette: ezért is jött át, amikor megszerveződött ez az új műhely. Hanem itt sem melegszik meg nagyon — vélekedett dél­előtt, míg a tízóraiját szedte elő. Mert reggel is mi tör­tént? SZTREGA hét óra egy perc­kor érkezett A mester nem szólt rá semmit, csak éppen kinézett a kalickája ablakán: hanem Ritók, a bizalmi talán úgy érezte, hogy ezt már nem lehet ennyiben hagyni. Hiszen harmadszor vagy negyedszer történt. Odament Sztregához, s mintha csak éppen beszél­getni jött volna kedve, szid­ta kicsit a közlekedést. — A villamos is, mint a csi­ga ... Tíz perccel előbb kell elindulni, hogy biztosra be­érjen az ember... — Ilyesmi­ket mondott, s azzal ment is volna: egy percért nem érde­mes nagy kravált csinálni. Hanem Sztrega ráacsarkodott: — Maga talán igazgató akar lenni a közlekedésnél? — S ez még semmi. Vagy óra múlva keresni kezdte a domborító kalapácsát. Csapkodott össze­vissza: szétdobálta az egész fiókját, nem találta. Végül a fejébe vette, hogy csak a Borzas tehette el. mivel kettő­jük munkája volt a domborí­tás, az egész műhelyben. Oda­ment hozzá s nagyon csúnyán azt mondta: — Nézze már meg, nem repült-e az a kala­pács a maga ládájába. Vélet­lenül! S ezt a „véletlenült” úgy nyomta meg. hogy az becsü­letsértésnek is megfelelt vol­tra kényesebb emberek között. Aztán előkerült az a kalapács: kint volt az udvaron, ahol tegnap dolgozott vele, de eszébe sem jutott, hogy mos oda kellene menni a Borzas hoz: „Szakikám, nohát, úg; látszik, az emberrel együtt a ész is öregedik”. 'Uárhonyi TíjiháLy! Látók módján ne legyen rossz az egész nap-J ja annak a szerencsétlennek.? Azon a ,tíz lépésen, amíg ö? a fának támaszkodva állt síi oly jól érezte magát a na-? pon. < Aztán bement a műhelybe.? Éppen a kezdés percében nyi-? tóttá ki az ajtót: már min- ? denki a helyén állt, feléje? néztek hirtelen, s úgy látta, ? hogy kíváncsiak is, merre ? járt: csak nem akarják meg- ? kérdezni. Talán mert olyan ? messzire állt tőlük, az aj-? tóban. ? Akkor jó hangosan mondta:? — Kértem a szakácsnőtől? még egy húst és akkorát? adott, hogy a felét ki kellett? tennem ' az ablakba, meg ne romoljon: egészen sötét lett? az ebédlőben. Ezen sokan nevettek és ? mindenféle bolondságokat ? mondtak rá. Sztrega például ? azt: — Hát nagyobbat már nem ? tudna mondani! — És ne-? vetett ő' is. . , ? DELUTAI« pedig a Borzas ? egy lányfejet rajzolt a padja ? fölé, a falra, szénnel. Nagyon ? helyes kis rajz volt: picit? bandzsított a lány, de éppen ? jól állt neki. Olyan édes? kis arca lett tőle. Bartos ? rámosoiygott és azt mondta: — Épp ilyet láttam Párizs- ? ban. A Mikelangeló csinálta, ? Ezen megint nevettek és? Sztrega tíz perc múlva úgy ? szólt neki: — Hé, Nagyotmondó, dobja ? ide azt a cirklit! Bartos is nevetett és a hí- ? bás szemű lányt nézte a fa- ? Ion. Arra gondolt, hogy ha ? egy év múlva valaki meg- ? kérdezi, mi ez a rajz, majd ? megint odakiáltanak neki: ? „Hé, Nagyotmondó, magya- ? rázd csak el: hogy volt, mi- ? kor idejött a Pikasszó raj- ? zolni?” ? És még arra is gondolt, ? hogy a látóknak sem egy- ? formán jó a szemük. S ez? megint erről a falra raj- ? zolt, édes tekintetű kis lány-? ról jutott az eszébe. á 1 Ez volt ebben a műhelyben is a legnagyobb baj, nem a veszekedés. Hiszen némi ösz- szekoccanás mindenütt akad: nem ügy az. A hegyek lejtői is csupán távolról látszanak simának: aki közel megy, ha­mar gödörbe botolhat. S ugyan ki tudna éveken ke­resztül minden szavára úgy vigyázni, hogy másvalakit meg ne bántson vele? Ám va­lamiképpen mégis el lehetne venni az élét ennek — gon­dolta Bartos. Talán továbbmegyek innét — sóhajtotta. Pedig jó volt a munka, s a műhely szép, ha egyelőre még tágasnak is tűnt a nagy fehérség miatt. — Itt nem értik egymást: engem se. DELBEN olyan erősen gon­dolkozott ezen, hogy egyedül kellett maradnia. A gyárka­puból visszafordult az ebédlő felé, mintha ehetne még. Az­tán kiment, amikor a többiek már átmentek a műhelybe és lesétált a kis térre. Majdnem negyedórája volt a munkakez­désig: ma paradicsomos krumplit adtak, olyan kicsi hússal, hogy két falásra majd­nem a tányért is megették. A tér szélén megállt, néze­lődött. Akkor látta meg a vakot. A tér közepe felé jött, a kes­keny kis ferde úton; botjá­val mintha simogatta volna a virágágyakat elkerítő csa­vart vaslemezszalagot. Lá­tásból ismerte már: tudta, hogy át kell mennie ezen a forgalmas utcán, melynek a sarkán ő állt, hogy a gyárba jusson, ahol délutánonként aj telefont kezeli. Gondolta,; megvárja majd és elkíséri. ; A vak már csak tíz lépésre; lehetett tőle, amikor — ta-i Ián azért, mert ott erőseb- \ ben lejtett egyfelé az út — megtévedt és irányt változ-i tatott: mielőtt még Bartos! szólhatott volna neki, síp-: csontjával az egyik, acélsza- j lagot tartó karónak ütkö-1 zött. Nagyobb baj nem történt,: Bartos azonnal ott termett. | S mielőtt a gyárkapunál el- í búcsúzott tőle, megkérdezte: j — Nem fáj a lába? — Köszönöm, nem — mo- i solygott irányába a vak. —! Néha sokkal jobban megütöm.! Amíg Bartos átment a; műhelybe, azon gondolkozott:! tíz lépésen múlott csak, hogy: KOHÁSZ O O Összhang Akkor sikerül legjobban a versem, Ha testi munka kiséri. Eredményesebb a szellem, Ha testemet is foglalkoztatom. Burgonyahámozás közben Felötlenek bennem strófák, Dalolva takarítom \ szobát. Egy kis gyomlálás Egyensúlyban tartja versem, vapálás a kertben jót tesz .íépeknek, hasonlatoknak, fávolugrás elől menekül a séma Es a súlytalan fél a Súlyemeléstől meg a súlylökéstől. Úszás után Az íróasztalhoz kívánkozom, Hogy írás közben pihenjek. Ha megpihent a testem Üj mozgásra vágyom és a Kötélugrásban gyakorlom magam. Rímeken töprengek a gyalogtúrán, Ritmusok születnek, ha vitorlázón így váltom valóra Kiteljesedő életem. Egymásból merít pihentető Erőt test és szellem, ízlelve Eljövendő nemzedékek Emberi Tökélyét. Boldog Balázs fordítása ÁhdtüS LüSzlÓ: Kflfo?, Mefe mmiem nem kerül ide vissza az em­ber. .. Tudtam. Az agyműtétek ki­menetelét nem ellenőrizihetik a betegek; operáció után külön osztályra, az „őrzőbe” kerül mindenki itt. — Ó, hiszen még erről sokai beszélünk majd — igyekeztem ! megnyugtatni őt és önmagam — Remélem. De azért hall- > gason meg most. Egy éve, péi 1 hétre, nőhányadinagammal ; egy bizonyos feladat elvégzé­sére, másik gyárba mentünk ' mint tapasztalt esztergályo- 1 sok. Nem mondom, igyekez- ’ tünk megállni a helyünket, a : megoldani a feladatot. Kikül­detésünk letelte után egy le­ragasztott levelet vittem a gyártól a mi művezetőnkhöz ' Kiváncsiak voltunk, felbontót tűk, A levélben az volt, hogy ' szeretnék, ha nyilvánosai megdicsérnének bennünke ; otthon, mert nagyon elégedet­• tek a munkánkat illetőleg 1 Jól van, visszaragasztottuk i • borítékot, ez is valami. Bái néhány forint jutalom sem ár • tott volna körítésnek. De ta­lán az is meglesz. És mit gon­dol mi lett? Semmi. A kutya se törődött a levéllel. Fel se ' olvasták, nemhogy jutalom .. — Nem is a jutalom ... De- hát, nem értünk meg néhány elismerő szót sem a levél , után? Egy hónapig gyötört a gondolat. Aztán kiléptem, ön- : kényesen. Egyszerűen nem bírtam ottmaradni, ahol nem becsültek. Tessék, megírhatja. És hozzáteheti a véleményét, így lettem egy éve közel, hat­vanéves koromra vándorma­dár ... Hát isten vele, reggel megyek a kés alá. Ha nem ta­lálkoznánk: boldog új eszten­dőt. Megmondta a címét, s én megígértem, hogy ha élek, fel­keresem. Nem kerestem fel Ot­tern hagyta itt az életet. Új év reggelén láttam utoljára a pi­ros sapkát és a fekete pápa­szemet. csöndesen síró öreg. gyászruhás asszony kezében. A piros sapka és szemüveg közt már nem volt egyéb, csak a bánat. De Kovács Ist­ván rekedtes hangját még hal­lom és arcát is látom. Arca derűs, sértődött, fáradt, önér­zetes — és ikicsit szomorú. 1 ,Kovács SY emlekezem István_ ra. Neve rokonszenves „szé­rianév”, s szavai, melyek em­lékezetembe csengnek, nem különösen eredeti fogalma- zású s meglepő gondolatot ta­karó szavak. Egy esztergályos, — ki közel fél évszázada hajol a vídiakés fölé s nézi; mikép­pen szántja a nyers vasdara­bot a wolframacél, hogy ele­ven alkatrész váljék belőle, kevés gondot fordít a szavak és gondolatok formálására. A szavakat és gondolatokat a helyzet különlegessége tette számomra emlékezetessé; a helyzeté, melyben Kovács Ist­vántól kaptam őket Kovács István vastag, kötött piros sapkát hordott, nagy, gyerekes bolyhos csomó volt a vörös sapka búbján, s a sap­ka alatt gyászkeretes, komoly, vésztjósló pápaszem. Az ideg- sebészeti intézet komor vizs­gálati szobájában ismerked­tünk meg, agyfestésre vára­koztunk, s Kovács István meg­nyugtatott: nem kellemes mű­velet, ami ránk vár, de ki le­het bírni; ő már nem először esik rajta keresztül. Nyuga­lom és derű világított sok- lioptriás szemüvegén át, s enyhén rekedtes, végtelenül ismerős hangja feloldotta a várakozás hátborzongató fe­szültségét. Biztos volt a dol­gában: gyorsan növekvő agy- iaganata van — mondta —, > felkért, hogy győződjem meg róla, tegyem fejére kezem; iól lehet érzékelni koponyáján i viasztapintású, hideg terü­letet, mely napról napra szé­lesedik, akár a megáradt fo­lyó. Viszolyogva tettem eleget kérésének; mindig furcsa el­lenérzést vált ki bennem, ha valaki intim testi titkaiba ivat. Feje — valóban — te­nyérnyi helyen egészen hideg volt. Szomorkás-derűs arccal Közölte; az orvosoknak csu­pán az a problémájuk már, hogy újév előtt operálják-e neg, vagy kivárják a műtét­ül az új esztendőt, ö már mindenre kész, látása egyre romlik, a fagyos zóna egyre nő, már elégtelen a szemüveg és a meleg sapka a tünetek takargatására. Mikor megtudta, újság­író vagyok, még közléke­nyebb, elevenebb lett. És még őszintébb. Ebben biztos va­gyok, s éppen ezért írom e sorokat; súlyos műtét árnyé­kában, ha már közlékeny, — őszinte is az ember, Egyébként nincs értelme a szónak. — Nézze — azt mondta — mi munkások nem nagyon vesszük komolyan magukat, bocsásson meg, nem akarom megsérteni ezzel. Legtöbbször olyan komikus és bosszantó, ahogy mellénk állnak a jegy­zetfüzetükkel, meg a fényké­pezőgépeikkel, s néhány perc alatt fel akarják fedezni a spanyolviaszkot. De nem er­ről van szó; tudom, hogy ne­künk sincs igazunk, maguk sietnek, érdekességet, szenzá­ciót keresnek, meg izgalmas, jó ízű nyilatkozatokat. Jól van, maga nem szól az esz- tergálásba, én se akarom ma­gát tanítani. Mondom most nem erről van szó. Hiszen ki tudja, hogy... — Különben ide figyeljen, elvtárs, vagy uram, vagy kol­léga — ha nem veszi rossz néven —, hiszen a betegség alapján talán kollégák is va­gyunk. Én többször gondol­tam, hogy elmondom, amit gondolok, egy újságírónak. Vagy valakinek, akit igazán érdekel a kérdés. Akarja, hogy folytassam? Én azt mondtam, hogy igen, akarom. Akartam is, de be­vallom, fél szemmel az ajtót lestem, hogy mikor szólít az asszisztens, vagy az orvos, ö pedig piros sapkájára tette te­nyerét, nyilván takaró gya­nánt. — A főmérnökünk egyszer azt mondta; a munkást első­sorban az érdekli, hogy mi van a bérzacskóban. És má­sodsorban is, meg harmadsor­ban is. A szocializmus, meg az önköltség, meg a gazdasá­gosság, meg a termelékenység az csak azután. Vagy azután sem. És az sem, hogy export, meg valuta, sőt az sem, hogy kié a gyár. S nem kell itt ter­melési értekezlet s az, hogy a munkás tudja; mi a gondja, baja, terve a gyárnak. Csak a bérzacskó. A munkabér... — Nem így van? — Tudja, olyan megszégye­nítő volt Pedig én nem va­gyok érzelgős és reklamálok minden fillért, ami jár. De miért kell azt gondolni, hogy ha az ember ragaszkodik az igazságos béréihez, meg ra­gaszkodik ahhoz, hogy minél többet keressen, már nem is törődik semmi mással? Én nem mondom, hogy a főmér­nök és a többi, aki így beszél, reakciós, meg kapitalista lel­kületű, hiszen nem is szolgált talán kapitalistát. De a ma­gunkfajtától kétszeresen fáj az értetlenség, a sértés. Maga mit gondol? Nem kellett :>vácg Istvánt beszólította az szisztens, s a beszélgetés beszakadt. Utána én követ- ztem, s csak másnap láttam nét piros sapkáját feltűnni, kor belépett kórtermünk Iáján. Éppen elmerültem ;vzeteimben, s ő szinte fé- íken, aggodalmasan pillan­at rám, állt meg ágyam mel­— Dolgozik... Zavarom? — Dehogyis... — szóltam, — de nem sok meggyőződést árult el a hangom. Valóban, kissé bosszantott, hogy gondo­lataimban megszakít, úgy éreztem: nem sürgős, — mit felvetett, — a téma. — Holnap műtenek — mondta bocsánatkérőn mo­solygott. — Azt akarják, hogy daganatmentesen köszöntsem az új esztendőt... Jobb így, ha meg kell lennie ... De szeret­ném befejezni, amit lent el­kezdtem. Ne haragudjon, tud­ja már úgyis, operáció után (Czinke Ferenc rajza)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents