Pest Megyei Hirlap, 1965. március (9. évfolyam, 51-74. szám)

1965-03-07 / 56. szám

Pts 1 MEGYEI kMítUsp 1965. MÁRCIUS 7. VASÁRNAP KÖSZÖNTŐ HELYETT A\\\\\\\\\\\\V\\\\\W^ I \\\\\\\\\\\\\\^^^^ Szabó Ildikó Csinos, szép lány. Modemül, divatosan öltözik, hegyes, ma­gas tűsarkú cipőt visel, olyat amilyenben a Váci utcában sé­tálnak a lányok. Bronzos haját magasra tupírozza, ha nem tudnám, hogy kicsoda, azt mondanám; elkényeztetett bel­városi kislány, akinek legfőbb gondja, hogy mindig ápolt, divatos és szép legyen. Ildikó a megye legtávolabbi kis falujában Jászkarajenőn, szakképesítés nélküli tanító. Ezekben a félelmetesen bi­zonytalan tűsarkú cipőkben egyensúlyoz a kövekkel kira­kott sáros járdán. Jelenleg a falusi házakat járja. Néprajzi adatokat gyűjt szakdolgozatá­hoz. Mert a szegedi pedagógiai főiskola másodéves levelező hallgatója. Igazi pedagógusdinasztiába született. Apja tréfásan azt mondta: — Mi lebeszéltük a pedagó­guspályáról, dehát... — le­gyint és látszik rajta, hogy büszke a lányára. Büszke, mert a lány a főiskola után egye­temre megy, hogy gimnáziumi tanár lehessen. Persze Szabó Ildikót is meg­csapta a modernség szele. Egy ideig divattervező akart lenni, de háromezer jelentkező közül csak negyvenet vettek fel. Ma már nem búsul. Folytatja a családi hagyományt, csakhogy ő már nem általános, hanem középiskolás fokon fog taníta­ni. Harminc kilométerre lakik Jászkarajenőtől. Fizetése nyolcszáz forint. Kis bútoro­zott szobában lakik, hazautaz­ni csak egy héten egyszer tud. Nincs szórakozása, két éve eredménytelenül kísérletezik, hogy saját falujába helyezzék tanítaná Itt otthon lehetne, könnyebb lenne a munka és a tanulás. Sokan már régen ott­hagyták volna a kis falu isko- ■ Iáját. Bárhol többet keresne, változatosabb, szebb élete le­hetne. De Ildikónak célja van. Tudja, hogy a célokért áldozni kell. Ildikó már hivatást vá­lasztott, a hivatás pedig köte­lez. Még néhány év és tanár lesz ... Nem siet. Húszéves. — És a szerelem? — Ne féljen ... Itt is vannak érdekes és csinos fiúk — mondja vidáman és egy ön­kéntelen mozdulattal eligazít­ja homlokába hulló rakoncát­lan haj tincsét... ÍA\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\NV\\\\\\\« Talán nem véletlen, hogy a a rómaiak igazságeszményét Justicia, ez a bekötött szemű nc.tak személyesíti meg. És Trier s az ember elcsodálkozik kicsit, amikor a bírói emel­vényen megpillantja dr. Sza­bó Évát. E találkozás különö­sen azért volt érdekes, mert a tárgyaláson, melyre véletle­nül betoppantunk, az ügyész és a védő is nő volt. A vád­lott, valamilyen kis jelenték­telen sikkasztó, férfi. Vádbe­szédét dr. Reznak Jánosné ügyész mondotta. Dr. Vágó Margit ügyvéd védett. Az íté­letet végül is a Magyar Nép- köztársaság nevében, dr. Sza­bó Éva mondta ki. Dr. Szabó Éva „férfiason” tárgyal. Kemény és szigorú. „Férfiasán” gyűlöli a bűnt és férfiasán” harcol ellene. A beszélgetés közben állandóan objektivitását hangsúlyozza. Tagadja, hogy ellágyulna, hogy sajnálná az általa elítélt vádlottat. Nehéz riportalany. Hozzászokott, hogy ö kérdez, most szokatlan, hogy faggat­ják. Megkérdeztem: melyik bűnt tartja a legmegveten- dőbbnek. — Mindegyiket. Minden tár­sadalomellenes cselekedet bűn... — feleli határozottan, aztán folytatja: — Én legjob­ban a tartási kötelezettség el­mulasztása miatt elém kerülő vádlottakra haragszom. E bű­nök áldozata, mindig egy ma­gatehetetlen védekezésre kép­telen kisemberke. A velük szembeni felelőtlenség, az ö életük tönkretétele a legalja­sabb cselekedet. Persze, sze­mélyes indulatom az ítéleten nem látszik. Hiszen, ha nem a törvények szelleme és a megfontoltság vezetne, súlyos szabadságvesztéseket adnék. Ezt főleg azért nem teszem, mert ez is csak azt eredmé­nyezné, hogy a gyerek még kevesebbet kapna ... Később bevallja: — Nagyon szeretném, ha minél hamarabb lehetne ne­kem is gyerekem ... Dr. Szabó Éva A bűnöst sosem sajnálja meg. A bíró fő erénye az ob­jektivitás. Később napvilágra kerül egy történet. Egy hete kilenc hó­napra ítélt egy lányt, titkos prostitúcióért és közveszélyes munkakerülésért. A súlyos büntetést a lány érdekében hozta. — Pedig szegény lány, a züllött szülők áldozata. Az anyja 13 éves korában már magával vitte és áruba bocsá­totta ... — öt sem sajnálta, amikor elítélte? — Én a bűnt ítéltem el. Nem büntetni, hanem segíteni akar­tam. Később félve elővesz egy levelet. Az elítélt lány írta. „Kedves Éva ... Köszönöm a jóságát és szeretetét... ígé­rem, hogy ha kijövök, új éle­tet kezdek ... Nagyon köszö­nöm, hogy csomagot akar kül­deni ... — Erről ne írjon — kérlel — még az is lehet, hogy a fe­letteseim nem helyeslik. — Tettét mindenki csak he­lyeselheti ... — mormogom. — Már szereztem neki ál­lást is — mondja. — Végig vigyázott arra, hogy hangja kemény legyen és arca ne áruljon el semmiféle ellágyu- lást... EVO ... így nevezi a legenda az első asszonyt. Ne­kem kedves az a kis bibliai mese. mert minden naivitása ellenére elmond valamit a lényegből. Ügy képzelem, hogy Éva fekete hajú volt, és tüzes fekete szemű, de az is lehet, hogy szőke, nagy kék szemekkel. De hát nem is ez a fontos. Éva képes volt kimozdítani Ádámot a paradicsom langyos — ahogy ma nevez­nénk, kispolgári összkomfortjából. Rávette a „terem­tés koronáját”, hogy az önző teremtői tilalom ellenére megízlelje a tudás fájának gyümölcsét. Ádám már ek­kor gyengébb volt, mint a gyengébb nem képviselője. És szerencse, hogy az volt. Bár elveszítette a paradi­csom unalmas, eseménytelen kényelmét, de cserébe kapta érte ezt a színes, változó, izgalmas életet. Meg­tanult sírni és nevetni, birtokosa lett az édes titoknak és Évával, mint egyenrangú társsal átvette a teremtő szerepét. Éva — az örök Éva — azóta kíséri a férfit sok év­ezredes útján. Hol mint rabszolgája, mint tulajdona, máskor bálvó.nya, úrnője, de mindenkor kiszolgáltatott­ja. E történelmi út ismert végigjárásához kötetek kel­lenének. Ma már tudjuk a nő elnyomott helyzetének az osztálytársadalmakban gyökerező okait és tudjuk, valljuk, felismertük, hogy ma a nő egyenrangú, egyen­jogú és egyenértékű társunk közös dolgainkban. A ma Évája levetette elnyomatásának jelvényét, az arcfátylat, és leszállt a középkor lovagjai által emelt piedesztáljáról. Emberségét követeli és harcolja ki, el­foglalja méltó helyét az életben. Tudós lesz, munkás, közéleti ember, politikus, művész. Madách Adámja a paradicsomból való kiűzetés után megépítette házát és Éva csak a kis lugast ültette és ápolta. A mai Éva há­zat épít, de azért rámaradt a lugasápolás gondja is. A mai Éva felszabadult már, de még nem teljese­dett ki szabadsága. Egyenjogú, de jogainak érvényesí­tésére még nem mindig van lehetősége. Csodálom őket... Csodálom, amikor reggel csöpp­ségükkel a karjukon sietnek a bölcsődék felé. Tömött villamosokon törnek maguknak utat, hogy védjék ki­csinyeiket. Napközben házakat terveznek, óriási szö­vőgépeket kezelnek, tárgyalnak. Csodálom őket, ami­kor a zsúfolt üzletekben veszekednek egy-egy szebb darab húsért, amint nehéz szatyraikkal sietnek haza. Csodálom őket, mert családjuk ízlése szerint főzik az ételt és többnyire „nem szeretik a csirke combját ezért azt férjük vagy gyermekük tányérjára teszik. Csodálom őket, mert szépek, bájosak és kedvesek akarnak és tudnak lenni. Csodálom őket, mert vállal­ták a férfi munkáját, és mégis nők tudnak maradni, Csodálom őket gazdag érzelmeikért, kiolthatatlan anyai ösztönükért, mert életet tudnak adni és széppé is tudják tenni ezt az életet. Csodálom, hogy tudnak nagyon szenvedni és nagyon boldognak lenni, örülni és örömet okozni, és tudnak — azt hiszem csak ők tudnak — megbocsátani. Csodálom, hogy úgy is tudnak adni, hogy ne kapjanak semmit. Csodálom őket, mert anyai, vagy hitvesi önzésük is tulajdonképpen önzetlen­ség, gyengeségük erő, mert tudnak nevetve sírni és sírva nevetni. üzért is köszönti őket a nőnapon a férfitársada­lom. Köszönti a munkatársakat, a melegszívű anyákat, az odaadó hitveseket, a kedves pajtásokat, a csillogó- szemű menyasszonyokat, a sejtelmes lányokat — fegy­vertársainkat, elvtársainkat... embertársainkat. Néhányat bemutatunk közülük. Nem kerestük az átlagtól elütő, kiemelkedő riportalanyokat, mert az igazságot sohasem a különleges esetek tükrözik. A vá­lasztás^ szinte a véletlen müve. Névtelen, hétköznapi munkásai ők életünknek. Nem hősök, nem kivételes o emberek. Jellemvonásaik, tulajdonságaik és tetteik í összegezése talán a mai kor Évájának a legendáiktól, J mítoszoktól és előítéletektől megtisztult portréját adja. ötvenhárom éves, de a látszat többet sejtet. Va­laha szép fiatal lány volt, ma rán­cos az arca, teste elnehezedett. Az élet nem kényez­tette. Férje csor­dás volt 1948-ig, azóta a ceglédi városgazdálko­dási vállalat dol­gozója. Düledező kis házban lak­nak. Egy szobájuk van. Ebben szüle­tett 14 gyerekük. Ötöt még csecse­mő korában el­vitt a halál. Ki­lencen élnek, mindnyájan egészéges, derék emberek. Húsz év alatt tizennégyszer érezte át az anyaság fájdal­mát és örömét. Szinte ez az egész élete. A szobában négy ágy és egy bölcső állt Ezen osztoztak tizenegyen. Ezt nem mint borzalmat, hanem mint egyszerű tényt közli. Minden héten hat darab hétkilós kér nyeret sütött. — Ma persze minden más lenne, dehát az ember nem ugrálhat. Azt teszi, amit kell — mondja. Ahogy beszél, ér­zem, hogy bármilyen hihetet­len is ez — különösen egy mai fiatalnak —, ő boldog vojt Nem zúgolódik, nem be­szél elrontott életről. Bölcs derűvel emlékezik a nehéz évekre, büszkélkedik tizenegy unokájával, akik közül a leg­nagyobb tizennégy éves, két évvel idősebb, mint a még itt­hon levő legkisebb gyerek. Ordó Józsefné Még ma is ma­ga süti a kocsi­kerék nagyságú kenyereket, mert kicsi a férjé fize­tése, mert négy gyerek még itthon van és mert így mégis olcsóbb, meg az ember tud­ja, hogy mit eszik és különben is: ez az asszony dol­ga. — Boldognak érzi magát? — kérdeztem. Nevet a kérdé­sen. Nem valószí­nű, hogy ezt vala­ha is tudakolta tó­le valaki. Nincs is felkészülve rá, ezen nem ért rá gondolkozni. Aztán mégis felel: — Akkor vagyok boldog, ha néhanapján összejön mind a kilenc gyerek, ha együtt a csa­lád ... — A gyerekek segítik vala­mivel? — Nem. Megvan azoknak a maguk baja. Nekik már na­gyobb az igényük. Nekünk egy ruha évekig jó volt, ezeknek kéthavonta új kell. — Karácsonyra sem vesz­nek semmi ajándékot? — Nem divat az nálunk Örülök, ha ők boldogulnak Nekem nem kell sémim — mondja a panasz és nehezte­lés árnyéka nélkül, termésbe tesen. bölcsen és őszintén. Nem tudja, hogy 6 hős, hogy egyaránt tisztelendő, sajnálat­ra és irigylésre méltó... Majd húsz éve dolgozik a Nagykőrösi Konzervgyárban. Ez volt élete első munka­helye. Itt született Nagykő­rösön, soha nem kívánkozott sehová és erről a munkahely­ről is akar nyugdíjba menni. Egyedül van. Lánya né­hány hónappal ezelőtt férj­hez ment. Elköltözött a vá­rosból. A lány kétéves volt, amikor az apja elhagyta a családot, azóta Törökné egye­dül nevelte, taníttatta. Tudja, hogy ez az élet rendje, mégis fáj, hogy kirepült a családi fészekből. Azóta érzi az egye­düllétet ... — Most már különösen nem bírnám ki a gyár nélkül. Hiányoznának a munkatár­sak, a benti mozgalmas élet. Ez lett a családom ... Ami­kor szabadságon voltam, egy hét után alig vártam, hogy visszajöhessek. Csinos, fiatalos asszony. Meleg a hangija és a tekin­tete. Fájó a magány, pana­szolja. Aztán önmagát nyug­tatja: — Hiába, ez az asszony­sors... Magyarázom neki, hogy té­ved. Amikor a férjhezmenést említem enyhén elpirul és szinte kislányos bájjal tilta­kozik: — Ugyan hová gondol? öreg vagyok én már ahhoz... Török Józsefné ........................................ ■ — de ez nem hangzott meg­győzően. Tavaly beiratkozott az ál­talános iskolába, hogy hat osztályához megszerezze a hiányzó kettőt. Amikor ter­veiről faggatom, csak any- nyit mond: — Most, hogy a gyerek el­ment, majd a szüléimét segí­tem. Kevés a nyugdíjuk, jól jön majd nekik. Vágyairól és kívánságairól kérdezem: — Csak annyi — hangzik a felelet —, hogy a lányo- méknak végre legyen egy rendes lakásuk. — Dehát a maga számára mit kívánna? — Mondtam; hogy öreg vagyok én már... — moso­lyog, de azért amikor a fény­képezésre kerül sor, gondo­san megfésüli a haját és kis- lányosan belemosolyog a len­csébe ... Schmidt Pálné Népviseletben jár. Nincs egyetlen városi ruhája sem. Hétköznap a munkához csak négy szoknyát visel. Fekete a blúza, fekete a szögletesre kö­tött kendője. Harminckét éves. Tizenöt éves korában ment férjhez, egy évvel később már megszü­letett a lánya. A lány most ti­zenhat éves, a városban gép­írónő. Népviseletben csak egy­szer volt, egy fényképezés kedvéért. Az idén lesz az es­küvője. — Miért ment olyan koráit férjhez? — Abban az időben az volt a szokás. — Nem bánta meg? — Nem... A férjem rendes ember. A tsz-ben zetoros... — És a lánya esküvőjét nem tartja korainak? — Ha szeretik egymást! A fiú rendes, egy éve udvarol. Schmidtné mosolyogva be­szél. Azt mondja: ő már öreg, most már nem hagy fel a népviselettel. így szokta meg. Ez tetszik neki. Meg aztán annyi szoknyája, inge, blúza, köténye és kendője van, ami haláláig elég. Sajnálná is el­dobni őket. A családban* él­nek a hagyományok. A „tisz­ta szobájuk” valóságos nép­rajzi múzeum, ha külföldi vendég, vagy a néprajz után érdeklődő hazai látogató érke­zik, a falu vezetői elhozzák ide, megtekinteni ezt a „tisz­ta szobát”. Három mennyeze­tig vetett ágy, díszes ágynemű­vel. Monogramos saroklóca, a fal, mennyezetet is beborító festése érdekes látnivaló. A szoba évtizedek óta érintet­len. Fűtve még nem volt ben­ne. Sohasem használták. Ezekután az ember azt hi­hetne Schmidtnéröl, hogy amolyan elmaradott asszony. Tévedés. Szobájában már modern bútorokat találunk. A fő helyet egy oltárszerűen ki­képzett szekrényen a Supra- fon lemezjátszó és a Pacsirta rádió foglalja el. Külföldről is hozatott tánclemezeket, ő ma­ga is járt Németországban. Kovács Erzsit és Koós Jánost szereti a magyar énekesek kö­zül, de csak a vidám és gyors számokat. Ismeri a modern táncokat, gyakorolja is és egyáltalán nem tartja össze­egyeztethetetlennek a sok szoknyával. Az anyjához jár televíziót nézni. Tökéletesen boldog és elégedett. 32 éves, ha minden jól megy, jövőre nagymama lesz. ÉHANY FELVILLANTOTT PORTRÉ... néhány jellem­ző tulajdonság. Semmi különleges, kiemelkedő esemény. Mai asszonyok és lányok. Mai emberek. Előttük tiszteleg ma a társadalom. Nem azért, mert el tudják végezni azt, amit egy férfi, hanem azért a többletért, melyre mi férfiak talán sosem lennénk képesek. ŐSZ FERENC FOTO: GABOR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents