Pest Megyei Hirlap, 1965. január (9. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-31 / 26. szám
mr «cm szfii'Hap 1965. JANUÁR 31. VASÁRNAP Kóspallag — villanyfényben K evés itt a föld a hegyek között. Csupa kő, meg erdő minden. A tavaszi hóolvadás, meg a nyári zápor még azt a keveset is mossa, koptatja: sovány kenyér terem rajta. A hegy tartotta itt el mindig az embereket. A kő meg a fa. Az asszonyok, a gyerekek és a munkából kivénült öregek a cserjék bokrait kutatták, szedték a bogyókat, meg a napfényes tisztáson a vadalmát, szamócát, a hűs fenyvesben a gombát. Háton cipelték keresztül a hegyen, le Kismarosra, a vasúthoz, onnan aztán be Vácra, Pestre a piacra, fillérre váltani a gyűjtést. Élet csak vasárnaponként volt itt, amikor jöttek a turisták. A falut ők sem nézték, mentek fel a hegyekbe, az erdőbe. A falun nem volt mit nézni: Kóspallagot úgy tartották nyilván a háború előtt, mint az ország egyik legszegényebb települését. Kétszáz ház, alig ezer lakos, sok gyerek. Szegénység, elzártság. A tanácsválasztásokig még önállónak sem mondhatta magát. A márianosztrai közjegyzöség egyik legeldugodtabb kis fészke volt. Kapcsolat a világgal: ez volt itt a legnagyobb óhaj. Kitömi a Börzsöny völgyéből. De hogyan? Naponta gyalog a tízkilométeres hegyi úton? ötvenben indult meg az első rendszeres buszjárat. S ki- röppentók a faluból az első fecskék. Munkát vállaltak Vácott. Dunakeszin, Budapesten. És négy fiatal járt Vácra. középiskolába. Innen számítják a község lemíiabbkori történetét. Az önállóság és az autóbusz. Két egyforma rangú tényező: a jövő záloga. T íz esztendő pergett le a történelem homokóráján. S tíz esztendő múlva, ezelőtt éppen öt évvel, amikor ott jártam, ünnepre készültek az emberek. Nagy ünnepre: bevezették a faluba a villanyt. Az ünnepi villany gyű j tást várták az új iskola épületében. Az asszonyok már hetekkel azelőtt Vácra jártak, s kutattak, válogattak a boltokban. Drága, sokágú, csillogó-villogó csillárokat vettek. Naponta tizen- tizenöten hozták a finom „úri" portékát. Aztán egyszer valaki a hóna alatt egy új világvevő rádióval szállt le a buszról, s ezzel lezárult a detektoros rádiók korszaka: a falu négy detektoros rádiójának korszaka. Mert csak ennyi volt... Büszkén mutattak mindent, amit a tíz év alatt teremtettek: új utakat, kutakat, iskolát, művelődési otthont. Az ünnepi készülődés lázában egy öreg kőbányásszal akadtam össze. Higgadt hangon, kicsit fáradtan beszélt a köbányászok meg a favágók életéről. Tőle hallottam, hogy van olyan favágóbrigád, amelyiknek minden tagja motorral jár munkába. De ő nem ezt tartotta fontosnak. Mást figyelt, mást vett észre tapasztalt szemével. Repedezett bőrű, kérges kezével körbe intett a falun: — Látja? — szólt. — 17j házak. Egész sorok épültek. S ahogy követtem szemmel keze mozdulatát, láttam a régi házacskák között virító új épületeket, derűs színeket, tiszta falakat. Volt, ahol az egész utcasor ilyen színpompában állt. Talán száznál is több új ház épült a háború óta. — Látja? — kérdezte újra az öreg. Amikor rábólintottam, egyetlen mondatban summázta az idők múlását: — Űj házak... Es nagyok rajta az ablakok!,.. És a tágas, magas, nagy ablakos házakban kigyulladt a villany. Téli estéken azelőtt már hét-nyolc órakor kihalt a falu, éjszaka volt. Most villanyfényben ragyog az utca, s a tágas ablakok mögött a televíziók kék fénye vibrál. Mert a falu élt a villany nyújtotta lehetőségekkel. M ár nem kell a mozi. Ezelőtt egy héten háromszor jálszott, saját mozijuk volt a művelődési otthonban. Az első években gombostűt sem lehetett volna leejteni, annyian voltak. Hiszen nem egy felnőtt akadt, aki azelőtt nem látott mozit. De most kong a terem, becsukták. Ezután csak hetenként egyszer jön a vándormozi. Még jó, ha arra lesz közönség: 42 televízió működik a faluban, de szinte naponta vesznek újabbakat. Rádió szinte minden házban van: a kétszázhetven ház közül kettőszázötvenben. S nem detektoros, nem is néprádió, soklámpás világvevő. Üjság? 1950-ben nyolc újság járt a faluba. Mindössze ennyi, előfizető volt. Ma kétszázhúsz előfizetőt tart nyilván Inóczi József postafiókvezető. A rádióújság vezet, aztán a Ludas Matyi, meg a Nők Lapja, Élet és Tudomány, Magyar Ifjúság. Üj írás, Kortárs, Nagyvilág, nincs még a művelődési otthonban sem. Magyarországot csak Szabó József párttitkár járat, mert érdekli a külpolitika. Élet és Irodalmat csak Kovács József plébános. Az emberek a köny- nyűt, a szórakoztatót szeretik... A rádióban is, könyvben is. Legnépszerűbb műsor a Szabó család, a cigányzene. Kedvenc olvasmány Mikszáth, Jókai. Néhány család már áldozott a fürdőszobára. Villanymotoros szivattyú nyomja be a vizet a házba. De sok helyen még giccses képek lógnak a falon, s a könyvtárban „valami szerelmesét” kérnek. A falu elindult a fejlődés útján, él a civilizáció lehetőségeivel, de még tanácstalan, még keresi a többet, a nemesebbet, a szellemi élet igazán felfelé ívelő útját. Az útkeresést jelzi, hogy alig van felnőtt, aki ne tanult volna a húsz év alatt. Már nem tudnak egy-egy osztályra- való embert toborozni az esti általános iskolába. A pedagógusok egyéni korrepetálással készítik fel azokat a keveseket, akik majd magánúton vizsgáznak. Ebben az évben már gimnáziumi osztályt akartak indítani. Gimnáziumot, egy ezer lelkes faluban! Esti gimnáziumot, felnőtteknek: húszán jelentkeztek. Favágók, kőbányászok, bejáró munkások ... A gyerekek mind falun kívül keresik boldogulásukat. Évről-évre mind elmegy a faluból középiskolába, gyárba, diplomát, szakmát szerezni. Most is huszonketten végeznek: egy sem marad otthon. Technikumba, gimnáziumba, népszerű szakmába vágyik mind. Szétfutnak a világban, de szombat délutánonként olyan a falu, mint a méhkas. Zsúfolt buszok hozzák haza rövid pihenőre az elszármazottakat. A családi otthon, a falu, a Börzsöny romantikája visszahúz. S a múlt? A szegénység? Az e’zártság? Alig van, akivel erről beszélni lehetne. Schottner Antal tanácselnök fiatal ember. Amikor a múltat kérdem, így sóhajt: — Haj, kérem, az volt a neheze. Naponta csak egyszer fordult a busz. Én is kollégiumból jártam iskolába, ötvenben. — És a régi hegyi úttal, Börzsönyliget felé? Azzal mi van? — Azon kérem már csak a túristák járnak!... Ez tehát a múlt. Alig tizenöt esztendő, s már múlt. No és a régmúlt? Borik István, a Haladás Szakszövetkezet elnöke idősebb ember. A háború előtt tíz évig volt erdőmunkás a grófi rengetegben. — Hogy is hívták a grófot? — kérdem. — A grófot? Várjon csak na!... Gondolkozik, aztán elneveti magát: — Na hallja, hát nem elfelejtettem!? ... De azt írja meg inkább, hogy telepítettünk harminc hold málnát. Ez fontosabb!... H azafelé jövet az iskolaudvaron vágtam keresztül. A gyerekek éppen nagy munkában voltak. Kovács Tibor tanító dirigálta őket: korcsolyapálya készült. Csak úgy pengett a sok lapát a fagyott hó göröngyén. Tenkely Miklós Mátyás Ferenc: ÖRÖK SZERETŐ Te tudod csak, senki a világon, te kérheted csak egyedül számon, mi a titka cigány életemnek, szeretőmben is téged szeretlek. Versem érted röppen a magasba, madár is csak neved szólíthatja. S ha arcommal az arcodhoz érek, — nem kényszer húz szíved melegéhez. Te adsz nekem repüléshez szárnyat, s éjszakánként te vetsz nekem ágyat szerelemhez, s a halálhoz egyszer, — utolszor is csókodba temetsz eL 4 \VKXV\\V\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\>\\\>\\\\\\\\\\\v\\\\\\v\^ tersáííszki jözsi Jenő--------—--------rnin<>7»vwn»»-.vtrrrrri T ÉLI ÖR ÖMÖK (Foto: Kotroczó) V. j Barbara apja a bányavál- % lalat drótkötélvasútjának gé- $ pésze és őre. A drótkötélpá- $ lya irtózatos meredélyek, % szakadék, sziklatornyok ol- £ dalába rögzítve vonul száz ^ kilométereket a legnéptele- nebb vadonban. A bánya- $ üzem kizárólag egy ritka ás- % vány fajtát termel. Alig van £ néhány munkása és a válla- lat főtelepe is néhány ron- 4/ gyos viskó, egy kocsmát és 0 egy kéngázt okádó rongy kis £ kohót jelent, a hozzáragasz- 4 tott kietlen lakóépülettel. í * f Barbara kereken szólva $ rettentően csúnya. Sárgásvö- $ röses a haja, és olyan, mint % egy drótgombolyag. Bőre 4/ szappanszínű, szeplős. A fo- £ gai kilátszanak, olykor félő, ^ hogy beleakad ajka és fölseb- 4 ződik. f Aranyos szíves és türel- $ mes jókedélye, meg virágzó $ ifjúsága persze még mindig $ megmaradt Barbara értéké- 4/ nek olyanoknál, akiket nem 4 okvetlenül ragad el a külső. 1 íj Egy nap öt fiatalember ér- $ kezett munkásokkal Barbará- $ ék házába. öt mérnök. $ Szárnyvasút tervét kellett el- £ készíteniük a helyszínen, egy i új, gazdagabb bányatelephez. $ Fél nap alatt remek otthont teremtettek maguknak Bar- $ baráék mellett és berendez- $ kedtek a munkára. $ A vezető egy óriástermetű, % vöröshajú irlandi legény volt. ^ Mint egy férfivá vált vásott 4 kölyök, olyan volt az egész í ember. Társai közül egyik ki- % esi, fekete, nőiesen széparcú % olasz, egy félbarna és egy sző- $ ke angol és egy furcsa, előke- 4, lő arcélű, szikár magyar volt. $ Az első estén Barbaráék $ vendégül látták a társaságot £ vacsorára. Parázs mulatság f kerekedett a csöndes, erdei ^ lak előtt. $ Barbara soha életében még 4/ ilyen boldog estét nem töl- $ tött. Egyetlen hölgy létére 4/ az egész társaság kényeztet- $ te. Vacsora után, az emelke- 4f dett hangulatban, a rádió ze- £ néjére táncoltak. A fiatalem- t berek egymás karjából raff gadták ki Barbarát, ff Egyetlen kivétellel! A ma- ff gyár mérnök nem táncolt, ff Hihetetlen! De azt vallotta: ff nem tud táncolni, Legalább % volt, aki Barbara apját szó- £ rakoztassa. Az öreg dohogva í fogadta, hogy Barbarát a fia- f talemberek a gyér világítás- ff ban magukhoz szorítva for- ff gatják. 4/ Barbara boldogan lejtett ff táncosaival. Elhallgatta, 4 amint bókokat sugdostak a 4 fülébe. I f Attól fogva így ment. 4/ Ha a mérnökök nem éjsza- % húztak kinn a bércen, a mun- ff kdjük miatt, akkor tánces- ff tély zajlott a kis erdei lak 4f előtt, néha hajnalig. '■ Barbara már megszokta, hogy a vörös irlandi lopva és alázattal megcsókolja tánc közben a füle cimpáját és súgja: — Imádom! Az olasz a Szent Szűzre esküszik, hogy soha még nő úgy nem tetszett neki: soha még nő úgy nem gyötörte meg őt ridegségével és csél- csapságával, mint Barbara. A két angol pusmogásainak is csak ez maradt a veleje. Miért nem tünteti ki egyedül öt, a vallomástevőt, Barbara egyedüli rokonszenvével? A magyar mérnök maradt ki csupán ezekből az ostromokból. ö sohasem jutott hozzá, nem táncolván, hogy Barbara a melléhez simuljon, ö továbbra is Barbara apját itatta, szórakoztatta. ■k Aznap már összecsomagolták a mérnökök poggyászát az indulásra. A búcsúestét tartották Bar- baráéknál. A jókedv sohasem csapott ilyen magasra. Az öreg gépész is felöntött alaposan a garatra. Tele torokkal, a magyar mérnök gitárkisérete mellett, ősrégi, óhazabeli dalokat énekelt az öreg a vacsora utáni közvetlen poharaz- gatás alatt. A fiatalemberek közben a szokásos program szerint a rádió zenéjére forgatni kezdték Barbarát. ★ Alig nyitották azonban ki a rádiót, rettentő robaj hangzott a hegyoldalból. Valami történt a vezetékkel. Az öreg gépész kijózanodva ugrott fel. A mérnökök szintén. Es rohantak mind a robbanás színhelyére. Csak Barbara maradt. Azaz, hogy... a mérnökök közül a magyar nyugodtan jön a ház mögül és leül az asztalhoz. — Mi az? Hát maga? — kérdezi Barbara. A magyar erre elkezd ré- mítően hahótázni. — Ne féljen, Barbarácska! — mondja azután. — Nincs semmi galiba! Én csináltam a viccet a robbanással. Hadd ugráljanak ezek a csirkefogók! Majd, ha visszajönnek, akkor vágjunk szörnyülködő pofát, mint akik nem tudnak semmiről? Érti? Barbara nevetett. A mérnök pezsgőt töltött és megkínálta Barbarát. Barbara az asztal mellett állott. A rádióból szólt a dzsessz. — Iszom, ha táncol velem! Mert magának a hazugságát úgysem hiszem, hogy nem tud táncolni. Ragadja meg az utolsó alkalmat, hogy táncol velem. A magyar mérnök erre letette poharát és furcsán, merően bámult Barbarára egy pillanatig. Ettől a pillantástól Barbara egyszerre rémes reszkető zavarba jött. De a magyar már felemelkedett ültéből és karja, mint a táncos mozdulata, Barbara dereka felé indult. Barbara valami olyan pokoli, mindent legázoló erő kiszolgáltatottjának érezte magát, mint még soha senki férfiemberrel szemben. Odarogyott szinte a mérnök karjára és mint aki teljes önkívületben cselekszik, a fejét lankadtan, erőtlenül hajtotta a magyar vállára. A következő pillanatban a magyar ajka már Barbaráéhoz tapadt: — Drága! ■— csak ennyit súgott közben Barbarának ... ■k Később levelet kaptak Barbaráék a mérnököktől. Barbarát üdvözölte sorban az irlandi, a két angol, az olasz, ahogyan sorban táncolt velük. A magyar kézjegyét hiába kereste a többi között. Az olasz írta, hogy: üdvözletét küldi általa a magyar mérnök is. ★ Másfél év múlva az öreg gépész váratlanul megbetegedett. Barbara kísérte el a városba. Aztán fölhívta a magyar mérnök szállóját. Ilyen boldogságot! Magával a mérnökkel kötötték össze a vonalat. Vele beszélt. Meghívta öt és_ az apját, felgyógyulása után, vendégül egy estére. Egyedül ment el a mérnökhöz. A mérnök kedvesen, bőkezűen, kifogástalanul viselkedett. De Barbara mást, többet várt. A gyöngédségnek egy bizonyos vonalán ő maga kívánta túlléptetni a mérnököt ... Ez azonban eredménytelen maradt... Végre egy kis lokálban kötöttek ki. A mérnök nem szabadkozott itt a tánc elől. Mikor visszamentek a helyükre, egy kis diszkrét páholyba, Barbarának hangosan dobogni kezdett a szíve. — Maga ... izé! — kezdte —. Látom, egyre nem akar emlékezni. Mi már ... izé... bizalmasabb ... Vagyhát mit kertelek! Maga megcsókolt engem ... az utolsó estén ... A mérnök zavarba jött egy pillanatra. Aztán mosolygón, mentegetőzve így válaszolt: — Igen, kissé többet ittunk akkor a kelleténél... Ne rója hát fel nekem, ha szemtelen- kedtem magával... Barbara megrázkódott. Utána mereven, bénultam félrefordult. Majd szinte nyersen szólt a mérnökre: — Köszönöm a vendéglátást. Kérem, hozasson egy taxit... — Nézze, Barbara — akarta enyhíteni kínos helyeztet a mérnök, de Barbara felugrott mellőle. — Isten vele! Ne kövessen! És otthagyta a mérnököt, az első és utolsó szerelmét.
