Pest Megyei Hirlap, 1964. december (8. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-06 / 286. szám

» fMT «er» íc^irfap 1964. DECEMBER 6, VASÁRNAP E lmenteni a járás leg­jobb termelőszövet­kezetébe egy jó kis taggyűlésre. Velem jött a járás „első” embere is. Helyesebben: én mentem vele. Nem rossz fiú, régi barát, csak egy kicsit „első” ember lett. Tisztelettel fogadták. Ré­gi bútor már itt, de valahogy elszokott a közvetlen, igaz szótól. Rám még hallgat vala­melyest, de most a parasztok mondogattak neki oda, s lát­hatóan nem nagyon tetszett neki a dolog. Amikor már a ti­zedik hozzászóló is azt firtatta, hogy „a járási elvtársak...” — ránéztem a barátomra, ő meg rám. Értettük egymást, láttam, már nem fáj annyira neki, hiszen mindketten egyre gondoltunk, hiszen tizenöt év­vel ezelőtt, akkor, azon a gyű­lésen is együtt voltunk. Eszembe jutott hát egy régi, tizenöt évvel ezelőtti törté­net, amelynek csak szerény megfigyelője voltam. Most le­írva azoknak a pártmunká­soknak és más egyszerű em­bereknek szánom, akik úgy vettek részt az ország törté­nelmének alakításában, hogy különösebb rangot, nevet so­hasem szereztek. Igaz, tizen­öt-húsz év egy ország életé­ben nem nagy idő, de egy em­ber életében mégiscsak te­mérdek örömöt, bánatot, győ­zelmet, kudarcot hozott. Húsz év! Mennyi maltert löttyintett a falra a. kőműves, mennyi órát adott a tanár, hányszor suhintott a kasza, a paraszt kezében — igen —, mennyi emberen segített, mennyi elő­adásra készült, mennyi ülésen vett részt, hány vasárnapot és mennyi éjszakát dolgozott és tanult a pártfunkcionárius, amíg előbb ő maga, majd a környezete is megváltozott. Ki tudná megmondani? Hát van mércéje a lelkiismeret­nek, a tenniakarásnak? Mert ha van, az nem lehet más, mint amit lát az ember ma­ga körül. De a párt katonái szerény, természetes emberek, s mind­ezekre — hogy talán ez az ő privát étdKBÖÖLr- n«BL-Js -gon.dolnak.-Nem' áMitom,- hegy ^kommunisták így születtek, s mindegyike valami különle­ges ember. Szó sincs róla. De szerénnyé és emberré teszi őket az a munka, amelyre vállalkoztak. Persze a hosszú harc alatt sokan kidőlték a sorból, sokan elfáradtak és le­ültek a barázda szélére pihen­ni, s amikor fölálltak, már nem tudták utolérni a többie­ket. Akadtak árulók is. De mindig új, friss erők jöttek, a vállak még szorosabban ta­padtak egymáshoz. A legnagyobb tiszteletet, be­csületet természetesen itt is a koránkelők, a régi öreg har­cosok érdemlik. Bár ahogy is­merem ezeket az embereket, ők apellálnak legkevésbé az elismerésre, dicséretre. De túl azon, hogy szerények-e vagy sem a párt emberei, egy­szerűen idejük sincs sokszor azon gondolkodni, hogyan is volt tavaly, meg azelőtt tíz év­vel. Elkapja, viszi, sodorja őket a napi munka láza és nem azon gondolkodnak, hogy mennyi elismerésre méltó jót tettek. Jó fél éve történt, de most is düh fojtogat azért a kér­désért, amely nagyon is pro­vokatívan hangzott el: — Tulajdonképpen mit dol­goznak ezek az emberek? — a pártmunkásokra célozva. Egyes körökben imitt-amott még fölüti fejét a rosszindu­lat áspis' kígyója. S megmon­dom, akkor nekem is köny- nyebb lett volna Nagy Sándor-i gesztussal elvágnom a kérdést egy jóízű káromkodással. Sze­rencsémre nem tettem. Ugyanis megbántam volna, hiszen ez­zel azt ismerem be, ott, hogy nincsenek érveink. Igenis van­nak! Az egész élet a mi ér­vünk ... Nem voltunk bolon­dok. s nem vesztünk el egy szálig, a harmadik lett az igaz, s a mi hitünk vált valósággá. Megyünk előre, buktatókkal, torpanásokkal, kicsi és nagy győzelmekkel. Megyünk 45 óta, mert a nép így akarja, s a népben, mint a szép szemek színe, mint a dús hajak fénye, mint a férfikarok ereje, mint a meleg szívek dobbanása, ott vannak a kommunisták is. Mit törődünk néhány földhöz­ragadt szellemű páriával. Aki akar, jöjjön velünk. Minden­ki előtt szabad és nyílt az út. A jelszó: ki a múlt rosszindu­latának lápos, agyvelőt hígító mocsok gőzéből, ki a napfény­re, ki az egyenes tekintetű emberek közé, azok közé, akik nemcsak magukkal, hanem másokkal is törődnek! Mi pedig, barátaim, mint már annyiszor eleddig, nyújt­sunk baráti jobbot az újonnan érkezetteknek. S tudom, hogy egyben-másban túlhaladná­nak az új emberek, akkor len­nénk csak igazán boldogok. Hát rajta, elvtársaim, me­séljük el nekik ezt a kis tör­ténetet, úgyis oly keveset be­széltek a munkátokról. SUHA ANDOR K inyitották az abla­kokat, hadd jöjjön be egy k,is friss le­vegő. Néhányan ki­abáltak, méltatlankodtak, hogy minek az a sok bagó, úgyis kicsi a terem meg ... De olyan nagy volt a hangzavar, hogy az antibagózók érvei nem ju­tottak el egy méterre sem. így hát folyt minden, ahogyan megszokták már a vén falak a munkásotthon vendégeitől. Több mint egy órája tartott már a gyűlés és Béla szak- társ, az elnök javasolta, hogy tartsanak egy kis pauzát, mert ezután a városi párttitkár akar szólni. A nyitott ablakon finom, friss illatok törtek a terembe. Az asztalnál a titkár rakosgat­ta papírjait, nem szerette volna ha beszéd közben elve­szíti a „vezérfonalat”. Látha­tó izgalomban volt, drukkolt, mint egy fiatal színész a pre­mieren. A hallgatóság nem nagyon méltányolta ezt. Kitó­dultak az udvarra, néhányan a dolgukat végezték, még töb­ben a söntés körül tolongtak, hogy bekapjanak egy fröccsöt, vagy három deci tisztát — ki, hogy szereti, hogy szokta, vagy talán, hogy kinek mennyire telik. A söntésben jó formájú, ne­vető szemű nő dolgozott, s a körülötte tolongó férfiak kis­sé darabosan és sután, de tiszta szívvel mondták el neki bókjaikat. Az meg mintha a sok ráparázsló férfíszem mint megannyi tükör volna, amely szépnek, kívánatosnak mutatja, boldogan kacará- szott, kedves volt valameny- nyihez. Ragyogott, virult. Gyorsan rakta a teli pohara­kat, szedte az üreseket, jött, ment, s talán észre sem vet­te, hogy egy kicsit, no csak úgy finoman, riszálja magát Nem tudatosan, de annál sok­kal biztosabban érezte, hogy testének minden vonala drá­ga érték lehet a férfiember­nek. S mert a munkásotthon nem párizsi szalon, s a kőmű­vesek nem francia márkik, hát ezt a szépséget oly termé­szetes egyszerűséggel ismer­ték el, mint amilyen termé­szetes szépséggel pompázott maga a nő. De meddig tart egy ilyen kis szünet? Máris folytatják tovább a gyűlést. A valóság-, ban persze több, mint fél óra, ^ ők meg arra is megesküdtek ^ volna, hogy öt perc sem volt. ? No, nem baj... ? Az elnök tiszteletteljesen ^ felkérte, az előadó pedig tisz-^ teletteljesen elmondta, azaz, ^ hogy belekezdett az előadásé- £ ba. Ismertette, az amerikaid imperializmus szándékait, és í némi köhögés, torokköszörü-1 lés és egy fél pohár víz után? merész lendülettel vagy húsz-| ezer kilométert ugrott, égé- >, szén Kínáig. — A nagy menetelést, a ki- ? nai elvtársak dicső harcát ? éppen úgy... \ Az este sohasem tudták ^ meg a teremben levő embe-^ rek, hogy mi történt „éppen; úgy”, mert amikor a titkári idáig jutott mondanivalójá-1 ban egy borízű hang minden? további történelmi értekezés- ? nek véget vetett. ^ — Arról beszélj, pajtás, mi-| kor lesz munkánk? És a gye-j rekeknek mikor lesz kenyér? ^ Tedd le, testvér azt a brosú- ^ rát, és erről beszélj nekünk.? A teremben hirtelen csend? támadt, valaki csikónyerítésre? emlékeztető hangon felröhö- ? gött. Bár akarta, már nem tudta visszatartani. Az idegek ^ különös, furcsa játéka, hogy ^ komoly, felnőtt, egy életet át- ^ dolgozott munkások is, mintha^ újból az iskola padjaiban ül-? nének egymástól átvéve, egy- másról átragadva röhögnek. í S minél jobban akarják visz-j szatartani, annál kevésbé si- ^ kerül. Már abbahagyná, de £ ahogy ránéz a másikra, amint ^ kérges nagy markába mint | bombardóba fújja az érthe-? tetten nagy jókedvet, akkor^ újra, ő is i ÍVTELE Kacag, pukkadozik az egész terem. Kacag, pukkadozik két­száz munkanélküli kőműves. A csendháborító, amolyan kis figuraember, aki amúgy is szeret szerepelni, most mint színész a tapstól, meg- mámorosodik. Folytatná is, de valaki hátulról megragad­ja a frakkját, s az újra beállt csendben még hallani egy mély basszus utolsó szavait: „ ... elhallgass, te macska­nadrág. Halljuk a titkárt!” Az előadói asztalnál az el­nök már nyolcadszor verte a vizeskancsóhoz vastag ács- ceruzáját, de mit sem hasz­nált. Most, a csendet kihasz­nálva felugrott, de csak há­pogni tudott, mert érezte, ő is ludas, az imént ő is alig tudta visszatartani a röhögést, még most is lila az arca. A titkár csendben állt, szemben az emberekkel. Gon­dolkodásra nem sok ideje volt. Határozott arcú, magas szőke férfi, nem több huszon­hat évesnél. Szikár alakján jó szabású sötétkék ruha, fe­hér ing, szürke nyakkendő. Egy hete hogy ide, a városba helyezték. Azóta ezt a ruhát viseli, mert csak ez van, meg az overallja. És azt mégsem hordhatja. Jó megjelenésű fér­fi, de most egy kissé zavart. Először úgy érezte magát, mint akit pofonvágtak és szembeköptek. Ha akkor szóhoz jut, olyat mond, ami esetleg egy életre megpecsé­teli sorsát a munkások kö­zött. Szerencsére nem jutott szóhoz, volt ideje felmérni a helyzetet. Magára gondolt, üzemére, barátaira, akiknek már jól megy a soruk, van munkájuk. De néhány éve ... Bíztak akkor is, de időnként el-elszakadt a bizalom szála. Nem volt munka, nem volt kenyér. „Fiam, mit eszünk máma?” jutottak eszébe öreg édesanyja reggeli ébresztői. Akkor ő sem szívesen hall­gatta a nemzetközi beszámo­lókat. Éjszakánként, álmá­ban is érezte megszokott, hű­séges szerszámainak nyelét. Ez a röhögés itt a teremben egy idegfeszültség levezető zsilipje. Nem birták tovább, a remények és a kétségek ezernyi változását és tőle, raj­ta keresztül a párttól akarnak biztosat hallani, s ő iskolás módra mondja a leckét, kor­holta önmagát. Eddig jutott gondolataiban, amikor az elnök ismét a he­lyére huppant — Nézzék, emberek — kezd­te — én nemrég vagyok a vá­rosban, de egy-két biztató dolgot máris tudok mondani maguknak. Lent jártak a hé­ten a minisztériumból, ott is tudják, hogy itt több száz mun­kanélküli van. Egy-két hó­nap és hozzáfogunk a lakta­nyák rendbehozásához, a szál­lodát is renoválni kell, azután építjük az új házakat. Lesz itt munka bőven. Nemsokára megalakítjuk az építővállala­tot is . ..-\ Erről már sokat hallot­tunk, de nem hiszünk ben­ne. Nekünk nem ígérgetés, de azonnal munka kell. Mit akarnak, betörjön az ember? — ezt igen tisztelettudóan, ' amolyan ötvenéves forma, szemmelláthatóan nagy te­kintélynek örvendő ember mondta. Arca a sok naptól, esőtől és széltől olyan volt, mintha kőből faragták volna szaktársai csákánnyal. — Itt, elvtársaim — vette át ismét a titkár a szót — biz­tosíték az adott szó betartásá­ra egy van, az, hogy én is munkás vagyok, mint ma­guk ... — Az vagy te az apád... — hallatszott ismét hátulról, a sejtelmes félhomályból. Az­után ordítás, majd csend. Al­kalmasint a közbeszólót rúgta valaki úgy bokán, hogy rög­tön elhallgatott. A gyűlés a késő esti órákba nyúlt, de az éjszakában még sokáig lehetett látni a sáros utcán, hogy emberek beszél­getnek, vitatkoznak, veszeked­nek, kiveszik egymás szájá­ból a cigarettát, tovább szív­ják, míg végül a hangjukat és alakjukat elnyeli az éjsza­ka. ★ K orán sötétedik még mindig, gondolta magában s oda­ment a szabadban rögtönzött konyhához, meg­nézni, hogyan fő a gulyás. Jó­kedvű volt és vidám. Mindig jól érezte magát az emberek között, de a mai nap egészen nagyszerű volt. Ahogy oda­ért, a hatalmas bográcsok bi­rodalmába, orrát megütötte a finom illat, szájában össze­szaladt a nyál. Kínálgatták, de ő keményen nemet mon­dott, szégyellte magát, mert úgy érezte, látszik rajta, hogy éhes. „Taknyos csitrik” — bosz- szankodott magában egy pil­lanatig. De igazán csak egy pillanatig, mert ahogy elnézte kendővel bekötött kedves kis arcukat, ügyes mozdulatukat, megint vidám lett Nyolc-tíz lány — diákok és munkások — szorgoskodott a tűzhely kö­rül. Tizenhét-tizennyolc éve­sek lehettek. Kedvesek, hun­cutok, akikbe most úgylát­szik belébújt az ördög. Tisz­telettel beszéltek, de szavuk­ból kiérződött az évődés. A tit­kár kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a jótékony márciusi szellő az egyik lány szoknyáját a magasba lebbentette, s az elővillanó szépívű combok sejtetni en­gedték a már asszonnyá érett lányt. A titkár kinyitotta a száját, de nem szólt, lassan to- vábbállt. „Tavaszi szél vi­zet áraszt, virágom, virá­gom ...”, dudolgatta, és nem tudni, hogy ettől a képtől-e, í vagy attól a sok embertől, aki- j két maga körül látott, ismét ; mosolygós kedve támadt, ä — Titkár elvtárs! — szólt a 5 kis keszeg ember — jöjjön, vi- j gyük el ezt a „kis” téglát. Ha 5 sikerül, ha elbírja, kalapot ; emelek. 5 Cipelték, vitték, nehéz volt. \ Útközben le is tették, de még- j is célhoz értek. Már a harma- í dik kemencét építették a kő- í művesek aznap, vasárnap a S tsz-ben. Mások tiszta, váro- ; sias új WC-t építettek, nem is J egyet. Vagy százan az udvart \ hozták rendbe. Néhány tucat j ember a bolgárkertészetben ^ segített, sokan a műtrágyát ? szórták a felszántott földekre. Mindezt a párttitkár szavára. \ Már embernek tartották az 5 építők is. Majdnem annyira, £ mintha kőműves lenne. A va- £ rázsszó, a mágia egyszerű volt. ? Amit mondott és ígért, meg- ? valósult. Ha munkára bizta- J tott, ő volt az első, aki ment, J mint jó parancsnok a fronton ^ a rohamba. Az emberek ha- J mar észreveszik az ilyesmit, s ^ utána már rokonnak érzik. De ? rokon ide, rokon oda, tovább- ^ ra is kóstolgatják, próbálgat- ^ ják emberüket. Éppen úgy, £ mint a grundon a gyerekek az £ új vezért. Erős-e, érti-e szak- ^ máját, megissza-e a bort, £ van-e esze, és állja-e a sarat ? mindenben? Teszik ezt azért, ^ mert idegenből jött, mert fia- ^ tál, s mert munkásnak val- ^ lotta magát. Márpedig, ha ide- ^ jött vezetőnek, legalább olyan ? embernek kell lennie, mint az | idevalósiaknak. ^ Délután négykor végeztek. £ Azután jött az ebéd. Derekas ? munka volt. Az udvar takaro- £ san elplanérozva, a kert jó ^ mélyen fölásva és a kemencék ^ akár kis miniatűr templomok, ^ sárgállottak a szürkülő ég alatt. ^ De mégiscsak félmunka volt. A ^ puszta, amely a majorságból ? és ezer hold földből állt, nem- ; rég lett szövetkezet. A bérlő- JÍ je disszidált, s most a város- ^ ból meg a környező községek- ^ bői telepítettek ide embereket. ^ Nem a parasztok elejét. Akadt ? közöttük persze becsületes, jó­Szemek (Foto: Kotroczó) indulatú is, de több a hitvány. Ezek úgy képzelték az életet, a munkások segítségét, hogy vasárnaponként azok végzik helyettük a nagy munkát Most is, ezen a vasárnapon is, amíg a városiak dolgoztak, addig ők nagy rangosán elvo­nultak a közeli faluba misét hallgatni. Amikor visszajöt­tek, a munkások mondogatták nekik, hogy ez nem szép, hogy ez nem illik, hogy hát... Ök máris készen voltak a válasz- szal: „Örüljetek, hogy belép­tünk a kolhozba. Nem azért jöttünk ide, hogy megsza­kadjunk. Nekünk jó az udvar, így ganéjosan is. Ha örömö­tök telik benne, hát csak pasz- sziózzatok. Nem szégyellitek magatokat, istentelenek? Még azt kívánnátok, hogy az isten szent napját is munkával tölt­sük?” A titkár dühös volt, de hall­gatott. Azt akarta, hogy to­vábbra is a munkások beszél­jenek, ne ő szóljon bele, amúgy kincstárilag. Nem mentek semmire velük. A WC-re azt mondták, nem kell, úgyis a ház végébe járnak. És egyáltalán semmi sem kell nekik, hagyják őket békibe. Aztán megszokták a munkát, a rendet. Jó hírük nemsokára messzire szállt, megsoka­sodtak. Ma a Micsurin a járás első szövetkeze­te. A szövetkezet élén nem kisebb ember áll, mint az öreg Gergely, aki olyan huncutul tud koccintani a kül­földiekkel, akik á szövetkezet csodájára járnak, hogy ő min­dig józan marad, azok meg ... De nehogy jegyzékváltás, s egyéb nemzetközi bonyoda­lom támadjon a megállapítás­ból, inkább térjünk vissza a Micsurin ősködébe. Elköltötték az ebédet, körül­ülték a tüzet, előkerültek a bütykösök. A titkár az embe­rek háta mögött állt, és a tűz­be bámult. Borral kínálták. Amíg ivott, tekintete meg­akadt a lányon, akinek sze­mei azt mondták: mit bá­mulsz, most is, mint délelőtt bámultál, úgyis tudod, milyen egy tizennyolc éves lány. De azért egy kis kedvesség és melegség , is volt a szemében. Az emberek közé ült. Megszerette ezeket az’ em­bereket, a várost, a munkáját. Arra a bizonyos gyűlésre gon­dolt. Nem lehet éppenséggel valami kedves fogadtatásnak nevezni, annyi szent. És még­is rendes emberek. Mennyi is, talán négy vagy öt hónapja? Lám mindegyik dolgozik, és megelégedett. Azóta is sokat jár közéjük, de sohasem em­lítette a gyűlést. Tulajdonkép­pen már régen elfelejtette az egészet. Miért szégyenítené meg őket most? Hitvány ezek között is akad, némelyik még most sem nyughat, de a több­ség, még ez a kis keszeg, ez a kiabálós is, jönnek vasárnap dolgozni másoknak társadal­miba, s milyen fizetségért? Lehet, a gondolataiba lát­tak. Mindenesetre válaszként jöttek hangulatára a kis em­ber szavai: „Igyék, titkár elv­társ, ne bánkódjék. Nem lesz­nek ezek a parasztok mindig ilyenek. Hiszen tudja, mi is hogyan kezdtük. No, igyék!” — tartotta oda a korsót. „Jö­vő vasárnap is kijövünk” szólt közbe egy másik. Azt a jóleső melegséget érezte, amit csak szabadulás­kor utoljára, amikor géplaka­tos inasból segéd lett. Lám, milyen természetesen veszik ezek az idős munkások az életet. Menhyivel bölcsebbek, mint ő. És ebben semmi tu­dálékosság nincs, olyan ter­mészetesen mondják, ahogyan élik az életüket. Pontosan úgy, ahogyan őt figyelmeztették a gyűlésen, hogy az életről, az ő életükről beszéljen. Ivott egy kortyot, azután válaszolt: — Ha maguk is segítenek, azt hiszem, sikerülni fog. ár A z emberek most is beszéltek. Jót és rosszat mondtak. Kértek és javasol­tak. És bírálták az ő mun- ját, „Egy kicsit többet járjon közénk, az emberek közé. Ne sajnálja otthagyni az irodát.. Több segítséget várunk magá­tól, úgy mint régen” — mon­dogatták. Az ám! Éppen tizenöt éve — mondotta a titkár szeme és mondta az enyém is. Hogy el­repült. És ismét az emberek­től kell tanulni. De ahogyan hallgattam a válaszát, szavai­ból úgy vettem ki, ma is szí­vesen teszi, nem bánja ezt Falu Tamás: TÉLI VIGASZ A tél szeszélyes festő, Festéke hófehér. Mindent fehérre mázol A tél, A szél, A dér. De lenn a mag csirázik, Csak tetszhalott a föld. S egyszer feltör szívünkből A zöld, A zöld. A zöld! o.\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\x\

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents