Pest Megyei Hirlap, 1964. december (8. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-06 / 286. szám

1964. DECEMBER 6, VASÁRNAP '!‘'ZK-/Cíi4ai* 7 Kapa vagy vegyszer? A Farm Chemicals című amerikai folyóirat nemrég be­számolt arról, hogy a növény­védőszereket előállító legna­gyobb tőkés vállalatok milyen éles konkurrenciaharcot vív­nak egymással az ázsiai—afri­kai piacok megszerzéséért. Egyelőre az angol cégek érvé­nyesülnek a legjobban. Tavaly csak Ghánának több mint kétmillió font értékű vegyi­anyagot adtak el, más afrikai országokban pedig hatvanezer háti permetezőgépet értékesí­tettek. A piacok állandósítása azonban számos nehézséggel jár — írja az amerikai lap — mert fokozódik a cégek kö­zötti versengés. Különösen erőszakosan lépnek fel a nyu­gatnémet társaságok, amelyek mindenáron teret akarnak nyerni áruiknak. A Farm Chemicals cikké­ben korántsem az az újdonság, hogy a tőkés cégek hadakoz­nak egymással, hiszen az ef­fajta versengés olyan régi, mint maga a kapitalizmus. Az újszerűség inkább az, hogy a vegyszeres növényvédelem már kezd jelentősebben ter­jedni a mezőgazdaságban. Olyannyira, hogy Ázsia és Afrika is bekapcsolódik abba a világméretű küzdelembe, amely a gyomok ellen folyik. Az emberiség éléskamrájá­nak ezek a legfplánkabb dézsmálok Az ENSZ statisz­tikusainak számításai szerint minden 100 hold földből átla­gosan csak 80—82 ad termést az embernek, a többinek a hozamát a kártevők, elsősor­ban a gyomok rabolják el. Ez azt jelenti, hogy a világ évente mintegy 460 millió má­zsa kukoricát veszít. Ebből annyi húst lehetne termelni, hogy jelentősen enyhülne a földkerekség több százmillió éhező lakójának égető gondja. Egyelőre azonban a gyo­mok még szívósan kitartanak, rontják a kultúrnövény élet- feltételeit: fogyasztják előle a talaj vízkészletét, tápanyag- tartalmát, csökkentik a föld hőmérsékletét, beárnyékolják a hasznos növényt és bokroso- dásukkal el is nyomják. Ezen­kívül a gyomok gombabeteg­ségeket terjesztenek és szinte szállásadói, szaporítói a kárte­vő rovaroknak. A sok vesze­delem közül a legjelentősebb az, hogy tápanyagot vonnak el. Lengyel kutatók kísérle­tekkel mutatták ki, hogy a ta­rackbúza, a legközönségesebb gyomok egyike átlagosan 26 kiló nitrogént, 18 kiló foszfo- ros vegyületet és 40 kiló ká­liumot szív ki egy holdnyi te­rületről. Ez jóval több, mint amennyit ugyanebből a táp­anyagból egy holdnyi rozs igényel. Valamikor régen a földmű­velő szinte tehetetlenül állt velük szemben. Az első véde­kező eszköze a puszta keze volt: ki tépkedte az ártalmas növényeket. Ez azonban le­hetetlen vállalkozásnak bizo­nyult. így aztán a mezőn megjelent a kapa, amely mind­máig a legelterjedtebb fegy­ver a gyomok ellen. És, ha ez­zel a mezőgazdaság jó ered­ményeket is ért el évszázadok során, nem tudott megszaba­dulni kártevőitől. Az éltető reménysugár a múlt század végén villant fel a világ mezőgazdaságában, i Kipróbálták az első vegyszeres j védekezést. Vas- és rézgálicot i permeteztek a szántóföldre és ; így leperzselték a gyomokat. | Gyökerük azonban megma-' radt. ezért az eredményt nem lehetett megfelelőnek tekinte- j ni. A sikertelenség alatt azon- : ban ott izzott a nagy lehető- i ség, amely sokáig késett, de í végül elérkezett. Igaz, hogy más úton. A tu- \ domány ugyanis felfedezte a \ hormonokat. Ezek olyan anya- : gok, amelyeket a test bizo- i nyos szervei, úgynevezett i belső elválasztású mirigyei i termelnek igen kis mennyi- ; ségben, mégis nagy szerepük ; van, mert szabályozzák az \ életfolyamatokat, serkentik,: vagy gátolják a szervezet fej­lődését. Ezt a felfedezést csakhamar hasznosítani kezd­ték az állattenyésztésben. De a tudósokat az is foglalkoztat­ta, vajon a növények élet­működését nem befolyásol­ják-e a hormonok. Rövidesen bebizonyosodott, hogy a felte­vés helyes. Ez aztán új irányba terelte a gyomok elleni védekezést, a 30-as évek végén elkészült az első hormonhatású gyom­irtó és 1944-ben kikerült a gabonaföldekre. A kísérletek az Egyesült Államokban tör­téntek, ahol a háború nem gördített akadályokat a me­zőgazdaság fejlesztésének út­jába. A hormonhatású szer rendkívül sikeresnek bizo­nyult. Működése azon ala­pult, hogy a vegyszer szétfo­lyik a növényen, rátapad és valóságos páncélként veszi körül. Ettől a szorítástól a növényben megszűnnek az életfolyamatok, s nagyon rö­vid idő alatt elfonnyad, el­pusztul. Nemcsak a föld fe­letti része, hanem a gyökér­zete is. A honnOnOS készítmény nem árt a búzának, hanem egyenesen serkenti a gyor­sabb fejlődésre, mert amíg a gabona egyszikű, addig a gyomnak két sziklevele van. Ezt az eltérő tulajdonságot használta fel a tudomány, amikor megteremtette a hor­monhatású növényvédő szert. A vegyi védelem egyszers­mind döntő hadjárat a gyo­mok ellen, mert ezzel a mód­szerrel az ember úrrá lehet felettük. Igaz, a kapásnövé­nyeknél nem lehet ugyan­azokat a hormonkészítménye­ket alkalmazni, de a tudo­mány itt másfajta kémiai anyagokkal sietett a mező- gazdaság segítségére, hogy a kukorica, a cukorrépa, a bor­só és a többi kapás gyomjait eredményesen irthassa. Az 1940-es évek közepe óta nagy hatású perzselő vegyszerek kezdtek elterjedni a kukori­catermesztésben. Azóta még újabbak is követték ezeket. Leginkább a Simazin és né­hány hasonló készítmény vált be. A gyomirtó anyagok haté­konysága és célszerűsége kö­rül ma már lényegesebb prob­lémák nincsenek. Ha hiá­nyosságról lehet beszélni, az csak annyi, hogy a világ me­zőgazdasága még korántsem alkalmazza kielégítő mérték­ben a XX. század forradalmi agrotechnikai vívmányát. Az egész szántóterületnek legfel­jebb a 10—15 százaléka ré­szesül rendszeresen vegyi nö­vényvédelemben. Igaz viszont, hogy a fejlődés évről évre gyorsul. Egy évtizeddel ez­előtt csak 65 ezer tonna gyom­irtó szert használtak fel a vi­lágon, míg tavaly már 150— 160 ezer tonnát. Az elkövet­kező időszakban pedig még az eddiginél is rohamosabb változások várhatók. Jdcnlcg az Egyesült Álla­mok mezőgazdaságában al­kalmazzák a legtöbb vegyi gyomirtó anyagot. A Szovjet­unióban most van fellendü­lőben a termelés, amióta na­pirendre tűzték a fokozottabb kemizálást. Igen nagy arányú még a vegyi gyomirtás Ang­liában, Hollandiában, Dániá­ban, Kanadában, Ausztráliá­ban, az NDK-ban és Cseh­szlovákiában. Hazánkban vi­szonylag kevesebb a felhasz­nálás, de az idén már több vegyianyagunk volt, mint amekkora igény tavaly mu­tatkozott. Ez arra vall, hogy még nem minden termelő- szövetkezetben ismerik a vegyszeres gyomirtás gazda­ságosságát. Az Egyesült Államokban igen gyakran közölnek ilyen számításokat a szaklapok. Eszerint a vegyszeres gyom­irtás termelésfokozó hatása olyan nagy, hogy minden be­fektetett dollár átlagosan 23 dollár hasznot hoz. Ez végső soron megnyitja az utat a falánk kártevők le­küzdésére. Ma még kevés vegyszer áll a mezőgazdaság rendelkezésére, de a hagyo­mányos védekező módszerek­kel kombinálva igen eredmé­nyesen hódítja vissza a tete­mes veszteséget, amelyet a gyomok okoznak, Eck Gyula Kibimá-e minden ember az űrutazást? A „Voszhod” űrhajó legény­sége a napokban az APN hír- ügynökség munkatársaival ta­lálkozott és válaszolt az el­hangzott kérdésekre. V. Ko­marov, a „Voszhod” parancs­noka először a súlytalanság megszűnéséről szólott: — A leszállás körülményeit sokkal nehezebb elviselni, mint a felszállást, mert akkor jóval nagyobb a túlterhelés. Ehhez ugyan hozzászoktunk a centrifugákban végzett gya­korlatok során, de valahogy úgy éreztük, az űrhajóban sokkal erősebb és jóval to­vább tart mindez. Ezt az ér­zést minden bizonnyal, az okozta, hogy a súlytalanság állapota után hirtelen lépett fel a túlterhelés. — Leszállás közben pirosas fényt észleltünk az űrhajó ab­lakán át. Először valami láng­ra gyanakodtunk, de Konsz- tantyin Petrovics megmagya­rázta: ez csupán az izzásba jött külső légréteg fénye. Űrhajónk nagy sebessége ugyanis, izzás­ba hozta a sűrű légrétegeket. Ekkor erősebben tapasztaltuk a túlterhelés hatását. Amikor ez a túlterhelés eléri a maxi­mumot, az ember erős nyo­mást érez a mellkasában és a hasa tájékán, s nehezen kap levegőt. De a célszerű felké­szülés következtében mindez semilyen káros hatással nincs az emberi szervezetre. „Ég" az űrhajó — Az űrhajó ablakán át észlelt pirosas fény később Dupla étvágyú libák Érdekes kísérlet az Agrártudományi Egyetemen Közismert dolog, hogy nagy májú, kövér libát csak tö­méssel lehet nevelni, mivel az állat „önszántából” nem eszik annyit, mint amennyi a hízáshoz szükséges. Ez álól az általános szabály alól je­lenleg csak az Agrártudomá­nyi Egyetem 50 kísérleti libá­ja képez kivételt. Igaz, ezek sem egészen szabályos módon lettek jó étvágyúak ... A kísérlet műtéti beavatko­zással kezdődött. Az állato­kat elaltatták, aztán finom elektródával megfúrták a ko­ponyájukat, s végül hormon- készítményeket juttattak a köztiagyba. Az egész műtét röntgenkészülék mellett zaj­lott le: az állatorvos a kép­ernyőn ellenőrizte, hogy a hor­mon pontosan az agy kívánt helyére, az anyagcserét sza­bályozó hypotalemusba ke­rüljön. A hormon hatására a hypotalemus izgalomba jött, az anyagcsere fokozódott, ami köznapi nyelven azt jelenti, hogy óriási mértékben meg­nőtt a libák étvágya. Számokkal kifejezve: a hor­monálisán kezelt libák napon­ta legalább kétszer annyi ta­karmányt fogyasztanak, mint „normális” társaik, azaz tömés nélkül, „saját maguktól” is csaknem annyit, mint a tömött libák napi adagja. Természe­tesen ennek megfelelő a súly- gyarapodásuk is, s egyébként is igen jó egészségnek örven­denek. A sikeres kísérlet azonban távolról sem jelenti azt, hogy most) már megoldódott a li­batömés problémája. Előfor­dulhat ugyanis, hogy az agy­ba juttatott hormonok kihat­nak a liba/ húsára is, annak rendszeres fogyasztásáról te­hát egyelőre szó sem lehet. A kísérletek kizárólag elméleti jellegűek: a hízékonyság és a nagymáj úság élettani kérdé­seinek vizsgálatára szolgál­nak. így eredményük, ha nem is éppen közvetlenül és nem is túlságosan hamar, mégis az ízletesebb libahús és a több libamáj lesz. lángvörössé vált. Ügy érez­tük, mintha égne az űrhajó. Valójában azonban az űrhajót borító külső hővédő réteg iz­zása beletartozott a leszállás folyamatába. — Miután áthaladtunk a sűrű légrétegeken, a túlter­helés is a minimumra csök­kent. Aztán nagy csattanást hallottunk — még az ablak is beleremegett — s kinyílt a fékező ejtőernyő. Kisebb zök­kenést éreztünk, majd mű­ködésbe lépett a „puha” le­szállást biztosító berendezés. Figyelembevéve, hogy egy tarlón szálltunk le, még in­kább elmondhatjuk, hogy „pu­hán” értünk földet. — Űrhajónk legénysége az űrrepülési feladat végrehajtá­sa után is tovább dolgozik. Most összegezzük az utazás eredményeit, s ezt a munkát úgy szeretnénk elvégezni, hogy nagy segítséget nyújt­sunk mindazoknak, akik az űrhajózás valamely területén munkálkodnak. — Leghőbb vágyunk, hogy eljuthassunk a Holdra, s ott leszállhassunk. Konsztantyin Feoktyisztov, az űrhajó tudományos munka­társa a siker feltételeiről beszélt. — Űrrepülésünket a hagyo­mányos űrruha nélkül hajtot­tuk végre, de ez nem jelen­tett számunkra különösebb kockázatot. Az űrhajó sikeres felbocsátását, az űrrepülés végrehajtását és a földreérést gépek és berendezések egész rendszere s egy sor fontos fel­tétel biztosítja. Ha ezek bár­melyike is hiányzik, katasztró­fa állhat elő. — Mit tesznek annak érde­kében, hogy ne adódjék sem­milyen zavar?! A rádiókap­csolat biztonsága érdekében, például, nem egy, hanem ket­tő vagy három rádióadót is felszerelnek az űrhajón. To­vábbá a „Voszhod”-nak két fékező-hajtóműve is volt. Ha az egyik nem működne, ott a másik. — Rendkívül fontos a ka­bin légmentes elzártsága. Meg kell jegyeznem, hogy nálunk már régóta készítenek légmentesen záró kabinokat, melyekben a légveszteséget a szó szoros értelmében mole­kulákban mérhetjük másod­percenként. Ezért nincs szükség arra, hogy a kabin légmentes elzártságát még egy belső burkolattal, vagvis űrruhával növeljük. Egyéb­ként, ha a légmentességet a kabinban növelnénk, ezzel felesleges súlytöbbletet okoz­nánk az űrhajón, ami más biztonsági berendezések rová­sára menne. Ezért történt az a döntés, hogy nincs szükség űrruhára. Az űrruha csak ak­kor kell, ha az űrhajós el­lődést keltett, továbbra is a táj nézésébe merült. t%7éhány perc múlva a hölgy Ír finoman felállt, és oda­jött mellém. Engedelmet kért, hogy leülhessen a mellettem lévő szabad helyre. Megenged­tem. — Bocsássa meg, hogy ideül­tem, de... Mély, rekedtes hangja volt, a mássalhangzókat puhán ejtette, kis idegenes akcentussal. — Valami baj van? — kér­deztem, mert nagyon izgatott­nak látszott. — Nem, csak ön megérti biz­tosan, hogy nem éreztem jól magam ott — mutatott a ka­lauznő és a fintorgó utas felé — nem szoktam meg ezt a tár­saságot. — Nem értem — mondtam, és feléje fordultam, l^árvasze- rűen kikészített arca megrán­dult, idegesen kapkodott a zsebkendője után. — Szóval — kezdte magya­rázni. — Kanadából jöttem haza az édesanyámat megláto­gatni, nagyon beteg szegény. Van egy bátyám, híres színész — egy pillanatig azon tűnődött, hogy megmondja-e a nevét, de aztán úgy döntött, hogy mégsem — kocsija sajnos szer­vizben van, ezért nem. tudott értem jönni. Kénytelen voltam buszra ülni. Elrontottam az estémet ezzel a ... lehetetlen helyzettel. — Még mindig nem értem — mondtam sajnálkozva. — Nem vagyok hozzászokva ezekhez a tekintetekhez! Ebben az országban nincs biztonság, az ember kénytelen eltűrni mindenféle népséget. Azelőtt ez nem volt! — Azelőtt? A harmincas években is találkozhatott „mindenféle emberrel", nem­csak most — feleltem, bár is­ten látja a lelkem, nem akar­tam idegesíteni. — Én csak tizennyolc éve mentem ki! — vágott közbe sértődötten. — Háború után? Akkor meg különösen lehetett alkalma az ilyesmire. — Az más — mondta, és megcsörrentette csuklóján az arany karkötőt. Elhallgatott, sóhajtott. Nem erőltettem to­vább a beszélgetést, láttam, hogy az emlékeivel foglalkozik. Megérkeztünk a végállomás­ra. Megállt mellettem a járdán, riadtan körülnézett. — A Maros utcába szeretnék menni — mondta. — Itt van mindjárt, gyalog is elmehet. — A MEO... Komádi István rajza hagyja a kabint, s mivel ez a mi programunkban nem sze­repelt, nem vittünk magunk­kal űrruhát. — Miután űrhajónk felju­tott pályájára, rögtön „kikö­töztük” magunkat a székből, így szabadon eljuthattunk az űrhajó valamennyi ablaká­hoz, és megfigyeléseinket sem­mi nem korlátozta. Ezzel ma­gyarázható, hogy űrrepülésünk során mi sok olyan dolgot láttunk, amit az előző űrhajó­sok nem figyelhettek meg. — így például, több fényré­teget figyeltünk meg a látóha­tár fölött, a föld megvilágí­tott oldalán. Ez az újabb megfigyelések közé tartozik. Elsőként mi figyelhettük meg a sarki fényt is. Lehet-e űrhajós felkészülés nélkül? Borisz Jegorovnak, a világ­űrben járt első orvosnak az alábbi kérdést tették fel: „Ki­bírja-e az űrrepülést egy egészséges ember minden különösebb felkészülés nél­kül? És életben marad-e?” A kérdést kitörő kacagás követte, s maga Borisz Jego- rov is elmosolyodott. — Ismerem a kérdés indító­okát, — válaszolta jókedvűen. — Az újságírók már rég­óta ott settenkednek a hordo­zórakéták körül, abban re­ménykedve, hogy egyszer majd beosonhatnak az űrhajó bel­sejébe is. Bár ilyen potya­utas eddig még nem akadt, bizonyára nem egy újságírót foglalkoztat hasonló gondo­lat. Ebből ered az előbbi kér­dés is. — Természetesen, bármely egészséges ember, minden kü­lönleges felkészülés nélkül, kibírná az űrrepülést és a visszatérést. És életben ma­radna, Csak azt nem tudom, milyen állapotban lenne. Annak semmi értelme, hogy embert küldjenek fel a vi­lágűrbe, aki onnan félig esz­méletlen állapotban térné vissza a földre. Márpedig ez könnyen elképzelhető. De az biztos, hogy életben marad­na. — A régebbi és mai fantasz­tikus regények szerzői azt állítják, hogy a súlytalanság állapota rendkívül kényelmes az űrhajók legénysége számá­ra. Gondoljunk csak arra, hogyan képzelik el ezek az írók az űrutasok pihenését. Szerintük, ez roppant egysze­rű dolog. Elég, ha az ember a kabin egyik sarkában —• hogy társait ne zavarja, — lóg­va marad a levegőben, kar­ját a feje alá teszi és máris alszik. Kényelmes is, kelle­mes is: nincs, ami nyomja, szo­rítsa, igazán „puha” fekhelye van. A kabinban meleg van, még takaró sem kell. A va­lóságban, azonban, ez távolról sem így van. — Mi megpróbáltuk néhány­szor kioldani magunkat a szék­ből és függő helyzetben ma­radni a kabinban. Meg kell mondanom, nem volt valami kellemes érzés. Alvásról ilyen helyzetben szó sem lehet. Az ember szeretne nekitámasz­kodni valaminek: a fejével a kabin tetejének, vagy a lábá­val a széknek. A súlytalanság állapota a székbe bekötözve a leg elviselhetőbb. Csőtésztagyárban... — Itt a ...milyen térnél is?: Én csakk a régi neveket tu-' dom, ezekkel az új nevekkel \ nem vagyok tisztában — j mondta, kicsit nyűgösen. Kise- \ gítettem. } — Moszkva tér. Jöjjön, én \ is arra megyek. — Moszkva, Moszkva —: mondta utánam, és csodáihoz- \ va felhúzta a szemöldökét. —\ Hihetetlen. Számomra hihetet-; len. j Nem kérdeztem, hogy mi hi-! hetetlen. \ — Taxi — mondta idegesen.! ti ivattam egy taxit, beül- í lí tettem. Már félig leült, í amikor eszébe jutott valami. í Kinyitotta a csodálatos táskát,: és elővette a pénztárcáját, ta lálomra kimarkolt egy csomó} papírpénzt, és a kezembe akar- \ ta adni. í $ — Köszönöm — mondtam —j de nem fogadhatom el. % A gépkocsivezetőre nézett. í aki diplomatikusan elfordult. ^ — Nekem mindegy — rán- fj tóttá meg a vállát a hölgy, és % búcsúzóul újra megsértődött, fj Mikor becsapta a kocsiajtót, $ mondott valamit a vezetőnek. £ Én is hallottam: í y — Nem értem ezt az egészet! f — mondta. £ Én akkor már értettem... ^ Juhász Erzsébet í Már értem * távolsági autóbuszra fel­éri szállt egy idősebb, éksze­rektől csillogó nő. Jegyet vál­tott, leült, de előtte letörölte zsebkendőjével az ülést. Akkor már mindenki őt nézte, de ez­zel sem törődött, elegáns moz­dulattal elővette kígyóbőr tás­kájából tükrét, és megigazgat­ta platinaszőke haját. Nálunk szokatlan szabású kabátja hó­fehér prémjéről is leverte a nem látható port, aztán kiné­zett az ablakon. Az egyik utas, aki hatalmas hátizsákot tartott a térdei kö­zött, a kalauznőhöz fordult. — Hol szállt fel ez a nő? — D-nél — felelte a kalauz- nő, és gúnyosan elmosolyodott, majd végigmérte a hölgyet. — Magyar? — kérdezte még a hátizsákos utas, s erre töb­ben odafigyeltek, találgattak, nevetgéltek. — Azt hiszem — mondta bi­zonytalanul a kalauznő. A kér- dezősködő utas fintorgott. Egy feketekendös néni súgott vala­mit a mellette ülő 10 év körü­li kislánynak, aki kíváncsian a különös, szokatlan utasra né­zett. — Hogy kerül ez ide? — kérdezte mostmár ugyancsak érdeklődve, de inkább magá­tól a kalauznő. A körülötte ülők hallgattak, figyelték a méltóságteljesen ülő, furcsa utitársat. Az látszólag nem vette észre, hogy milyen érdek-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents