Pest Megyei Hirlap, 1965. május (9. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-30 / 126. szám
lm. MÁJUS 3#. VASÄRNAP í t .vr till 'kM-Mí®* 3 Srácok A tulajok kacipelésekről. Az arra sétáló felnőtt meg azt gondolja. milyen érdekes, mennyire fölényesek még ebben a korban ezek a kis kölykök, rá sem néznek a lányokra. — Mit szoktatok játszani? — Gombfocit! Indiánost! Fogót! Humót! Szerszámszerkesztő a padlásszobában • 5 év, 2-300 rap • Nem is a szakmája • Egy nem sikerült — De hát hova lehet itU hum-ni? Legfeljebb a fáic< mögé... — Á! Tessék jönni. Na, tessék jönni! Szabad, kapu is van. Azért átlépem velük együtt a láncot. Szovjet katonák emlékműve. És névtelen sírok. — Ide katonákat temettek. Van, amelyikbe egyet, van, amelyikbe sokat. Elbújunk a sírok, a koszorúk mögé. — Mikor születtél? i — Ezerkilencszázötvenötben | — nyitja tágra a szemét Vitéz Elek. Akik meghaltak itt húsz évvel ezelőtt, nem éreznék j kegyeletsértésnek, hogy gye- j rekek járnak a sírok között, ■ játszanak. Humót. Azok a ka- j tonák azt mondanák, így van ez rendjén. Padányi Anna Egy alacsony műhelyből meredek falépcső kapaszkodik a padlásra. Kalauzom azt mondja: — Ott fent van a szerszámszerkesztő részlegünk. Tizenöt lépcsőfok, körmönfont padlásajtó s egy limlommal megrakott padlásszoba. A szerkesztői tevékenységre a rajztábla utal. Egy harmincéves fiatalember elnézést kér a rendetlenségért; a szerkesztő terem egyben raktár is, jó, ha kéznél az anyag. Az anyagmozgatás náluk — mondja — „szűk keresztmetszet”. Még az a szerencse, hogy minden bajra, nehézségre van már testhezálló szakkifejezésünk. A harmincéves fiatalember öt éve gépszerkesztő és TMK-vezető itt a zsámbóki gomb- és müanyagíeidolgozó üzemben, s ezt az elég magas értékű műszaki munkakört egy szerszámkészítői szakmai végzettség birtokában látja el. Pesten, a MOM-ban tanulta a szakmát, s onnét jött ide, ehhez, a MOM- hoz képest kicsike üzemhez dolgozni, mert miért járjon el naponta messzire az ember — ha nem kényszerül rá — kenyeret keresni a falujából. öt éve történt. Az igazgató hivatta az irodába és eléje- tett egy rajzot, egy szerszám rajzát, melyet a telefongyár készített. Készítse el a szerszámot a rajz alapján. — Nem sikerült. Kértem az igazgatót, hadd rajzoljam meg magam a szerszámot. Megrajzoltam, megcsináltuk, jó volt a munkadarab. A szerszám még ma is dolgozik, gyártja a műanyag poháralátéteket. Még a profilunkban van ma is. Kerényi József szerszámszerkesztőnek már anyanyelve a szakmai zsargon, öt év alatt vagy 200—300 új szerszámot rajzolt, tervezett, szerkesztett — itt gyorsan változnak a munkadarabok, sűrűn születnek új és újfajta rendelések. Kérdezném nevezetes, érdekes, emlékezetes szerszámai felől, de tekintsenek el tőle, hogy a szerszámneveket felsoroljam, mert értelmező szótárt is kellene melléje szerkesztenem. Ha már lejegyeztem, a haboló mércés alj szerszámot azért utólag bemutatom, mert érdekesség szempontjából Kerényi szerkesztői pályafutása alatt ez volt tán a legkiemelkedőbb szerszám. A szerszám műanyaghabverőket készít, s másfél esztendeje a Mechanikai Művek is dolgozik vele, ez tölti el szerkesztőjét legnagyobb büszkeséggel. A legizgalmasabb élményt azonban nem ez a szerszám adta, hanem az, amelyik igénytelen kis műanyagvégeket készített az esernyőkhöz. A vállalat készen vette e szerszámot annak idején, mikor a. munkára megrendelést kapott. A műanyagvég azonban, bármilyen egyszerű volt, nem‘sikerült s a vállalatot tekintélyes kötbér fenyegette. Kerényi éppen szalmát rakott szekérre vasárnap otthon, mikor hivatják a gyárirodába. Az igazgató azt mondta: — Nézze Kerényi szaktárs. Ha hat nap alatt ki tud hozni elfogadható munkadarabot, meg vagyunk mentve. Nem bánom addig hol van, mit csinál, csak hat nap múlva jó munkadarabot lássak. Ha nem sikerül, ne is szóljon semmit. Beköltözött a pedlásszobá- ba, napokig haza sem ment, csak gondolkozott, rajzolt. Aztán megcsinálták a szerszámot. Hat nap múlva kész volt a kifogástalan első munkadarab is. Karácsony este is dolgoztak, de a rendelt áru időre elkészült, a kötbér felhője elvonult a gyár ege fölül. Kézszorítást és ötszáz forint prémiumot kapott. — Mi esett jobban? — Az, hogy sikerült. El kell hinni! Van ember, kinek gondolat és érzelem világa bevilágítja a tekintetét. Ö is ilyen. Ahogy a nyugalomba vonult mázsás szerszá- rnok fölé hajol s elmagyarázz: hogyan alakítanak újat egyik ből-másikból házilag, hogy a' tervezik az újat, úgy, hogy ; régin minél kevesebb változ tatás legyen, — hozzászer kesztve, beépítve a régihez a új betéteket, elemeket, — Iá; szik; munkájában él. S nem kell kérdezni, itt < válasz, hogy miképpen tűi nemcsak jól, de imponálót biztonságosan ellátni egy iskc lai és szakmai végzettségéhe képest magas munkakört. Eszembe jutnak technikusok, fiatal mérnökök, akik sokszor szerény részt tudnak csupán vállalni friss bizonyítványaikkal a termelésben. Nem, nem minden a hlvatalo? irat, a bizonyítvány. Ez a fia talember mindig izgalomma leste el munkája titkait, s ; szaibmájának szeretető fogékonnyá és alkalmassá tette át lagon felüli teljesítményekre beosztásra. Minden szerszám, minden it: készült munkadarab a gyárno. fűzi. Bizonyára elégedett, jó: érzi itt magát. Kinéz a padlásszoba kicsiny ablakán. Az arca mosolyog, de kissé fáradt a mosoly. — Nem akartam sohasem vezető lenni. Csak jó szakmunkás. Higgye el sokszor szívesebben készíteném a szerszámokat, mint tervezzem, szerkesszem őket. Kicsit nehéz az emberekkel bánni. A beosztottaim barátaim is.... Barátság és fegyelem ... Azt szeretném, ha mindenki beleadna minden a munkába, ami tőle telik .. . Nehéz.. . Öt esztendő alatt csak egy szerszámot nem sikerült úgy megszerkesztenie, hogy kifogástalanok legyenek a munkadarabok. Szép siker. Mindenki becsüli érte. S e megbecsülés birtokában a legbonyolultabb szerkezetet is megszerkeszthet:. azt a kis közösséget, amely szocialista módon minden szép feladat együttes megoldására képes. (andrás) Virágba borultak az akácerdők Némi késéssel. ugyan, de most már a Duna-Tisza közén is virágba borultak a nagy kiterjedésű akácosok. Az erdők mentén megtelepedtek a vám- dorméhészek; több mint 40 000 méhcsalád hordja a nektárt. Az idő eddig nem kedvezett a méhészeknek, a legyengült családokat még etetni is kellett úgy, hogy a tavalyinál jóval később tudnak majd pergetni. SUWA ANDOR: lébe súgok, aztán csendben odamegyek Schweigerhez. Mondom néki, álljon fel, fontos közölnivalóm van számára. Kíváncsian feláll. Arcába nézek, idegesít szép, tejfehér arca. Krausz Bandi a hátához térdepel. Szemünk összevillan, Schweigert átlököm rajta. Puha teste nagyot nyekken, vajaskenyere vajas részével porba hull. Sír, kiabál, felém rugdos. A parancsnok odajön, kérdezi, mi ez. — Tanár úr kérem a Schweiger azt mondta az erdőben Krausz Bandinak, hogy ő nem ismerheti a kakukkfüvet, mert zsidó. — Marhaság! — szól a tanár én nézi az osztály szemét, mely kipontozva a porban fekvő vajaskenyérre bámul. Elpakolja elemózsiáját, farzsebéből nagy akkurátusán előveszi patkóbukszáját és belenéz, majd a sípjába fúj. — Sorakozó! — megnézi óráját, betájolja iránytűjét, keletnek átlózzuk az erdőt. Kis faluba érünk. Némi idő- fecsérlés után vesz az osztálynak 15 liter tejet és két frissen sült malomkeréknyi falusi cipót. A zsákmányt a kocsmába viteti. Munkás falusi délután, egy árva lélek sincs a helyiségben. A tej elosztását a parancsnok úr rám és Krauszra bízza. Mindenkinek jut egy söröskorsóval, Schweigernek is adunk, hozzá egy nagy darab kenyeret. ö köztünk a legéhesebb, a szájából vettem el a falatot. Most megnyugszik. Harap, iszik és nyög, ajkán csurog a kékesfehér tej. Krausz Bandinak és nekem csak egy félkorsóval maradt. A tanár átönti a magáét a miénkbe. Krausz a marha, kér: ne szóljak a faterjának, hogy tréflit eszik. Jóska bá’ megiszik egy félliter rizlinget. Azt mondja, ne üljünk ingyen a kocsmában. Engem és Krauszt odahív: — Ha még egyszer...! — nem tud mit mondani, mert ezt már kétszázszor mondta. Aztán az egész osztálynak mondja: — Ha még egyszer, ha legközelebb kirándulni jöttök, ne egyétek meg kora reggel az egész napit... Mindannyian hálásak vagyunk a tapintatért, hogj nem sértette meg szüleinket a szegényes elemózsiáért. Az osztály önfeledten csámcsog és nevet, Schweiger is. Nagyon jól érezzük magunkat a kocsmában, tán jobban, mint az erdőben. Krausz Band megkínálja Jóska bá’-1 macesszal. Elfogadja, a tartóból paprikát hint rá és nevetve eszi. Schweiger is kér, Kraus: Bandi rámnéz. Nem érdemi meg ez a kövér malac, de.. Igent intek, hadd egyer Schweiger is maceszt. Szürkületkor érünk a fali végére. Schweiger megadja t hangot. „Az isten arca néz le ránk harminc fiúszoprán átvesz' Jóska bá’ brummog hozz: A tehéncsorda elől félreál lünk. A kis csordásnak nyitv szeme, szája. „Édesanyám” - kiabál „olyan szépen danász nak! Én is cserkésznek állok! — Hangjából mást már nen hallunk, a tehenek kolompsza vától. ■k n is adtam húsz fo É rintőt, aztán még hú szat, Krausz Andoi munkaszolgálatos helyett is, aki valahol t Hargittánál éhen halt és mos! havasigyopár és kakukkfű nyílik a sírján. Mindig, mindenhol akad eg grund, régi futballpálya, ja szótér. akármi. Egy szép na a környékbeliek tudomásul vi szik hogy ezt a teret megszáh ták. Hogy verődtek össze, le lek egymásra, honnan jöttek csapat tagjai? A szomszédból A falu vagy a város túlsó vt géböl? Az égből pottyantak td a bőrlaodájukkal? Nem tudn Egy nap ott vannak. Hogy ke sőbb — lehet, hogy csak éve múlva, de valamikor biztosa — észrevétlenül eltűnjön, szét szóródjék a társaság. Miért Mondtam már, hogy ezeket dolgokat nem lehet tudni. , tér megint gazdátlan — a fű vek, a fák, vagy a letaposol föld új gyerekekre vár. A véletlenen múlt, hogy ész revettem Monoron a vasútál lomás mögötti park gazdáit Étiben hasaltak, egy fa, egy fii egy fa, egy fiú — árnyékna 'látszották. A kezekben célzás ra emelt gallyak — Mit csináltok? — Suttog va kérdezem egy csöpp fiútó Megrezzen, mint egy nyusz — Háborút. Van aknave tőnk, atombombánk, puskánh — Puskátok is van? Van. — Tűnődve nézi a be tot. — Hogy hívnak? — Szemők Feri. De szólítha a néni Sentlának is. — Hányadikba jársz? — Elsőbe — elpirul. — De többiek már harmadikba. 2 bátyám, a Miki is. S ezzel zavarában a testve rének ugrik, felökleli — érten honnan a tekintélye, hogy el sós létére befogadják. — Az tán már csak fejek, lábak, ka rok, az egész hadsereg szélzül lőtt, a fűben hempereg. FÜRÉ LÉPNI TILOS! - mint minden parkban. És gyerekek, mint minden park ban, rálépnek. KEREKPÁR HAL TILOS A KÖZLEKE DÉS! Dagi, fehérszőke srác ka rikázik erre. Messziről idemo rog az ör. Az egyik fiú háror, tojást szed ki a zsebéből, oda viszi neki. — Megvesztegetés? — A nagyapám. A tqjásoka a padláson találtam. — Hová mentek a szünidő ben? — Balatonra megyek! Pestr megyek! Egy szerény hang. Léé Kar esi. azaz Cinege: — Vasadra megyek a nagy véné mhez. — Es mit csinálsz ott? — Olvasok. — A kedvenc könyved? — Az utolsó mohikán. A Ezüst-tó kincse. — Mi leszel, ha megnősz? - ezt a kerékpárjára támaszke dó Nagy Zolitól, becsületes ne vén Tejföltől kérdezem. — Szakács. — Es te? — mutatok eg cingár barna szeműre, Kaidé neker Ferire. — Hentes és mészáros. A mérleghintánál lányol Az arra menő idegen úgy Iái ja, igencsak elkülönülnek. D a srácok pontosan tudjál ki kit szokott hazakísérn Többségük vállalja, de var aki tiltakozik, ö jár ross szabóul, a többiek gúnyosa mosolyognak, mint akik tud nának mesélni bizonyos tás Sri ...... z ülői értekezletre hívtak. Kissé elkéstem. Lihegve nyitottam az osztályba. A padok tömve szülőkkel. Az első padban, nékem úgy tűnt, Schweiger Lali ül. Igaz, egy kissé megöregedett, orrára pápaszem került, rövid nadrág helyett hosszút hord. De azért pont olyan. S hogy pont olyan, ez akkor jutott eszembe, amikor a tanítónő beszámolója után hosszú karja a magasba lendült és elsőként kért szót, amit meg i,s kapott. Aztán rögtön fölajánlott 20 forintot a gyermeknapra. Ez viszont ellentmondott Schweigernek, annak a Schweigernek, aki... ★ lkésve, lihegve nyitottam az osztályba. A padok tömve nebulókkal. Az ötven körüli tekintélyes férfi háttal az osztálynak, az ablaknál áll. Az eső szomorúan kopog az ablakon. kis csatornákban folydogál a párkányon. A tábla sötét békességben bámul az osztályra. Lépteimre a férfi megfordul. — Jóska bá'... — Jól van fiam, ülj le a fenekedre: nem késtél még. — Igenis, tanár úr kérem. Negyed tízkor az udvaron sorakozik az osztály. Parancsnoki sípszó visít az udvaron. Elindulunk. Az eső a nyakunkba hull és ez olyan izgalmas. — A hazának edzett fiatalokra van ’ szüksége! — ezt Jóska bá’ osztályfőnökünk és parancsnokunk mondja, a mind sűrűbben hulló esőre célozva. „Fiúk fel a fejjel...” „...A Lomnic és a Hargitta...” A Mátrába megyünk, gyalog. Gyöngyöstől hét kilométer Mátrafüred. Hét kilométer gyalog esőben, az országúton. De az idő velünk van, félúton kisüt a nap. Jóska bá'-n cserkészing van és most a napsugárban úgy gőzölög átázott széles háta, mint a ló fara. Farkasmálynál pihenőt tartunk. Nekem már csak a zsíroskenyerem van meg és két zöldhagymám. A körözötteset megettem útközben. Kulacsomban kicserélem a vizet, ettől gazdagnak érzem magam. Beérünk az erdőbe: Csodálatos illatok szállnak, a madarak füttyétől megbolondulunk. A fű derékig ér, belehempergünk. Arcunkról, mindenünkről csurog a fű harmata. Megeszem a zsírosat is. Anyám jól bepaprikázta, lehúzom a kulacs felét. Eszik mindenki, csámcsog az egész osztály, pedig még csak tizenegy óra. Jóska bá’ három részre szakítja csapatunkat. Nekünk a kék jelzésen kell elindulnunk. Elhagyatott keskeny erdei csapás, ha igaz, a Rákóczi- forráshoz vezet. Egyébként innét minden út odavezet, a harci feladat azonos, csak más utakon. Délután kettőkor érkezünk a forráshoz. Ütőerünket a hús forrás alá tartjuk. A parancsnok azt mondja, hogy együnk és ő is kicsomagol. Szarvasagancs-nyelü bicskáját bámulom. Dugóhúzó, konzervnyitó, kisolló, minden van rajta, amitől farkaskölyök-szívem majd meghasad. A kés szel a szalámiból, a hatalmas bajuszos száj bekapja a jókora darabot, csorog a nyálam, csorog mindannyiunk nyála. Iszom egy pofa vizet. A tanáron kívül csak Schweiger Lali eszik. Szalvétából, szalámis fehér vajaskenyeret, finom piros szinű retekkel. Ö az osztály eminense és strébere, Szép kövér fiú. Apja patikus. Emeletes házuk van a főtéren. Kitűnő tanuló. Minden kérdésre ő nyújtózkodik először. Természetesen az első padban ül. Szop hosz- szú szárú fehér zokniban jár és habos ingben. Minden héten egyszer megverem. Csak azért, mert olyan jólesik. Apja már járt nálunk. Szegény apám félóra múlva kizavarta és engem úgy elvert, hogy két napig állva ültem a padban. Krausz Bandi is eszik. Pászkát, vagy ahogy ő mondja, maceszt. Nemrég volt náluk húsvét. Kinézem a szájából. Jó szívvel tör egy darabot, se íze, se bűze. Fü«entla. akit Szelnék Ferinek is szabad szólítani
