Pest Megyei Hirlap, 1965. május (9. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-29 / 125. szám

1965. MÁJUS 29. SZOMBAT NEMZETKÖZI „KI MIT TUD Vásárfia: izomláz NEM VAGYOK SZAKEMBER, számomra ezek a böhöm- nagy gépek idegenek és legfeljebb megilletőööm nagyságuk­tól és bonyolultságuktól. A kisebb műszerek előtt úgy ácsor­gok, mint annak idején egy számomra megfejthetetlen mate­matikai képlet előtt. És mégis mindegyiknél meg kellene állni. Mert szemlélésük eszitétikai gyönyört is okoz. Olyan némelyik, mint egy absztrakt szobor, mint egy művészi dísztárgy. Néhá­nyat szívesen hazavinnék és beállítanám a szobámba. Az ava­tatlan látogatót pedig így világosítanám fel: I — Ismeretlen szobrászművész alkotása. Címe? Hát vala­mi ilyesmi: Technika vagy még inkább: a XX. század. . De hát innen semmit nem lehet hazavinni. Itt minden csak a szemnek. Nézhetem a magyar könnyűipar csodálatos termékeit, kecses cipőket, modern szabású ruhákat és szebbnél szebb kelméket. És ha valaha a sokat használt köszönés őszin­te. akkor most teljes szívemből sóhajtok fed a pavilon kapu­jában: — Viszontlátásra ... A TÖ MELLETT, sok más külföldi autóköltemény mellett a Mercedesek előtt ámulnak a népek. Szemmel simogatják, leplezetlen vággyal nézik az ismert kocsikat. A tömeg méte­res gyűrűvel vonja körül a királyok és iparmágnások számára készült GOtí-as nagy határt. Aztán megjelenik egy német úr, hóna alatt nagy prospektuscsomó. Az embersereg meglódul, a kezek a magasba lendülnek. Mindenki prospektust kér. köve­tel. És a német úr egyformán udvarias mosollyal nyújtja át a kis sillabuszokat a 10 éves gyereknek és a falusi nénikének. A kis játék szabálya szerint e pillanatban mint eladó és vevő állnak szemben. Ez időre talán el is hiszik. A német úr mo­solyog. Hiába, ő üzletember, ezért fizetik. Aztán elfogynak a papírok, egyet biccent, majd visszaballag foteljéhez, leül, rá­gyújt egy Kentre, tölt magának valami címeres üvegből. Arca szenvtelen és unott vagy talán enyhén undorodó. Most nem dolgozik ... pihen ... USA PAVILON. Előtte hosszú sor. Azok is beállnak a vé­gére, akik talán nem is kívánkoztak bemenni. Hiába, ez már így van. A benti látvány szép, érdekes. Az „amik” ezúttal fő­leg közszükségleti cikkeiket hozták. Tv-ket. rádiókat, konyha- felszereiéseket, szobabútort. A kiállított tárgyak, fotók, a nyu­gati életeszmények a „keleti kényelemnek” illusztrációi. A tab­lók szövegei egysíkú, direkt propaganda frázisok. Nyelvezetük meglehetősen hasonlít a nálunk 1951-ben divatos terminoló­giához. Lám, ebben utolértek minket. Jó volna, ha mi pedig a híradástechnikában és a bútoriparban viszonoznánk a kö­zeledést. A kijáratnál a magyar olvasó betekintést nyerhet néhány amerikai nagyváros több kötetes telefonkönyvébe. Izgalmas olvasmány. És, hogy a magyar látogatók forgatják is, annak látható jele: a könyvekből jó néhány lapot már kitéptek. Hadd lássák a jenkik is: ez a híres magyar virtus, így mulat egy magyar úr! SZÉP ÉS IZGALMAS A VASÁR. Számomra is — aki mint mondtam, nem nagyon érdeklődöm az ipar iránt —, ma­radandó emlék. Sokáig nem felejtem, amit itt kaptam: ezt a fájdalmas izomlázat, és napokig nem múlik el a barangolás faradsága. Pedig talán a vásár egy negyedét sem láttam... ö. F. #*» • Ü jj tjÜí * MA Ezek a fiatalok?! r Hallatlan! Minek adhatja ki magát ez a két alig 17 éves szabványos huligán­dresszben feketéllő gyerkőc, hogy három mérnök a nyu­gatnémet Siemens-konszern pavilonjában olyan komo­lyan beszél velük, magyaráz, mutogat nekik? Tolakodó kis szélhámosok lehetnek, még kiderül róluk, aztán győz­hetjük összeszedni cserepeit hírnevünknek a nagyvilág­ban, amennyi rosszat beszél­nek majd ifjúságunkról a német nagyvállalat mérnö­kei. Borzasztó, ezek a mai fiatalok! — Igazán nagyon sajná­lom, adnék, de elfogyott — mondja most nekik az egyik mérnök. Értik a szavát, el­szontyolodott arcuk mutatja, de nem adják fel a reményt, tört németséggel leérnek, ké- regetnek. Ugyan mi a csu­dát? Hát egy zsebkönyvét. — Vállalatunk — magya­rázza azután nekünk kész­ségesen a mérnök — min­den évben kiad egy zseb­könyvet, Röhren, Halbleiter, Bauelemente, ez a címe (vagyis Csövek. Félvezető, Alkatrészek) és megajándé­kozza vele üzletbarátait. Valóságos kis lexikon, tele különböző csövek, kondenzá­torok. ellenállások. ferrit- elemek meg minden más elektromossági alkatrész ada­taival, kapcsolási rajzokkal. Ennél is bővebb adatokat tartalmaz a Halbleiter—Dá- tenbuch. ez vaskosabb kötet, és sok diagrammát is kozol. Előbbiből 350, utóbbiból 150 darabot hoztunk a budapes­ti vásárra, kifejezetten üz­letfeleink részére, és négy nap alatt az utolsó darab is el­fogyott, széfosztogattuk min­det — Gyerekek kapkodták széjjel a sok könyvet? — Nem egészen. Néhány példány azért jutott a ma­gyar villamossági vállalatok mérnökeinek is, de a leg­többet diákok kapták, mű­egyetemi hallgatók és villa­mossági technikumok növen­dékei. Ezek a gyerekek ké­rem. úgyszólván már kész szakemberek, élvezet meg­mutatni nekik készülékein­ket, aki közülük egy szót sem tud németül, az is megérti, amit lát, meg aztán tolmá­csunk is segít nekik. Azt hajtogatja valamennyi, ta­nulmányukban jól használ­hatják adatgyűjteményünket. Amíg volt a könyvekből, nem tudtuk megtagadni ké­résüket, mi is voltunk diá­kok. — Csodálatos az önök diákjainak szaktudása. Fan­tasztikus a magyar ifjúság műszaki érdeklődése. Gratu­lálok! Ejnye, ejnye ezek a mai magyar fiatalok! De lám csak mégsem a ruha teszi az embert. A huligán mez, úgy látszik, nemegyszer a technika kis tudósjelöltjét fedi. Sz. E. K icsit kaland, kicsit játé­kos szórakozás. Besza­badítottak a mesék birodal­mába, gigantikus játékokkal játszom, óríásdaruval, heli­kopterrel, meseautóval, ti­tokzatos automatikus szer­kezetekkel, forgatom, for­gatom ezt a hatalmas képes­könyvet, országok, népek, világrészek képeskönyvét, s nézem e világméretű „Ki mit tud:'-ot, ezt a békés ipari ve­télkedőt. Kapuk nyílnak meg, szin­te varázsütésre. Itália: vá­rod, hogy megüssön a na­rancs és tenger illata, Ja­pán: talán feltárulnak a tea­házak, Egyiptom: vajon fel­tűnik-e a fáraók világa?, USA: felhőkarcoló izgalmak­ra számítasz talán, vagy egyéb tipikus jenkicsodára. Ö, igen, a csoda mindenütt megcsillan előtted, ám orszá­gok, népek közös vonásai­ra ismersz a sok-sok techni­kai csodában. Restelled, hogy nem vagy általános ipari szak­ember s nem mondanak el mindent neked az ezerfajta szerkezetek, gépek, de kissé örülsz is ennek, hiszen így a részletek mellett több fi­gyelmet fordíthatsz a vásár társadalmi mondanivalójára. Arra, hogy végtelenül jól megfér egymás mellett s ki­egészíti, segíti egymást, ami a különböző pavilonokban lát­ható, s a teremtés, békés épí­tés szent láza az, amely kor­szakokra szóló kemény kö­tőanyag lehet s kell, hogy legyen, az országok, népek között. A ngol, amerikai, nyugat­német, szovjet, japán és olasz cégek képviselőinek arcát fürkészem, lépteiket figyelem, amint kis kulisz- száik ajtaján ki-bejárnak, megkérdem egyiket-másikat, hová való, hogy érzi magát nálunk — már amennyire a vásári forgalom, a szűkre szabott idő és korlátolt nyelv- tudományom a kérdezősködést megengedi. Elégedetten nyugtázom, a hazánknak, mint vendéglátó­nak szóló általános elisme­réseket, gondolom egy-egy ilyen vékony kis egyéni ba­ráti, vagy rokonszenvi szál is erősít a serényen szövöge­tett. nemzetközi kapcsolatokon. Közben-közben derűs ese­teim akadnak. Az amerikai pavilon előtt két ünnepélyes arcú mister. A komolyabb, a szemüveges valami olyasfé­lét mond, hogy „no szpik”, vagy efféle. Ráismerek: mon­dom: „Kartali, ne vacakolj, te könyvelő vagy itt és itt Bu­dapestén. Nem emlékszel, hogy ménnyit szőröztél, mi­kor alá kellett írni, az el­számolást?” Elpirul, közli, hogy át akart verni: miért ne játssza meg egy kicsit az amerikai üzletembert, pedig csak tolmácsként működik, nagy kék plecsnijével a ka­bátja hajtókáján. Vagy itt van mister Brown, ugyebár, kivel az angol pa­vilonban ismerkedem meg. 28 év körüli szimpatikus fia­talember, kiderül, hogy ha erősen törve is, de tud ma­gyarul. „Csikágóban” szed­tem fel a magyartudást, itt Pesten, a volt István úton. A mama most is itt lakik, őnála szállásol természetesen. 56-ban ment ki, most kiszól- ,' láson van itthon, mint angol cég ügynöke. „Keresgéli” a magyar szavakat, s mikor nem jön a nyelvére, azt mond­ja: „izé”. N o mindegy. Jól megva­gyunk itt egymás mellett külföldiek, volt magyarok és: magyarok. Pár óra múlva ki­csit kábán bolyongunk a vá­sári forgatagban. A hangszó­ró állandóan Feriket, Sanyi­kat, Klárikat, Iliket kér a fő- és mellékbejáratokhoz. A technikai csodák mentén egy borzalmas csúszkáló porszí­vógép képviseli a célszerű­ség és technikai öröm ellen­pólusát dobhártyánkat gyö­törve, s kevés port takarítva fel. Országok, népek közt bolyongunk, minden szép és •tökéletes, csak a tájékozódás nehéz. Fel kéne fedezni vá­sári célra Ariadne fonalának modern változatát. Vajon megkerül-e időben a sok el­veszett Sanyi, Klári, Feri, Ili? Szerencsére nincs vesze­delem: fix pontként integet a Városliget jól ismert tája: az öreg Va.idahunyad és a li­geti tó. Indonéz lányok sé­tálnak a vén platánok alatt. Itt vagyunk a vásáron. Min­den nagyon szép. Mit is lát­tam? Holnap mindenesetre el­olvasom az újságban. A. L. Mamma mia! Mikor az ember már körülbelül a három­szorosát költötte el annak az összegnek, ame­lyet vásárlátogatásra szánt, megitta sörét, bo­rát, dupláit, lecsöpögtette a ruháját fagylalt­tal, a szeme már néz csak, de nem lát. A ko­ponyacsontja mögött csörömpölve lecsapódott egy redőny, a feje felett pedig glóriaként je­lent meg egy felirat: MEGTELT! — akkor, hiába válogat, selejtez, még mindig nem tud ellentállni egy-egy pavilon csábításának. S máris az olaszoknál találjuk magunkat. De fáradtságunkat nem törik meg a tálján gaz­dasági csoda reprezentánsai. Nagy a tolongás. A körülöttünk levők arca is kimerült. Hiába, késő délután van. „Ide kétszer kell eljönni’' — mondja valaki a szomszédjának. Amennyire maradék erőnkből telik, ismer­kedünk az olasz kiállítókkal, a különböző ne­héz-és könnyűipari termékekkel —hölgyeknek: ez olasz pulóverek nem is szebbek a magia­tokénál! —, mikor a pavilon közepe táján, az egyik cég bemutató területe előtt megcsillan­nak a fáradt tekintetek, felélénkülnek az arc­vonások. Azé a falusi bácsié is. akivel már harmadízben akadunk össze, de ki etedig csak mezőgazdasági gépeket fényképezett, épp úgy. mint azé a nyakigláb kamaszé, akit az imént a szovjet pavilon előtt, a lassan körbeforgó, fekete, új típusú Moszkvics mellett láttunk ácsorogni. (Nézte, nézte a kocsit, s mikor ész­revette az autó gyöngyházszürke börbélését, megszólalt: klasszak vagytok, oroszok!) Kis asztal mellett, modern kagylófotel­ben ül kecsesen a Csinos Nő. Rózsás, könnyű, kacéran dekoltált ruha — egy nő fanyar han­gon a partnerének: kicsit molett, nem? — ugyanolyan fejkendö, rózsaszín klipsz, töké­letes kikészítés. La bella Italia, hiába, ez a déli temperamentum, Dolce Vita. Via Veneto, minden út Rómába vezet! A tömeg lelassul, a levegő párás lesz az áhítattól. Ekkor a nő kiszól valakinek ízes magyarsággal, amiből kiderül, hogy „made in Hungary” ... E késő délutáni órákban csinos honfitárs- nőnk kiütéssel győzött az Itália cégére alatt bemutatott dolgok versenyében. Mert csinos nőkben már elértük a világ- színvonalai ... P. A. Lattant sz^p öngyújtót kiállítva a vá­sárban. Elmondom a legszebb gyújtó történe­tét. Két olasz, meglehetősen elegáns férfi igyek­szik valahová. Megállnak, az idősebb kattog- tatja gázlángos öngyújtóját, sikertelenül. A fiatalabb hadar, kaparász a zsebében, az ő szájában is cigaretta figyeg, mindhiába. Megáll előttük egy magyar. Honfitársunk elég rossz külsejű, de ne vessük szemére. Sőt, öleljük magunkhoz őt. Itt dolgozik a vásár­ban. Köztisztasági ember. Elhagyom a sze- méiyleírást, hiszen mindenki ismeri a durva bakancsot, az ormótlan egyenruhát, és a köz- tisztasági emberek kezét. Piszkos bizony, de aranyos munkáskéz az. Egyetlen csiholásra gyűl a negyedkilónyi rézöngyújtó. — Üzembiztos apparát — mondja az embe­rünk, és az olasz iparosok orra alá tartja a lángot. Megköszönik, pereg a nyelvük. Zsebükbe nyúlnak és a cigarettás dobozból kivesznek egy-egy finom külföldit. Jól ápolt kezükkel ÖNGYÚJTÓ nyújtják a cigarettát emberünknek, ahogy ná­luk az ilyen öltözetű embereknek szokás. Honfitársunk elfogadja, aztán ő is a zse­bébe nyúl és a gyűrött Kossuth-os csomagból kivesz kettőt. Ö is nyújtja ápolatlan, munká­tól piszkos kezével az olaszoknak. — Grácia, Signore! Grácia! — és zavaruk­ban zsebre teszik a két megnyomorított ciga­rettát. Odalépek. — Jól van, öregúr... — Mi a fene? ... — Hát az előbbi . .. — Amilyen az agyonisten ... Tanuljanak tisztességet. Nálunk. Aporkán, a korcsmában ilyesmiért fejbe verik az illetőt. Csakhogy én állami tisztséget viselek, az idő is eljárt már fejem fölött. Aztán meg külföldiek, taljánok. Meghív tam az öregurat egy korsó sörre, elszívtunk mellé egy jó büdös Kossuth-ot. A csikket gondosan a szemétgyűjtőbe dobtuk. S. A.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents