Pest Megyei Hirlap, 1965. február (9. évfolyam, 27-50. szám)

1965-02-14 / 38. szám

8

f«SF HEGYEI

<r/(íHap

1965. FEBRUAR 14, VASÁRNAP

BÁRÁNYI FERENC:

A BÁTRAK

Az olasz ellenállók emlékműve előtt

Az élet azt sosem becézte ki a legtöbbet tette érte, ahhoz halálig mostohább volt ki — amíg élt — halálraszánt volt. Aki féllábbal a halálban az életért kelt harcra bátran, ki éne tett nagyot, vitézit — életét sosem élte végig.

Az Ember mindig csúcsra tartott, üregek, sziklák közt kanyargott, s legjobbjait előre űzte utat mutatni a sűrűbe.

S akit a csúcs elsőre várt itt: nem jutott a hegy derekáig, társait vakmerőn vezetve elsőnek hullt farkasverembe.

O jaj, akik verembe estek, többé a csúcsra nem sietnek, kő-zúzta szívük maradékát felfalta szörnyű ordas-étvágy.

O jaj, akik verembe estek, csontjukkal is farkast sebeznek, hörgés helyett kiáltnak esküt, szakadék fölött híd a testük.

O jaj, a csontjukon keresztül az Ember nagy lépésre lendül, a leleplezett vermek árkán átlép bátrak halála árán!

Mi fenn járunk a csúcsközeiben, tisztul az út, már nem kietlen, köröttünk szikla, farkas-árok helyén lobognak a gyopárok.

Verembe esni nincs esély, így megzavarodunk, mint a mélyvíz, örvény vagyunk, nem tiszta, kék ár, vonulásunk tülekedés már.

Ki a veszélyt, vermet kerülte: elsőnek futna a tetőre, ő jaj, csak egy csöppet vigyázna, hogy ne tiporjon a gyopárra!

Árkokra nem kell már ügyelni, csak hogy ne gázolhassa senki sárba a zsenge hit virágát, a bizalom termékeny ágát.

Mégis megyünk, makacs menetben, mögöttünk bátrak, mély veremben, — végső szavunk széltől sodorva utánunk száll a hegyoromra:

„Addig ne szűnjön vonulásod, míg föléd-magasodni látod — nézd: csillagok körülragyogják — az élet hódíthatatlan ormát!’’

(Róma)

BODO BÉLA:

AZ UZSORÁS

Önök, fiatalok,

nem tudják, ki volt Herr Tafffler, a Taffler úr. Tulajdonképpeni Balzac tollára való volt, ha akkor és Párizsban élt volna; így, sajnálatomra, kimaradt Balzacból, pedig talán jobb figurát formált volna belőle az írás fejedelme. mint Gobseck apóból. Taffler úrról azt híre&z- télték, hogy kamat-ócskákból alapozta meg vagyonát, sőt növelte. Azt is mondták róla: úgy született, inasan, szikáran, őszülő bajusszal, csíkos nadrágban, fekete szalonkabát- ban, csak az évek során öregebb lett, nadrágja, kabátja pedig fakóbb. Bővebbet senki nem tudott róla, nem szerepelt a társasági életben, ahová vagyona révén belépője lett volna, politikai ambíciói sem voltak, mint sok kortársának, akik, miután megva- gyonosodtak, városatyai, képviselői rang után is vetették magukat. Magányos, zord farkas volt Taffler úr, megcsontosodott agglegény, nem szerepelt lóverseny-, kártyakrónikákban, nem pártfogolt kezdő színésznőket, puritán volt, életét egyetlen szenvedély töltötte ki: sarokházakat gyűjtött.

önök fiatalok, és most esetleg arra a sarokházra gondolnak. amely a tányérra laposan döntött csokoládé to rt ából van, ezt körülöntik édes tejszínhabbal, önök ezzel kínálják a cukrászdában Mancikát, vagy a drága Violát. Taffler úr bizonyára megvetette volna önöket az ilyen pazarlásért, az ö sarokházai telekkönyvi valóságok voltak, Budapestnek sok-sok olyan bérháza, amelyik nem simul glédában a másik épület mellé, hanem úgy emelték, hogy

mindenütt utcára néz a frontja.

És ebben nagyon sok a ráció, mert a sarokházban több üzlethelyiség helyezhető el, mint a normál házban és az üzlet házbére több, mint a lakásbér. A háztulajdonosokról, kíméletlenségükről, szőrös szívükről még a kabarék sanzonjai is (hamarjában Gábor Andort, Heilitai Jenőt idézhetném) szóltak, a kor más ilyen figuráiról szintúgy, csodálatosképpen Taffler úr elkerülte ezt a sorsot. Talán nem is figyelt volna oda, hiszen gyűjtőszenvedélye olyan rabságban tartotta, hogy ezenkívül minden más meghalt számára. Abban az időben már tizennyolc sarokháza vcát a fővárosban és nyolc Becsben, de gyűjteményét természetesen nem tartotta teljesnek. Fáradhatatlanul rótta az utcákat, kiszemelt egy-egy új sarokházat, meggusztálta, mint a telivér lovat szokás, rákacsintott, mint a fiatalok egy szép »őre, végigsimogatta a tekintetével, aztán alku az ügynökökkel, az ügyvédekkel, hosszas vizsgálódás a telekkönyvi hivatalban, méricské- lés, fontolgatás az igazi szenvedély forrón uralkodik és örökké tart tapadó karjaiban. És ha ő megszerezte az új házat, meglázasodott, mint a szerelmes az elért nagy csóknál.

Aztán következtek .a szép napok, a mézeshetek. Az imént vásárolt sarokházat is beiktatta élete megváltoztathatatlan ritónuséba. Vagyis korán kelt, elindult valamelyikbe, az újba, vagy a soron- következő házba. Egyet sem kihagyva, beült a ház üzleteibe. Szólni nem volt szabad hozzá, ő sem beszélt, vékony ajkát összeszorította, figyelte

a forgalmat. Ha a kis fűszeres bérlőjéhez azon a reggelen sok asszony jött kenyérért és tejért, ha a következő helyiségben, az olcsó divatárusnál éppen látogatása alatt fogyott több patentharisnya és gyerekzokni — felemelte a házbért.

A lakásokba ls mindenüvé----------------- bement. Az en

h

ázam az én váram? A híz az övé volt, a lakás az övé. Középkorban az eleven ördögtől rettegtek így, mint a szótlan Taffler úrtól: leemelte a lábasokról a fedőt, megnézte, mit főznek ebédre, bekukkantott a spejzokba, lóg-e ott szalonna, mekkora a zsírosjö- dön. Délelőtt, délután, este érkezett, figyelte az üzletek forgalmát, szimatolt a lakásokban. Sírni nem volt szabad előtte, „a gyermekem beteg, még múlt évi adóval is tartozom ..— aki nyomorog, az nem lehet rendes haz- bérfizető...

Mint a polgári világba transzponált hűbérúr, egyre újabb és újab tartományok megszerzésére gondolt, újabb sarokházra: egy-egy napi sétája hűbéresei közt, az ítélet- szerűen közölt béremelések, valamivel mindig közelebb hozták csillapíthatatlan szenvedélye kielégítéséhez.

A többi közt övé volt az a József körúti ház is, amelynek fő frontja körúti, egyik éle a Békés utcára, a másik a Kölcsey utcára néz. Itt, ahol ma cukrászda van, volt egy temetkezési vállalkozó (maszek). A vállalkozó felesége vezette az üzletet, a nagyon gömbölyű Malvinná nagysád. Dundori, szőke nő volt, kicsattanó vidámsággal, hivalkodó keblekkel, még rózsaszín keze, apró füle is azt harsogta, de jó élni. A sors tréfája éppen temetkezési üzletben kellett élnie, s ^ mindig tragikus, szomorú ar- ^ cot vágni, hiszen nem nevet- ^ hetett gyászba borult kun- 'j csaffiai szemébe.

Ide minden héten eljárt ^ Taífler úr. Talán tetszett ne- ^ ki a gömbölyű asszony? Ki ^ lát egy sarokházgyűjtő szí- vébe? Tény: évek óta e^ak ^ Malvin nagysádnak nem ^ emelte a házbérét. Igaz, hogy í Malvin nagysád tudta a iec- í két Nem volt túl gyászos, ? ha Taífler úr jelenlétében kel- ^ lett a hozzátartozókkal tár- ^ gyalnia. Mértéktartóan nyá- ^ jas volt Taífler úrhoz, ha ^ egyedül maradtak a cirádás ^ koporsók közt. Malvin nagy- ^ sád rákönyökölt a pultra, ^ keble megfeszült a recés blúz ^ alatt. Taífler úr farkasszeme ^ villant. Jó jel. A házbéreme- í lés elmaradt.

És itt a tanulság: » ms,cs-1------------------------ ka min- ^

d

ig a talpára esik! Egy illa- ^ tos tavaszi délelőtt véletle- ^ nül nagy volt a forgalom í Malvin nagysádnál. Egy anyó- ? ka, könnyeit sírva, koszorút« rendelt élő virágból, sírkő- ^ vésésre alkudozott egy kövér ^ úr, más valaki temetés ügy- ^ ben jött — négylovas hintó ^ kell, gyászhuszárok, — tele ^ volt az üzlet. Taffler úr ott ült. Éhes farkas.— Látom, mondta szürke ^ hangján, amikor a kuncsaftok ^ eltávoztak, — hálisten, pusz- ^ tulnak az emberek ...

Malvinka felelet helyett lej- ^ jebb húzta blúzának kivágá- 4 sát. Villant fehér bőre. Taff- J ler úr szeme is. De azért ezt ^ mondta: ^

— A házbérülket ennyivel és í

ennyivel felemelem! ■

Délután Taffler úr nem ^ ment el egy bérlőjéhez sem. A ^ Lipót körúton nézett ki egy ^ sarokházat. Estig ott ólál- ^ kodott a ház körül. í

Várakozás

(Foto; Kotroczó)

^ zen a dunántúli tá^ »/ jón sokáig állt a

% front. 1945 februárjá^ > ban a község néhány

£ *—hét alatt többször is gazdát cserélt. Az el- % só felszabadulás után a szov- % jetek kórházat rendeztek be a | faluban, a nagyiskola négy % tantermében. Atnikor a néme- $ tek rövid időre visszafoglal- | ták a falut, a kórház sebesült- ( jeit halomra ölték, x

% Az itteniek emlékeznek egy $ Vlagyimir nevű közkatonára, £ aki egyedül maradt életben % a kórház sebesültjei közül. $Azon a februári estén, amikor j a hadiszerencse gonosz játé- % kaként a szovjeteknek fel kel- $ lett adniok a falut, Vlagyimir | elég erősnek érezte magát ah- f hoz, hogy néhány bajtársa se- $ gítségével a menekülés útját válassza. Az első métereket $ futva tette meg. Utóbb azon- £ ban karsebe sajogni kezdett, lábai elnehezültek, tűzgolyók ^ táncoltak a szeme előtt, elvá- ^ gódott volna, ha nem nyúlnak $ érte bajtársai, akik közül csak $ kettő tartott ki mellette, a £ többiek csatlakóztak a vissza- í vonuló egység fő erejéhez.

y

í, A falu szélénél jártak, ami- kor az a veszély fenyegetett, £ hogy a támadók minden perc- % ben utolérhetik őket. Letértek % a nagyutcáról, s a kertek alatt ^ próbáltak eltűnni üldözőik sze- ^ me elől. Felváltva vitték se- $ besült bajtársukat, s mikor az i ellenség fényszórója pásztázni

y

^ kezdte a terepet, mindhárman megbújtak az egyik útjukba $ eső ház kertjében. Vlagyimir | elvesztette eszméletét, s hogy $ letették, eldőlt, mint a zsák. í A másik kettő a sötétben

y

^ megtapintotta az arcát: a sze- | me csukva volt, alig lélegezett. A közelben géppuskaso- rozat pattogott. Vlagyimirt le- $ fektették a kertben sötétlö f. szalmakazal tövében...

sm z asszony, aki to- /B vább mondja ezt ^—-Im- a történetet, min- W / m dig fekete ruhá- ban jár. Beesett arcú, csöndes és öreg. A ráncoktól nem látni az arcát. Szeme fakult; fáradtság, sok apró rebbenés. Kezét olykor az alsó ajkához emeli. Ez a gondolkodás jele nála. Háta, ahogy a tűzhely mellett kisszéken ülve előregörnyed, nehéz munkájú életéről beszél. És a kezei is. Egész életét a kezeiben hordja.

— Én annak csak örültem, hogy az oroszok bejöttek, na, mondom vége a háborúnak, most már hazajön az én fiam is. Attól kezdve csak vártam, vártam, ruháját, ingét rendbe tettem, a csizmáját szépen kipucoltam, estére kelvén megágyaztam neki, a forró téglát a lábához odatettem, hadd melegítse, ha megjön. Akkor énnekem senkim nem volt, csak az az egy fiam. Szegény uramat a tüdőbaj vitte el, mert az is olyan volt. hogy inkább ö nem evett, hogy a gyerek ehessen. Járkáltam én sírva épp eleget, amikor megjött a behívó, ne vigyék el, kenyér- kereső, de elvitték, s mindjárt a menetszázadba. Írogatott, nyugtatott, „ne féljen édesanyám, megyek én, mihelyt lehet”. Hát vártam is az életem minden órájában, mind ilyen az anya.

— Már három napja benn voltak az oroszok, amikor reggel igen-igen jókedvűen ébredtem, azt álmodtam, hogy jön egy nagy gőzössel, nevet, integet, mint mikor a vonat elvitte, de most a vonat közeledett befelé az állomásra. Biztos voltam felőle, hogy most már csakugyan hazajön. Első gondom az volt, hogy másnap kenyeret sütök, abból a kis maradék lisztemből. Este, hogy a német visszajött, féltem itt egyedül. Mi lesz, ha jönni talál, bele a tűzbe. Még lámpát se gyújtottam, ültem

vwxvvvvwvvvvvvwvvwvvvwvvvvvwxvvwwwxxx*

a sötétben, próbáltam kigondolni, hogyan is legyen azzal a kenyérsütéssel. Jó késő lehetett, mikorra a lövöldözés abbamaradt, én meg azt gondoltam, mégis kimegyek szalmáért, hogy kéznél legyen reggel, ha befűtöm a kemencét. Megyek a kazalhoz, egyszerre mintha jajgatást hallanék. Elfogott a remegés, alig bírtam a lábamon megállni. Szűzanyám, ne hagyj el, ott fekszik valaki a sötétben a kazal oldalában.

— Csak a fiam lehet, a' hangja is ugyanaz. Jött, a kert alól a ház felé, meglőtték, jaj istenem, hamar bevinni, a sebét kimosni, bekötni, életre melegíteni.

— Amikor megemeltem, már tudtam, hogy nem ő az. Idegenül esett rajta a fogás. Elvette a várakozás az eszemet, most aztán itt van e, hát kit fogok, kit viszek én? Mert vittem, befelé vittem. Nehéz volt és folyt a vér a jobbkarjából, fekete folt nőtt a kötésen. Elvittem a tornácig, mikor az utcánkba befordult egy autó, Sibrik szomszédnál meg is állt. Német szó ütötte meg a fülemet, a tűz égessen meg benneteket, hát visszajöttetek?

— Bevittem a házba a katonát, lámpát gyújtottam. Na, te szegény, hát orosz vagy, hová dugjalak előlük? Hiszen nem téged vártalak én, a fiamat vártam, mi lesz most veled, ha itt találnak, hogy számolok el rólad az édesanyádnak?

— Lehúztam róla a köpenyt, a zubbonyt, a csizmát, batyuba kötöttem, vittem az ólpadlásra. Akkor a fiam ingéből ráadtam egyet, de csak azután, hogy a sebét átkötöttem fehérrel. Föltettem az ágyra, nagy kínlódással, ráágyaztam a dunyhát, párnát, amit csak értem; no, most aztán hallgass, ha eddig hallgattál, mert ha rádlelnek, együtt pusztulunk. Rátettem a kezemet a homlokára, akkor sóhajtott, de mint a gyerek szokott, úgy. A lecsukott

* szeme alól sós könny szivár- ; gott, álltam ott mellette, si• mogattam a fejét, szóltam \ hozzá halkan, hadd béküljön \ a világgal, ha tud, s aludjon, j jó az alvás. Kimentem a ■ konyhába, elővettem a rózsa- \ füzért, legalább a kezemben j legyen, ha ránktörik az ajtót : azok a kutyák. Csak késő éj- \ jel jöttek, de ezek tyúkot,

! csirkét követeltek. Adtam \ nekik, itt van, vigyétek, csak : a katonát hagyjátok. Nem : jött álom a szememre azon i az éjszakán, átmentem hozzá | félóránként, él-e, hal-e ?

I Mint a fehér kő, feküdt, úgy, i amint letettem, abban az ál- ; lapotban. Ahogy ott állok, ta- i kargatom, közben mindig az : én drága fiam járt az eszem- \ ben.

— Akkor és azontúl, amed- i dig csak ott feküdt, nem tud; '.W.W.WV.WWWWWWWVWV.WWWWWWW'

tani másra gondolni, mint arra, hogy ezt a katonát nekem meg kell mentenem, ha azt akarom, hogy még egyszer az életben lássam a fiamat. Mert ha én ezt a fiút föladom, veszni hagyom, elvész az én gyerekem is, nincs, ami mentené. Hagyják fölbukni, más anyák nem néznek rá sem, nem gondolnak arra, hogy az ö fiúk is lehetne. De így majd másképp lesz. Valami jó asz- szony megtartja, elrejti magánál, betakarja, táplálja, élteti, őrzi nekem, hogy újból idehaza lássam.

— Három nap múlva felnyitotta a szemét a katona. Nem szólt, csak nézett, akármerre mentem a szobába, mindig rajtam tartotta a szemét. Negyedik nap felült az ágyon. Kezébe fogta a kenyeret, úgy evett. Kék szeme volt és mindig engem nézett. Aztán, hogy a társai visszajöttek a faluba, előhoztam a ruháját, a székre kitettem. Jött is egy csapat, betértek, nézik a fiút. ölelkeznek, nevetnek, aztán néznek engem. Mamának szólított mindegyik, csókoltak, öleltek, simogatták a hátam. Nem értettem, hogy mit mondanak...

sm falu krónikája /B megőrizte, hogy " r B az asszony ezért f y ^ , a tettéért szovjet kitüntetést kapott. Még ezt megelőzően, amíg az egység ott állomásozott a faluban, mindennel ellátták, egy tiszt írásba foglalta a század köszönetét amelynek végén azt kérte valamennyi szovjet katonától, aki ebbe a községbe érkezik, hogy a mamának minden bajában nyújtsanak segítséget. Szeressék és tiszteljék, mert megmentette egy szovjet harcos életét. Később levelet is> kapott Vlagyimirtól, annak édesanyjától. Majd évek múltán fényképek érkeztek a fiúról, a feleségéről, a fiáról. Az asszorpy ezekben az időkben komoly társadalma életet élhetett volna; sokszor meghívták gyűlésekre, kérték, mondJ ja el annak az egy hétnek a történetét, amikor visszahozta a halálból és megmentette üldözői elől a katonát. Egy- szer-kétszer elment, de nem beszélt. Azt mondta, ami volt, elmúlt, mindenki ezt csinálta volna.

Nehezen, félve szánom el magam, de mielőtt eljönnék, megkérdezem azért;

— És mondd, mama ?... A te fiad ? ...

— Az enyém? Bár tudnám ... Meghalt. Eltűnt. Nincs. Nincs fiam.

Nem sírt. Bezárkózott súlyos magányába. Néztem a két képet az asztalon. Mosolygott Vlagyimir, mosolygott András — mind a két fia.

KOVÁCS IMRE:

A KÉT FIÚ