Pest Megyei Hirlap, 1964. december (8. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-25 / 302. szám

1964. DECEMBER 25, PENTEK i'i. t MEG v/t if fofi :s A CEMENTÓRIÁS Omlik a cement a tartálykocsikba Vácott, a Dunai Cement- és Mészművekben (Foto: Gábor) Elkészült a ház9 amely nincs Karácsonyi üdvözlet — kerekeken Igaz történetek a szeretetrő Talárt egy hónapja, hogy hírt adtunk Dunakesziről, a járműjavító építési akciójá­ról. A szabadban felállított vagonmosó berendezés télen használhatatlan, mert a hi­degben ráfagy a kocsikra a mosófolyadék. Ezért — hogy az Sdén már no tegye mun­kaképtelenné a berendezést az időjárás, s azért is, hogy a javításra váró vagon mi­előbb fedél alá kerüljön és felmelegedjen, 180 méter hosz- szú épület emelését kezdték meg az idén. Az építőipar azonban más munkához vo­nult el, s a fiatalok segítsége kellett ahhoz, hogy ne es­sen kútba az eredeti elkép­zelés. A járműjavító ifjúmun­kásai ötezer órás önkéntes munkával elkészítették az új műhelyszárnyat, amelynek tegnap már a kapuszerkeze­tét szerelték. Jövő év ele­jén munkába áll a hosszú csarnok, meggyorsítva a vas­úti személykocsik javítását. Karácsony napjára, az ere­deti elgondolásnak megfele­lően, megszületett két, nyolc­nyolc ' keréken járó ajándék. A királyerdei gazdaság kis­vasútién közlekedik majd a két forgózsámolyos személy- szállító vagon. A műhely fiatalabb és idősebb mun­katársai együtt vállalkoztak arra, hogy éves elfoglaltsá­guk mellett még összeszere­lik a két vasúti kocsit is. A beszédes karácsonyi üdvöz­let nemsokára >— kerekeken gördülve — az utasoknak tolmácsolja a dunakesziek itványos, ünnepi jókíván­ságát. Jóelőre szólok: aki a cím után a következőkben könny­fakasztó, szenzációs története­ket vár— melyekkel a bulvár­lapok karácsonyi számai ha­tották meg olvasóikat — csa­lódik. Egyszerű, szürke, hét­köznapi eseteket mesélek. Ezek nem csillognak, nem kápráz­tatnak el talmi csillagszóró­fénnyel. Az igaz szeretet nem felszín. A mély, tartalmas em­beri humánum nem rikít. Csak van. Van, mint a levegő és a napfény. Van, mert kell, hogy legyen. Nélküle az élet elvisel­hetetlen lenne. Mint levegő és napfény nélkül... ■fc Az alábbi történetet egy üzemben hallottam. Ha címet kellene adnom neki, vala­hogy így fogalmaznám: az igazi humánum, avagy o bölcs emberi tapintat példája. Brigádban , dolgozott egy munkás. Jópofa, vagy ahogy ma mondják: belevaló ember volt. Mindenki szerette. Egy­szer súlyos betegségen esett át. Teljesen meggyógyult, de ettől kezdve a nehezebb műn­ké^ alig bírta. Észrevették, hogy déltájban már nagyon fá­radt. Ilyenkor láthatóan szen­vedett, de ezt sosem vallotta be. Társai tudták, hogy érzé­keny, rátarti ember. A kíméle­tet nem tudná elviselni. Csök­kent értékűnek érezné magát, megsértődne. Aztán egyik brigádtag fejé­ben megszületett az ötlet. Dél­felé már ők kezdtek panasz­kodni. A legerősebb ember is a fáradtságra hivatkozott. Azt mondták, hogy valószínű, a fo­kozott napfolttevékenység az oka. Nyögve eiheltek olyan súlyokat, amit tulajdonképpen észre sem vettek. Egyedül ő nem panaszkodott, de látha­tóan jobban érezte magát. Ta­lán egy kicsit sajnálta is a töb­bieket. Mindenesetre egyenér­tékűnek érezte magát velük. És amikor a brigád és az üze­mi pártbizottság javaslatára könnyebb munkaterületre he­lyezték, alig akart elmenni. Meg kellett győzni, hogy ez nem az ő, hanem a népgazda­ság érdeke miatt történik ... ¥ Még a kora ősszel történt. Egy riportalanyommal sétál­tam az esti utcán. Az illető — idősebb munkás — az üzemé­ben fellelhető hibákról beszélt. Egyre jobban beletüzesedett a témába, hangja emelkedett, majd kiabáló lett. Észre sem vette, hogy az emberek érdek­lődve néznek. Engem zavart ez a nagy hangerő, de csillapí­tani restelltem volna, ezért sé­tánkat egy park felé irányítot­tam. Észre sem vette, hogy le­tértünk az útról és lábunk alatt már a parki sétány kavi­csai csikorognak. Beszélt, iz- zott, érvelt, lobogott. Imponáló volt. Aztán egyszerre megtorpant. Megfogta a karom és vissza­fordított az utca felé. — Miért fordult meg? — kérdeztem. Tompított hangon felelt: — Nem látta? Ott a pádon — de ne forduljon meg — egy szerelmespár csókolódzott. Kár lett volna megzavarni őket... Amint a forgalmas utcára visszaértünk, zavartalanul há­borgott tovább ... • * Karácsony előtti csúcsforga­lom egy divatáru üzletben. Mindenki siet, ideges, tolong, általában úgy viselkedik, mintha indulna a vonatja. A hangulat feszült, akik még nem értek a pulthoz, türelmet­lenül siettetik azokat, akik már ott állnak és izgatottan válogatnak az eléjük tárt me­sebeli kincsek között. A fiú, aki sorra kerül, mulyán néze­lődik. Látszik rajta, hogy azt sem tudja, mit akar. Az eladó ingerülten kérdi: — Mit parancsol? — Hát... egy lánynak ... izé... — idétlenkedik a sze­rencsétlen, s végre kinyögi, hogy valami púlóver-félét sze­retne. A mögötte állók felfi­gyelnek. Változik a hangulat. Faggatni kezdik: — Hány éves a lány? — Milyen színű a haja? Az előbb még oly türelmet­len társaság kellektív testü­letté alakul. Aki az előbb a leghangosabban sietett, most az elnöki posztot tölti be a rögtönzött értekezleten. Hama­rosan előhalásznak egy lányt a sor végéről, aki hasonló ter­metű, mint az ajándék leen­dő tulajdonosa. Ö vállalkozik a maneken szerepére. — Feleségül veszi? — kérdi egy termetes asszonyság. Mindenki tanácsol valamit és az egész társaság azon szur­kol, hogy az az ismeretlen lány minél szebb és értéke­sebb ajándékot kapjon. — Az ember nem sajnálja a pénzt attól, akit szeret — véli egy idősebb férfi és a pulóver­halomból kihalász egy drága holmit. Többen helyeselnek. Már senki sem siet, senki nem ideges. Aztán kollektív döntés alapján megszületik a határo­zat. Az a lány talán soha nem j tudja meg, hogy ajándékában | nemcsak a fiú, hanem egy kis \ alkalmi közösség szeretete és j örömet okozni akarása is ben­ne van... — Csókoltatjuk a kislányt — zárja be az elnök az ered­ményes értekezletet és aztán mindenki siet és tülekedik tovább ... Anyám nagyon egyszerű asszony. Kicsi, szürke és ko­pottas. A múltkor a piacon ti­zenöt kiló krumpli vásárolt és elhozta nekünk. Miért hozta? Mert neki is, mint minden anyának, megváltoztathatat­lan hite, hogy a fia nélküle éhenhal. Nem tudja megszok­ni, hogy már nem neki kell gondoskodni arról, aki egy­szer elpusztult volna nélküle. Ezt a hitét elvenni nem lehet, nem is szabad. Tizenöt kiló, hatvan év fe­lett, már nem kis súly. Csengettek az ajtómon. Ott állt anyám üres kézzel. Mö­götte egy férfi, kezében a két szatyor krumpli. Anyám a fü­lembe súgta, hogy adjak neki valamit. De mire megérthet­tem volna a helyzetet, a férfi letette a két csomagot és mi­előtt egy köszönömre is nyit­hattam volna a számat, csak ennyit mondott: — Nem szabadna engedni a mamát ilyen nehéz csomago­kat cipelni — és választ, kö­szönetét nem várva becsukta maga mögött az ajtót. Soha nem tudom meg, hogy ki volt. Vasutas egyenruhát viselt és őszült a haja ... Divatos pesti presszó. Az idő este kilenc felé jár. Szól a zene, a párok egymásbafe- ledkezve táncolnak. Aztán ze­neszünet következik. Ki-ki az asztalához ül. Ekkor lép be az újságárus gyerek. Talán tizen­két éves lehet. Egy férfi meg­kérdi tőle: — Miért nem vagy már az ágyban? — Előbb el kell adni a mai lapokat — feleli a srác és egy köteg Esti Hírlapot mutat. A férfi a foga között egy nem ép­pen dicsérő megjegyzést ejt a fiú szüleire vonatkozóan, majd kikapja a kezéből az újságcso­mót. Megáll a parkett köze­pén és fennhangon így szól: — A gyerek addig nem mehet haza, amíg el nem adta ezt a köteg újságot. Kinek ad­hatok? — és elindul az aszta­lok között. Mindenki vásárol. A hamutartóba potyognak a forintosok. Csak a közönség fele jutott újsághoz. Na per­sze, mert akadtak olyan mo- hóak is, akik nemcsak maguk­nak, hanem a társaságukban levő hölgynek is vettek egy hírlapot. Az alkalmi újságárus átad­ta a pénzt és így búcsúzott: — Tiszteltetem a papádat... Aztán újra megszólalt a ze­ne, folyt az élet tovább, de valahogyan más lett a közeg. Közelebb kerültünk egymás­hoz, cinkosok lettünk, össze­kötött minket valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés. Pedig tulajdonképpen semmi nem történt. Egy srác fél órá­val többet aludt... ★ Hétköznapi kis történetek. Nem különleges históriák, de talán többet bizonyítanak, mint a ritka, nagy szenzációk. Közös vonásuk, hogy minden történetben mindkét fél ka­pott valamit. Nem az éhhalál­tól megmentő falatot, nem életmentő segítséget. Csak egy pici meleget. Talán kalória­fokban mérhetetlen kis meny- nyiséget, dehát végül is e kis hőfokok összessége melegíti igazi közösségi társadalommá azokat az embereket, akiket egy másfajta társadalom in­dividualista farkaseszményét tanulták. Ezeket érzem igazán valódinak és biztató jelnek a jövőre. Ősz Ferenc lába elé, aztán inkább ráordi- tok, mint szólok... — Másszon be... Az ember lohol, kerüli a motorházat, úgy néz ki a reflektor fényében, mint egy nagyra nőtt, riadt denevér és már kászálódik is fel mellém. — Hogy az isten áldja meg a jóságáért, kedves elvtárs ... hálálkodik, míg lassan, óva­tosan megfordulok, nehogy az árokba vigyem a hátsó ke­rekeket ... Néhány méter és már saját nyomomat is alig látom. Ha szerencsém van, még hazafelé el is akadhatok, de sebaj, csak az isten meg­áldjon az én jóságomért, enné meg a fene ezt az embert, aki pont énbelém botlik az or­szágút közepén... — Tudom, magát is várják otthon... De hát mit csinál­jak? — mentegeti magát, hogy 6 igazán nem tehet róla, sőt, az asszony se, senki se. Van­nak dolgok, amikor az ember tehetetlen, hogy kikerülje a tragédiát, legfeljebb egyet tud tenni: a végkifejlődést megakadályozni. Ezt a vég- kifejlődést olvastam valahol és most nagyon passzolt ide. Mégis csak jó, ha az ember művelődik — jegyeztem meg magamban fanyarul, mert mindenhez volt kedvem, csak éppen beszélni nem. Pont ez­zel az ágrólszakadttal nem, akit most — magamnak is szégyellettem bevallani — majdnemhogy gyűlöltem, sze­rencsétlen asszonyával együtt... — ... mondtam én neki, hogy ne emelgess Juliska, ne emelgess ... De hát nem ért a szóból, olyan dolgos, igyekvő asszony az én feleségem. Azért is szerettem meg — mondja és mondja a magáét, anélkül, hogy egy ühümre is számot tartana. Neki most beszélnie kell, hogy felejtse, vagy leg­alábbis csökkentse a tragé­diát, amelyet én ugyancsak tudomásul vettem, de amely most az ő életének forduló­pontja lett. — Pedig ez lett volna az első ... fiatal házasok va­gyunk. Az első gyerek és odavan... Most már csak az asszony, legalább az megma­radjon ... Na, hiszen bekö­szöntött hozzánk a szent ka­rácsony. Hozzánk aztán be... Az elvtársnak van családja? — Van — morogtam, s köz­ben az utat, a kavargó hó­pelyheket nézem és arra gon­dolok, hogy a srác már az ölében tartja az órát, úgy né­zi, az asszony odarakta a fa alá az ajándékokat. Én meg ahelyett, hogy közelednék, távolodom. Egy asszonyért. Akit soha sem láttam, akivel soha semmi közös dolgom azon túl nem volt, hogy azt a föl­det tapossa, amit én. — Lány, vagy fiú? — fag­gat utasom, s hallom, topog a talpa, úgy látszik a csizmában is jól elfázott a lába. — Fiú. Csakis — mondom akaratlan büszkeséggel. — Nagyra nőjjön. Akinek ilyen becsületes apja van, az rendes ember lesz, szentsé­get rá, hogy az lesz. Na, szóval én most ren­des ember vagyok. Fél szem­mel rápislogok emberemre. Velem egykorú, tán még fia­talabb is, most, hogy arcáról, szeméről, a borostákról leol­vadt a hó, csak a szeme, még itt, az alig világos fülkében is látni, hogy a szeme öreg. Vagy inkább riadt. Mint az űzött vadé. Rettenetesen fél ez az ember. Fél és félt. Félti az asszonyát és fél, hogy a tra­gédia bekövetkezik, mert ma­gát is félti. Hogy egyedül ma­rad, hogy nem hallja többé asszonya hangját, hogy nem lesz, aki meleg vacsorával fogadja, akinek szólhasson, s aki szóljon hozzá. Akaratla­nul is megsajnáltam ezt az embert, s bár fortyogott ben­nem a keserűség, hogy így kellett, pont nekem kellett így járnom, mégis odavetet­tem néhány biztató szót: , — Nem kell mindjárt le­törni ... Tíz perc múlva az orvosnál vagyunk... Azám, az hogy jön ki ide? — döbbent belém a rémület, hogy talán még arra is várni kell, meg visszahozni... — Van annak kocsija ... Moszkvics — tette hozzá em­berem, büszkélkedve, mint­ha éppen neki volna saját kocsija. — Akkor meg szüret — mondom. Azzal még előbb is odaér, mint én ... Megnézi az asszonyt és nem lesz sem­mi baj... — Gondolja? — Hogy gondolom-e ... Tu­dom. így lesz. Nyugodjék meg — mondtam — és ebben a pillanatban magam is érez­tem, hogy nem is lehet más­képpen. — Hallja, de jó ember ma­ga. Van szíve. Na. Soha el nem felejtem, hogy" mit tett értem... — Ugyan már, ne hálálkod­jék itt nekem... Mit tettem? Amit minden ember. Mert emberek volnánk, nem igaz? — feszengtem a kormány mö­gött, mert sohase szerettem, ha szemtől szembe dicsértek. — Tudja, már ne haragud­jon meg, de most az jutott eszembe, amit a nagyanyám mesélt nékem, még pende- lyes kölyök'toromban — for­dult most már felém az ülé­sen. — Odaültünk mi öten gyerekek, én voltam a legki­sebb, de emlékszem rá, hogy odaültünk köré a kemencénél és ő meg mesélt nekünk. Csu­da sok, meg szép mesét tu­dott, most biztos bekerülne az újságba is ... Nahát, egy­re nagyon visszaemlékszem, az volt a címe, hogy Karácsonyi legenda... ... nem tudtam, hogy mér­gelődjek-e, vagy nevessek. Ez most mesélni fog nekem, mint valami nagyanyó. Kár, hogy kem ence nincs ... — ... hát ez a mese arról szólt, hogy szent karácsony éj­szakáján az erdész meghallot­ta, farkasok járnak az erdő­szélen. Otthagyta meleg, fűtött szobáját, otthagyta az asszonyt, meg a gyerekeket, vette a pus­káját és ment... Nem vir­tuskodásból, nem azért, mert annyira szeretett volna va­dászni, hogy még a karácsony estét is a havas világban tölt­se, hanem mert az erdőszélen lakott egy öregasszony a kis unokájával... Szegények vol­tak és egyedül éltek ... Ne­hogy megegyék a farkasok... Nahát, a nagyanyó, meg az unoka megmenekültek a far­kasoktól, de az erdész nem ... Azt felfalták a dúvadak ..: Mindig megkönnyeztük az er­dészt és mindig mégis erdé­szek akartunk lenni'... Nahát, ez a mese futott eszembe ... Ezt megkaptam. Mesehős lettem. És mindjárt el is temet \ a farkasok torkába ... Biztató \ mese, nem mondom... — Nincsenek már farka- j sok, de ha lennének sem men- : nék én ki a téli éjszakába sen- ki emberfiáért — jegyeztem : meg emberemnek . Megcsóválta a fejét, úgy i mondta: — Nem igaz ez. Menne ma- ; ga is. Tudom én azt — tette \ hozzá mély meggyőződéssel. \ Rendben van, ezen ne múl- j jón. Mentem volna, ha neki \ így tetszik. A távolból felvil- j lantak a város fényei, most : már ő mutatta az utat. Né- i hány utca, néhány kanyar és i megálltunk az egyik ház előtt. ': Kikászálódott mellőlem és: nyúlt a zsebébe ■.. — Mivel tartozom, kedves': elvtárs? — Jószóval... — Az nem lehet. Itt van, ve-1 gyen valamit a fiának, meg- \ érdemli, hogy ilyen apja van.. j ... és egy százast akart a j markomba nyomni. í — Tegye a fenébe azt a \ pénzt — hö'-rentem rá ... — í Na, hát tudja meg, hogy én \ vagyok az az erdész... És a l mesében szó sem volt arról, í hogy az erdész pénzt kapott \ volna a nagyanyától... vi- \ szontlátásra ... Egészséget az j asszonynak — csaptam be az \ ajtót . a további hálálkodás ; elől... } Nem mondom, egy százas jói ! jött volna. Talán marhaság is ! volt, hogy nem fogadtam el, $ utóvégre megszenvedtem ér- £ te... S ki jönne rá már? j, Na, de egxj erdész csak nem f fogad el pénzt a nagyanyó- í tói... *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents